Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 22. szám · / · Moličre: A mizantróp

Moličre: A mizantróp
HARMADIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Clitandre, Acaste

Clitandre:
Ej, kedves marquis-m, beh derűs a kedved.
Örülsz mindennek, nem bánt semmi gond.
Őszintén szólj, csak játszod tán e kedvet?
Oly nagy okod van ily vígságra? Mondd!

Acaste:
Lelkemre, hisz ha jól meggondolom,
Kedvetlenségre éppen nincs okom,
Gazdag vagyok meg fiatal s családom
Előkelőnek méltán mondható.
S nevemmel járó rangom, szó mi szó:
Feljogosít bármily nagy polcra hágnom.
S hogy szívem is helyén - mi nagy előny, -
Bár nem dicsekszem, sokszor megmutattam.
Köztudomású, egyszer egy kalandban
Mint tettem ki magamért, vakmerőn.
Eszem s ízlésem is kétségtelen.
S mindenben biztos, gyors ítéletem.
Színházban, ah, mint is rajongok érte,
Ha újdonságot adnak, ott vagyok.
S minden szép mondást tapsommal kísérve,
Tetszésre jelt, műértőn, én adok.
Ügyes, csinos, jó fiúnak dicsérnek.
Fogam nagyon szép, tartásom finom.
S jó öltözéshez mily pompásan értek,
A ki tagadná, megjárná bizony;
Bárhol legyek, személyem becsben áll,
Becéz a szépnem, kedvel a király.
Hiszem hát, kedves marquis-m, azt hiszem,
Elégedett lehetek teljesen...

Clitandre:
Igaz, de célt ha máshol könnyen érsz,
Itt mért tartóztat hiú epedés?

Acaste:
Engem? Hitemre, se szívem, se lelkem,
Nem enged ám nőközönyt elviselnem.
Csak félszeg középszerűség szokott
Epedni váltig szép kegyetlenéért,
Rajongva, térden tűrni száz szeszélyét.
Sóhajjal, könnyel, vívni ostromot,
S nagy kitartással vágyva azt elérni,
Mit önértéke el nem érhetett.
De már ilyen magamfajtájú férfi
Saját kárán, hitelbe nem szeret.
Úgy vélem, bármily nagy kincs is a szépünk,
Annyit mint ő, hál' Isten, mi is érünk.
Kit oly szív tisztel meg, mint az enyém,
Nem járja, hogy azt csak úgy kapja, ingyen.
Az igazságnak osztó mérlegén
Mindkét fél egyként nyerjen és veszítsen.

Clitandre:
Hát azt hiszed marquis-m, jól állsz te itt?

Acaste:
Biztat marquis-m s nem ok nélkül e hit.

Clitandre:
Hadd el, hidd meg, hogy tévedsz ám nagyot,
Önhittséggel csak magadat csalod.

Acaste:
Hát önhittséggel csalom magamat?

Clitandre:
Mi biztat, vágyad hogy sikert arat?

Acaste:
Önhittségem.

Clitandre:
S min alapul reményed?

Acaste:
Önámításon.

Clitandre:
Biztos jel reméltet?

Acaste:
Mondom, csalódtam.

Clitandre:
Céliméne neked
Tán maga súgta hát meg, hogy szeret?

Acaste:
Nem. Ő csak bánt.

Clitandre:
De őszintén felelj!

Acaste:
Elutasított.

Clitandre:
A gúnyt hagyjuk el!
S mondd, mi reménység fűz hozzá, mi nagy?

Acaste:
Nincs szerencsém. A szerencsés te vagy.
Én ellenem nagy ellenszenve van,
Maholnap tán fel is kötöm magam'.

Clitandre:
Eh! Nézd csak marquis-m mért versengne vágyunk?
Nem jobb magunkat egyezségre szánnunk?
Ha egyikünkről az derülne ki,
Hogy Céliméne őt jobban szíveli,
Mint győztesnek, tért enged majd a másik
S vetélytársává többé sohse válik.

Acaste:
Ejh, Isten ugyse', jól beszélsz! Legyen!
E frigyre én ráállok szívesen,
De csitt!...

MÁSODIK JELENET

Céliméne, Acaste, Clitandre

Céliméne:
Még itt?

Clitandre:
Szerelmünk ideköt.

Céliméne:
Úgy rémlik, kocsi áll meg lenn. Ki jött?
Nem tudják?

Clitandre:
Nem.

HARMADIK JELENET

Céliméne, Acaste, Clitandre, Basque

Basque:
Arsinoé kisasszony,
Mindjárt feljön.

Céliméne:
Mit akar itt e nő?

Basque:
Éliante kisasszonyt fogta lenn elő.

Céliméne:
Mért jön? Ki hívta, hogy meglátogasson?

Acaste:
Úgy hírlik, oly erényes, hogy mesés!
Merő szent vágy...

