Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

IGNOTUS: KÖNYVEINEK ÖSSZHANGJA

A képhez, amit Vér és Arany kötetének megjelente után Ady Endréről megfesteni igyekeztem, hozzátenni nem igen tudnék. Ady nem változik, csak kiteljesedik. Annak számára, aki érdeklődése körét kimérni, sajátosságait s jelentőségét meghatározni próbálta, írásainak sokfélesége, jelentkezésük bősége, majd könyvben való együttes hatásuk inkább annyiban új adalék, hogy három új próbáját vagy ellenpróbáját adja megállapított értékének.

Mert, kivált lírikusnak, nagy problémája, hogy nem válik-e egyhangúvá, hogy nem szegény lélek-e, s versei mint hatnak együtt. A lírikus nagyságát bizonyára nem az teszi, hogy sok minden iránt érdeklődik-e - inkább, hogy a kevésben, ami szívbeli dolga, benne él-e egészen s az mindenestül átömlött-e ő bele? A bőség sem egyenes próbája a tehetségnek - csak éppen, hogy az az erő, mely nagyra képes, ritkán időszakos, többnyire állandóan cselekvő. S végre: a legkisebb vers is külön egy világ lehet és teljes tükre lehet az emberének. De nem kis dolog, ha e kis egészek együtt azt mutatják, hogy csak részei egy kimeríthetetlenségnek, melyben a cseppek egymást gyarapítják tengerré. Van ismétlődés, amely fogyaszt, s ismétlődés, amely növel. Vannak versírók, akiknek rossz verseit tűzbe kell dobni, hogy, mint a szibillai könyveknek, a megmaradt jóknak kiváljék becse. Ezek, hiába, minorum gentium költők. De vannak költők, akik mindig és mindenestől azok, s nem költeményeik vannak, hanem költészetük van. E költészeten, ez egyéniségek kivetődésén belül a gyengébb vagy színtelenebb vagy kevesebbet mondó egyes darabok éppúgy bele tartoznak az egészbe, mint az árnyék odatartozik a fény mellé, kiegészítő szín mellé, s egyik erősíti, kiemeli, módosítja, magyarázza, felragyogtatja vagy elhatárolja a másikat, hogy együtt képezzenek le egy világot, aki ember. Ezek a költők azok, akik megmaradnak - ezek sem egyenest ezért, hanem mert amely léleknek minden jelentkezése híradó és összefüggő, az az emberi mindenségről is híradó lélek szokott lenni és összefügg e mindenséggel.

Az Ady bősége nem terjedelmes. Érdeklődése afféle intellektuális kis parasztbirtok; intenzív művelésű. Gazdagsága a sűrűség; nem nagyon sok érzésnek, nem sokféle átlátásnak olyan szálazó képessége, mellyel egyrészt érzékeny a szinte már láthatatlan különbségek iránt, másrészt szinte szembe tudja öklözni e láthatatlanságokat. Hogy az egyszerű is mi mindenből van összetéve s az állandó is milyen minden pillanatban új és más, arról meglepő és megrázó jelentés minden egyes Ady-vers, néha sor, néha szó, mely mind ilyen adalékot és mozzanatokat kap meg és teljesít ki. Valahogy úgy, mintha a kinematogramm képszalagjainak minden egyes mozzanatos képe külön teljes kép volna, az egészet elmondó volna és feledhetetlen volna.

Annál patakzóbb aztán ez a gazdagság. Patakzó, kibuggyanó, sugárban ömlő, mint a kaukázusi kőolaj-medencék, ahol az élet megkövesült s a kő megelevenedik. Valósággal mániákus termékenység, egy folytonos költői megszállottságtól való folytonos rázatása; folytonos lávavetésé, melynek izzásából a gyémántszemek kész kristályban repülnek ki, s ilyen készen nem külső munkától, hanem belső törvényszerűségnél fogva. Adynak minden szava pontos és a helyén van, ahogy kigondolni és elhelyezni aligha lehetne. Teremnek ezek a versek, s minden szavuknak úgy megvan, maguktól, a helyük s a formájuk, mit a virágnak a szirma, foltja és levele.

S könyvben s egymás mellett hasonlíthatatlan megkapóbbak, mint újságban s időközönként. Megint csak, mint amely virág maga leheli maga körül a tápláló, a színadó levegőjét, s egy tövön egyik élénkíti a másikat. Ez a tő az egységes világnézés, amelyből fakadnak s amelyre rávallanak s aminő valló, hirdető és jelző erejük így együtt új, külön, beszédes színnel fordítja a szemet egy-egy versre, olykor egy sorra vagy szóra, mely első és külön olvasásra vak vagy néma volt. Ahogy Ady versei újságokban egyenkint s egymás után megjelennek, erős bélyegzettségükkel néha egyhangúan hatnak. Együtt és egymáshoz képest megrészegítnek változatosságukkal, sokféleségükkel, egymásra való ráfelelésükkel; emelik egymást jelentőségre, soha nem hallottságra, szerencsés megtalálásra. Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen, - az Ady versei csak együtt és könyveiben vannak igazán otthon.