Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 8. szám · / · LENGYEL GÉZA: SÁROSÉK
- Ez Kövesi úr, a gyakornokunk - mutatta be Sáros a fiatalembert. - Most szabadságon volt néhány hétig.
Kövesi a bajuszát pödörgette, a csizmáit összeverte és a kisasszonynak kezet csókolt. Sáros komolyan megintette:
- Aztán ne gondolja, Kövesi, hogy a Julis szolgálóval van dolga.
A gyakornok szégyenkezve és szemrehányóan nézett a főnökére. A legjámborabb és legszófogadóbb ember volt ő tulajdonképpen, akiről a derék Sáros csak azért hirdette nagy megbotránkozással, hogy szoknyahős gavallér, mert egyszer a Julis, valami bátortalan próbálkozásért csakugyan pofonütötte. Azóta kerülte a nőket és a kisasszonyra, a finom, piros ruhás kisasszonyra csak a legnagyobb tisztelettel mert feltekinteni.
Helén lesütött szemekkel jegyezte meg:
- Remélem, nem feledkezik meg magáról, Kövesi úr.
Kövesi úr, ha lesütött szemekben, öregedő és nem föltétlenül hófehér leánylelkekben tudott volna olvasni, legalább egy meleg kézszorítással biztosította volna Helént: hogy legyen nyugodt, a legnagyobb mértékben meg fog feledkezni magáról. Az egyszerű gazdasági gyakornokot azonban nem nevelik gondolatolvasásra. Kövesi úr méltatlankodva tiltakozott a sértő feltevés ellen, a lány pedig reménykedve, örvendezve, érzelmesen és melegen pillantott végig az ügyetlen, darabos, de jóarcú fiún. Végre valaki. Fiatalember, férfi, akivel szóba lehet állni. Mert a falu gavallérjait egyszerűen kizárta Sáros, aki túlságosan komolyan vette, az öreg Reiner, a felvidéki írnok levelét; a parádés kocsishoz meg mégse lehet leereszkedni, eltekintve attól, hogy ezzel a szakácsné jóindulatát kockáztatná. Most hát felvidulnak egy kissé az unalmas órák és annyi köteles szendeség után következik talán egy kis szórakozás is.
A gyakornok, még a megrovás hatása alatt, zavarodottan próbált hebegni valamit. Sáros elment és Helén egyszerre felvetette lesütött szemeit. Mosolygott, biztatóan, kedvesen. A gyakornok azonban jámborul hallgatott. Valami ügyeset és valami nagyon szépet szeretett volna mondani, megajándékozni valamivel ezt az előkelő hölgyet, finom gyümölcsöt vinni elé ezüst tálcán, de csak ennyi jutott eszébe, csak ennyi telt tőle:
- Nem akarja megnézni a gazdaságot?
- De akarom - mosolygott Helén.- Látja, már hetek óta itt vagyok és még nem láttam. Bizony nem nagyon előzékenyek az emberek.
Boldogan és szolgálatkészen vezette Kövesi. A kukoricamorzsolót hajtó gőzgép, a dohányszárító pajta, a magtárak és az istállók titkai mind sorra kerültek. Béreseknek, kocsisoknak kemény rendeleteket adott ki Kövesi. A hatalmát mutogatta. Jámbor fejő tehenek, hízásnak indult, Bécsbe szánt ökrök kerek szemeikkel bámulták Helén piros ruháját.
Sűrű, homályos fasorba értek. Egyedül voltak. Kövesi tiszteletteljesen magyarázta a földművelés rejtelmeit, Helén pedig szórakozottan hallgatta. Körülnézett, elérkezettnek vélte az időt, hogy abbahagyják a szaktanulmányt. Hozzáért a gyakornok kezéhez. A búgó gazdász egyszerre újra az ügyetlen fiatalemberré vált. Ijedten kapta el a kezét és kért bocsánatot.
- Ne ijedezzen - szólt rá Helén.
Elhallgattak. Helén újra közelebb húzódott, aztán egyszerűen megfogta a fiú kezét. A szeme elborult, nem gondolt egyébre, mint hogy hónapokkal ezelőtt elszakadt az utolsó eleven férfitől, az akkori gazdája kamasz fiától. A szeme elborult és ez az elborult szem úgy látta, hogy a megijesztett becsületes fiú magától egy lépést se fog tenni nagyon, nagyon sokáig. Hát megkezdte ő, azon az ősi módon, ahogy mindig kezdték, akiket szomjúság gyötört. Megfogta a fiú kezét. Hozzásimult. Kövesi néma, halálos zavarban, szinte kétségbeesve húzódott el. A lány átfogta erre a vállát. Megálltak. Helén a férfi feje után nyúlt.
- Ne, ne - védekezett Kövesi - meglátnak.
Helén halkan, rekedten kacagott. Magához húzta a vérvörös arcot, eltorzult, vágyakozó szájához húzta és gyorsan, vadul csókolta meg.