Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

HATVANY LAJOS: INDULÁS

Röpdös babona és turul,
De az új várak fölépültek.
ADY

Rémes órák, mikor először jutsz annak tudatába, hogy apáid vére benned mi másképpen kereng.

Jónak akarod hinni, amit ők jónak mondtak, szentnek, amit ők szentnek. Illemtudásból, engedelmességből, szeretetből, meg főleg azért, mert azt hiszed, nem is lehet másképp, belekényszeríted magad az ő világukba.

S míg nagyszakállú vének veregetik vállad s biztatólag mondják: "Derék legény, sokra fogja vinni" - te sírva futsz a biztatásuk elől s egész valód szétporladását, a világ elérhetetlen messziségben szétomlását érzed.

Áldott a pillanat a pillantok közül - be jó nekem, hogy felvirradtát megértem - áldott a pillant, midőn a némán szorongók tömegéből kilép valamelyik, szétnéz szerte a nagy mindenségben és mit se törődve szokással, hagyománnyal, elsőnek mondja el a maga módján és a miénken, hogy a világ dolgait mint látja, hogyan látja - úgy tűnik lelkiismeretlenül valójában gyermekileg tiszta lelkiismeret késztetésére, melyet ki se kezdett a társadalom.

A kezüket tördelő sápadtak, a tépelődők felé az ő szava hozza az elérhetetlen, megérinthetetlen életet. Az ellenszegülő, messzi világ egyszerre csak elébed simul szelíden, mint szerelmes rabszolganő. Amit gyöngeségnek hittél, hogy olyan vagy, amilyen vagy, s amit ki akartál magadból nevelni, hogy olyan légy, amilyenek ők - egyszerre csak erőd lesz s bízvást engeded át magadat önmagadnak. Nincs a múltnak olyan személye, mely szerint igazodni kívánnál. Akarat, tetterő, lelkesedés, melyek eddig, mint folyamár zsilipen, úgy torkoltak vissza, úgy akadtak fenn elődök nézetein, most kitörnek írásban, tettben, szóban, tajtékzó szabadon.

Nem phrasis, de valósággal euklidesi igazság, hogy a művész az élet előfutára, támasza, megváltója. Hit, állam, kötelesség, bűn, szerelem, család fogalmai, művész agyakban alakulnak, újulnak s az eleinte paradoxnak érzett bohéme-műveltség után csúszik-mászik lustán az egész társadalom.

Igaz, hogy a műalkotás aesthetikai hatásában él úgynevezett "örök életet", de a kortárs művésznek, ha ugyan nem puszta virtuóz, még etikai hatása, egész csomó felelőssége, kötelezettsége van. Felelős az összes vele élőkért, kiket alakit, nevel, lendít, kik rajta keresztül látnak, benne élnek, kiket önmaga s ez által önmaguk felé visz - kik végül vele kerülnek az utókor színe elé.

Petőfi óta ez országban Ady az első, kinek szájában nem hiú szóbeszéd, ha önnön költői hivatásáról beszél. Senki, a költő felelősségét úgy nem érezte, kötelezettségét oly diadalmasan nem vállalata.

Három kis verskötete jelent meg s velők nem csak azt érte el, hogy az előtte irt magyar mondat színehagyottnak, fakónak látszik, nem csak a nyelvet forgatta ki tövestül, hanem átalakítólag belenyúlt érzéseink és gondolataink közé. Hazugságokat söpört el - magunkra eszméltető igazságokat hozott.

A magára eszmélés, az önfelismerés - fél íróság.

Így magyarázható az Ady nyomán támadt írói mozgalom.

Egész raj indul Ady mellett, Ady után, Ady ellen és tartja ébren ez ország már-már végképp lankadozó irodalmi érdeklődését.

Be jó volna aggódás nélkül látni ezt a zsendülést, erjedést, kavargást,

Be jó volna remegés nélkül kérdezni: Mi fejlik belőle?

Egy-egy hatalmas egyéniség fenntarthatja magát a közönség ellenére. De a nemzedék egyöntetű munkája, mintegy közös rohama, megtörik, ha publicum és íróság között nem alakul mi hamar közvetlen viszony.