Céliméne:
Jó, jó! Az tettetés!
Világias valója! Minden álma
Csak az, hogy férjet fogjon, de hiába.
Csak irígy szemmel tud tekinteni,
Más nőre, kinek udvarlója van.
S szegény, mert senki észre nem veszi,
Világ vakságán sápog úntalan.
Csalfán rejtőzik erény fátyolába,
Hogy ne lássék, mint gyötri nagy magánya.
S mérsékelt bája becsét hogy növelje,
Bűnnek szid csábot, melyre képtelen.
Pedig nagyon vágy e hölgy szerelemre
S még Alcesteért is ég szemérmesen.
S hogy az csak nekem hódol s nem neki,
Haragszik, szentül hiszi: megraboltam.
S féltése mit alig bír rejteni,
Szünetlen dúl-fúl ellenem titokban.
Hát oly bolondot még én, azt hiszem,
Nem láttam s mily mód nélkül szemtelen!
S aztán...

NEGYEDIK JELENET

Arsinoé, Céliméne, Clitandre, Acaste

Céliméne:
Ah, Isten hozta, mily szerencse!
Valóban, már úgy vártam epedezve.

Arsinoé:
Eljöttem, pár tanáccsal tartozom.

Céliméne:
Ah, látnom is már jól esik nagyon.
(Clitandre és Acaste nevetve távoznak.)

ÖTÖDIK JELENET

Arsinoé, Céliméne

Arsinoé:
Jobbkor nem is mehettek azt hiszem.

Céliméne:
Leülhetnénk talán?

Arsinoé:
Szükségtelen.
Nagysád, hogy ki jó barátunk nekünk:
Kitűnik, ha kockán van érdekünk.
S mert érdek már nagyobb nem is lehet,
Mint a minő a jóhír s becsület,
Eljöttem, hogy barátság jeleképpen
Intsem kicsit, jó hire érdekében.
Igen tisztes helyt, hol tegnap mulattam,
Többek közt önre fordult a beszéd,
S biz' nagysád, nem legbarátságosabban
Tárgyalták ám feltünő életét.
Hogy annyi embert s udvarlást fogad,
Minek száz mende-monda jár nyomában,
Megrovást biz' úgy keltett túl sokat
És szigorúbbat is, mint félve vártam.
Pártját hogy fogtam, elképzelheti!
A védelmére mindent elkövettem,
Mondtam, mily tiszták az érzelmei,
Kezeskedtem, hogy szíve fedhetetlen. -
De tudja, vannak dolgok, amiket
Bármint akarjuk, védni nem lehet.
Be kellett hát ismernem némileg,
Hogy életmódja kissé árt hírének.
Rossz színben tűnik fel mindenkinek
S gonosz nyelvek biz' sok mindent beszélnek,
És hogy akarná csak, hát élete
Gáncsot magára nem bőszítene;
Nem mintha tán azt hittem volna én,
Hogy - ments Isten - folt van becsületén,
De bűn árnyéka is ok vádra még;
Becsületesnek lenni nem elég!
Nagysád, ön sokkal okosabb, tudom,
Sem hogy sértődnék jó tanácsomon
S ne látná, mily őszintén viselem
Az érdekét mindenkor szívemen.

Céliméne:
Nagysád, jóságát nagyon köszönöm,
S nem hogy sértődném - nagy az örömöm
S kegyét viszonzom rögtön némiképpen
Pár jó szóval - jó híre érdekében.
S mert ön imént barátságból nekem
Megsúgta, rólam mik a vélemények,
Nemes példáját íme, követem.
S elmondom, önről itt-ott mit beszélnek.
Minap, hogy éppen látogatni jártam
Egy helyt, igen kiváló társaságban
Tárgyalták az erényes életet...
S egyszerre szóba úgy került kegyed.
S bizony túlbuzgó nagy szenteskedése
Nem keltett ám ott vágyat követésre,
S az a mívelt komolyság, mellyel ön
Erényt s erkölcsöt hirdet örökön.
S fölszisszenése, szájbiggyesztgetése -
Illetlenségnek csak árnyéka érje
Bármily ártatlan, kétértelmű szón -
S magát mi nagyra tartja s nagyzolón
Mint szán mindenkit s azt is, aki tiszta
S aki ártatlan, mint bírálja, szidja,
Mindez, nagysád, őszintén szólva, ott
Bizony pazar közgáncsot aratott.
"Mit ér - mondták - a szende arculat
S a komolyság, ha más van az alatt?!
Imái csupa lelkiismeret.
Cselédet ám megver és nem fizet.
Minden templomban hőn gyúl áhítatra,
De festi arcát s vágy' még tetszeni.
A pőreséget, ha kép, letakarja,
De a valódi kedves ám neki.
Én persze védelmeztem önt nagyon.
Erősítvén, hogy mindez rágalom.
De ellenem tört mindnek véleménye
S kimondták, hogy jobb lenne, ha kegyed
Nem annyira a mások életére -
A magáéra vetne több ügyet.
Magát bírálja meg előbb ki-ki
És mást csak aztán merjen inteni.
Ki arra vágy, hogy mást javítana,
Biz' az példásan éljen ám maga.
S legjobb ilyest azokra bízni tán,
Akiket már az Ég is erre szán...
Nagysád is sokkal okosabb, tudom,
Semhogy sértődnék jó tanácsomon,
S ne látná, mily őszintén viselem
Az érdekét mindenkor szívemen.

