Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám

KABOS EDE: MÁRIA LÁTOGATÓI

Rőt porfelhők alatt fulladoztak a názáreti házak. A két öreg asszony, aki reggel óta gyalogolt Kapernaumból, már szédült a portól és az érő fügék émelyítően édes szagától. Az egyik sózott halakat szedett ki a tarisznyájából s adott belőlük a másiknak is, hogy szagolja, mert kellett az édes füge ellen a sózott hal szaga, mint a római asszonyoknak a szagos olaj, ha vásárra mennek. A sózott haltól kissé magukhoz tértek s körülnéztek, hogy kitől tudhatnák meg, merre van a názáreti ács háza.

Az árok mentén meztelen gyerekek játszadoztak. Két fadarabot kopácsoltak össze, aztán beszúrták a gyepes talajba s énekelve ugrándozták körül. A vékony gyerekhangokból kivált egy csúfondáros szó: "melech!... melech". Néha egy-egy nagyobb fiú kiugrott a sorból, leköpte a földre szúrt fadarabokat s akkor a többi gyerek hangosan, kacagva, gúnyolva énekelte:

- Zsidók királya... zsidók királya...

A kapernaumi öreg asszonyok összenéztek s azt morogták: - Máriával is csúfolódnak. Názáret is olyan, mint Kapernaum. Mária se mehet az utcára a gyerekektől, mint mi.

A játszó gyermekektől nem is mertek az ács hajléka felől kérdezősködni. Lejjebb bandukoltak az országúton s a kútnál találtak egy szolgálóleányt. A leány sírt. Ennek közelébe merészkedtek. Aki sír, az nem bánt másokat.

- Merre van a József ács háza? - kérdezték a szolgálóleánytól.

A leány megemelte a korsóját s azzal mutatott egy kis fehér ház felé, melynek tornácán egy fehérhajú ember foglalatoskodott a gyalupad körül. A kapernaumi asszonyok megindultak a fehér ház felé s útközben megtörülték köntösük szélével poros arcukat, mialatt egyszer-egyszer gyanakodva néztek visszafelé, ahonnan elhangzott hozzájuk a gyermekek csúfondáros éneklése:

- Melech! Melech!

A fehér háznál nem kellett tovább kérdezősködniük. A gyalupad mellől a fehérhajú ember rossz szemmel nézte ugyan őket, de a kapuból a kapernaumi asszonyok már meglátták Máriát, aki maga alá húzott lábakkal ült a belső tornácon, fekete köntösben, kócos, szürke haján fekete kendővel. Mária is megismerte a kapernaumi asszonyokat; együtt sírtak a koponyahegyen - akkor, három szerencsétlen anya. Csak a kezével intett nekik, hogy üljenek melléje a tornácra.

A felső kendőjüket kiteregették és lekuporodtak Mária látogatói.

Sóhajtott az egyik, hogy még ne kelljen szólnia.

- Meglátogattuk a fiainkat - mondta a másik. - Megnéztük a te fiad sírját is, azt hittük, ott fogunk találni.

- Beteg vagyok, járni se tudok - hangzott a fekete kendő alól Mária szava.

Mire megint csak sóhajtott az első asszony.

- Bajra neveljük a fiainkat, Mária. Bajra. Az ember töri magát, öntözi, mint a virágot, könnyeinek sós vizével a gyermeket, aztán - Máriának mellére esett a feje. A gyalupad mögül a fehérhajú ember haragosan nézett a látogatókra, hogy megint azokra a fiúkra viszik a beszédet s nagy kőkalapáccsal kezdte dolgozni a fát, hogy azok ne értsék egymás szavát.

Ült a három asszony csöndesen és kivárta, míg az ács kifárad a kalapálásban. Akkor kibuggyant az egyik látogatóból a vén keserűség.