Ez pedig főleg ama közegek dolga, amelyek az irodalmat a közönség felé juttatják. Tehát: irodalmi társaságoké, újságoké, folyóiratoké, kiadóké, bírálóké, színi igazgatóké, kiknek az új írókkal szemben, új közönség teremtésére új kötelességei vannak.

Lássuk, hogy mit tettek eddig, vagy mit várhatunk tőlük ezután.

A Kisfaludy-társaság elnöke elismerte, elnöki beszédben ismerte el, hogy az élő irodalom él, azaz, hogy sikere van.

Hihetünk neki.

Igaz, hogy azt is hozzátette, hogy nem is oly nagyon igazi élet ez. Inkább csak városi zaj.

A vidéket még nem rázta fel. Erre mi azt mondjuk: Tehát fel kell rázni. Rég elmúltak az idők, kor a vidék alakította a várost. Ma a város vezet.

A kegyelmes elnök urat azonban nem csapta meg az idők szele. Ő úgy véli, hogy had' maradjon álmában az alvó. Altató nóta had' ringassa el. Ezért kívánja a napok és holnapok látomásaitól fényes írások önként beálló sikerével szembe állítani, a rozsdától megtisztított, újra kifényesített tegnapok eszményének akár erőszakosan felidézett sikerét.

Szép terv, gyönyörű terv. Csak egy a bökkenője. Kivihetetlen. Miért?

Egyszerű állító mondatok világos sorát kell az elnök úr szónoki remekével szembe szegeznem:

A művésznek, bár süldő leánykák másképp képzelik, szeme, füle, orra, szája s egyéb nemes és nemtelen szervei vannak, épp úgy, mint más halandónak.

Ha azt teremti meg, amit szeme lát, füle hall, érzékei felszívnak - akkor igazi művész.

Ha ez a látás, hallás, tapasztalás új, eredeti, szokatlan, bár szükségszerű, akkor az igazi művész műve, ahova elhat: oda be is hat. Ott alakit, növeszt, teremt, dagaszt. Kovász.

Ám ha a művész, bármily tiszteletreméltó hazafias vagy erkölcsi okból, bármily szent hagyomány nevében megtagadja magát, akkor műve, lehet hideg ügyeskedés, de a művészethez, az élethez - ezt a két fogalmat nem szabad különválasztani - semmi köze. Ahova elhat, ott kelthet bámulatot, de nem alakit, nem növeszt, nem teremt. Penész.

Hogy is követelhetnők a penészirodalom társaságaitól, hogy a kovászirodalom felé vezessenek? Evvel lényüket tagadnák meg.

Kérdés: hogy volna-e józan értelme a fiatalok hasonló csoportosulásának?

Én azt hiszem, hogy igen. Akik valami olyast tudnak, ami meggyőződésük szerint: jó, szép, hasznos, azoknak kötelességük minden eszköz megragadása, mely a jót, szépet, hasznosat, a nyilvánosság elé viszi. S minden ily eszközök közt, egyike a leghatalmasabbaknak, a társulás.

Elnök, alelnök, titkár... komikus szavak, de hozzájuk kell szoktatnunk érzékeny fülünket. Költőnek odaállni és felolvasni versét - ugyancsak némi belső ellenkezés leküzdésével jár.

De a szervezkedés erő, az eleven szó eleven hatás - s a csendes könyvnél, szétszórt cikknél nagyobbat ér el a szószékről tekintéllyel hangzó beszéd.

Ha a fiatalok dacból, nembánomságból, fitymálásból nem állnak össze, e mulasztás lesz a menthetetlenül bekövetkező szétzüllés első okozója.

Irodalom és újságírás között, alig van ma különbség. Még Németországban, a kövér könyvek hazájában is, lejárt a kövér könyvek kora. Ernst vagy Kerr újságkritikáinak gyűjteménye többet jelent, mint az összes egyetemek aesthetikai professzorainak tudományos művei.

Nem csoda.

Az újság ott jár, ahol az élet jár... nem járhat messze a művészettől.

A Bocacciók ömlő mesekedve kiveszvén, sok szép elbeszélés nem volna, ha az újság nem követelné a napi zsákmányt.

S az újság, nemcsak így közvetlenül, de közvetve is, mint figyelemébresztő, mint egyetlen siker eszköz, a könyvek sorsát szabja meg.

