Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám

CHOLNOKY VIKTOR: AZ ARANY

Van gyümölcs, amelyik, míg éretlen, meglehetősen kellemes ízű, de ha megérik, akkor a legtöbb embernek belevásik a foga. Ez a gyümölcs nem a paradicsom, amelyiknek szintén nem tanácsos egészen megérni a maga tövén, hanem a váltó. Egyáltalán mindaz a hitel, aminek a karakterét a magyar nyelv oly finoman ezzel a szinonimával fejezi ki: adósság.

Rosszul írtam. Az adósság nem szinonimája, hanem éppen egyenesen valami torz ellentéte, sőt megcsúfolása, nem mulatságos eltorzulása, hanem sátáni tagadása a hitelnek. Mert amióta tőkének, vállalkozásnak és munkabérnek sikerült a mai világ gazdasági oldalát ilyen csodálatosan jól berendezni, azóta csak annak van adóssága, akinek hitele nincsen és akinek hitele van, annak nincsen adóssága. Groteszk a dolog, de elmúltak Velence naivan boldog gazdasági napjai, amikor még torkon lehetett fogni azokat az Antoniókat is, akiknek valamije van, csak nem "esedékes" még; ma nem a hitelképes ember szorul rá a hitelre és nem az ragadható e réven torkon, hanem amazok - az a nagy többes szám -, akiknek már úgyis véres a torka. Ki kér ma kölcsön? Aki kapna, annak nem kell, csupán azoknak, akik rettenetes hiteltelenségükben kénytelenek rászorulni az adósságcsinálásra, arra a kétszer tizenhárom stációjú kálváriára, amelynek a kezdete kölcsön névre hallgat, a folytatása a jóhiszemű pénzkeresőnek demoralizálása, átitatása a lelkének azzal a tudattal, hogy: "amilyen nehezen adták, olyan nehezen fog ez visszaadódni". A dereka pedig az uzsora, a vége meg már egyenesen mulatságos, mert tudvalevően - az árverési hiénák mondják a legjobb vicceket egymás között. Hiszen tőlük származik az örök értékű mondás is, hogy: "ott minden olyan drága, hogy nem lehet semmi mást sem venni, csak lélegzetet".

Ez a tréfa kellett ide, hogy valami csinosabb átmenet kerekedjék ki belőle a lélegzetvételre. Ez fölöttébb fontos dolog, mondják úgy az asztmatikusok, mint az úgynevezett "kenyerükből" megélni nem tudók, ez egészen mellékes dolog, reflexmozgás, ami bennünket nem háborgat, mondják a gyűlöletesen éptüdejűek és azok, akiknek a Mária Terézia igazsága az igazi igazság: ha nincs kenyér, esznek kalácsot. A lélegzetvétel. Ez ma már nem a hitel, hanem az adósság és a kadáverünk egy más funkciójára emlékeztet, a hideg verítékre.

Hamlet csak meglehetősen becsületes ember volt, én kitűnő nemzetgazda vagyok. Mert valami huszonöt esztendei viaskodás, kezdetben mulatságos mérkőzések, később nem is első vérre menő verekedések és végül az úgynevezett végkimerülésig menő dulakodás után a kezdő semmiből tudtam magamnak annyit csinálni, hogy van egy szál ceruzám és tíz árkus papirosom, amihez hozzá nem nyúlhat maga a Legyek Istenek, a Belzebúb sem. Nagy dolog a semmitől egy szál biztos ceruzáig eljutni, tehát gyakorlati úton vagyok kitűnő nemzetgazda, ámbár az elméletből - még most is hallom Földes Bélát - csak ilyen törtek jutnak az eszembe: a deviza külföldi ércváltó, a váltóárfolyam ingadozása az államok legbiztosabb gazdasági hőmérője, a valuta pedig vagy tiszta aranyból van, vagy alternatív az ezüsttel, de lehet papirosból is, sőt - me Hercule! - még ő, a kamatlábon járó is lehet sánta.

Ezek a féltudások és ez a lefoglalhatatlan ceruza a kezemben mindaz, amiért odaadtam a halántékomról a hajdan nem pakfonszínű szálakat, a szememből a dioptriákat, a hátam meggörnyedt gerincéből azt az egyenességet, amivel jó volt, sőt több volt, mert kívánatos volt a test erejének az idején megállani, de derekafeszítetten, úgy, hogy az ember még az ide-ide tévedő, kora tavaszi passzát erőszakoskodásába is belefújhassa a régi nótát: alios ego jam vidi ventos.

Lám, tőkésnek érzem magamat ezzel a ceruzával a kezemben és most mégis ez a ceruza vall rám: hazudsz, akinek gyűjtött értéke van, az nem ír lírát, az elfelejti a drága objektumokért a maga minden szubjektivitását. Neked nincsen semmid, mondja itt a halkbeszédű ceruza, tehát te nem elméleti nemzetgazda vagy, hanem gyakorlati.

És igaza van. Mert az igazi igazság mindig az, amit az én gondol - és amit leírván kétségtelenül prostituál is -, és soha diadalmasabb vitatkozásokat nem talál a pszihé, mint akkor, amikor nincsenek jelen a vitatársak és azért tudja ő kacagva lecáfolni mindet. Gyakorlati nemzetgazda vagyok, szóljon tehát a tyúk az ábécéhez, avagy a hajdú a harangöntéshez: nevetnek majd rajta azok, akiknek a hátából az élet lírai igazságai - az egyedül való igazságok, mert még a kétszer kettő sem négy, amint a tizes számrendszer helyett áttérünk a sokkal praktikusabb tizenkettes rendszerre -, még nem hasítottak szíjat.

