Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 12-13. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: Bíró Lajos huszonegy novellája

Azt hallottam valamikor, a mohamedán dogmatika annyira egynek, oszthatatlannak és korlátlannak fogja fel az Istent, hogy még attribútumokkal sem engedi felruházni. Mert az attribútum már az egységes lényeg részekre bontását jelenti s a korlátlanságnak korlátokkal való bekerítését. Így kellene azt a nument is felfogni, amely a művész lényege, tehát a művészt magát. Ha jelzőket fűzök hozzá, irányokba sorolom, egyes műveit kiválasztom a többi közül s azokat is részekre bontom, e művelet közben veszendőbe megy a művész egyéniségének egysége s munkájának koncentrikus ereje. Csak a kritika eszközeinek fogyatékossága teszi, hogy mégis kénytelenek vagyunk ezekhez a fogásokhoz folyamodni, ha meg akarjuk értetni magunkat, formulázni az íróhoz való viszonyunkat, öntudatossá tenni, ami a műből belénk hatolt s lényünket gazdagabbá tette. Hogy ezzel aztán igazságtalanságot követek el a művészen, az a kettőnk baja és a kritikáé: egyik fő oka annak, hogy csak bizonyos kételyekkel halványítva tudjuk fenntartani magunkban a kritika értékébe vetett hitet.

Mondhatom például - éppen Bíró Lajosról lévén szó -, hogy ez az író erotikus. Ez csak annyit jelent, hogy ez idő szerint egyéb dolgoknál jobban érdeklik a nemi élet dolgai. De ez csak véletlen dolog, mert meglehet, hogy holnap már teljesen szakít ezzel az érdeklődésével és egész más dolgok felé fordul. Ami a nemi életben őt érdekelte, azt már meglátta, most másutt keres látnivalót. Rám, az olvasóra, teljesen mellékes, hogy mely terület felé volt fordulva a szeme, a fő dolog az, hogy érdekes dolgokat látott meg s érdekesen mutatta meg őket nekem. Látásának mineműsége a fontos s ha ezt keresem, akkor azt kell konstatálnom, hogy Bíró Lajos tiszta, elfogulatlan, tradícióktól és illúzióktól meg nem zavart látásra törekszik. Ezzel már nagyobb részét tudom összefoglalni lényének, mert ugyanazzal a látással, amellyel észrevette, hogy a szerelmi ölelkezés óráiban lehull a lelkekről a szemérem féke s csak akkor kerül vissza rájuk, ha a kettősbe egy harmadik személy tolakszik; ugyanazzal a látással vette észre azt is, hogy nyolcvan felbőszült, részeg paraszt teljesen elegendő arra, hogy egy milliós nagyvárost napokig rettegésben tartson, életének nyugalmát megszakassza s rettentő rendőri és katonai hatalmát megcsúfolja. De hogy ennek a látásnak hiányai is vannak, hogy kromatikus jelenségeket mutat, talán éppen nagy elfogulatlanságra való törekvésénél fogva, ezt is meg kell látnom az Ilka történetében, amellyel az lett volna az író szándéka, hogy megmutassa, mint olvad fel teljesen az érzéki ösztönben egy eredetileg hideg, tartózkodó nő szédítő sebességgel, alvó ösztöneinek felébredése után. Ezt azonban nem látom meg benne úgy, ahogy kellene, hanem csak az asszonyra rázuhanó véletlenségek sorozatát látom, amelyeknek ővele nincs semmi kapcsolatuk s egymással is csak külső kapcsolatuk van. Ezért kárpótlásul megmutatja az író azt, hogy mi férfiak mily aljas állatok vagyunk egy asszonnyal szemben, akiről tudjuk, hogy ki van kezdve és kikezdhető (mert, entre nous vagyunk, bevallhatjuk, ilyenek vagyunk mind s nálunknál nem kevésbé ilyenek azok, akik ezen a tükörképen szerfölött felháborodnak). Ez azonban csak kárpótlás, tehát természeténél fogva nem elégíthet ki.

A tiszta látásra való törekvésből adja meg Bíró Lajos viszonyát embereihez és történeteihez. Embereivel keveset törődik, a történetük a lényeges a számukra, mert az ő perspektívájából nézve az emberek mind egyenlők. Az ő célja, amely mind a huszonegy novellát egy egységgé foglalja: megmutatni, mint hámlanak le az emberről a kultúrérzések, a belenevelt tradicionális tulajdonságok az elemi ösztönök megszólaltakor. Az őstermészetbe való visszazuhanás e pillanataiban elmosódik az egyéni karakter minden árnyalat-különbsége, csak a vad, vértől vagy bujaságtól lihegő bestia marad meg. Ez így nagyjában nem új dolog, de a módban, ahogy Bíró Lajos megmutatja s az árnyalatokban, melyeket számunkra fölfedez, nagy intuitív erő van, egy igazi író vesékbe látása. Előadása annyira a tárgyhoz simul, annyira nincs benne semmi abból a magyarázgatásból, mellyel a technikai ügyefogyottság az olvasó és az olvasott dolog közé szokott állani, hogy az írónak majd mindig sikerül kiküszöbölni tudatunkból önmagát s a történetek a maguk belső szuggesztív közvetlenségével hatnak ránk. Legteljesebben a kötet utolsó novellája mutatja meg Bíró Lajos művészetét; ez a novella mai irodalmunk legerősebb dolgai közül való.