Az ideális újság? Ám a magyar újság? A legtöbb magyar újság rendszeres irodalomlejáratásból él.

Mihelyt eredeti tehetség bukkan fel, mielőtt még a közönség hozzászokhatnék, letörik a szárnyát.

Hagyján, amíg a tárca széle-hossza, formája szabja meg a veszélyt - e kötöttségben van valami művészi - de jaj, ha a közönség igényeit veszik mértékül.

Már pedig szerkesztőink ezt követelik. A közönség, mely vezetőre szorul, a félrevezetők után járva, eredeti helyett előbb a másolatokkal, aztán a másolatok ismétléseivel s végül a másolatok ismétléseinek utánzatával elégszik. Szerzők helyett rovatokhoz szoktatott közönség áldozatai azok a rovathoz szegődött lírikusok, kik vezércikket, azok az elmélkedők, kik humoreszket írni kénytelenek s azok a finom, gyöngéd elbeszélők, kik botrányok ízletes feldolgozására kaptak alkalmazást. Ha egy-egy író éveken át valamely műfajt ápolt, s kinőtt belőle - benső fejlésének, bizonnyal utját fogják állni szerkesztőink, akik tőle tovább is a szokott cikket követelik. Nálunk a karcolat nem az első ifjúkori jókedv kitörése, hanem bölcs, tapasztalatokban, életben gazdag, elmondanivalóval teli írók szomorú kenyere. Mert 1890-ben jókedvűek voltak - egész éltükön át kell rázniuk a csörgősipkát, mely néha bizony búsan csörög.

A heti, vagy napi, gyors munka épp úgy súlyosult Maupassantra, mint a mi tárcaírónkra. Áldott kényszer! De e megalkuvás, ez már tisztára magyar specialitás. Átkozott kényszer! A genie is megtörhetik rajta.

Bármily nagyhatalom is az újság, bármily áldásos lehet is irodalmi téren való hatása - mégis a közönség művészet felé vezetését, újság csak mellékesen űzheti. Evvel már ítéletet is mondtunk felette - első rangú feladatot nem lehet csak amúgy mellékesen elintézni.

Az irodalmi nevelés az irodalmi folyóirat dolga. Az újság szerepe mindössze annyi lehet, hogy a színvonal alább süllyedését gátolja meg.

Én nem tagadom a képes családi lapok első rangú fontosságát - de az irodalmiaktól meg kívánom őket különböztetni. Ahol irodalmi folyóirat vezet, ott a családiak lassan hozzáemelkednek. Németországban még csak egy évtizede émelyítő Gartenlaubék jelentek meg, ma szebbnél-szebben illustrálva, képekhez illő tartalommal adják ki a legtöbb polgári folyóiratot. Ez a Pán, Freie Bühne, Neue Rundschau irodalmi mozgalmának végső leszűrődése, általános tanulsága. Ha most a német vezérlő folyóirat penészedik is - se baj! - élt, hatott, hivatást teljesített. Bizonyára nem tart soká - új mozgás új áramot indít.

Minálunk képes családi lap és irodalmi folyóirat közt elenyésztették a különbséget, melyről a régi szerkesztők: Vörösmarty, Bajza, Arany, Gyulai és Kiss József, (midőn a Hét megindult) tudtak valaha. Egy ország ízlését veszélyeztető képek és fogékonyságát rontó szöveg jellemzi folyóiratainkat - s ami főleg kétségbeejtő - e szöveg gyártására legjobbjaink kényszerülnek.

Valamelyik szerkesztőtől hallottam: Húsz éve mondom munkatársaimnak, hogy ebben az országban nem kell irodalom.

Ilyen nézeteknek volt eredménye, hogy aki húsz-huszonöt év óta, magyar író, bármekkora tehetséggel indult is el, - egyik se fejtette ki, magát teljesen. Mind ott hagyta lénye javát veszendő munkában.

Már pedig az a tény, hogy e sorok írójának várakozása ellenére a Nyugat sok hűhó és reklám nélkül megél a jég hátán, hatni és terjedni képes - arra mutat, hogy nagyobb szabású ily kísérletnek is volna talaja. Ennek a talajnak megművelése persze a kiadók dolga. De hol a modern magyar kiadó?

