Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 3. szám

BALÁZS BÉLA: DIALOGUS A DIALOGUSRÓL [+]
(II.
RÉSZ)

(Mihály és Márta együtt vacsoráztak egy vendéglőben és most már egy félórája szótlanul és kedvetlenül bandukolnak egymás mellett hazafelé. Mind a kettő attól fél, hogy a másiknak eszébe jut villamosra ülést ajánlani, hiszen hideg van és pirosra fújta már az arcukat a szél. Mert mind a kettő várja, hogy még valami történjék, ami véget vessen ennek a buta, tehetetlen feszültségnek. - Márta megáll egy maronisnál. Mihály tovább megy, mintha nem vette volna észre, de tíz lépésnyire mégis megáll. Márta szó nélkül odatartja neki a gesztenyét. Mihály szó nélkül vesz. Hiába! - Még kedvetlenebbül mennek tovább. Egy utcasaroknál Márta hirtelen megáll.)

Márta: Gyerünk fel Emmához.

Mihály: Nem megyek.

Márta: Én megyek.

Mihály: Szervusz.

Márta: (Nem nyújt kezet. Szótlanul állnak, végre megszólal halkan.) De gyere Mihály. Nagyon rég nem voltunk már nála.

Mihály: Ott most mindenféle emberek vannak.

Márta: Igen. - Éppen azért gyere.

Mihály: (Gúnyosan mosolyog.) Nem elég, hogy már négyszemközt "sem tudunk egymással beszélgetni", még társaságba menjünk?

Márta: Azt hiszem, túl sokat voltunk négyszemközt. Ha kettőnkből áll az egész világ, akkor egy szó, egy gondolat egész világot tud közénk gördíteni és nincs amin mérjük a közelségünket. Emberek közé akarok menni, idegenek közé! Láthassuk magunkat idegenek közt. - Gyere.

Mihály: (Nem felel, de befordul az utcába, Márta utána.) -

(Egy negyedóra múlva Emma asszony szalonjában vannak. Két idegen urat találtak ott. Emma asszony, miután új vendégeit fogadta, visszafeküdt az ottománra, magához ültetvén Mártát, úgy hogy kezével elérje a kezét, melyet beszéd közben néha megfog vagy simogat.)

Emma: (Anyás fölény van a modorában, furcsa mély hangon beszél.) No ti két csavargó, ugyan jókor jöttök. - Talán együtt vacsoráztatok?

Márta: Dehogy. - A kapuban találkoztunk véletlenül.

Emma: (Alig észrevehető mosollyal figyelve Mihályt, akinek összerándult a homloka és lesütötte a szemét.) Igaz is. - Akkor aligha jöttetek volna fel. - Az pedig baj lett volna, mert mi itt már nagyon unatkoztunk. Mi, urak?

Első úr: Hogy mondhat ilyet, Nagyságos asszonyom. - Hiszen szakadatlanul beszéltünk, a legérdekesebb témákról.

Második úr: Még most is piros az arca, úgy belehevült a vitába.

Emma: Hogyne. - Hiszen maguk ötletesek és műveltek és könnyen vetnek fel témákat, amik belerántják az embert. - De hát téma, téma; örökké valami megnevezett, középre állított témáról beszéltünk. - Az nem szép csendes túlömlés, hanem szivattyúzás. Aztán az ilyen megformulázva felvetett téma mindig valami, amit maguk közé állítanak a beszélgetők, hogy elkerüljék egymást néha szerelemből, néha tehetetlenségből. Úgy van úgy, hiába haragszik. Különben én vagyok a hibás, az én feladatom lett volna "kiváltani magukat magukból", ahogy mondani szokták.

Első úr: De utóvégre mégis csak valami témáról beszélünk mindig, ha nem is úgy vetjük fel, hogy: Volt már a tárlaton Nagyságos asszonyom? - vagy: Mi a véleménye az új magyar zenéről? - Hiszen idegen, közömbös tárgyakkal úgysem hozakodunk elő. - És valaki, ha szándékosan vissza nem tartja, ne tudná belefektetni a szubjektivitását a beszélgetésbe, mert tudja, miről van szó? - Talán bizony most nem valami témáról beszélünk?! - "A téma szerepe a dialógusban" ez most a témánk.