Arsinoé:
Bár aki fedd, mindenre kész lehet,
Ily választ nagysád, én még sem reméltem.
Keserűségén érzem, kegyedet
Szíven sebezte hát őszinteségem.

Céliméne:
Dehogy, nagysád, sőt bölcs divat lehetne
Így kölcsönösmód egymást intenünk.
Nyílt szótól szűnnék a vakság, amelybe
Önmaga iránt bénul némelyünk.
Kegyedtől függ: eztán is így tegyünk-e
Egymásnak buzgón szívességeket:
Meghitten súgva meg, mi jut fülünkbe, -
Mindent, kegyedről én, rólam kegyed.

Arsinoé:
Ah, nagysádról még mit is hallhatok?
Csupán én bennem volna gáncsra ok.

Céliméne:
Nagysád, dicséret s gáncs jut ám ki mindig!
Kor s ízlés dönt: mi illik, mi nem illik.
Van kor, amelyben az ember bomol
S van kor, amelyben már nagyon komoly.
És a komolyság biz' okos dolog,
Ha ifjúságunk lángja ellobog,
S fátyol kell sok bántó fogyatkozásra...
Majd lépek én is a nagysád nyomába'!
Idővel persze - ma még nem teszem!
Mit komolykodnám most, húsz évesen?

Arsinoé:
Csekély előny, amivel kérkedik,
Korát ily bőszen világgá kiáltva.
Az a kis többlet, ami rám esik,
Nem oly nagy ok még ily felbuzdulásra.
És nem tudom, mi lelte kegyedet,
Hogy engem itt ily furcsán sérteget?

Céliméne:
Én meg nem értem, kegyedet mi lelte
Hogy mindenképpen ellenem tör egyre.
Dühét mért önti rám? Hogy hódolója
Egyetlen egy sincs, tehetek-e róla?
És ha személyem úgy ébreszt szerelmet
S rajongnak értem itt nap-nap után
Oly vággyal, mit ön szívből irigyelhet.
Meghiúsítsam azt? Bűnöm talán?
A tér szabad, nem tiltom percre sem,
Hogy vonzó bája önnek is legyen.

Arsinoé:
Hah s azt hinné, hogy bánja valaki
Az udvarlóit, kikkel úgy dicsekszik?
S nem tudjuk, az ily tömjén ára mi?
Hogy némely nők ezt ma mi módra szerzik?
S oly körben azt akarná elhitetni:
Kiválóságát dongják úgy körül?
S udvarlóit csak tisztes vágy epeszti?
S hogy az mind csak erényéért hevül.
Hiú beszéd! Ám a világ se vak!
S vannak nők, kik tán másra sem születtek,
Mint csak üdvére gyöngéd érzelemnek, -
És udvarlókat még se vonzanak
S ebből világos ám, hogy szíveket
Csak úgy ingyen megnyerni nem lehet.
Csak szép szemünkért pusztán nem imádnak,
Árát kell adnunk az ily hódolásnak.
Ne szálljon hát fejébe a dicsőség
Hiú csillámú kétes sikerén
S bájának gőgje biz mérsékelődjék
S ne nézzen úgy le mást, aki szerény.
Ily hódítását irigyelve meg,
Mi is tehetnénk úgy mint némelyek
S nem bánva hírt, megmutatnók hamar,
Hogy kap szeretőt bárki, ha akar?

Céliméne:
Kapjon hát, nagysád, lássuk végre hát,
Titkos bűbája mint művel csodát
S anélkül, hogy -

Arsinoé:
Elég, nagysád, elég!
Vitánkon egymást mit sértsük mi még
Ha már el is bucsuztam volna régen,
De várnom kell, míg kocsim eljön értem.

Céliméne:
Maradjon nagysád, míg csak teheti,
Úgysem sürgősen az ön ügyei,
S lám nem is kell untatnom kegyedet
Jobb társasága épp most érkezett:
Ím ez az úr itt épp kapóra jön,
Ővele jobban fog mulatni ön.

