Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 7. szám · / · FENYŐ MIKSA: NIETZSCHE-IRODALOM

FENYŐ MIKSA: NIETZSCHE-IRODALOM [+]
II.

A baseli egyetem katedrájáról Nietzsche 1879-ben távozott, fáradtan, betegen, ezer kétség közt hánykolódva. Azok a gyönge, majdnem imaginárius kötelékek, melyek az élet mindennapiságához fűzték, szétmállottak és Zarathustra visszavonult a sziklai sivatagba. Hét magányosság: mondotta ő. "Beteg", mondották a barátai és halkan, szinte lábujjhegyen jártak körülötte, elfojtott hangon beszéltek róla, mint ahogy betegszobákban szokás... Nietzsche tudta, hogy "beteg"-nek érzik. Néha szelíden mosolyogva konstatálta ezt, mintha azt mondaná: gyermekek vagytok, hiszen szükségem van erre, hogy megküzdjek vele. Máskor - a sötét órákban - szembe ült vele, az örvényeibe nézett, faggatta és megrémült tőle. "Kíméljétek. Ne bántsátok az ő magányosságát. Vajon egészen szét akarjátok törni? Meghasadt mint a pohár, melybe hirtelen forró folyadék ömölt - és olyan értékes pohár volt." (Morgenröthe, 478. aph.) Mit tehetett volna Overbeck? nem volt cselekvő ember; ha meg is lett volna győződve Nietzsche igazságairól - százszor volt szemtanúja, amint ezek a fullánkjaikkal valójuk ellen fordultak és a szívébe martak - ha meg is lett volna győződve igazságairól, még sem tudott volna síkra szállni értük. Vagy beszéljünk pontosabban, nem tudott volna síkra szállni értük dobszóval, lármás vitatkozással, türelmetlen apostoloskodással. De aki figyelmesen vizsgálja Overbeck feljegyzéseit, aki e feljegyzések szemérmes elhallgatásaiban olvasni tud, az előtt nem lehet kétséges: Overbeck nem "olvasó"-ja volt Nietzsche könyveinek; eseményekké váltak ezek az ő számára, melyekkel küzdött, melyek százszor elűzve százszor megjelentek, beilleszkedtek életébe, és mindannyiszor revelálták; aki mögöttük állt: az embert, a barátot. És amikor Förster-Nietzsche asszony azt írja az életrajzban, hogy Nietzsche és Overbeck között a baseli évek után is megmaradt "külsőleg" a régi szívélyes viszony, céljaik azonban oly messze szakították őket egymástól, amily messze csak két ilyen különböző természetű ember szakadhat, Overbeck fájdalmasan jegyzi meg: "Förster-Nietzsche asszony oly dolgokról beszél, melyeket ma még senkinek sincs joga nyilvánosan tárgyalni s amelyekről magam sem tudnék félelem nélkül nyilatkozni. Mit tud Försterné asszony az én természetemről? - Mit tud arról, hogy én mit adhattam, mit nem adhattam fivérének?" - Talán a legjobban jellemzi Overbeck igaz barátságát Nietzsche iránt a Treitschkével való szakítás története. Treitschke Henriket, a német birodalmi egység előharcosát ifjúkori barátság fűzte Overbeckhez. Treitschke nem szerette Nietzsche műveit; a David-Strauss bírálat valósággal felingerelte, és meglehetősen erélyesen óvta Overbecket a veszélyes szomszédságtól. (Rohdenek is így kellett küzdenie Ribbeck ellenszenvével.) Overbeck nem habozott: meggyőződésével, szívével Nietzsche pártján volt, az ifjúkori barátságnak áldozatul kellett esnie. Pompás levélben védi meg Treitschkével szemben Nietzschét; csupa okosság, meggyőződés, szeretet ez a levél. Treitschke kárhoztatja Nietzsche pesszimizmusát, rózsás színben látja a német kultúra ügyét, vitatkozik, bizonyít, tényeket sorol fel. Overbeck játszva végez vele. Hogy ilyen dolgokról csak keményen, nagyon keményen szabad beszélni, és mindenki, aki komolyan gondolkozik a német kultúra ügyéről, csak hálás lehet Nietzsche iránt, aki mondanivalóját nemcsak keményen, de jó lelkiismerettel is mondhatja el. Hogy ebben az írásban több van puszta panasznál, sőt kritikánál is több, mert hiszen már egész formája a példa erejével hat. "Azt azonban kötve hiszem - mondja Overbeck -, hogy ha az ilyen írás mint Nietzschéé, mely a szó legjobb értelmében derűs s olyan tehetségekről tesz tanúságot, melyeket lebecsülni Németországban e pillanatban még kevéssé szabad mint valaha, hogy ha az ilyen írás lehangoltságot okoz s a szó antik értelmében való liberális megítélés lehetőségét kizárja - hogy ott minden rendben legyen. De hiszen te éppen az a férfi vagy, aki örülni tudsz az eleven tettnek, emberileg tudod értékelni, s akit egynémely zavaró körülmény nem akadályoz meg abban, hogy egyenes pillantással felfedezd jelentőségét. Hidd el nekem, Nietzsche éppen nem a "terméketlen remete", magamon tapasztaltam. Jobb barátot nála elképzelni sem lehet; ezt ugyan kevesen tudják, de nem csak én magam tehetek erről tanúságot. Különösen tudjuk róla, hogy nem "terméketlen" a mások számára; aki csak közeledik hozzá - mint minden jó és jelentékeny ember társaságában - emelkedettebb légkörben él, és ami nemeset legjobb barátai benne tisztelnek, a mélyen érző ember - ha nehezebben is - írásaiban megtalálhatja. A beszédem talán túlömlik a lelkesedéstől, de meg vagyok győződve, hogy nem tévedek. S hogy te nem tudsz örülni annak, aminek én örülök, ezt én - a te barátod - nehezen viselem." Szeretném ideírni az egész levelet: ami benne Schopenhauerről szól, a kulturális és politikai törekvések disszonanciájáról, Nietzsche érvényesüléséről. És ne feledjük el, ezt a levelet Overbeck Nietzschével való barátsága (és együttlakása) negyedik évében írta; Nietzsche ekkor huszonkilenc esztendős volt és Overbeck harminchat. Nem baseli ügyvivője volt Nietzschének, mint ezt a nővér feltüntetni szeretné, barátja volt és barátja maradt egész életében. S ha majd Bernoulli könyvének második kötete megjelenik (egyelőre a nővér közbelépése folytán bírói döntés akadályozza megjelenését), Overbecknek Nietzschével, Rohdével, Gasttal és másokkal folytatott levelezéséből alkalmunk lesz megismerni barátsága mélységét és kipróbáltságát. És ez a barátság Nietzschének is jelentős volt. Hiszen tudjuk, hogy éppen visszavonulásának első idejében foglalkoztatják leginkább barátságainak emlékei. Kézszorítások, melyeknek melege tovaröppent. Szimpátiák, melyek színüket vesztették. Leggyakrabban Wagnerre gondol; mi haszna, ha igaza is volt vele szemben. És ezekben az esztendőkben, Nietzsche élete legválságosabb pillanataiban, feléje nyújtotta kezét, magányosságának rejtelmei elől hozzá menekült; Overbeck volt talán az egyetlen, akinek panaszkodni tudott. És e barátság révén, Nietzsche iránt való mély érdeklődése révén Overbeck vallomásai és levelei a legigazibb dokumentumok Nietzschéről.