Mihály és Márta: (Összenéznek és elmosolyodnak.)

Emma: Nincs igaza, nincs igaza. És hiába akarja ezt a mostani beszélgetést elrontani avval, hogy definiálja. - Ezt nem hetedhét országról hoztuk, nem egy tartalék készségből szedtük elő. Ez most, itt megtörtént velünk.

Márta: Ez, ez a fontos! - Ha máshonnan hozzuk a témát, akkor már végigélt, megmerevedett élményeket állítunk egymás mellé, ha először jut is most eszünkbe kifejezni őket - és egymás mellett futó monológok a beszélgetésünk. Ennek pedig olyan - olyan halott szaga van. Ugye, ezt nevezted te Unalomnak, Emma? - Csodálatos, hogy milyen nehéz életre találni ebben az életben. - Rég be- és kifejezett, rég gyökerevált halott dolgokkal érintkezhetünk csak és az emberi társaságok csak ezek révén függnek össze. Mintha megfagyott láván járnék és valahol nagyon mélyen alattam buzogna csak a forró, eleven ár.

Második úr: Talán a lélek is, mint a szervezetek, kiválasztja a halott sejteket, hogy azok a fölületekre rakódván, takarják és védjék.

Márta: Csakugyan ilyen halott réteg borítja az embereket és ez az, ami különválasztja, magányossá teszi őket. Ezen áttörni a dialógussal, azon múlik minden. - Hogy olyan melegség legyen közöttünk, amilyen melegség van a mellünkben, hogy olyan élettel teljes legyen a beszélgetésünk, mint a magányunk. Hiszen meztelen, véres elevenségre szomjazunk valamennyien! De mondom, az csak úgy lehet, ha közösen történik velünk valami a dialógusban! (Gyáván, futópillantást vet Mihályra.)

Emma: Úgy beszélsz, mintha már bajod lett volna evvel.

Második úr: Lássa, Márta kisasszony, ugyan így van az az elevenséggel, melegséggel a drámában is.- Vannak darabok, melyeknek erős, gyors cselekvésük van, szellemes dialógusuk is, sőt lelki mélységük is - és mégis hidegek, halottak. Mert a dialógusban magában nincs esemény, nincs keletkezés; az pusztán kész gondolatok, kész érzések összevetése, vagy valami láthatatlan mérlegre dobása. - De viszont a dialógusban összehatolhat két élet, mint két ív, mely egymást tartja és külön-külön vissza omlana. És semmiben sem lehet keletkezést, definiálhatatlan elevenséget úgy megmarkolni, mint benne. Ezért csaphat meg a misztikus meleg áram, életszag a drámából jobban, mint minden másból. - Pedig ugye, ezt szomjazzuk.

Emma: Kedves Mihály, szeretném a maga hangját is hallani: Én azt szomjazom. - Nem szólalt meg még mióta itt van.

Mihály: Pedig akarok valamit mondani. Azt, hogy a megnevezett, definiált téma a dialógusban csakugyan közéje áll a beszélőknek és nem ereszti egymáshoz. De nem azért, mert a közös keletkezést teszi lehetetlenné. Az nem is mindig az.

Márta: (Kissé elpirul. De nem néznek egymásra.)

Mihály: Hanem igenis azért, amit az első úr az előbb mondott: mert nagyon tudjuk, hogy miről van szó.

Első úr: De hiszen megmutattam, hogy mégis valami témáról beszélünk mindig.

Mihály: Lehet. Mégis, ha egymással szeretnénk beszélni és az a téma tudatossá válik, attól fogva úgy érezzük magunkat, mintha Deákné vásznáról folyna a szó. Mert attól fogva úgy teszünk, mintha arra a dologra vagy problémára volnánk kíváncsiak, nem pedig egymásra.

Első úr: Úgy teszünk?

