Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám · / · SZILASI VILMOS: PÉTERFY JENŐRŐL

SZILASI VILMOS: PÉTERFY JENŐRŐL
III.

- Hol van itt Péterfy - kérdezte barátom gúnyosan. - Mind amit elmondtál elhiszem, amíg általánosságokban beszélsz - de Péterfyhez - de Péterfyhez nyúlnod így nem szabad. Péterfy annyira a miénk, annyira hozzánk van nőve, annyira itt jár és itt mosolyog köztünk, ha a könnyű levegőben görög versek ritmusát csendítjük meg, hogy bánt, ha könnyelműen sémára bontod. Azt hiszem, avval a sajátossággal, mit szemlélődésnek neveztél, igen kevéssé jellemezted őt.

- Amellett erőszakot követsz el a tényeken, midőn a dolgok szeretetétől minden vonatkozásba hozási hajlamot elkülönítesz. Így a gyermekek szokták a dolgokat szeretni, vagy fiatal lányok; egyformán a ruhát és egy szép könyvet és egy sétát a holdvilágos kert végtelenbe vesző útjain és egy keringőt ragyogó aranylánccal nyakukon, melyet majd még esküvőjükön fognak fölcsatolni. Ez olyan szeretés, mint ahogy valaki egyformán szereti Homérost és Dantét, s nem tud szeretetében különbséget tenni, egyformán szeret olvasni görögül és latinul, anélkül, hogy valamelyik grammatikát kitűnően megtanulta volna s birtokában lenne teljesen a nyelv, melyért rajong s amelyet ért. A szemlélődő - ahogy te vázoltad, - súlytalanul szereti a dolgokat, - vagy hogy úgy mondjam, lelkiismeretlenül. Lelkiismeretlenül, ez a legjobb szó, mert foglalkozik a dolgokkal, anélkül, hogy súlya lenne e foglalkozásnak. Úgy él, mint egy indus nábob selymei, kössönytyűi és serlegei között. Kezébe fogja őket, megtapogatja, hordozza testén, - de aztán megszokja és észre sem veszi, hogy rajta vannak. Ha meg levetette őket és kincsesháza mélyében heverésznek, azt sem tudja, mije van. A te szemlélődőd lelkiismeretlenül szereti a dolgokat, a te szemlélődőd gyermek: s én ezt egykönnyen, bármily szépnek látszik, mégsem hiszem el Péterfyről.

- Megfelelek mindkettőtöknek, ha megengeditek. Lelkiismeretlenül szeretni! - Én istenem, - lelkiismeretesen szeretni valamit, az talán lehetetlen. Péterfyben meg volt a hajlandóság rá, hogy lelkiismeretesen szeressen, de ő mag tudja legjobban, hogy lehetetlen neki s maga haragudott magára ezért legkevésbé. Emlékeztek bizonyosan arra a levélre, melyet a német kisvárosok valamelyikéből irt haza, - kinek, nem tudom, - Lederer idézi. Ebben tréfás megbotránkozással panaszolja, hogy mennyire tud gyönyörködni, ő aki Róma és Firenze csodáin végig élte magát, - ezeken a rikító színekkel kifestett, hóbortos játékmódra rakott kis házikókon. Min nem tudott volna gyönyörködni? Emlékeztek arra a délelőttre Peastumban, mikor először látott görög romot: a hatalmas oszlopzatú merev nagy sziklaóriást, mely komoly némasággal hallgatja az untalanul szóló nyári tücskök egyhangú cirpelését? Emlékezek arra a friss eleven vadságra, mely szinte gyermekké tette a Tátra levegőjén s arra a délre, mikor a benne fölhalmozódott áradatnak, mely gazdag volt és színes, mint körülötte az egész világ, nem tudott másképp kifejezést adni, minthogy a Mireió szerelmének ébredéséről szóló sorokba olvasta ki magát egész bőségéből? Egyikünk sem volt ott, de ott voltunk mindnyájan s szeretjük őt e pillanatokért. Szeretjük, mert valami olyan nagyszerűséget mutatott ilyenkor, amire senki se képes közülünk immáron, - ami kihalt közülünk az utolsó Aristophanes-korabeli göröggel. Azt mondod, ez a dolgok lelkiismeretlenül szeretése? Jó, ha ez az, Péterfy lelkiismeretlenül szerette a dolgokat, de olyannyira, amint azt nem tudja senki más. Szemlélődő voltának a külső világgal szemben itt a legfontosabb bizonyítéka. Riedl Frigyes könyve elején lévő képe napsugár szaggatta bokor alján ábrázolja, úgy-e azoknak a szemeknek éppen ott van helyük annak a bokornak az alján s nincs a világon napsugár szaggatta bokor, melynek aljáról ő ne hiányozna.

