Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 21. szám · / · Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház
Budán, a Városmajor utca vagy a Kékgolyó utca egyik kicsi, földszintes házában örök nyugalomra szenderült özvegy Bauer Jánosné. Hatvankilenc éves volt, amikor férje, a derék és tiszteletreméltó szabómester meghalt s a férje halála után még éppen tíz esztendőt és tíz napot élt.
- Az Isten ujja - mondották a házban a lakók -, tíz esztendőt és tíz napot élt a Bauer után.
Tíz esztendő és tíz nap: valami megfejthetetlen titokzatosság volt ebben, százfélére gondoltak, de nem tudtak bizonyosságra jutni. Eltelt egy hét, eltelt két hét és még mindig nem találták ki, mit jelenthet a tíz esztendő és a tíz nap - és talán még sokáig erről beszéltek volna este, vacsora után, amikor a hold odavetette halványkék sugarait a virágos udvarra és rejtelmes árnyak rajzolódtak a ház sárgásfehér falára, ha nem jön közbe valami esemény, amely talán még titokzatosabbnak látszott, mint a szegény Bauerné tíz esztendeje és tíz napja.
Az történt, hogy a Bauerné lakását kiadták és úgy adták ki, hogy senki sem tudott róla a házban, még maga a házmesterné sem. Wild Péterné, a házmesterné titokban nagyon szégyellte az esetet - valami történt a házban az ő tudta és beleegyezése nélkül -, de amikor megkérdezték, fontoskodva, komoly arccal mondta:
- Csak annyit mondhatok, drága lelkem, hogy a háziúr maga adta ki a lakást. Egyebet semmit - nem szabad.
A derék asszony ezt sem tudta bizonyosan, de a tekintélyét féltette, amelyet okvetlenül megtépázott volna az a furcsa dolog, hogy ő sem tud többet, mint a többiek, akik pedig csak közönséges lakók a házban. Különösen a Barthnétől félt, aki bár csak tizenkét esztendeje lakott a házban s így a legfiatalabb volt a lakók között, mégis úgy beszélt és úgy viselkedett, mintha egyforma jogú volna azokkal, akik huszonöt és harminc esztendőt töltöttek a barátságos kis ház falai között, nem is szólva az őszhajú és gyönge szemű Schneider Józsefnéről, akinek az apja, mint mezítlábos kis gyerek ott szaladgált az udvaron, éppen ott, ahol most a bársonylevelű árvácskák, szegfűk és rezedák illatoznak.
Nyolc és fél napnak kellett elmúlnia, hogy a lakók bizonyosat tudjanak. Mert addig hiába kérdezősködtek, hiába is mentek el a Rózsadombra, a házba, melyben a hetvenesztendős, mindig beteg háziúr lakott, a házigazda másik házának lakói még annyit sem tudtak, mint ők, még azt sem tudták, hogy az öreg Bauerné meghalt, sőt volt köztük olyan is, aki sohasem hallott a szabómester özvegyéről. Csak nyolc és fél nap múlva, egy péntek délután állított be Wild Péternéhez a háziúr fia, ifjabb Hammerschmidt Mihály és szigorúan megparancsolta, hogy a lakást takarítsa ki, de úgy, hogy ragyogjanak az ablakok és szikrákat szórjanak a sárga rézkilincsek. Megkérdezte, nem kellene-e újra befesteni a lakást, mire a derék asszony nem mulasztotta el, hogy haló porában is megdicsérje Bauer Jánosnét:
- Dehogy kell festeni a lakást. A Bauerné, szegény, két esztendővel ezelőtt festette újra, de most is olyan szép, hogy egy rózsa sem hiányzik belőle. Nagyon tiszta, nagyon gondos asszony volt szegény...
- Hát akkor jól van - felelte a háziúr fia -, de holnap tiszta legyen a lakás. Hétfőn reggel hurcolkodik be az új lakó. Egy fiatal hölgy, aki magányosan fog itt lakni. Maga pedig, Wildné, ne akadjon föl semmin, akármit tapasztal, ne zavarja őt; ha valami panasza vagy kifogásolni valója van, jöjjön el hozzám és mondja meg nekem. Megértette?