Mihály: Igen, tettetjük. Mert bár érezzük mind a ketten, hogy mellémarkoltunk, röstelljük észrevetetni, hogy a belőlünk sugárzó feszültség nem valami témának szólt, hanem egymásnak. Nagyon feltűnő lenne a tehetetlenségünk, hogy nem sikerült egymáshoz jutnunk. Nyugtalanítana, hogy utóvégre mégis csak valami témáról kell beszélnünk, hát mit akarunk egymástól? - Még jobban idegenednénk. - Beszélünk hát a felvetett problémáról és kárpótoljuk magunkat avval, hogy belecsempészünk magunkból annyit, amennyi belefér. Csakhogy az nem sok. Mert az amit valamiről mondunk, mindig sokkal több és mindig sokkal kevesebb, mint ami bennünk van. A mi belső állapotunk száz nagyon különböző hang harmóniája és abból ugyan kevés fér bele a témába. - Viszont a logikánk lánca és a tudásunk kihúz saját magunkból és sokat mondunk a témáról, ami hozzátartozik, igaz is, de bennünk tulajdonképpen nem élt.

Emma: Kivált ha felvetődik a "kinek van igaza?" kérdés, amit ez rendesen magával hoz.

Első úr: Ön azt állítja, hogy amit valamiről mondunk, az mindig sokkal több és sokkal kevesebb annál, ami bennünk él. - És ha nem tudatos, hogy miről van szó, ez a diszharmónia nem volna meg? tekintve, hogy azért akkor is valamiről beszélünk?

Mihály: Nincs meg. Mert olyankor a szó súlypontja nem a fogalmi tartalmában van, hanem abban a hangulatában, mely a csengéséből, az ajkam mozdulatából, abból, hogy éppen mikor mondtam, szövődik és mint fénypára veszi körül. A szó maga rendesen egész jelentéktelen, mégis ebben vagyunk benne mi, bár témát aligha világit meg. Ilyen az, mikor például azt mondjuk: "Nézd, hogy süt át és higít fel mindent a napfény. Mintha tükröző, szikrázó vízből volna a világ." - És ez körülbelül ezt jelenti: "Fáradt vagyok. Szeretnék idegen fényes tengereken evezni. Nagy fehérszárnyú bárkán evezni Tahiti felé." - Vagy ketten együtt ülnek. Rájuk alkonyodik és az asszony azt mondja: "Ma fáj nekem a sötétség, gyújtsuk meg a lámpát. De te gyújtsd meg és hajtsd be az ablaktáblát. Te csinálj mindent. Jó? - Legyen megint fény és meleg és nekem meg se kelljen mozdulnom." És hogy ez mit jelent? A muzsikát is segítségül kellene hívni, ha meg akarnók más valahogy értetni.

Márta: (Fülig pirult és az ölébe sütötte szemét, hogy észre ne vegyék.)

Emma: Ismerik ezt a kis német verset? Így kezdődik: "Sprich nur sprich" aztán:

Durch das Ohr nach innen
gleitet die Welle
Frieden trägt sie und Helle
tönend mit sich.

Ich höre die Worte rinnen -
ich will mich auf keins besinnen:
ich höre dich.

Első úr: (mosolyogva) Hiszen ez szép. Csak nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy a dialógus annál tökéletlenebb, minél intelligensebben és világosabban beszélünk. Nagyon bennem van úgy látszik az az elfogultság, mely annak, amit gondolatnak, igazságnak, szellemes kifejezésnek nevezünk valami tartalmi értéket tulajdonit. Azonkívül azt hiszem kicsit sokáig tartana, míg ilyen dialógusban valamit tisztáznánk.