S fölhozhatok bizonyítékot mást is, amennyit akartok. Lederer említi, hogy egyszerre olvasta Bachillidest és Rostandot, Darmestettert és Bismarckot s Böcklin kép élvezete után is egész melegséggel tudott Brahms zene hallgatásába merülni. El tudjátok képzelni, hogy például szent Ágoston egy azon időben egyformán tudta volna élvezni az apostolok életét és hogy valami olyat említsek, amit el sem lehet ettől az olvasmánytól olyan nagyon távolítani: Plato dialógusait? Úgy-e nem. Szent Ágoston és Dante és mások és mindnyájan akik azóta vannak, és én és te és ti itt mindnyájan. - ha hiányzik is belőlünk a nagy rajongó szeretet valami iránt, ami egész mindenünket lekötné - irodalmi divat iránti kötött ízléssel élünk, képtelenül arra, hogy szemünk egyformán nyitva legyen minden fénysugár és fülünk minden hang számára. Képtelenek vagyunk arra, hogy Aristofanes olvasása után Montaigne essainek akármelyik lapját elolvassuk s bántana, megsértene, ha ihletett pillanataink valamelyikében könnyelmű tréfa a dolgok természetes rendjét ábrázolná előttünk. Mert a valóság nem különíti el a fenségeset a tréfástól s komolyat a derűstől, hanem egy lepelbe sző minden szálat. Csak mi, az elmélkedők, a keresztény középkoron keresztülmentek, a lelkiismeretes szeretetre rászoktatottak, mi választjuk el a szálakat. Girgentiben Péterfy együtt volt Riedl Frigyessel, - a legelmélkedőbb emberek egyikével, aki akár a középkor szentje lehetne a nagy kelkiismeretességnél fogva, - s a két ember viselkedése a hatalmas Zeus templom romjainál példázza legjobban a különbséget kettejük között. Péterfy csupa izgalom volt, féktelenség, vadság, mint rokonai a szatírok és a faunok és Aristofanes és a görög szobrászok. Hol ennél az oszlopnál jelent meg, hol amazt karolta át izgatott magafelejtéssel, - hol egy követ ragadott kezébe, hol a régi ércek között babrált egy pár percig, hogy a következő pillanatban már az árusok között teremjen vidám tréfát űzve velők. Riedl a maga elzárkózott nagy elmélyedésében egyik oszlop ezer esztendős lábainál ült, - elmélyedésében, mely a végtelen ezer szála közül egy szál könnyű útját követve elvitte más világba, távol esőbe ettől a színestől, ragyogótól, pompástól. Péterfy nem elmélkedett és nem választott, - Péterfy meg tudott ragadni mindent, ahogy előtte volt s nem zárkózott el a hangulatok mindent elválasztó nagy abstractiójába. Ezt jelenti az, ha valaki egyszerre tudja olvasni Bachilidest és Dantet, Dantet és Goethét, ha egyszerre tudja élvezni a romok melankóliájának halk szavát és az eleven élet kiáltását, mely végigárad a friss délelőtti levegőn. Az ilyen ember nem elmélyedő, az ilyen ember nem merengő, - az ilyen ember színes és gazdag, mint maga az élet, amellett, hogy szüntelen aktivitású.