Nagyon értjük, hogy Gast Péter sürgeti Overbecknél emlékezéseinek megírását. Magáról és Försterné asszonyról úgy vélekedik, hogy nagyon is fiatalok voltak Nietzsche fejlődése idejében, nagyon is pártemberek, de Overbeck már érett ember volt, aki Nietzschével szemben is sértetlenül megtartotta a maga várát, melyből szemmel kísérhette Nietzschét sziklaútjain. Overbeck nem írta meg emlékezéseit; nem úgy, ahogy szerettük volna. Ki tudja miért? Ki magyarázhatja meg, hogy "félelmével" mért nem tudott egy egész életen át megküzdeni? Talán Nietzsche maga. Egyik aforizmája: "Die gute Freundschaft entsteht, wenn man den andern sehr achtet und zwar mehr als sich selbst, wenn man ebenfalls ihn liebt, jedoch nicht so sehr als sich, und wenn man endlich, zur Erleichterung des Verkehrs, den zarten Anstrich und Flaum den Intimität und der Verwechslung von Ich und Du weislich enthält". Vagy egy másik aforizmája, nem tudom melyik kötetében, szavaira sem emlékszek tisztán, ahol a kincsásók hallgatagságáról beszél, a legbölcsebb historikus hirtelen elnémulásáról.