Mihály: Igaz. Csakhogy nem valami tisztázásának módjáról volt szó, hanem egymás élete melegének a megérzéséről. És bizonyos, hogy minél súlyosabb egy gondolat, minél élesebb az igazsága, annál kevesebb az ember íze. A nagyon szellemesen és szépen formulázott mondás mintha magában kereken, függetlenül érvényesen, különválna a mondójától és semmi köze sem volna többé hozzá. Sőt! Igaz-e rímnek és ritmusnak elhihető ereje van. Ha egy mondás pattog és cseng, az mintha kritériuma volna az igazságnak. Mert olyan magában élő, mintha nem is egy bizonyos egész mondta volna, hanem csak úgy előtaláltatott volna ez világban, mint valami szép kő vagy virág. Ez csak a fordítottja az előbbinek. És lássa ha én nem azért megyek a barátomhoz, hogy valamit "tisztázzunk", hanem csak éppen ő hozzá megyek, akkor nem szeretem a nagyon okos dialógust. És általában szeretem a dadogókat. Szeretem azokat, akikből nehezen, még véresen tördelnek ki a szavak és nem válna le, mint független igazságok, ha őket szeretném megfogni bennük. Az ilyen beszédből érezhető igazi, meztelen élet. És minden definíció csak azért teljes, mert halott.

Második úr: Épp így van a drámában. Amely pillanatban a bölcsességek és szentenciák külön észrevehetők vége az élet melegének.

Mihály: Ez a nagyon egyszerű, de dupla fenekű dialógus az, amit a zsidók rendszerint nem ismernek. (Első úr remélem nem veszi zokon. Különben is csak egy karaktertípust értek rajta.)

Emma: Hogy venné zokon?! Igaz-e? Szinte furcsa, hogy a zsidók olyan objektíven tudnak magukról beszélni.

Első úr: De nem is tudom, mért tartanám ezt hibának?

Mihály: Tudniillik a zsidókban rendszerint nincs csendes, egész lassú keletkezés, melynek feszültsége már érezhető és kisugárzik, bár még sokára fog befejeződni. Inkább csak aktuális dolgokra van bennük vonatkozás, hanem alig mozgó, távolfekvőkre és ezért vibrálóbbak. Jobbára készen van bennük minden és így könnyen szellemesen és gyorsan tudják kifejezni.

Első úr: De nézze csak uram! Ön, aki annyira híve a kifejezés közvetlenségének, hogy tudatosságát, a gondolati precizitását is el akarja kerültetni és talán legszívesebben csupa indulathangokkal beszéltetné az embereket, ön kifogásolja a könnyű és gyors kifejezést? Hiszen a lassan, meggondolás után kiejtett szó csak veszíthet a közvetlenségből, friss melegéből és átszűrtebbé, élettelenebbé teszi a dialógust, mint akármi más.

Márta: (türelmetlenül) Hogy maga mindenbe bele tud kapaszkodni. Még sohasem hallottam, hogy valamire egyszerűen azt mondta volna: úgy van. Annyira, hogy az ember már nem is hisz az ellentmondásainak az őszinteségében.

Első úr: (mosolyogva) Vagyis csak azért mondok ellent, hogy ellentmondjak, eredeti legyek. (Komolyan.) Csakugyan nem mindig őszinték. Csakugyan nem mindig azért mondok ellent, mintha hibásnak tartanám az állítást. De ha sohasem mondok egyszerű úgyvant, az azért van, mert improduktív volna. Én is adok a termékenyülésre, keletkezésre a dialógusban, a magam módja szerint. Amit a másik állit az már megmondódott. Most rajtam áll körülnézni és lehetőségeket, viszonyokat felhozni, ha más eredménye nincs is, minthogy árnyalom, körülkerítem vele a másik állítását. Gyakran nem is ellentmondás az ellentmondásom, csak megjegyzése annak, ami az embernek eszébe juthat. A puszta igent fölöslegesnek, improduktívnak érzem.

Márta: De van eset, mikor produktív az igen. Ha oly vakmerő, hirtelen az állítás, hogy az én igenemre van szükség, hogy az illető maga is megbiztosodjék. Ha az én megértésem ad csak továbbtermő életet annak, ami suhanó impressió maradt volna. (Lopva Mihályra néz.)