De ne maradjunk egészen a külsőségeknél, hanem hatoljunk lassan befelé munkájáig. Az emberekkel való külső érintkezésben is olyan volt, mint a dolgokkal való külső érintkezésben. Mindenki érdekelte, mindenki felé egyforma érdeklődéssel fordult, - barátja azonban nem volt senkinek. Nem volt úgy barátja, hogy hozzá lett volna nőve egészen és szükségét érezte volna valaki előtt oly nyilván és oly világosan állni, mint a sekély patakok, ha tavakká szélesülnek is. Ugyanaz az eset: szerette Bachilidest, Dantet, Goethét, de nem volt egyik sem olyan írója, hogy csak kiváltságos pillanatokban tudta volna olvasni s hogy olvasása után nem tudott volna akármilyen más író olvasásába kezdeni. Az embereket mind szerette, - úgy szerette, hogy most is a holt betűk egyforma sorai közül, akárhányan melegséget érzünk és férfias bátorítást egy egész élet útjára, - de lelkiismeretesen nem szeretett senkit. Egy sereg levelét láttam: mindet a legjobb barátaihoz intézve. No hát azokban a levelekben, néhány nagy néha való rejtett megnyilvánulást leszámítva, semmi egyéb nincs, mint enyelgés és tréfálkozás. S éppen úgy a temérdek képes levelezőlapon, miket a világ különböző tájékairól küldött haza. Az embereket is dolgoknak tekintette és sem a dolgokat, sem az embereket nem tudta vonatkozásba hozni magával. Más szóval nem tudta még megfelelő hangulathoz se kötni, - nem tudta szeretni - szeretni azt nagyon, végtelenül nagyon, - de nem tudta szeretni lelkiismeretesen soha. Szemlélődő volt.

Lederer kiemeli folytonos nagy izgatottságát, mely szüntelen mozgékonnyá tette, mintha villanyos szikra lett volna, mit örök mozgató erők hajszolnak végig minden jó vezető testen. Néhány kiváltságos ember olyan, mintha óriási agyvelő lenne, idehelyezve a világba, hogy gondolkodjék. Azok mozdulatlan nyugalomban maradhatnak külsőleg, legföljebb belül húzódnak és mozognak az erek és a sejtek: ezek a filozófusok és a költők. Más fajta az, aki óriási szem, idehelyezve a világba, hogy megnézzen mindent. Annak sehol sem lehet megpihenni. Menni kell untalan, hogy mindent megláthasson; sohasem nyugovással kóborolni, járni, csillogni és szemlélődni. Ilyen volt Péterfy. Nyugodtnak nem érezte magát sehol. Járnia kellett a világ különböző tájain, utazni folytonos gyönyörűséggel, vágyódni állandó izgalommal új meg új izgalmak után. Lederer azt a meglepő kijelentést teszi, - meglepő, dehogy is az, - hogy nem örvendeztette semmi, ami élettevékenység volt: sem az iskola, sem a hivatás, sőt még az irodalom sem. Semmi mást nem szeretett, mint a szemlélődést, olvasni új könyvet, látni új várost, ismerni új embert. Folyton menni és folyton látni, - ennyi volt az egész, amire vágyódott, - megőrizni valamit, vagy ott maradni mellette, azt nem kívánta soha. Hanem mindent felölelni, mindent magába szívni, mindent összegyűjteni abba a csodálatos agyvelőbe, mely a szemek látta képeket tükrözték a kamra sötét falán. Ehhez az emberhez fogható nagy valamit alig tudok elképzelni. Mondjátok, nem bánom, hogy szüntelen izgalmának mágneses pólusa a tökéletesedés volt, oly arányú nagy tökéletesedés, amelyikhez mérve minden produktív munka eltörpül, - mondjátok akár így. De gondoljatok mindig arra, hogy az ilyen munkának nincs célja és nincs vonatkozása, nincs elmélkedése és nincs elmélyedése, - csak színe van és hangja és formája van, mint a világnak.