Ha jönne! Én Istenem - ha csak jönne - hogy fölülkerekednék!

Ne idealista legyen, a világért se, hanem egyszerűen jó üzletember.

Sokszor lehallgatom annak a kis, magyar származású emberkének történetét, ki ezelőtt huszonöt évvel ujjá teremtette a német kiadói üzletet s ki ma is még, a sok versenytárs között, diadalmasan vezérel.

Mi volt V. Fischer sikereinek titka? Belátta, hogy jó könyveket tisztességesen kiállítani, üzlet - s van benne annyi rugalmasság, hogy ne ragaszkodjék ma a tegnapi jóhoz.

Ez nem erkölcstelenség, elvtelenség. Sőt ellenkezőleg.

Erkölcstelenség, az a konok rendszer, mely minálunk uralkodik, s mely ó-divatú, korunkba nem illő írásokat holmi hazafias ajánlgatásokkal varr az olvasó nyakába.

A kort szolgálni szép és okos opportunismus, ellene dolgozni balga és gonosz eszményiség.

Hogy mit ér ez a hazafias lepelbe takaródzó álidealismus, mutatja, hogy mennyi reklámmal, pénzzel, ügynöki fogással kell dolgoznia, mutatják a vidéki könyvtárak porában érintetlenül heverő: Podmaniczky Frigyesek, Degré Alajosok és Nagy Ignáczok, jó ég tudja miért, újra kiadott regényei, s mutatják végül a phonográph agensek rábeszélésére néhány Fedák-lemez kíséretében eladott Gáspár Ferencek, Világtörténelmek, műveltség könyvtárak s egyéb csúf és haszontalan kiadványok.

Halottakat kiadni, bár megtakarított írói honoráriumot, húsz kötetes gyűjteményeket kiadni, bár állami segélyt, részletfizetést jelent s én elismerem, hogy kis országban a könyvkereskedés mindig némi fogásokra szorul... de utóvégre odajutottunk, hogy ami csak segítő eszköz lehetne, ma cél lett s a közönség olvasó kedvére pornográph könyvek vagy naptárak kiadóin kívül senkise számit.

Pedig van olvasó közönség. De ébreszteni kell, fel kell korbácsolni. Annyi fáradsággal, aminővel a Petőfi-ház, a Shakespeare-matinék, a francia irodalmi társaság s ama sok penész kiadvány terjesztése történik - új, magyar culturát lehet teremteni.

A fordításnak is tág tere van. Kiadóink ma jutottak el Dickensig, Thackeray-ig. Kérdem mi lehet e könyvek új fordításának eredménye? Ez ugyan nem hogy korbácsolna, de nem is élesztő. Nem furcsaság, hogy mi vagyunk tán az egyetlen európai nemzet, melynek nincs egész Ibsene? A legújabbak, szinte nélkülözhetetlenek, hiányzó fordításairól nem is szólok. A magyar könyvkiadás reformátorra vár! Hol késik? Nem késhetik soká!

Elém mosolyog Mikszáth Kálmán tárcája: a Petőfi-almanachról. Tudom én, hogy az író nem nagyon veszi komolyan amit mond s mégis a mindent megelevenítő jelzők oly behízelgő varázsa ejt meg - hogy hiszek neki.

Hiszek neki, amíg olvasom. Elhiszem még azt is, hogy Apponyinak az almanach számára irt párhuzama Széchényi, Kossuth, Deák és Vörösmarty, Petőfi, Arany közt egészen új gondolat s elfeledem, hogy Magyarország összes középiskoláiban harminc esztendő óta hány chria készült, hasonló tárgyú.

De amikor a tárcát végigolvastam - valami keserűség fog el. Azok az előkelő úri dilettánsok és finom szalonhölgyek, kik az Almanach körül buzgólkodnak, bizonyára Petőfit vélik szolgálni - Mikszáth viszont nem akart udvariatlan lenni velők szemben - mindebből tárca lett, igazi magyar bírálat, melyben a bíráló az ajánlókra való tekintettel oly könyvet dicsér, melynek nem hogy tartalma, de még kétségkívül jóhiszemű szándéka sem érdemel elismerést.