Mihály: (Valami hálás lágyság van a hangjában, mely annál furcsább, minél hidegebb boncolás, amit mond. Márta elérti. Az első úrnak nagyon igaza van és maradjunk csak a témánál, ha már tisztázni akarunk valamit. A szavakon való gondolkodás nem mindig jelenti az átszűrtséget, a közvetlenség hiányát. Mert a kifejezésnek három stádiuma van; a nyers érzésből nem közbenső nélkül lesz a szó. A nyers eleven érzésképpé, fogalommá lesz, melyet sok nyelvnek sok szavával kifejezhetünk. De ez a kép vagy fogalomféle határozott, egyetlenegy, mással nem helyettesíthető. Ez az, ami hirtelen melegéből születik meg, ez az, ami teljes képe az eleven érzésnek, de maga már megjegecedett, maradandó és csak emlékezni kell rá. A szót keresvén, mely ezt a képet takarja, várhatok és válogathatok, mert ez már nem is érzés, ez már tartalma egy szónak, melyet keresek, de mely talán még nem is létezik. És mert nagyon is igaz és közvetlen akarok lenni keresek néha olyan sokáig, hogy annak az első jegecedésnek egész frissessége benne legyen. Olyan ez, mint mikor a festő hetekig dolgozik egy tájképen vagy arckifejezésen, melyet egyetlen pillanatban látott meg.

Emma: Én mind értem, sőt tapasztaltam is, amit maga mond, Mihály, de azt hiszem, hogy az ilyen dialógus sajnos, csak nagyon-nagyon jó barátok közt lehetséges és azok közt is ritkán. A férfiak mégis csak a véleményeiket és gondolataikat mérik össze és mindig keresnek egy távolabb fekvő valamit, hogy rá sem érnek egymást keresni.

Második úr: Mivel pedig így nem közeledhetnek egymás felé, közös eszméket keresnek, melybe beleállván, mint egy hajóba - együtt utaznak valami messzi cél felé. Ez bizony szomorú néha.

Első úr: (mosolyogva) Ez szép, gondolati és fogalmi tartalmat lehetőleg mellőző dialógus különben is az asszonyok művészete és nekünk férfiaknak, ha egymással nem is, de asszonyokkal gyakran lehet részünk benne. Amivel a világért sem akarom alsóbbrendűségét bizonyítani. Sőt!

Márta: Úgy, csak úgy! Maguk férfiak nagyon gyakran ereszkednek le hozzánk asszonyokhoz, hogy társalogjanak is velünk és olyankor csakugyan nem kívánják, hogy mélyen járó és szellemes legyen a beszédünk, kivált ha a hangunk szép és a szájunk se csúnya. Milyen jó dolgunk is van minekünk. Csodálatos, hogy maguk férfiak komolyan tudnak beszélgetni, sőt barátkozni nőkkel, akikkel egy szellemi nívón álló férfival még szóba se állnának. Nem tűnt ez még fel magának? Pedig gyakran szó sincs szerelemről. Nyilván tudatalatti titkos lelki életünk érdekli olyan nagyon.

Emma: (Rendíthetetlen nyugalommal) Nem igaz! Ez az örök hím édes lányom.

Mihály: (Kissé ingerülten.) Nem igaz! Bár férfinak, illetve nőnek lenni több mint csak általában embernek lenni. El is tekintve attól, hogy ez nevetséges és használhatatlan absztrakció csupán. Mégis optikai csalódás az, hogy komolyan beszélni és barátkozni tudunk olyan asszonnyal, akivel egy szellemi nívón álló férfival még szóba sem állnánk. Lehet, hogy annak az asszonynak nincs több tudása és gondolattermő képessége az illető férfinél. De az asszony lelki tartalmának nem ez az egyetlen kifejezése. Nagy koldus szegénységünk ez minekünk, hogy mindig gondolnunk vagy cselekednünk kell, hogy legyünk valamik, hogy az egész értékünk csak annyi, amennyit mondani, festeni vagy muzsikálni tudunk. A asszony szellemi, lelki értékei valahogy a puszta létezésében, testiségében is kifejeződnek és egyensúlyát tartják a mi agyvelőnk görcsös munkájának. Az asszony lehet sokkal több, mint amennyit az agyveleje segítségével kifejezni tud. Ez a több az, ami az ő szavainak csak a meghatározhatatlan mellékzöngéiben csendülhet meg.