Végre itt vannak munkái: az a marék essai. Hogy az az eljárás, amit itt alakjaival végez nem a tudós eljárása, azt már eddig is körülbelül bebizonyítottuk. A tudós meg akarja érteni, akivel foglalkozik, - meg akarja érteni, mint Taine, hogy olyan tételekre bonthassa, amelyek kivétel nélkül megmagyarázhatnak minden csak esetleg létező tulajdonságot is. Előttünk egy virágzó fa. A tudóst nem fogja e fa várigának ezer színe érdekelni, nem azok a halk remegések, melyekkel a parányi levelek, mint lepkeszárnyak inganak az ágakon, nem külső képek, miket az érzéki tapasztalat gazdagsága nyújt. Hanem meg fogja magyarázni a fa virágzását a rostok szerkezetéből, melyek a gyökérzet csatornáiból a burkok hajszálereiből szállítják a nedvességet, míg a megduzzadó bőség megszakasztja az ágak hegyét. A tudós, - Taine - megakarja érteni akivel foglalkozik és megmagyarázni azzal, hogy jellemzi. Péterfy senkit sem akart megérteni és senkit magyarázni, - Péterfy legföljebb leírni éppen azokat az érzéki benyomásokat, miket a magyarázó, mint esetlegességeket elhanyagol. Dante ezer rejtelmű arcán a mosolygás érdekli leginkább, - az a mosolygás, mely hosszú, mosolyogni nem tudó századok után először az ő szigorú arcán ébredt az élet bájos eltünedező, könnyű, jeleneteinek szemlélésénél. A görög gondolkodás kezdeteinél legnyilvánvalóbban a szofisták élénk sürgölődő képe érdekli, amint egy-egy merevebb metszésű arc élesen emelkedik ki a lonc bíbor virágaitól félig beárnyékolva; míg az alvó Sokrates háza előtt ragyogó orcával áll a fiatal Pláto mestere ébredésére várva, ki érkeztében majd egy pillantással veheti észre a hajnal bíborát az égen és a ragyogó szemeken. Aristophanese vad szatír szemekkel pillant át az előtte lelógó repkényen, míg kedvtelve nézi csinos patáit s játszik a melléről lelógó szőrrel, vad szatír, de szemében annyi melegség csillog, amennyit csak a szépség féktelen szeretete tud adni, s ha megszólal, sípjának szavában fölcseng a piros bogyós ágak lassú remegése s a banka hívó dala az ágakon. Csupa kép, csupa színes megáradó külső kép ez, - nem jellemzése egyik embernek sem, csak izgatott, heves, meggyőző erejű leírása azoknak a tulajdonságoknak, miket végtelen lelkű beszélőnk lát bennük. S ő így bánik mindenkivel, - éppen úgy érzi magát náluk, mint Girgentiben, Sicunában, Rómában, vagy akárhol, - lelkiismeretlenül, tehát felelősség nélkül, szabadon és féktelenül, mint testvérei a szatírok és faunok, Aristofanes és a görög művészek. Csak megfog mindenkit s azt mondja nézzétek, ilyennek látom, én, - ilyennek látom és így szeretem. Minap olvastam egy könyvet Danteról, valami Vosslertől; annyira megmagyarázza, hogy végre nem is marad Dante, csak egy csomó ismeretelméleti, kultúrelméleti, bölcseletelméleti s isten tudja még milyen elméleti törvény. Igaz, hogy Danteban más is van, mint az a nagyszerű mosoly, melyet először Péterfy vett észre arcán - de tökéletesebben jellemezte Dantét, hogy e mosolyt leírta, mint mindazok, akik jellemezték.