Bernoulli könyve nem egy értékes felvilágosítást ad Nietzsche viszonyáról Burckhardthoz, Romundthoz, Deussenhez, Reé-hez, Brenner Alberthez, Gasthoz és szerencsésen egészíti ki vagy helyesbíti az életrajz adatait. Ami Burckhardthoz való viszonyát illeti, már Gelzer kikezdte a nővérszőtte legendát, hogy Burckhardt és Nietzsche teljesen megértették egymást. A Nietzsche-Burckhardt levelezés figyelmes elolvasása csak megerősíti kétségeinket. Mert ha a "korszerűtlen megfigyelések" második darabját - a történelemről szólót - Burckhardt "hatalmasan tartalmas írás"-nak is mondja, lehetetlen észre nem vennünk, hogy a mód, ahogy e művel magát, a maga felfogását szembeállítja, határozottan ironikus. "Az én szegény fejemnek sohasem adatott, hogy a történelmi tudomány alapjairól, céljairól, törekvéseiről csak megközelítőleg is oly jól reflektáljak, mint ön teszi." Vagy amikor a Menschliches Allzumenschliches beküldését köszöni meg, az elismerés mellé ("bámulattal nézem az ön szellemének szabad teljét") azt is odaírja: "a tulajdonképpeni gondolkodás templomába tudvalevőleg sohasem hatoltam be". Ne értsük félre: Burckhardt nagyra becsülte Nietzschét, világtörténelmi, különösen a hellén világról való felfogását igazán értékelte, de mindig úgy érezte, hogy elismerését egy-egy kételkedő mosollyal hűsíteni kell. Gast némi féltékenységet gyanít. Hogy Nietzsche hamarosan meghódította a baselieket, szerinte nem lehetett közönyös Burckhardt előtt. Hogy azon területen, mely Burckhardt zsenijét uralta, Nietzsche egészen más karmokkal, más lendülettel röpült át, nyomasztólag hathatott reá. Gastnak egyben-másban igaza lehet, közrejátszhatott valami féltékenység is, közrejátszhatott az is, hogy Burckhardt nem tudta a történeti látás kellő távolságába állítani Nietzsche személyét, amely távolságból Michelangelo személyisége látása alatt megelevenedett: de a legnagyobb részt - ne tagadjuk, bármily rosszul is esik nekünk - kételkedése kritika volt.

"Mit Leuten gleichen Ranges wie Overbeck und Rohde unterstrich er (Nietzsche) das Ebenbürtige im Verkehr; bei den andern - floss seinerseits, ohne dass er sie irgendwie fallen liess, doch leicht ein gönnerhafter, herablassender, erziehlicher Ton mitunter", jegyzi meg Bernoulli. És a nem egyenrangú emberek igyekeztek is később bosszút állni. Romundt "vielbegabter Dichter-denker"-nek nevezi Nietzschét egyik művében, az Übermensch gondolatot Kant "Gottmensch"-ére szeretné visszavezetni, Deussen Nietzsche filozófiájára ezt a jelzőt találja "sinnig" és egyéb ilyen kicsinykedő megjegyzésekkel és megállapításokkal bosszantják Overbecket, aki ezekkel a támadásokkal feljegyzéseiben foglalkozik. Nietzschét már nem érhették el. Minden, ami egykor súlyos volt, a kék feledségbe merült és az ő csónaka tétlenül pihent a csendes vizeken. Apró támadások, nagy megnemértések vizeit már meg nem gyűrűztethették.