Második úr: Annak, amit Mihály úr most mondott, bizonyítéka a színésznő. (A táncosnőről nem is szólva.) Mért ez az egyetlen művészet, melyben az asszony nem hogy egyenrangú a férfival, de kétségtelenül fölötte áll? Számtalanszor konstatálták már, hogy a többi művészetben nincs és nem lehet asszony genie. Mert a tartalmuknak csak egy töredékét tudják az agyvelejükön keresztül kifejezni. Viszont a színészetben, ahol a testiség a lelki kifejezés fő eszköze, terem közöttük olyan, mint Duse. Én láttam már sok nagyon nagy színészt, akik annyira kielégítettek, hogy tökéletesebbnek nem kívántam őket. De a művészetnek olyan félelmetes fokán, mint Duse, férfit elképzelni sem tudok. Sőt valami perverz van ebben a gondolatban.

Mihály: Csakugyan perverz volna elgondolni, hogy férfiből, akiből minden megformálva válik ki, olyan anyagtalan kisugárzás áradjon, mint Duseből, valami babonás levegővel fogván őt állandóan körül, melyet az atyja Velencéhez hasonlított. És lám, minden értékes asszonynak van ilyesmi kisugárzása, ilyen élettel és lélekkel teli levegője, melyet a puszta testiségével teremt. És ehhez olykor beszélnie se kell, még mozognia se; a puszta létezése elég. Az asszony akkor van legkirálynőibb pózban, mikor fekszik. És egy ilyen társaságban elég neki egy ottománra leheverni, hogy néma uralkodással fölülkerekedjék.

Emma: No-no! - Nem lázadás rejtőzik e mögött?

Mihály: A megértés mindig hódolás. Lássa, Emma asszony, maga itten fekszik és alig szólt egész este egy szót. És mi mégis itt ülünk maga körül és oly komolyan beszélünk magának (ha egymásnak felelünk is), mintha életünk egyik legszentebb, legsúlyosabb óráját élnők. És mindezt, ha még emlékszik, az váltotta ki belőlünk, hogy maga elégedetlen volt e két úrral folytatott beszélgetésével. - Lássa, Emma asszony, ha egy férfi lefekszik, akkor vége. Mintha kihúzták volna a gyékényt a lába alól; teljesen jelentéktelen lesz.

Első úr: Azt hiszem, ez a most emlegetett ereje az asszonynak képesíti őt szalonok teremtésére. Egy férfi tartotta szalon szintén perverz gondolat előttem.

Emma: No, ez talán inkább csak az asszony gazdasszonyi kvalitásaival függ össze, többek közt avval, hogy férfi szalonjában aligha kapnának olyan jó teát és süteményt, mint nálam.

Mihály: Kétségtelen, hogy ez is nyom a latban. De az első úrnak igaza van. Az asszony említett légkörében, az ő vezette dialógusban érintkezni tudnak férfiak, akiknek kiformált, kiélezett világnézete mint a tüskés páncél teszik különben lehetetlenné, hogy egymáshoz közeledjenek. Csak ez a maga szalonja is, Emma asszony, olyan benyomást tett néha rám, mint az az izgató cirkuszi mutatvány, mikor a szelídítő a legkülönbözőbb fenevadakat ereszti egy ketrecbe és azok morogva járják egymást körül, de végül csendesen összefekszenek a lábai elé, sőt ölelgetik egymást.

Emma: (meggyőződéssel): Ennek a misztériumnak egyetlen magyarázata a jó uzsonna.

Mihály: Mondom, hogy én egész komolyan veszem ezt is. Csakhogy ez magában nem elég magyarázat. Egy ilyen asszony sugárkörében levetjük kemény páncélunkat, mely azt nyomorítja meg leginkább, akit magunkhoz szorítunk. Az ilyen asszony kiváltja belőlünk megjegecedett formáink mögött meleg, nyers ember magunkat, mely sokkal egyszerűbb, semhogy nagyon nagy különbségeket mutasson. És ez összefér a másikkal, sőt talán össze is szokik.

Márta: Mert ti csak a szélsőségeiteket tartjátok kifejezésre érdemesnek (ami különben természetes) és ezért aztán nem is gondoljátok, milyen rokonok vagytok legbelül.

