Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · KÁDÁR ENDRE: ÖRÖKIMÁDÁS

KÁDÁR ENDRE: ÖRÖKIMÁDÁS
4.

Az anyját, egy roskadt szépséget, aki szerette az urát, de minden valamire való emberrel megcsalta; tisztek, ha sorozásra jöttek, hozzájuk szálltak, - egész szívével szerette. Reggel ő ébresztette fel, kicsit össze is feküdtek és úgy beszélgettek álmaikról, vágyaikról, a múltról, a lélek legfenekéről, oly bizalmasan, mint két zúzott megalázott lélek.

- Mit nézel úgy, anyám? - kérdezte a fiú egy reggelen. Az anyja előbb fésülködött és haját nézte csendes bánattal, titkos ráncok arcán szomorkodtak vele. Magasra emelte haját, átdobta a fején és ősz szálakat válogatott ki, amelyek úgy ragadta sötétjéből, mint templom homályából az eloltott gyertyák. Odaült fia ágyára, megfogta kezét és arcát nézte.

- Mit nézel úgy, anyám? - kérdezte újra. Az asszony felriadt.

- Téged - mondta szeretettel.

- Szép vagyok? - kérdezte bensőn Hort. Az anyja ráhajolt, szomorú volt, percek múlva felelt, elébb beszédes hallgatással, aztán szóba kezdett:

- Pesten is láttam - az emberek utánad fordultak. Mint én utánam, lánykoromban.

Ruhákat szedett ki fiának. A selyem alsó nadrágjait megcsodálta és megkérdezte, milyen selyem. Hort még egy ideig lustálkodott. Gyermekkori emlékei után futott lepkefogóval s boldog volt, ha egyet utolért. Aztán felkelt s felöltözött. Künn még nehezen reggeledett, amikor kiment. A nehéz levegő, a föld heves lélegzete ráfeküdt mellére, hogy szinte fuldokolt. Ám frissnek érezte magát. Belsejében hangos ujjongás bugyborékolt és nagy szárazság után szívében egyszerre kitavaszodott. Fiatal zöldbe borult fák ütötték fel fejüket. Dús lombjaikat magasra emelték és kevélyen megrázták; fújta őket a maga bízás.

Átálmodott már napokat csendes tervezgetésben. És ha jött az este, anyja ölébe hajtva fejét, az ezüstlő holdba bámult hosszan. Néha jöttek vendégek, a jegyző, két zsidó kereskedő, meg feleségeik. És történeteket beszéltek a doktorról, aki elveszejtett erővel egy szegény parasztot; eltitkolt gyilkosságokat mondtak el egymásnak lakat alatt, amit a cselédtől tudtak meg. Kísértet-járásról meséltek, amelyek köveket dobnak az ablakokba. Hort álmos szívvel hallgatta és amit ők babonából hittek, a természetimádó sejtelmes hitetlenségével érzett. Néha így estéken, azt érezte, hogy erdők, ligetek, emberek, állatok - minden, ami különféle változatban megnyilvánulásra képes, csendes halála történik meg belsejében; pillanatokról pillanatra megújulva és új életre ébredve. Majd azt képzelte sejtelmesen, szinte tudatlanul, hogy énje ment el átolvadni a mindenségbe; meghalni, fákban, vagy elveszni más életben és visszajött új életerővel.

...Egy este az édes apja a vállára tette a kezét.

- Fiam, úgy-e jó állásod van? - kérdezte közelebb kerülve hozzá.

- Hogyne, nagyszerű, - hazudott Hort.

Egy kanyarítást írt le az öreg a levegőben és vidám arccal kérdezte:

- Egy herceg titkárának, úgy-e nagy tekintélye van?

- Mi lesz? - gondolta Hort döbbenettel. De vidám arccal belement. Mondta, hogy nincs oka panaszkodni, fényesen él, de azért szépen ki tud jönni.

- Csak azért... - folytatta az öreg. - Mert, tudod, most egy kis baj van. Semmi...

- Súlyos...?

Az öreg könnyedén vállat vont.

- Na az nem. Egy kis rovancsolás lesz. - Lassan, lustán, ritkán beszélt: nyim-nyám ember volt, a fia nem nagyon szenvedhette.

- Tudod, - mondta,- az idén sok kellett. Új puska. Kocsijavítás. Névnap is volt. - Hiányzik, rongy négyszáz forint. Semmi. De tudod, most nem tudok kapni.

Hortnak elakadt a lélegzete.

- Pénzt vettél ki?! A posta pénzéből?!

Az öreg megsértődött. Megütődve, szinte csodálkozva felelt aztán:

- Hátoszt?! Visszateszem. Máskor is megtettem.

- Tán nem tudnád? - kérdezte kis idő múlva.

Hort halottsápadt lett. Kegyetlen ütés sújtott le szívére, hogy beletántorodott.

Az apja leült és tehetetlenül, aggodalommal nézett fel reá.

- Meg lesz, apa, - nyugtatta meg. Holnap felutazom.

Korán lefeküdt, de sokáig nem tudott elaludni. Álmodott, de maga sem tudta, félébren, nagy valóságban. Amibe valaha begubódzott, selyem szövetű álomjárások újra körülszőtték és elringatták. Egy várba került - álmodta magáról. Századok láthatatlan rétegében, réges-régen, valamelyik Lajos idején. Lenn a tündérkastély előtt nagy tömeg szájtátó állott, benn pedig a termek visszhangosak voltak a sírástól. Kiterítve feküdt. Csipkével szegett selyem kabátot adtak rája, térdnadrágot, sima lakkcipőt. Jöttek szűz leányok és egymáshoz súgtak:

- Milyen szép... És kivitték az élet birodalmából, úgy mint illet királyi fénnyel. A halott királyfi halálában megkapta megillető jogait és halotti szíve dagadozott az örömtől, a mámortól.

...Felébredt. Künn már hajnalodott. A bókoló fák mentén, vigyázva húzta be maga mögött a nyikorgó kis kaput s kiszökött az állomásra. Beült egy elsőosztályú fülkébe. És ott a kupé fél sötétjében egyszerre erőt vett rajta, a nem remegő, tettre kész vágyakozás a halál után.

- Itt - mondta. A zsebébe nyúlt s kivette revolverét. Feltérdelt a díványra s miközben elnézte a bársonyhuzat halvány liliom mintáit, a tükör előtt felemelte revolverét.

- A halántékomra...

Bársonyosan hullámzott a tükör felülete s a revolver árnyéka sötéten elnyúlt rajta. Nézte. Pillantása lesétált a revolverről arcára. A szeme csillogott, mint éjszakában messze a tünedező, ismeretlen ragyogás. Elfeledkezett előtte. Aztán száját csodálta, amely szinte nagy volt, de vonalas, csupa fönséges derű.

- Gyönyörű szájam...

- Szemem...siklott fel tekintete.

- Szájam...

- Orrom...

- A vonás, ami itt kezdődik, - kereste.

Örökkévaló pillanatok végtelenségei újultak fel emlékében, amelyeket benső meghatottsággal, istenfélelmemmel, maga csudáltában tükre előtt töltött.

Belevakult. A szépségek összeolvadtak és most már csak egész arcát látta, aztán azt se. Csak érezte szépségét szédülettel, mint aminőt - szívszorítót - emlékezett rája - érzett gyermekkorában szűz Mária képe előtt.

- Az arcom...- mondta hangtalanul, szuggesztív lázban. Megakarta simítani arcát, a keze mozdult: a revolver egy pillanatra szeme előtt játszott. Iszonyatos volt, mint egy pók, a virág szirmán.

Megbabonázva tette le.