A Nyugat márciusi számában Schöpflin mondta el a mai olvasó viaskodását Petőfivel. A Petőfi almanachban, ahol "minden van," még Rákosi Jenőnek Petőfi haláláról magas szárnyalással gyúrt gyöngye is," ahol "mindenki ír," még az "üde folyamatosságú" Berzeviczy is - csak épp ez az egyetlen időszerű Petőfi-cikk hiányzik. Már pedig egyébre sincs szükség - a többit akár meg se írták volna.

Tehát kérdem: minek a Petőfi almanach?

A Petőfi házért.

S a Petőfi ház - minek?

Nem volna-e elég valami szerény, kis ereklyetár a múzeumban? S Petőfi emlékét nem szolgálná-e méltóbban, aki tisztességes életrajzról, kiadásról gondoskodnék? Minek a pipaszárait rendezni, mielőtt a verseit rendeztük volna? Minek a bútorait elhelyezni lelketlen, új házban, mikor lelkünkben kell találni új helyet az emléke számára? Schöpflin egyszerű, igénytelennek látszó cikke többet jelent a Petőfi társaság egész mozgalmánál.

Harmadszor írom le ez évben ugyanez igazságokat, de a rossz célt szolgáló rossz eszközök: a nagy képes Petőfi, a Petőfi-könyvtár s most az almanach harmadszor kényszerítenek reá.

E vállalatokat az összes újságok hozsannája üdvözli hangosan.

S most végül Mikszáth bűvös hangján szól a megtévesztő kísértés, hogy is lehetne előle menekülni?

Furcsa, ha ugyan nem szomorú dolog, hogy ily hangos, ily sokszoros, ily határozott, ily tekintéllyel támogatott kritikák, nem a Petőfi-társaság akciójának értéke, hanem igen is tagjainak sok jó összeköttetése mellett tesznek bizonyságot.

Magyar bírálat nem irodalmi fokmérő. Hogy azzá legyen, mindenek előtt valamelyik lapnak állandó könyvbírálati rovatot kellene nyitnia. Erre a rovatra igazán szükség van - s épp ez az egy hiányzik rovat journalistikánkban. Könyvekről a Pester Lloydon kívül egy honi lap se emlékezik meg rendszeresen.

A labdarugókról többet és bővebbet jelentenek újságaink, mit a legfontosabb szépirodalmi munkákról. S jaj volna a sporttudósítónak, ki tényeket úgy ferdít, mint irodalmi kritikusaink.

Nekem semmi kifogásom, ha valaki Ady ellen szól - tisztelem a becsületes ellenvéleményt. De iszonyodva látom, hogy mint húzódoznak vele érző bírálóink elismerésük nyílt bevallásától, avval a megokolással, hogy a lap szelleme (?) ellen volna. S ha megírják is tárcájukat, mily félénken pislog belőle a lelkesedés.

Ráth István vagy Farkas Pál urakról szabad ily hangon beszélni. Sajtónk viselkedését a kor költőjével szemben irodalmi curiosumkép fogják emlegetni mindenhol.

Személyi kérdésektől felülemelkedést követelni minálunk, nevetség számba megy. Németországban elementárisan magától értetődő.

A BerlinerTageblatt szerkesztőjének Reinhardt előadta darabját. Nálunk, ez a tény a lap örök lekötöttségét jelentené. Erkölcsi kényszer számba menne a színház dicsérete; a jó német bíráló, mindjárt a legközelebbi premiere alkalmával megmutatta, hogy ily könnyen a dolog nem megy. Magyarországon az ilyen embert elcsapják - Berlinben a szerkesztő mukkanni se mer.

Természetes, hogy a német bíráló se csalhatatlan, se pártatlan igazmondó fabáb - néki is ezer a szeszélye, hangulata. De hangulatot, szeszélyt az ítélő épp oly joggal ápolhat, mint a művész, lévén az ítélet nem kevésbé kiszámíthatatlanságok eredője, mint a művészi alkotás. A fő, hogy a bírálat, e szeszélyek és hangulatok egyéni, csorbítatlan kifejezője legyen. Márpedig minálunk a kritikusnak előbb öncsonkításon kell átesnie, mielőtt műalkotás elé járulhat.