Nietzschéről az írja meg a legjobb könyvet, aki barátságainak történetét írja meg. Egy gazdag pszichológus, aki mestere a stílusnak. (Overbeck nem volt kiváló író.) És ez a könyv a legvonzóbb olvasmány lesz; mélységek és szépségek tekintetében Rousseau vallomásainak testvére. Nietzsche egy alkalommal szépirodalomról beszélgetett egy fiatal barátjával (talán Heinrich v. Stein-nal) és megjegyezte, hogy a regények a szerelem témáján kívül más témát alig ismernek. - Mert a szerelem a legnagyobb lelki összeütközések világa - jegyezte meg az ifjú. Nietzsche a fejét rázta. A barátság is előidézhet nagy lelki összeütközéseket: a világnézetek egysége, az egymáshoz tartozás boldogsága, a kölcsönös bámulat után előbb gyanakvás, aztán egymás tehetségének kétségbevonása, végül lassú eltávolodás... aztán semmi... semmi.

Ludwig v. Scheffler, Platen naplóinak kiadója, rokon vonásokat vél Platenben és Nietzschében találni. Mindketten nagy szenvedők voltak és nagy harcosok. Valami tisztaság vette körül őket - a tisztaság excessusa, ahogy Platen a hasonló lelkiállapotot nevezi -, mely üdített, erősített és távol tartott mindent, ami nem e légkörbe való. Scheffler egy alkalommal Holbein önarcképéről beszélt Nietzschének. Jellemezni próbálta. A szépen ívelődő és oly energikusan lecsukódó ajkakat. "A szája, a szája..." dadogta és a jellemző kifejezés nem jutott eszébe. "Csókolni való", mondotta Nietzsche. És ahogy ezt mondotta - beszéli Scheffler - hangjának finoman érzéki színe valami ellentétben látszott lenni egész tartásával. Mélyen hátradőlve ült székében, fejét mellére hajtotta, keze élettelenül pihent a szék támláján: mintha álomban szólalt volna meg.

Barátságainak történetén keresztül közelíthetjük meg leginkább Nietzsche lelkét.

Nietzsche betegsége. Overbeck Möbius könyvének végső következtetéseit, melyek a szakszerű megállapítások körén túlmennek, nem sokra becsülte; a szakszerű megállapításokat azonban Overbeck tapasztalatai is több tekintetben megerősítették. Möbius 1902 áprilisában látogatta meg Overbecket, hogy vele Nietzschéről és Nietzsche betegségéről beszélgessen; Möbius feltevése azonban, hogy Nietzsche paralízise lictikus természetű, nem Overbecktől való. Nietzsche betegségének infectiosus eredete Overbecknek először Turinban jutott eszébe, mikor a kísérő ápoló félre nem érthető utalással a különböző orvosságra figyelmeztette; s amikor 1890-ben Binswanger tanárral barátja betegségéről beszélgetett, megkérdezte, hogy vajon Nietzsche paralízise nem valami vérbaj következménye-e? Kétségtelenül - felelte Binswanger. Tény az is, hogy a jénai elmegyógyintézet betegkönyvében az akkori osztályorvos Nietzsche neve mellé azt írta: "szifilitikus fertőzés 1866", de hogy az orvosnak ki szolgáltatta ez adatot, nem volt kideríthető. Más szakértők - akik ugyan véleményüket Nietzsche halála után alkották meg - más véleményen voltak. Akár igaza van Möbiusnak, akár nincs igaza: Nietzsche jelentőségén mit sem változtat; de a bizonyosság e kérdésben megmagyarázna egyet s mást az ő passió történetéből.

 

[+] Az első cikk a Nyugat hatodik számában jelent meg.