Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK

KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK
III.

December másodikán egy nagy esemény tartotta izgalomban a fiúkat. Aznap este Kaufmes és Demeter elmaradtak a vacsoráról, sőt lefekvéskor sem látta őket senki. Az ágyaik azért össze voltak túrva; úgy látszott, mintha bennük feküdnének. De csakhamar kiderült, hogy nem ők, hanem mindenféle ruhákból összecsinált bábuk pihennek a paplanok alatt, nyakig betakarva. Még szemet, szájat, orrot is festettek neki Bagi biztosabb megtévesztésére, ha netán vizitálni jönne a dormitóriumba: vajon a nyájnak minden egyes báránykája az akolban van-e?

Csak a beavatottak tudták, hogy mindketten a színházba szöktek. Ők legalább ezt mondották... Azonban már éjfélt is elütötte, anélkül, hogy visszajöttek volna. Végre éjfél után, egy órakor hazatértek. De ahelyett, hogy - bűnösségük tudatában - lábujjhegyen, csendben jöttek volna, lármázva, danolva rontottak be a dormitóriumba. Ittasok voltak. Folyton valami tánciskoláról meséltek s ördögi élvezettel zavarták fel álmukból a mélyen alvó fiúkat. Ágyról-ágyra járva fülbesúgták: "Tett-e apád érettségit?" s a kérdezettek felriadásakor hangos hahotába törtek. Kaufmes még csillagokat is rúgatott.

Botrányos viselkedésüket még azok is megsokallták, akik egyébként együtt éreztek velük. Szinte jó néven vették, amikor Márián Regináld, konduktori feladatából kifolyólag, kérő hangon odaszólt a zavargóknak: "Hagyjátok már abba! Kérlek... Legyen eszetek, legyen szívetek... Félek, az igazgató úr is meghallhatja."

- Igen, ha beárulsz! - felelte hangosan és gúnyosan Kaufmes.

Másnap Bagi magához rendelte Máriánt. - Bizonyára hallotta az éjszakai lármát... Mindent meg akart tudni - gondolta megrémülve Márián s azzal az elhatározással indult Bagihoz, hogy bármint is faggassa őt, az egész esetről hallgatni fog. "Még ha a bőrt is lehúzza rólam!..." Ez az elhatározás erőssé tette s bátran szembe mert nézni azokkal, akik elindulásakor gyanakvólag kísérték lépteit. De azért mégis hideg borzongás futott végig a tagjain, amikor az "Irodá"-ba lépve, az öreg Bagi kocsonyás arcából feléje sandító szemeivel találkozott.

- Pénzt kaptál hazulról, téli cipőre - szólt Bagi s lassú piszmogással, reszkető kezekkel kirakta eléje az érkezett összeget. Aztán fáradtan, mintha nagy munkát végzett volna, visszaesett a karosszékbe. Regináld besepervén a pénzt, azt várta, hogy Bagi az éjjeli botrányt is szóba fogja hozni. Bagi azonban némán hallgatott. Székébe mélyedve úgy nézett ki, mint a végét nyögő vízkóros beteg. Néha mintha már nem is lélegzett volna. Ha két apró szemével nem pislogat, halottnak is lehetett volna tartani. Majd fejével bólintgatni kezdett s ajkait fanyar ráncokba vonta, mintha mondaná: - Úgy bizony fiam, nyűgös, unalmas az élet; rosszak az emberek; jó volna már nekem is pakolni és menni. - Regináld legalább ilyesmit olvasott ki arcredőiből s búsongó bólintásának hieroglifáiból. Mélységes részvétet érzett e beteg, életét hálátlan, arcátlan tanulók nevelésére szentelt öreg pap iránt. Önkéntelenül megszólalt lelkében a vágy: - Szegény, szegény ember. Bárcsak segíthetnék rajtad!