Tehát: találkozzék össze dél datolyapálmája az észak jegesmedvéjével, írjunk itt lírikus nacionál-ökonómiát. Annak a rettenetes pénzválságnak, amiben mindnyájan vagyunk az az első és legbiztosabb oka, hogy ma már nem a sváb három pfennigje az egysége a pénzügyi számításnak, hanem a milliárd. Egy, pucér egyetlen egy kis milliárd az, amire bizonyos erkölcsi, sőt kaszinói nyugalommal lehet ráülni: a százezrek bukfencet vetettek, a milliókból "maradt mi volt a puszta lég", mert itt van, vagy huszonöt éve itt van már az Antikrisztus, az új próféta, a milliárd fogalma. Ha ezt a szót valami spiritus familiaris valaha Fuggernek, vagy Sándor pápának, vagy a legöregebb Rotschildnak valaha a homloka alá súgta volna: ezek a finánckapacitások úgy mosolyogtak volna rajta, mint te énrajtam most. Mert akkor még egészen bizonyos volt, hogy egy milliárdot, ezer aprópénzben, milliókban beszéltek az emberek. A milliárd az egység, de a milliárd szükségszerűen aranyból áll. Mert ahogy a pénz még a százezer forintnál sem olet, úgy nem szabad szagának lenni a milliárdnak, ha petróleumból, vagy a guanóból keletkezett is. Új arisztokrácia, új nemeslevél kell nekik, többé nem a kutya hitvány bőrére van írva, hanem finom jó aranyrudakra - és ezért ült rá Amerika nemcsak a saját aranyára, hanem arra is, ami tőlünk verítékesen szivárgott át az Atlanti-óceánon keresztül megpótolni azt, ami odaát tüstént arannyá vált. Mert jó a járadékpapiros, kitűnőek a konzolok (mik is azok?), de ráülni biztosan mégis csak az aranyra lehet. Ennek a Nagy Károlynak tökéletesen igaza volt, amikor aranyból verette a trónusát. Felfordult a közmondás: ma már nem pénz beszél kutya ugat, hanem milliárd beszél és a pénz ugat, vagy esetleg meg is veszik dühében, mint mostanában megveszett Greenwichen innen és Greenwichen túl. A tőke, a biztos pénz, a jóllakottságnak az az impotenciában is éhes logikája, hogy jobb ma már tíz arany, mint ugyanannyinak a papírellenértékese, kezdte Európában is felburnótozni, felszippantani az aranyat. Itt hirtelen ostromsáncok kellenek és mi a gazdaságban az ostromsánc: az a láb, amit a bankok ha fölemelnek, lehet hogy hátgerincnyúlványon rúgják vele Amerikát, de egészen bizonyosan és elsősorban az európai szegény embert rúgják gyomron. Mert haza ugyan felesleges, sőt állítólag átkozott fogalom, de Fourier-úgyse mondom, hogy külön gazdasági egységek ki fognak alakulni ezen a világon mindaddig, amíg az öreg Földnek a sáncai és a könnycseppjei - mert nincsen már méhe - megparancsolják neki. A tenger, a nagy választóvíz, Amerikát külön egységgé tette, ellenindulatúvá, a természet törvényei szerint ellenindulatúvá Európával és az egész óvilággal, amely utóbbi kifejezés nem itt frázis, hanem oro- és hidrográfiai pontossággal elgondolni való gondolat.

Az arany. Mert százezreket még lehet Rimamurányiba belefektetni, milliót még érnek a déli vasúti részvények, de a milliárd szekerén okosan csak az ül, aki aranyból, színaranyból öntötte a kerekét. Jó, "gediegen" aranyból. És az aranynak csak egy igazi ellenértéke van: az izzadtság. Ó nem, nem a vér, az az ellenértéke, mert az arany nem patetikus fiú, hanem higgadt öregúr, aki rábízza a vért a különféle illetékes coccusokra, akik majd úgyis elbánnak vele és azt mondja: "nekem több kell, mint a véred, a homlokod véres verítéke kell".

Mindezeket a cifra igazságokat végül össze lehet foglalni egyetlenegy hazug igazságba. És ez az, hogy - beszélhet nekem Cobden, Smith Ádám és a ráncolt homlokú Malthus -, eljött a Madách ideje, sok már valóban az ember és kevés a fóka. Az egyetemes aranyvalutával csak az arany vált pénzzé, a milliárdszor több ezüst elértéktelenedett és a mai világ termésaranya nem elégséges arra, hogy fedezze a mai világ termésemberiségének a szükségletét. Nincs annyi arany, mint amennyire - irónia nélkül mondva - szükségünk van. A puszta, rideg arannyá merevedett pénz begubósodott Amerika milliárdjaiba, nekünk, a többinek Paktolusz áradata befagyott.

És hol fagy be a víz először? Nem a nagy Duna közepén, nem is a Balaton szivárványos kebelén, hanem a patak partján. Az amerikai van először nekünk kicsiny embereknek mondta meg, hogy nincs és nem az osztrigástányér fölül ütötte el a chablis poharat, hanem a vánkosunkat húzta ki alólunk. Mert az rövidebb és sommásabb és biztosabb eljárás...

Ennyi az, amit az aranyról tudok. Isten látja a lelkemet, hogy soha egy tele erszényre valóm nem volt belőle, de talán nem is kellene, mert az arany csak kiméra, amikor nincs, de azt hiszem, hogy amikor ráül az emberre, akkor véres kísértet.