HATODIK JELENET

Alceste, Céliméne, Arsinoé

Céliméne:
Alceste, hadd írok meg egy levelet!
Ha elhalasztom, még baj is lehet.
Nos, őnagyságát itt hagyom kegyeddel
Oly kedves ő, hogy rám meg sem neheztel.

HATODIK JELENET

Alceste, Arsinoé

Arsinoé:
Rám bízták, lássa, hogy velem mulasson,
Míg a kocsim, majd értem megjelen,
Nos - kedvesebben mint önnel mulatnom
Ő módot nem is nyújthatott nekem.
Ily érdemdús személyiségeket
Mindenki nagyon tisztel és szeret
S az ön személye oly varázsos ám,
Hogy teljes szívből kell rajongnom érte
Az udvar is; - biz hőn óhajtanám -
Már méltathatná egyszer a kegyére.
Ön méltán duzzog s engem is düh önt el
Ha látnom kell, mint nem törődnek önnel!

Alceste:
Velem, nagysád? S mért törődnének éppen?
Mit tettem én az állam érdekében?
Mi késztethet, mi fényes érdemem
Duzzognom, ha nem törődnek velem?

Arsinoé:
Kiket az udvar kegye észre vesz,
Nem is mind oly csodásan érdemes!
Inkább csak kellő alkalom teszi...
S az ön közismert jelességei -

Alceste:
Én istenem, ne emlegesse, kérem;
Az udvar mi mindenre rá ne érjen?
Nagy munka volna s kegy sok kellene,
Ha firtatnák, kinek mi érdeme!

Arsinoé:
Kiváló érdem önként feltűnik
És az önét már szerte ösmerik;
Előttem is nyert pár helyütt, kegyed
Igen nagy súlyú szép dicséretet. -

Alceste:
Ej, nagysád, bárkit dicsér a világ
E kor tetszése összevisszaság!
Mindenkit egyként mondanak jelesnek
Dicséret már nem dicsőség manap!
Magasztalással szinte fejbe vernek.
Szolgám nevét is közli már a lap.

Arsinoé:
Mégis szeretném, hogy jobb sorsot érjen.
Ha állást nézne, udvarit talán!
Egy intésére az ön érdekében
Az ember mindent megmozgatna ám.
Van is e célra pár jó emberem
Egyengetnék az útját szivesen.

Alceste:
Ugyan, nagysád, ott mit is kezdenék?
Távol tart engem onnan a kedélyem.
Már csak olyannak alkotott az ég
Lelkem nincs hon az udvar légkörében.
Én csak igaz s őszinte szóhoz értek;
Nem kenyerem az ámító beszédek.
S ki véleményt titkolni nem szokott
Biz annak nincs is maradása ott.
Igaz, nincs cél az udvaron kívül,
Se rang, se cím - ami jut bőven ott ma...
De ki enélkül el van, menekül
A dühtől is, hogy oly népség bolondja!
Nem kell száz sanda sértést tűrnie
Dicsérni némely úr versét remeknek.
Nőcskéket bókkal tömjénezni be
S hallgatni, bárgyú marquis-k mit fecsegnek.

Arsinoé:
Hagyjuk hát már az udvart, ha kívánja.
De lám szerelme... az is szánalom...
S őszintén szólva, csak azt mondhatom,
Bizony méltóbbért is éghetne vágya.
Jobb sors is érhette volna, szó mi szó.
Akit szeret, biz nem önhöz való.

Alceste:
De, kit így gáncsol, jól gondolja Ön meg,
Az a hölgy, nagysád, barátnője önnek.

Arsinoé:
Az. De a lelkem már nem bírja nézni
Önön mi nagy méltatlanság esik.
Valómat sorsa mély részvétre készti
S figyelmeztetnem kell: önt rászedik.

Alceste:
Valóban, nagysád, gyöngéd lélek ön
S szerelmes szív ily intést hőn köszön.

Arsinoé:
Barátnőm ő bár, mégis mondhatom,
Hogy fennkölt szívre méltatlan bizony
És ön iránt csak színlelés szerelme...

Alceste:
Lehet, nagysád! Ki lát be a szívekbe?
De kegyesebb lett volna ám kegyed
Ha ily gyanút szívembe sohse vet.

Arsinoé:
Ha fölvilágosodni nem kiván
Egy szót se szólok; az is könnyű ám!

Alceste:
Nem. Sőt ily ügyben más akármi rosszon
Túltesz a kétség... Megkövetelem:
Tudtomra senki olyasmit ne hozzon
Mit megláttatni is nem bír velem.

Arsinoé:
Nos, értem. Nem lesz kétes a dolog.
Világossággal majd szolgálhatok
Hadd győzze önt meg a saját szeme!
Most engem haza kell kisérnie...
Igaz bizonyság tárja majd elébe,
Mily csalfa szívű az ön drága szépe.
S ha vigaszúl ön még felgyúlna tán
Más szem tüzén, az is akadna ám!