Eközben észrevette, hogy Bagi folyton rászegzi a szemeit; mintha át akarna hatolni rajta; mintha valamit kutatna benne. Csak bíró fürkészheti ily éles, merev tekintettel a vádlott bűntudatát. Regináld rövid nyugalmát e különös nézés egyszerre megzavarta. Milyen furcsa ma hozzám az igazgató úr! - sóhajtott fel magában. Mintha valamiért "pik"-je volna rám. Máskor is szenvedett, máskor is voltak nyomott kedélyhangulatai, de ilyen rideg, ilyen szófukar még sohasem volt hozzám. Úgy érezte: a legjobb volna eltávoznia, mert tudta, hogy illik bevárni az igazgató úr elbocsátó kézmozdulatát, állva maradt a helyén.

- Igaz - szólalt meg hirtelen Bagi - nem hallottál valami különös zajt az éjszaka? Éneklést, nyávogást... Néha úgy hangzott, mintha a dormitóriumban sikoltanának. Le is mentem volna, ah, de oly szörnyen fájnak a lábaim! A víz már a térdemig hatolt... Mondd: semmit sem tudsz a csendháborítókról?...

- Semmit,... semmit... A fiúk mind aludtak, én is... felelte Regináld s egyszerre eltűnt szívének minden előlegezett öröme, amelyet egy perc előtt annál a gondolatnál érzett, hogy Bagi e kényes ügyet talán érinteni sem fogja.

- Igazán? Semmit?... No jól van. Csak ezt akartam tudni. Elmehetsz - dünnyögte Bagi s szemeivel valahogy olyan gyanakvólag pislogott. Aztán viseld jól magad - dörmögte a távozó Regináld után félig búcsúzólag, félig figyelmeztetőleg. - Ne űzz csúfot a nevemmel, a tekintélyemmel. Nagyon fájna, ha benned is csalódnám, fiam... Hallgass. Tudok mindent... Én minden megtudok... Atyai jóságommal nem tanácsos visszaélni... Csak azt mondom neked!...

Regináld majd kiszédült az ajtón, úgy megdöbbent e szavak hallatára. Hirtelen csak annyit tudott védelmére mondani: - Oh igazgató úr!...

Nem hitt a füleinek. Az első pillanatokban az egészből semmit sem értett. A csodálkozásnak s a nyugtalan tépelődésnek a hangulatába esett. Az utóbbi időkben érezte ugyan, mintha Bagi valamiért elhidegült volna tőle; de mert okot rá nem szolgáltatott, azt hitte: az egész csak afféle igazgatói szeszély; majd megváltozik. De most már nem volt több kétsége benne, hogy feltevésében tévedett, hogy itt egy ellene irányuló ellenséges indulatról van szó, amelynek okai szeszélynél komolyabb forrásokra vezethetők vissza. Mindazt, ami eddig csak homályos sejtelemként kóválygott benne, most egyszerre öntudatos érzésként hatotta át. - Okának kell lennie, hogy így bánik velem, alapuljon ez az ok bár tévedésen! - szólt magában. - Utána kell járnom. Fel kell őt világosítanom... Hátha valaki rágalmazott nála? - Kereste, kutatta magában azt a valakit, de nem találta meg. Kaufmes is eszébe jutott, aki mindig ellensége volt. - Mily különös! - villant meg benne. - Eleinte mennyire gyűlölte ezt a fiút az igazgató úr! S most?... napról-napra jobban szereti. De azért rosszat rólam ő sem mondhatott! Nem, nem. Míg meg nem bizonyosodtam, vádolni sem őt, sem mást nem szabad.

Mindezeket a gondolatokat és sejtelmeket a megdöbbenés első pillanata kavarta fel benne, az "Iroda" ajtaja előtt. Tovább azonban már nem tűnődhetett, mert alighogy megindult, vele szemben, a folyosó végén, hirtelen előtűnt Kaufmes alakja, körülvéve kebelbarátaitól. Nagy hangon, kacagva disputáltak... E keserű pillanatban lármás jókedvük vérfagyasztólag hatott Regináldra. Máskor is húzódozott tőlük, most azonban valósággal vészes fergeteget látott bennük. Csak egy belső kényszernek engedett, amikor hirtelen beugrott az egyik árkád oszlopa mögé, hogy elrejtőzve bevárja elvonulásukat.