- Nem volt az gonosz fiú, ha meg is feszítették. Engem szeretett s aki az édes anyját szereti, az nem lehet gonoszlelkű. Büszke volt, annyi volt az egész hibája. Ha meg nem üti akkor szombaton a római katona, most is követ fejt az én lelkem fiam a kapernaumi bányában. Hát mért ütötte meg az a katona? A katona emberebb ember, mint a kőfejtő? Neki mindent szabad, mert dárda van a kezében? Nem bántotta az én fiam egy nézéssel sem. A lányokkal beszélgetett s arra se gondolt, hogy katona is van a világon. De az ilyen római dárdás azt hiszi, hogy megrúgja a tyúk, ha szombatonkint meg nem szégyenít egy legényt a lányok előtt. Mindig arrafelé sétálgatnak, aztán kinézik a legkülönb fiút és megütik. S a fiúk tűrik. Hát az én fiam nem tűrte. Felkapott egy követ, hiszen kőfejtő volt a fiam és főbe vágta a katonát. Főbe vágta. Ennyi volt az egész. És ezért megfeszítik, megcsúfolják az anyját, a testvéreit... Ó én szép, jó fiam, fiam - fúlt keserű sírásba Mária látogatójának szava.

Az ács haragosan, dühösen kalapált s a három asszony versenyt sírt.

- Sírnak, mindig sírnak - morgott szakállába az ács és letette a kalapácsot, kiment az országútra, csak messziről nézte rossz szemmel az asszonyokat.

Mária fölnézett a fekete kendő alól s szemeinek nedves dúcából felröppent, mint szelíd galamb, egy szomorú pillantás az ég felé.

- És ha gonosz lett volna, szabad-e az életét venniük? Egy ártatlan macskát, akit véletlenül elgázol a lábuk, feltámasztani nem tudnak. Egy fogat, melyet véletlenül kiütöttek egy öreg ember szájából, visszaadni nem tudnak. És ezek mernek embert ölni, mert bűnös! Hát fel tudják támasztani, ha ártatlan? Az Istennek szabad ölnie, mert ő életet is tud adni.

A sóhajos asszony megint nem szólt, erre is csak sóhajtott. A másik kapta fel helyette a szót:

- De a Mirjám fia se volt gonosz.

A sóhajos asszony azt sóhajtotta, hogy úgy van.

- Nem volt gonosz, csak vörös. Nagyon vörös volt szegény és görbe hátú. Én hiába mondtam neki, hogy szép, hogy az ég is akkor a legszebb, mikor vörös és hogy fiatal lányok ott szeretnek játszani a hegy hátán, pedig az is görbe, az én szegény fiam még rám is úgy nézett ilyenkor, mintha csúfolódnám véle, mint a gyerekek, mint mások, mint mindenki. Mert csúfolták én szegény fiamat, azért futott az emberektől s mikor futott tőlük, még jó volt, hiszen azért futott, hogy a keserűség követ ne szorítson a kezébe s bosszút ne álljon a csúfolódókon. Bár jók lettek volna az emberek és hagyták volna futni! De nem hagyták. Utána mentek, tovább csúfolták. Úgy menekült az éjszakába s akkor lett tolvaj, hogy ne csúfolják, mikor a táplálékát keresi. Tolvaj lett, tolvaj. De ha szép lett volna, mint a te fiad, Mária, sosem kerül a bitófára.

Mária maga elé nézett. Tompa hangok törtek ki a fogai közül:

- Mindenkit megölnek, mindenkit.

Fölkelt a tornácról, lassan a kapuig ment és átszólt a haragos ácshoz:

- Én uram, csúf fekete madár ül szemeid fehér eresze alatt. Mért haragszol?

- Még ezek is idehozzák a könnyeiket - dörmögött az ács, de már nem volt olyan haragos.

- Mért ne hoznák? - szólt Mária szelíden. - Ha minden anya velem sírna, csak a könny volna több, nem a fájdalom nagyobb. És az ő fiok az ő fiok. Nekik olyan édes, mint nekem volt az enyém. Mióta itt vannak, úgy érzem, mintha az én fiam nem ment volna egyedül a hosszú útra s együtt várjuk a fiúkat vissza, ahogy együtt mentek el.

Karonfogta a kapernaumi asszonyokat és úgy járt velük fel-alá az országúton. Az olajfákról lassan permetélt rájuk a finom fehér por, mintha felhő volna. Messziről odahangzott a gyermekek játszó csoportjából: "melech... melech!" Mária hátrább tolta szürke hajáról a fekete kendőt.

- Milyen félénk volt az én fiam!