Mihály: És éppen a legmagányosabb, legsisakosabb egyéniségek összehozása fontos. Magában gyönyörű és többnyire kiszámíthatatlanul termékeny. Ebben pedig épp úgy fejthet ki zsenialitást az asszony, mint a színészetben. De ami a két művészet kultúrértékét illeti, emezt tartom nagyobbnak.

Második úr: No, ez talán mégis több, mint amennyit mondani akart. Mert elvégre, a szó akadémikus értelmében, még sem művészet, vagyis csak közvetve teremt kultúrértéket. Inkább alkalom azok létrejöttére.

Mihály: Mégis nagyobb jelentőségű. Minden nagy, saját stílusú kultúrának eddig, melyről részleteket tudunk, voltak szalonjai, Aspasiáétól Madame Rachildéeig. És Eleonora Gonzaga urbinói hercegnő és a Weimari hercegnő, Madame Recamier és Rahel Lewin, mind kultúrát és stílust teremtettek, kezessé és egymásnak hozzáférhetővé téve az ő vadgenie barátaikat. Mert azt a messzire ágazó, egységes hangnemű élet és világérzést, mely egyaránt nyilatkozik meg beszédmodorban, öltözködésben, gesztusokban, csakúgy mint emberek sorsában, azt a probléma és irányközösséget, mely a legkülönbözőbb művészeteken és mesterségeken kiüt, szóval azt, amit egy társadalom kultúrájának, stílusának szoktunk nevezni, azt nem a geniek hozzák létre. A génié természeti jelenség, nem társadalmi és minél nagyobb, annál magányosabban és elszigeteltebben áll kívül rajta.

Második úr: A társadalom rendesen a következő században szokta aprópénzre felváltva forgalomba hozni, vagyis a kultúrában értékesíteni -

Mihály: De az ilyen társaságok, szekták, az ilyen szalonok lehetővé teszik, hogy egyidejűleg gyújtó közvetlenségben hassanak és válthassanak kulturelemmé. Csak ilyen felekezetekben lehet az igéből vallás. Az ilyen szalonokban nagy egyéniségek érintkezésével összegeződik, megkeményedik és tudatossá válik ami rokon bennük, elveszti személyes feltételességét és objektív realitássá lesz. Ez pedig a stílus. És mindig ez a stílus az, mely egy társadalom kultúrájának fokára jellemző, nem pedig magányos geniejeinek száma.

Második úr: Nekünk például a negyvennyolcas időkben volt genienk több, mint amennyit elbírtunk, de ilyen értelemben vett stílusunk, kultúránk még sem volt. Talán csakugyan az ilyen szalonok hiánya tette. Mert viszont volt valamikor az erdélyi udvarok körül, sőt a dunántúli nemesség közt is valamennyi a múlt század legelején.

Mihály: Egészen kétségtelen, hogy ilyesmi a szóban forgó asszonyművészet nélkül létre nem jöhet, amely művészet pedig a kifejeződésnek, a dialógusnak egy formája.

Első úr: Csakhogy itthon vagyunk! Azt hittem már sohasem lesz többet szó a dialógusról, pedig éppen arra vonatkozólag akartam már régen valamit közbevetni.

Márta: Csak tessék.

Emma: (elmosolyodik.)

Első úr: Igazán belátom, amit Mihály úr mondott. De hát hiába: ez a gáncsolási viszketeg. Lássa, uram, azt akarom mondani, hogy mi a szalon lehetőségét az asszonynak abban a bizonyos "mellékzöngés", közvetlen, meleg dialógusban való művészetére vezettük vissza, ámbár már régebben felvetődött az a vélemény, hogy az ilyen dialógus csak nagyon jó barátok közt is ritkán lehetséges. Asszonyokkal talán sokkal gyakrabban és talán nem is csupán négyszemközt; mégis, azt hiszem, hogy nagyobb társaságban két embernek olyan igazi, titkos, legbelső érintkezése lehetetlen.