Nyilvánvaló hát, hogy mily távol áll Péterfy a tudóstól. Úgy, hogy én nem is vizsgálnám soha az elemző tudományos eljárás módszereivel, kérdezve a kérdések nagy kérdéseit: kiktől tanult és mit tanult, - kikről tanított és mit tanított. Nem kapott soha senkitől tudományos alapot és nem lehet kicsépelni nagy terméséből tudományos magszemeket, melyeket félre lehetne rakni a tudomány magtárába. Eszméinek eredményei ugyanolyanok, mint amilyen eredményekkel járt saját magára nézve szemlélődő munkássága: valaki, aki elolvasta gazdagodott valamiben és érzékenységet szerzett, megérteni szépségét mindennek, ami eléje kerül. Péterfy leírta a dolgokat oly nagyszerűen, amint azt kevesen tudják s ezeknek a leírásoknak óriási a leíró értékük, - tudományos szempontból vizsgálni őket lehetetlen, mert egészen más körbe tartoznak, mint a tudományos eredmények.

Van azonban másik sarka is a kérdésnek. Mért nem költő, aki ilyen természetű munkát végez, akit a dolgok szeretete ily hatalmas nagy hullámokkal áraszt el.

Itt van az Aristofanes-essé, a legszebb minden munkája között - talán percei között is, amiket átélt: olyan mint a rigó egy megrészegült nagy tavaszi füttyentése: áradva egymásután a hangok megakasztatlanul, lélegzetvétel nélkül, hogy a sok egymást űző futam végre egy féktelen nagy fölszabadulásban végződjék. A legszebb, amit magyarul valaha prózában írtak. Oly gazdag, mint egy virágzókert, melyben fehéren pompázik az almavirág, rózsaszínűen a barack, szinte kéken a mogyoró s a szilva. Oly egyszerű, mint Platónak egy-egy szava, vagy görög női szobor közvetlen szép mosolygása. De oly részegítő, hogy aki egy lélegzetre végigolvassa, ringatódzni látja máris az ágat, melyen a banka hívó szava hallik s féktelen vágyat érez egyet rohanni a lefutó lejtőn kergetve a felhő megszakadó árnyékait, vagy kiáltani egyet, vagy füttyenteni, - vagy szabadnak lenni és szépnek, szépnek, szépnek.

Nehéz erre a megáradó gazdagságra, azt mondani, hogy nem a költő gazdagsága. Annál nehezebb, mert mihelyst valaki leírja azt, amit lát, megszűnt tulajdonképpen szemlélődő lenni. Produkálni kívánt s ez olyan tevékenység, ami a szemlélődő tisztán magában maradó tevékenységein túllép. Hiszen én nem is vonom kétségbe, hogy Péterfy, mikor írni kezdett költő akart lenni, vagy tudós: pillanatonként változván útja e kettő között. Én csak azt mondom, hogy amit írásaiban ezeken a perceken lerakott, az a sajátos szellemi gazdagság és erő, nem a tudós és nem a költő gazdagsága volt, sem ereje. Tudós nem volt, mert nem tekintette szimbólumnak a dolgokat, valami belső értelmi tartalom szimbólumának. Költő meg nem volt, mert nem tekintette a dolgokat annak saját belső lelki élete számára sem.

Szép volt és egyszerű volt. Szerette a dolgokat, amennyire csak szeretni lehet, - lelkiismeretlenül ugyan, de egészen, és melegen, nem kicsinyesen, ahogyan mi szoktuk. Nem rajongott semmiért és nem ragaszkodott semmihez, csak szeretett mindent, ami előtte volt, ami eléje került. Úgy mint a gyermekek szeretnek, úgy mint néhányan a fiatal lányok közül, úgy mint az indiai nábob szereti kincseit, melyekről nem is tudja, hogy vannak. Úgy mint a görögök szerettek nagy nyugalommal és nagy derűvel, közeledve egyszerűen mindenhez, amint az élet adja. A költészet és a tudomány szimbólumokat munkál, melyeknek nincs kiterjedésük, nincs távlatuk, nincs hátterük. Színük is, hangjuk is csak kölcsönzött. De a valóságnak van kiterjedése, van távlata, van háttere, és be engedi a dolgok közé azt, aki oda való. Csodálatos jelenség! Életének legnagyobb munkája volt, hogy azt az űrt izgatott csillogó szemei mögött a változó világ képeinek minél nagyobb gazdagságával töltse meg, minden cél és minden szándék nélkül, - körülbelül úgy, amint minden patak is tükrözi az ágakat, amelyek mellett elmegy és az eget is színe fölött. Abban a kevésben meg, amit megirt a természetnek valamilyen csodálatos teleológiája révén az a nagy életelevenség, mely benne összegyűlt, munkálni kezd és élni.