Az egyik látogató halkan vetette közbe:

- Csak ne ingerelte volna az öregeket. A zsidók királya!

- Nem ő mondta - mentegette a fiát szelíden Mária. - A barátai. Ah - sóhajtott hosszan.

Az ács hangosan dörmögött:

- Sosem akart jóravaló emberek közt lenni. A gonoszok, a rossz szájúak, az istenkáromlók, azok kellettek neki.

- Nem jól mondod, nem, én uram. Az én fiam kellett a gonoszoknak, a pogányoknak, az istenkáromlóknak, nem azok kellettek neki. Mondtam én neki sokszor: "én fiam, milyen fekete az erdő és ha a nap süt rá, mégis tündöklik, mint az arany és milyen ragyogó tiszta az ég s ha jön az éjszaka, mégis fekete, mint a szurok! Ne járj te gonosz emberekkel, mert amilyen a környezeted, olyannak látszol magad is!" De az én fiam rám mosolygott az ő gyerekes szemeivel s csak azt felelte nekem: "az egészséges emberek nem szűkölködnek orvos nélkül, hanem a betegek s nekem a betegek mellett vagyon helyem". Azt hitte, hogy meg fogja őket gyógyítani.

Az ács keserűen dörmögött:

- A betegek meggyógyultak s az orvos meghalt.

Megint kérdezősködött a beszédesebb kapernaumi asszony:

- Mért nem küldted a fiadat messzire, hogy elszakadjon a barátaitól?

- Nem kellett azt küldeni. Ment magától. Bujdosott a hegyeken, kelt viharos tengerekre, járta az erdőket, de mentek utána a barátai, mint minket követ az árnyék. Elkerülte a gazdagok házát és italt kért a szegények viskójában. De ha szép szóval fizetett a szegénynek és mondta, mint százan mondják, hogy a szegények jósága gazdagság lesz a túlvilágon: már felfújták a barátai, hogy nincs a szinhedrionban pap, aki úgy prédikálna, mint az én fiam. Ha kileste a füvek titkát és meggyógyította a szenvedőket: tettek annak cégért sípolással, hogy nincs Jeruzsálemben orvos, aki olyan csodákat művelne, mint az én fiam. Ha megesett a szíve a fajtáján, koldusokon és nyomorékokon és próbálta egyenesíteni a lelküket, hogy elégedettek és bízók legyenek, mint ő: hirdették a piacon és templomban, hogy nincs a császár olyan atyja a szegényeknek, mint az én fiam. És ha néha megjött hozzám, félt az én fiam, hogy még bajba viszik csupa hűségből az ő meggyógyított barátai.

Az ács hevesen bólongott:

- Vitték is. Vitték bizony. Csak a barátai. Ők mondták, hogy fiad el fogja kergetni a nagy papokat, hogy fiad a zsidók királya, hogy -

- Haj, az Isten mentse gyermekeinket a rossz barátoktól! - vetette közbe a sóhajos asszony.

Mária szorosabban fogta látogatóit. Elnézett az országúton, melynek végében asszonyok ültek a házak előtt, gyerekek játszottak a gyepes árokparton és férfiak raktak vásáros holmikat az öszvérek hátára. Hallotta a morajlást, a vidámságot, az életet. És csöndesen szólt.

- Megfeszítették a fiainkat és egy-két verebecske sem esett le az ágról, melyen himbálózott, egy kacaj el nem halt, mellyel egy gyermek édesítette a lelkét, egy csillag le nem hullt az égről, melyre vádolva vetettük szemünket. A mi fiunk nekünk halt meg, csak nekünk. Úgy kell lenni, hogy a világnak kicsi dolog az, ami nekünk olyan nagyon fáj. És talán még nekünk se fáj olyan nagyon, ahogy hisszük. Hiszen azt is túléltük.

Halkan sóhajtott:

- Túléltük.

Bevezette látogatóit a kis fehér házba, egy kis kalácsot és gyümölcsbort tett elébük, maga is velük tartott s mintha biztatni akarná látogatóit, majdnem mosolyogva mondta Mária:

- Azért mégis édes, jó fiúk voltak a mi fiaink. Nekünk édesek voltak.

A két kapernaumi asszony ivott és rábólongott, hogy bizony, bizony...