Márta: (valami diadalmas, fölényes jókedvvel)): Maga azt nem tudja! Emma: Nem ám. Nem tudja elképzelni, hogy két ember nagyobb társaságban egymáshoz beszél anélkül, hogy egymáshoz szólna és anélkül, hogy a többiek azt észrevennék? - (A két asszony szeme összevillan.) - Sőt, hogy két ember csak azért megy idegenek közé, hogy a saját, külön összetartozásukat újra fölfedezzék? Sok mindenféle furcsasága van ám a dialógusnak!

Második úr: Az ilyen, idegenek előtt rejtve folytatott dialógusnak azonban van egy nagy veszedelme, hogy tudniillik alig-alig kerülheti el a hazugságot. A hazugság pedig megöl minden meleget.

A két asszony (Egyszerre jókedvük lett): Dehogy! Dehogy!

Mihály: (Összeráncolt homlokkal, indokolatlanul keményen.) De igen! A hazugság megölője a dialógus vagyis az emberi viszonyok valódiságának, melegének. A hazugság minden élet absolut ellentéte. Nem a halál, hanem a semmi! A semmi! - Mélyebbre nyúló bűn lopásnál, gyilkosságnál, mert azok csak társadalmi vétkek. A hazugság metafizikai. Elvágja az életfolytonosságot és a semmibe szóratja lélekerőinket. És egy üres szóra érzések, gondolatok, sorsok épülhetnek! Hazugság egy perc alatt fel tud dönteni valamit, ami évekig épült! - A hazugság az egyetlen valami, amit gyűlölni tudok!

Márta: (Elsápadt.)

Első úr: De mért indul ezen úgy fel?

Emma: (Hirtelen felül az ottománon, előre hajol és megfogja Mihály kezét) Csitt, Mihály! - Ide hallgasson és tanulja meg, hogy minden hazugság egy igazságot jelent, csak jó helyről kell nézni. Tanulja meg, hogy kivált asszonyoknál az a tény, hogy hazudtak, gyakran oly sok finom valóságot fejez ki, amennyit maguk meg sem érdemelnek. Lássa, maga magyarázta azt a művészetünket, hogy a beszéddel sok olyan dolgot tudunk kifejezni, amit nem is mondunk, és hogy ezek a legigazabbak, legszebbek? - Nem tudná elképzelni, hogy néha ennek a kifejezésmódnak, mely egyebet mond, mint amit gondol, asszonyok szájában a hazugság csak a non plus ultrája? - Maga hozott példákat, majd hozok én is. Ide hallgasson! - Volt nekem egy barátnőm, aki szerelmes volt egy legénybe, aki azonban még nem vallott szint. A lány nekem mindent elmondott és én tudtam, hogy ők minden csütörtök este találkoznak egy társaságban. Egy csütörtökön este szokatlanul későn fel jön hozzám a lány és elfogult és felindult. Én szórakozottan azt kérdezem: találkoztál vele? - A lány tudta, hogy én nagyon jól tudom és ez csak olyan mechanikus kérdés. Nem is volt szándéka engem megtéveszteni. - És azt felelte: - Nem. - A lány egész éjjel nálam maradt. Sírt és nevetett. De ezután természetesen nem beszéltünk a találkozásról. - Igaz-e, Mihály úr, hogy ez vétkes hazugság vala. - De gondolja, hogy lehetett volna finomabban vallani? - Mit szól ehhez ?

Mihály: (Lesütött szemmel hallgat. Pausa.)

Márta: (Nedves szemekkel, gyáván.) Azt hiszem, gyerünk haza. Késő lehet.

Emma: (Feláll.) Csakugyan elég volt mára. Menjenek urak, menjenek. Jó éjszakát. (Míg a vendégei öltözködnek, a két úrral beszélget. Mihály és Márta hallgatnak. Mikor elbúcsúzik tőlük, Mihály vállára teszi a kezét, mondván:) Máskor együtt vacsorázzanak, mielőtt hozzám feljönnek, különben nem fogadom. - (A két asszony hosszan megcsókolja egymást.)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(Odalent az utcán elválnak a két úrtól és befordulnak a sarkon. Akkor Mihály Márta karjába ölti karját és a lány a férfi vállára fekteti a fejét.)

 

[+] Az I. rész a "Nyugat" I. évf. 18. számában.