Nem a saját szeszélyét, de kiadója, szerkesztője érdekét uralja. S kevesen vannak, akik e vérlázító korlátozáson belül, mindig udvarias szó mögé annyi őszinteséget képesek rejteni, mint azt művészi magas szempontok és emberi ezer érdek megható számontartásával, csak is Ignotus tudja.

Így egészíti ki a tehetségüket megtagadni kényszerült írók irodalmát, a véleményüket takargató bírálók aesthetikája - ami együtt a közönség teljes elvadítására vezet.

Budapesten csak a Vígszínház és az operette-színházak felelnek meg hivatásuknak.

Mulattatnak. Kitűnően mulattatnak. Nagy városnak joga van reá, hogy mulasson.

A Nemzeti Színház nem arra való, hogy új színészi vagy írói mozgalom élére álljon. Ez nem állami színházak dolga. Nékik a régit kell jól művelniük s legföljebb néha, óvatos engedménnyel vezetni az új felé.

Ami a repertoiret illeti, a Nemzeti Színház többé-kevésbé ugyanazt nyújtja mint a bécsi Burg, vagy a berlini udvari színház. Hibául legföljebb a honi utolsó dilettánsok darabjainak illetlen és szemérmetlenül gyakori feltálalását lehet megemlíteni. Mégis e színházát nem annyira a szánalmas kísérletezések, mint inkább a rendezés hiánya s a színészek élvezhetetlen játéka süllyeszti a számba vehetőség niveauje alá.

Miképp lehet e bajokon segíteni, az a rendezők és igazgatók dolga - az új irodalmat e színház magánügyei nem érdeklik. Nincs mit várnia a színházak e Budapest Szemléjétől, még ha megjavul sem.

Minden reménység a Magyar Színház felé irányul. Ott van a Thália-nevelte színész-nemzedék s ott van Beöthy igazgató, aki tudja, hogy mint kell publicumot széchényieskedő óvatossággal vezetni művészi átalakulások felé.

Ez átalakulást csak a magyar színműírás eljövendő Adyja teremtheti meg. Kérdés: lesz-e Beöthynek elég szimatja, hogy felismerje benne a jövő emberét? Van-e benne elég önállóság, hogy szakítson családja, környezete hagyományaival?

Korai kérdések. Egyelőre Beöthy is, írói is, színháza is, élénk, ügyes, némileg művészietlen színházi technika jegyében állanak. E téren elért tagadhatatlan nagy sikereit egy-egy tétova művészi kísérlettel teszi jóvá.

Vajon igaza van-e? Nem pótolhatná-e a külföldi repertoire legjavával, a honi tisztán művészi termelés hiányát? Sohse lesz-e hona e hazában Ibsennek, Maeterlincknek, D'Annunzionak, Shownak? S vajon ki van-e inkább hivatva sorompóink kitárása, mint épp Beöthy? ki áll itt fogékonyabban, fölkészültebben?

A művészi színház épp úgy coniunctura-dolog, mint minden egyéb. Németországban ráuntak. Nálunk, úgy hiszem, a francia bohózatok s e bohózatok ügyeskedéseivel káprázatosan készült - de csak készített! - szomorú játékok ideje járt le - illetve volna lejáratható, ha kemény gerincű, következetes igazgató venné kezébe az ügyet.

Hisz a legtöbb félirodalmi vagy egészen irodalmatlan darabnak még az az igazolása sincs, hogy mulatságos. Miért ne lehetne a Holt Várost, Henschel fuvarost, a Tavaszi Ébredést, Hofmannsthal Elekráját, a Vadkacsát, Hedda Gablert (persze nem a Nemzeti színházban) előadni. Minden egyebet mellőzve, ami bennük érték, pusztán érdekességük, lebilincselő erejük is van legalább akkora, mint az immár huszonöt előadáson keresztül hajtott Kivándorlóé.

Azt is állítom, hogy például Herczeg világánál, hát még a többi magyar színműíróénál, közelebb álló, nekünk valóbb a külföldi nagyok világa. Nálunk a befogadók nagy tömege van már, melynek eddig alkotó színműíróink ki nem elégítik igényeit. Ezt az űrt be kell tölteni a külföld legjavával. Lehetetlen, hogy példa serkentő hatású ne volna honi termelésünkre. Amennyit rombol a Kivándorló huszonöt előadása, annyit teremthetne huszonötször adott Tavaszi Ébredés.

