Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám
Apám, a kis magyar Heródes,
Lelkemet akarta megölni,
Hogy ne legyen felszökkenésem,
Csak eperfamagas, csak ölnyi.
Földetimádó háborgása
Lekötött a siket ugarra,
Hogy legyek, hozzá méltó módon,
Kis Magyarország kis magyarja.
De bennem élt a virágösztön:
A nap felé! Csak örökké fel!
Kikaptam kezemet kezéből,
S mentem a hegynek tűzzel-hévvel.
Alacsony szintes városoknak
Bosszantott lenyomott kalapja,
Tornyot kell itt emelni, százat,
Fényes tornyot márvány alapra!
Toronyépitő lett belőlem,
Solnesz mester sápadt inassa;
Tornyosodó lelkem volt mintám,
S emeltem tornyokat magasra.
Elemem a bőrcsipdeső lég,
A szint, mit már felhők surolnak,
A rögtől elszakadtság, honnan
Belátom kéklő bérced: holnap!
S mikor a csillagot rátettem
A széditő torony ormára:
Rázendítettem a magasban
Lelkem újongó himnuszára.
Alattam morajlott a város,
Tapsok szakadtak föl belőle;
Fölöttem az égnek megállott
Aranyszegett vándor felhője.
Kis szőke Hildám, mint egy kék szem,
Ragyogott fel hozzám a porból.
Akkor ittam habzó kehellyel
A magasságbeli mámorból!
Azóta csak tornyokat járok,
Csak csillagozni hajt a vágyam;
Elemem: a határtalanság,
Bizarr felhők kék magasságban.
Pedig sorsom már rég megirva:
A megvetett rög felnyul hozzám -
Lezuhanok az isten-útról,
És sáros-véres lesz, poros lesz
Megroncsolt testem, hideg orcám.