Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 6. szám · / · LUKÁCS GYÖRGY: NOVALIS

LUKÁCS GYÖRGY: NOVALIS
- Jegyzetek a romantikus életfilozófiáról -
I.

A fiatalabbik Schlegel egyszer a Fichte főmunkáját és a "Wilhelm Meister"-t, mint az új század legfőbb és egyenlő jelentőségű tendenciáit állította a francia forradalommal szembe és ebben a szembeállításban benne van a német kultúrmozgalmak egész nagysága és egész tragikuma. Németország számára a kultúra felé csak egy út létezett, a belső út, a lelkek forradalma, mert valóságos forradalomra ott még csak nem is gondolhatott senki. A tettekre született emberek vagy elzüllöttek, vagy elnémultak, vagy vakmerő gondolatlehetőségekkel játszó utópistákká lettek. Tragédiát írtak itt olyanok, akik tragédiák hősei lettek volna a Rajnán túl. A Schlegel megállapítása, ha meggondoljuk, hogy kié és mikorból való, végtelenül objektív és igazságos; csodálatos, hogy ily magasra értékeli a forradalmat, mert a szellemi Németország számára Fichte és Goethe csakugyan nagy, élő tendenciák voltak és a forradalom igen keveset jelentett. Mivel haladásról szó sem lehetett, minden energia befelé fordult és intenzitásban, finomságban és mélységben messze túlhaladta minden vetélytársát a gondolkodók, a költők országa. De egyre nagyobb lett a távolság csúcspontok és mélységek közt és hiába szédültek a szakadékok felett állók a havasok ritka levegőjében, leszállni nem lehetett, mert ott lenn századokkal járt mögöttük mindenki és épp oly lehetetlen volt azokat felhozni maguk mellé és így lehetetlen kiszélesíteni a helyet, ahol állottak. Csak felfelé vezetett út a halálos egyedüllét felé.

Züllésnek indult minden. Légüres tér vett körül minden magasságot. Már a racionalizmus hatása, ha áldásosan erjesztő, veszedelmesen felbontó is volt. Megdöntött - itt csak elméletekről lehet szó - minden fennállt értéket és szembeszállni vele csak a lényegében éppen annyira atomizáló érzésreakciók mertek és amikor Kant kezei között darabokra tört mindkét párt büszke fegyverzete, nem maradt semmi, ami a részlettudások és zavaros mélységek folyton növekvő tömegében rendet bírt volna teremteni.

Goethe igen. Szeszélyes és féktelen individualizmusok tengerében gyönyörű sziget az ő zsarnokian öntudatos énkultusza. Érzés-anarchiává és részletekbe vesző kicsinyességgé fajult és szegényes lemondásokig züllött körülötte az individualizmus. Ő rendet teremtett magában, a maga számára. Nyugodtan tudta megvárni, míg a jószerencse hozta útjába, amire éppen szüksége volt és ridegen elutasítani magától a neki veszélyeset. Tudott úgy küzdeni, hogy lényegeset ne tegyen kockára soha és megalkudni anélkül, hogy magából valamit elvesztett volna; úgy hódítani, hogy rögtön kertekké váljanak a most felfedezett sivatagok és lemondani, hogy az elveszettek csak fokozzák a megmaradtak erejét és harmóniáját.

Pedig a kor minden krátere benne is tombolt, talán benne a legerősebben és az ő villámai talán vadabb titánokat tartottak féken, mint azoké voltak, akiket Tartaros örvényeibe sodort saját fékezhetetlenségük. Ő szembenézett minden veszedelemmel és letiporta; érezte az egyedüllétet és berendezkedett arra, hogy mindig egyedül álljon. Minden rezonancia váratlan nyereség volt a számára, szerencsés, boldogító véletlen; de az ő élete nagy és kegyetlen és diadalmas szükségszerűség volt, ő minden hiányból ugyanannyit bírt volna meríteni, mint bármely nyereségből.

És talán mindent a legmélyebben akkor lehetne elmondani a romantikáról, ha apróra el tudnánk mesélni, hogy életük minden pillanatában, amit jelentett mindegyiküknek Goethe. És ujjongó örömöket látnánk és titkolt tragédiákat, hatalmas nekilendüléseket, könnyelmű kalandokat, vakmerő eltévedéseket és két összeforró és egynek hangzó, mindig ismételt csatakiáltást hallanánk: feléje és fölébe!