Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Ignotus: Zsargon

Ignotus: Zsargon
3.

Morris Rosenfeld nemcsak zsidó-költő, hanem proletár-költő is - s ez több annak a véletlenségnek következésénél, hogy egy szegény zsidó szabóembernek lelkéből is nőhetnek különös virágok. Hat vagy hét esztendeje, hogy a világnyelv természettudományi lehetőségéről elmélkedvén, azt fejtegettem, hogy valamint a szocializmus vagy a kollektivizmus nem megölője, hanem, az embernek a természettől való függetegsége közepett, egyetlen lehetséges megváltója az egyes ember egyéniségének: a szociáldemokrata nemzetköziség, a művelt emberiségnek a szervezett munka egységében való elrendezkedése is szemmel látható felélesztője a nemzeteknek, a faji és népi egyéniségeknek. Ez a nézetem akkor éppen szociáldemokrata barátaim körében keltett némi meghökkenést - azóta e csírájával és felvillanásával az igazságnak messze elmaradtam úgy a szociáldemokrata elmélet, mint a gyakorlati fejlődés valósága mögött. Az osztrák reneszánsznak, mely látó szemeink előtt végbemegy, még a művészetinél is különb fejezete az osztrák szociáldemokráciának elszánt állásfoglalása a nemzeti autonómiák mellett s az elmélet, melyen különösen az Otto Bauer s a Karl Renner kifejtésében, ez a gyakorlati politika épül. Különösen szép Otto Bauernak az a megfigyelése, hogy mint ahogy voltak történelem nélküli, mert a tompa szenvedés öntudatlanságában élt osztályok, ugyanúgy voltak, rendszerint ilyen osztályelvegyülésben, történelem nélküli nemzetek is, s történelmük ott kezdődik, ahol öntudatra való ébredésük. Ilyen öntudatra való ébresztés és tisztelet és szabadság minden egyéniségnek, tehát a faji egyéniségeknek is: ez az az új tétel, mellyel a szocialista káté megbővült, természetes és elmaradhatatlan következéseképpen a régieknek, melyek az osztályok öntudatra való ébresztését és felszabadítását hirdetik. Nem kell bőven fejtegetni, hogy ez a fajta nemzeti szociáldemokrácia az eddigi nemzetellenesnek szidott szocializmusnál igazabb ellentéte s ennélfogva nagyobb veszedelme is a mai nemzeti eszmének, melyben osztályi és faji uralom vegyül el princípiummá. Mert éppen elegyülésének e rokon voltánál fogva éppoly életrevaló, kilátásos és teremtő lehetőségű, mint volt, a polgárság megváltásában, a ma uralkodó nemzeti eszme - s testté válásának előjelei mutatkoznak a művészi és költői újdonságok feltűnő partikularizmusában. Éppen mert a művészet az egyéniség birodalma, éppen mert egyes emberi egyéniségeinek föleszmélésében és jussa keresésében jelentkezik és ébred az osztályok egyénisége és öntudata: a gazdasági változások, melyek a politikaiakat megteremtik, a művészetekben, a költészetben, az irodalomban elébb ütköznek ki, mint a politikában.

Nálunk Magyarországon, az irodalom politikai jelentőségének e klasszikus földjén, ezt nem kell sok szóval elmondani. De érdemes felidézni a hatalmas magyar publicista elmének, Kemény Zsigmondnak egy zseniális meglátását, aminthogy csodálatos, hogy ötven-hatvan év előtt mi mindent meglátott már ez a remek ember, amit csak a fejlődés tudott végre szemébe öklözni az emberiségnek. "Még egy szó a forradalom után" című röpiratában arról elmélkedik, hogy ha akár a Széchenyi, akár a Kossuth igazgatása el nem következik, s ha 1848. február havában Párizsban nem banketteznek rosszkor: elmaradt, elmaradhatott volna-e a magyar forradalom avagy mindaz a változtató szükség és törekvés, melynek minden példa és izgatás nélkül is megrázkódtatásra kellett vezetnie? És, a forradalom előtt eltelt ötven-hatvan év belső történetét vázolván (közbevetőleg mondva: oly tökéletesen, ahogy idealista és pszichológus történetírással egyáltalán lehet), egyebek közt ezt írja:

"Ha pedig visszagondolunk nemzetünk múlt napjaira, látni fogjuk, miként II. József uralkodása óta, bár kevesektől sejdítve, de kétségbehozhatatlanul, az elmékben és a magyar nép társadalmi viszonyaiban oly forrongás indult meg, mely a politikai átalakulásokat szokta megelőzni s előidézni. És ha a herceg-miniszter nem lett volna is ősi közjogunk szünteleni ostromlója, azon forrongás, melyre most célzok, a régi rendszert szintén és többnyire diadalmasan megtámadandja. Akik t. i. az eszmék történetével foglalkoznak, már rég átlátták a szoros kapcsolatot, mely a nyelvújítást a politikai változtatásokkal összefűzi. Ahol egy korhadt vagy fejletlen nyelvet megrohan a neologizmus és nagy küzdelmek közt gyökeresen átalakít: ott már a politikai haladás vagy tespedés kérdése, a filológiai forradalom sikerében eldöntve van. Mert a társadalomnak titkos meghasonlásban kell lennie a létező állapottal és szokatlan ruganyossággal kell bírni, ha egy nyelvforradalom elég éber s vizsgálódó főt találhat, oly újításnak rendszerezésére, megkedveltetésére és keresztülvitelére, mely a haszonvágyat nem veszi igénybe, az önzésnek kevés kielégítést nyújt, a hiúságot pedig előre megfosztja a színpadi tapsok és csillogó népszerűség reményétől. Midőn Révaytól kezdve a tudós társaság megalapításáig, annyi talentum, mely más munkakör által vagyont s elismerést szerezhetett volna, választotta pályatársul a szűkölködést és pályacélul a nyelvtisztítást; midőn a neologizmus rajongással köszöntött be, a szekták egész gyűlöletével küzdött a másvéleményűek ellen, éveken át visszanyomatván nem gyengült, a közönségtől kigúnyoltatván nem csüggedett és végtére a makacs harc alatt teremtett irodalmat, mely nem méltányoltaték s az irodalom iránti közönyt hasonló átalkodottsággal tűrvén, teremtett közönséget, mely kizárólag csak az újjáalkotott nyelv formáiban fogadta el az eszméket és a régi szabályok hangján szóló gondolatoknak magához semmi bejáratot többé nem engedett, midőn ezen rendkívüli harc teljes diadallal bevégezteték, hihető volt-e, hogy a régi állapot semmi más téren megtámadtatni nem fog és a közvélemény, mely már egyszer tiltakozott az ó-eszmék ellen, lemond a vizsgálódó szellemről s az ítészet fáklyáját kezéből eldobván, kiáltani fogja: szemeimnek, melyek látni kezdettek, nyugalom kell és sötétség? Én ily lélektan elleni manifesztációra sehol a nemzetek életében nem találtam. Mindenütt, ha nagy forradalom indíttatik a nyelv ellen, az a társadalomnak az új eszmék és új szükségek iránti fogékonyságát jeleli ki. Mindenütt, hol a neologizmus győz, az új szavak, szókötések és nyelvszabályok által annyi eszme oltatik a társadalomba - a harc közt pedig, mely a nyelvújításért folyt, annyi gyarapodást nyer a közszellem, annyi erélyt és éberséget az ítészet, annyi vizsgálódási hajlamot az irodalom, hogy nem sok idő múlva az egész társadalom fogalmai, kívánatai és világnézetei gyökeres reform felé sietnek s viszont kevés évek múlva, a társadalom átalakulásának ügyfolyama, az állami formák és jogszerkezet átalakulását mellőzhetetlenül előidézi."

Így Kemény Zsigmond - s amit ő a magyar neológiának s a magyar forradalomnak összefüggéséről különösen elmond, azt általában és tágabban el lehet mondani minden társadalmi és, ami ezzel egybevág, faji mozgalomnak nemcsak a nyelvben s az irodalomban, de általában a művészetben való előzetes jelentkezéséről s csatáinak a művészet harcmezején való eldőléséről. Több a véletlenségnél, a kacérkodásnál vagy az öntudatlanságnál, hogy a történelmetlen és művészietlen "Yiddish" zsidóságban éppen azok, akiket már ért a műveltség, a külső világ lehe, az új idők perzselése, és, bizonyára a német irodalmi nyelv ismerete: egyszerre, s mikor szavukat megtalálják, csak azért is nem ezen a finom, művelt, úri és előkelő nyelven kezdenek dalolni, hanem az ő megvetett és kinevetett idiómájukon. A népek vagy az osztályok vagy az olyan népek, amelyek osztályok és történetük nincs, a költészetben kezdik felütni fejüket - s ezzel megkezdődik történetük.