Szinte látom, mit akartok most kérdezni. Mi okozta hát belső tragikumát ennek a végtelen finomságú léleknek, azt a tragikumot, mely az istenkéz faragta gyönyörű szobrot egy hasadással repesztette ketté? Ha költő sem volt és tudós sem, nem ölhette benne a költő a tudóst, vagy a tudós a költőt, - s nem okozhatta a belső önmardosásnak féktelenségét, melynek meghasonláshoz kellett vezetnie! Ha egyáltalában ilyenfajta okokra kell gondolnunk s nem arra, hogy a személődő finom nagy érzékenysége elviselhetetlenekké tették előtte azokat az apró nyomorúságokat, amikhez mi oly jól tudunk igazodni, de amelyekhez belőle hiányzott az élet aktivitás hajlékonysága, ha mondom, ilyfajta okra kell gondolnunk, az is azokban a rugókban fekszik, amelyeket vázoltunk. Nem a tudós és költő ütközött benne össze, hanem a szemlélődő a tudóssal és költővel. Egyik se lehetett volna a kettő közül, mert valami más volt, - de mivelhogy rokonságban állt egyaránt mind a kettővel, nem tudhatta eldönteni, hogy melyikhez áll közelebb. Szemben lakom szobája ablakaival, melyek a vásárcsarnok terére néznek: s ha az első délelőtti nap ragyogó áradatában szinte kigyúlni látszik az egész utca, a kocsik és a színes rokolyákban sürgölődő parasztleányok, - mindig arra gondolok mily lázba ejthette őt a nap évad játéka, a mozgások szépsége, míg egy-egy hajlékony lány egyszerű mozdulattal - a Kariatidákéval - kosarat emel fejére, s a galambok színes csoportja búgva ül meg az ablak párkányzatán. Ilyenkor ő, a szemlélődő, költő akart lenni, máskor tudós, és mert az úgysem lehetett egyik sem a kettő közül, elégedetlenséggel kínozta magát, nem is sejtve, hogy ami benne van, legalább is oly értékű, mint a költészet és a tudomány és nincs mit vágyódnia más megnyilvánulási formákra, mint amilyenekre ősereje talál. Szembeállni a dolgokkal, úgy, ahogy ő tudta, volt annyi, mint tudományos és költői életünk akármelyik produkciója.

- Az energia pedig nem vész el soha.

Minden szobában van valami a végtelenségből és minden tettében és minden szóban, amelyet kiejtünk. Vége nincs semminek soha, amint kezdete sem volt, mert oka minden valaminek, ami utána következik s az okok láncolatában tovább hat a végtelenségig. Angyal, Riedl és Léderer írtak Péterfyről. Mind olyan emberek, akik már nem egy olvasmány átalakító nagy hatásán átmentek, tudományos munkákén és művésziekén egyaránt, - de az, amit Péterfyről írtak, bizonyítja, hogy legnagyobb hatású perceik voltak, mikor ezt az embert közelről érezték. Mi mind gyermekek voltunk, akik ismertük is, úgy hogy személyes hatásról szó sem lehet. De mindnyájunkban munkál vulkánikus ereje, mondások, amiket nem hallottunk, talán nem is mondott soha, s írásai közül gondolatok, miket elég volt elgondolnia, le sem kellett írni, hogy éljenek tovább és munkáljanak. Mindazt, amit, hogy röviden szóljak, - a maga tökéletesítésére tett, tovább él ezer változtatásban és alakításban, mint a nagyság jele, melyet számunkra képvisel. Szerette a dolgokat, amint a dolgokat csak szeretni lehet s fölolvadt e szeretetben oly primitíven és oly őszintén, amint azt csak a legnagyobbak tudják.