Beöthy Hamlet kísérletének pusztán erkölcsi sikere azt mutatja, hogy nem sporadikus kísérletezésre, de következetes programra van szükség. Mi mindent lehetne tenni régi magyar színműíróink érdekében is. A classicusok megújulnának új feltüntetésben és számos curiosum volna feleleveníthető. Sokat álmodozom kedvesen stilizált Liliomfi, Ludas Matyi, Peleskei Nótárius előadásokról.

S a publicum, mely csődíthető, a meghaladott, az érdektelen, a tökéletlen felé - épp úgy járna a neki való, az érdekeshez is, ha volna aki kapatná reá. Vagyok oly optimista, hogy azt higgyem: rövid kapatási korszak után, ha nem is mindenre, de sokra reájön majd a publicum is. Hisz oly könnyű felismerni, hogy saját ügyedet tárgyalják előtted. Ehhez nem kell ízlés, műveltség - csak helyes ösztön.

S a meghibbant ösztön helyrezökkentése volna a színigazgató első feladata - és úgy hiszem, legjobb üzlete.

Vajon miért folyik a küzdelem, az igaz és új szó, az új és igaz látás ellen? Vajon sötét hatalmak összeesküvése borong-e felettünk?

Dehogy.

Az első fiatalság, mely ötven év óta újra kiérdemelte ezt a nevet e földön, nem gonosz szellemekkel, hanem megátalkodott butasággal küzd.

A közönséget ezelőtt száz évvel az első, ezelőtt ötvennel, a második művészi forradalom teremtette. Különösen e második forrongásból felbukkant anyagok mindmáig kavarogtak bennünk - csak mi, csak legutóbb vesszük észre, hogy mennyire keményszik a lassan hűlő láva.

Ehhez ma még a művészlélek egész érzékenysége kell. Azok a szűkeszű üzletemberek, kik az író munkáját fizetik és eladják, sehogy sem akarják belátni, hogy a tegnap még kelendő áru maholnap divatja múlt, senkinek se kell. Ezt a rövidlátást hazafiságnak keresztelik el és minden áron azon vannak, hogy a halálra szánt tegnapnak holnapba nyújtsák vergődő életét.

Külső körülmények - lobbanthatja szememre a talmi idealismus - nem nyomhatják el az igazi erőt.

De a külső és belső e széthasítása, álság, hamisság, hazugság.

Ha a geniet riportra kényszerítik, benne lesz a riportjában is valami a lángelméből. Az erő, ha utat nyitnak neki, hát utat tör magának.

Igaz.

Ám a meddő munkában elveszett órák! Ám az íróasztal megalázó kényszere! Ám a fáradság, a művészi munka cinikus felfogása, mely a türemlett lélekből kihat a türemlett műre, s mely - ezt be kell vallanunk - legjobbjaink alkotására is foltot ejt.

Úgy-e hogy mindez elég ok remegésre, a fejlő, feslő életért?

Itt egy nemzedék pusztul el, ha meg nem mentik.

Tudom, hogy ezt szóval, leirt szóval nem lehet. A papíron egymásba fonódó gondolatlánc, nem vonszolja maga után az eseményeket.

Ezért jut Ady hasonló elmélkedések után arra a kétségbeejtő eredményre, hogy ez ország messzi elől járó fiatal írói hiába dolgoznak ez ország írni-olvasni alig tudó népe számára s elátkozza önmaga nagy ébresztési kísérletét.

Én úgy hiszem s e körültekintés megerősít hitemben, hogy a helyzet nem oly reménytelen. Aki újat hoz - annak messzi elől kell járnia. A megalkuvó két szó közé esik - a művészi radikalismus legalább programja egy részét valósítja meg. Csak a gyermek álmodozik annak tökéletes megvalósításáról, emberek közé épen juttatásáról, ami lelkét tölti el.

Aki nem gyermek és nem költő, az nem dobja oda az első eredmények és sikerek csalódásában, keserűségében, élte egész munkáját.

Így vélem igazolni a siker vagy bukás esélyeinek e kicsinyes, bár hosszas latolgatását.