- Ni Ragály! Nem láttátok? Megbújt... Most jött ki Bagitól... Ismét rosszban mászkált! - kiáltotta csaknem ugyanakkor valaki a leleplező kárörvendő hangján s szavai gúnyos kacagásba fúltak. Egyszerre mind Regináldra vetették magukat s miután rejtekéből durván előráncigálták, Kaufmes Ádi megvetéssel s iszonyattal mérte végig őt, mintha egy bélpoklos állana előtte.

- Pfuj!... Nos, mit csikart ki belőled megint az a vén farizeus? - szólt tettetett undorodással. - Csak bujkálj, bujkálj!! Ez méltó hozzád... A bűnös így árulja el magát. Bújj a föld alá! A férgekhez. Közéjük tartozol. Bizonyos, hogy ismét árulkodtál; ugye már feladtál, hogy kint töltöttük Demeterrel az éjszakát. Ugye?... Ne tagadd, nyomorék... Várj csak! Mindjárt megtudom! De jaj neked, ha...! - s bosszúálló tekintetet vetve Regináldra, minden bejelentés nélkül beállított az Irodába Bagihoz. Erélyes fellépésével barátainak szörnyen imponált.

Tíz perc múlva pedig az egész intézetet telehíresztelte, hogy Regináld beárulta Demetert. Csak őt egyedül. Hogy az éjszaka kiszökött s hogy berúgva jött haza. Alaposan bemártotta! Bagi csak úgy dühöng haragjában. Félek, kicsapás lesz a vége... Engem, úgy látszik, nem mert beárulni. Félt, hogy megölöm - egészítette ki ráfogásait.

- A pimasz! Denunciáns! - tajtékozott Demeter. - Megfizetek érte! - s berontva a cubiculumba, Regináldot minden szó nélkül úgy vágta pofon, hogy lefordult a székről.

- Ne, ne bánts! Mit vétettem ellened?... Hogyan?... Én, én beárultalak? ez nem igaz... Esküszöm! - erősködött Regináld s kezeivel felfogta a neki szánt második csapást. Egyik szobatársa, a kis Montaldó Vili is védőleg eléje ugrott... Végre Demeter toporzékolva elrohant.

- Látod? Kellett ez neked! Legalább bevallanád. Megátalkodott - ministrált a jelenethez Kaufmes az álnok jóakaró leckéztető hangján. Utolsó szavánál heves lökéstől kitárult a cubiculum ajtaja. Mintha szélvész ereje lökte volna ki. Az öreg Bagi jelent meg a küszöbön. Arca dúlt volt s szemei a haragtól villámokat szórtak. Maga volt a mennydörgős vihar, amelynek láttára meglapultak a fiúk. - Hol van Demeter, a gazember, a lump?! - dörögte rekedtes hangján, amelyet a folyosó boltívei tompán visszavertek. Inkább berohant, mint belépett a cubiculumba. Egyenesen a földről felugró Regináldnak tartott s nyakon ragadva őt: - Mi az? Ki vagy? Zsivány! - kiáltotta s jól összerázta. Azt hitte, hogy Demetert tartja a karmai között.

- Bukfencesdit játszott - hazudta Kaufmes s gúnyosan Regináldra mutatott.

- Csak megcsúsztam; elestem; én, én Márián vagyok - védekezett Regináld a körülötte állóknak elfojtott kacagása közben, akik roppant mulatságosnak tartották Bagi tévedését s az egész szituációt... Végre Bagi távozott. Regináld udvariasan ajtót nyitott neki, míg a többiek, merev fatuskókként bambán álltak a helyükön. Ezt az udvariasságát azonban mindenki az aljas behízelgés egy újabb kísérletének volt hajlandó minősíteni. Még azok is, akik eddig kételkedtek júdásjellemében, e perctől fogva a sunyi frátert fedezték fel benne, aki, bajba kerülvén, csúszómászó módjára urának védőszárnyai alá menekül s evégett minden kis alkalmat megragad.

- Hát kezet mért nem csókoltál neki? - jegyezte meg Kaufmes lenéző arckifejezéssel. - Tudod, hogy a vén krumpli mennyire szereti. Te pedig a kéznyaláshoz kitűnően értesz!