Wildné annyira meg volt lepve, hogy alig tudta kimondani:
- Igenis, megértettem.
Alig ment el a háziúr fia, a lakók mind ott voltak a házmesternénél. Wildné igyekezett eltitkolni izgatottságát, ami azonban nem igen sikerült neki.
- Igen, igen - hadarta -, most már elmondhatom, ki jön ide lakni. Egy hölgy. Egy hölgy, aki magányosan fog itt lakni. Hétfőn már behurcolkodik.
Barthné, aki talán a legkíváncsibb volt valamennyiök között, megkérdezte:
- És micsoda az a hölgy?
A házmesterné meglepetve tekintett Barthnéra. Nem várta ezt a kérdést. Kissé ingerülten felelt.
- Mit tudom én, micsoda. Biztosan van pénze, ha kétszobás lakást tud tartani és fizetni érte minden évben kétszáznyolcvan forintot, a házmesterpénzen kívül.
- Hát fölemelték a lakás árát? - kérdezte Altbachné, aki egy szobás lakásban lakott hátul az udvarban már huszonhárom esztendeje s száz forintot fizetett érte.
- Hát persze, hogy fölemelték. Bauerék harminchat esztendeje laktak itt, azoknak nem igen emelt az idősebbik Hammerschmidt úr. Most már drágák a lakások; én azt hallottam, nem tudom, igaz-e, hogy odaát Pesten ötszáz forintot is elkérnek két szobáért.
- Ötszáz forintot? - csudálkozott az őszhajú és gyönge szemű Schneiderné - és van olyan bolond, aki megadja? Sok furcsa dolog történik azon a Pesten.
Este, vacsora után kint ültek az udvaron. A férfiak is ott voltak, nyugodtan pipáztak és hallgatták az asszonyok beszédét. Wild Péter, a házmester, aki munkavezető volt egy gyárban, Barth mellett ült, aki egy finom szabónál dolgozott és húsz forintot keresett egy héten. Ezután az öreg Schneiderné harminchárom esztendős fia, a Józsi, aki rajzoló volt abban a gyárban, amelyben Wild Péter munkavezető, mellette az órásmester, Altbach Károly és Auer Mihály, akinek már a nagyapja is kalapokat készített. Aztán az asszonyok és Barthné tizenhét esztendős leánya, Mariska, aki varrodába járt a Krisztinavárosba. Az új lakóról, a titokzatos fiatal hölgyről folyt a beszélgetés és nem volt egy sem köztük, aki előre ne ítélte volna el.
- Egy nő, aki egyedül lakik, aki kétszáznyolcvan forintot tud fizetni a lakásért - mondta Auerné -, nem lehet tisztességes. Fiatal korukban, de öreg korukban sem kereshetnek a nők annyit, hogy így tudjanak belőle élni. Tisztességtelenül, úgy igen. De akkor minek jön ide lakni? Nem elég nagy Pest?
- Budán jobb a levegő - nevetett Altbachné - és itt tovább élnek az emberek.
De ha előre is rosszat beszéltek a titokzatos fiatal hölgyről, ha előre is megállapították róla, hogy nem tisztességes, sőt talán bűnös személy, kíváncsiak, nagyon kíváncsiak voltak reá és alig tudták megvárni azt a pillanatot, amikor belép a házba és megnézhetik az arcát és a szemét.
Csillagos májusi este volt, kilenc óra után már hűvös kezdett lenni. Barthné odakiáltott a leányának:
- Mariska, hozd ki a nagykendőmet!
Alighogy kimondta, ásított egyet s utána ásított majdnem mindenki. Az álom suhant végig nesztelenül a virágos kis udvaron és Mariska még nem is volt az ajtóban, amikor Barthné utánaszólt.
- Nem kell már. Menjünk aludni.
És mentek aludni, mindnyájan, csöndesen.