Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK
- Amália, - folytattam, - hallgass ide. Kék gyémántból való a te szemed, és szép szíved gyújtotta ki. Vörösbehajló hajad egy véres selyemkendő, kinek a sebét mostad föl vele? A karod egy csodálatos virágnak a szára. A kezed fehér tavirózsa. Amália, miért nem hallgatsz ide?
- Amália, - kezdtem el újra, - a tiszteletedre fákkal ültettem be a lelkemet. Ebben a ligetben most reszketve bólintanak a fák. Ha kimondom a neved, bársony szél simogat végig. Új acélkorcsolyák csengését hallom, ha rád gondolok. Ha mellettem vagy, minden jószagot érzek, a reggelnek jószagát, amely hegyek és tengerek felől jön. Amália, az én kiégett életemet leteszem a lábad elé.
- Amália, - mondtam, és rázott belül a sírás, - te martad föl az életemet. Az apám is olyan hajnal-kurjantásos ember volt, mint én. Mondják, a keserű látásokat tőle örököltem én. Az apámat sohasem láttam. Még akkor elhagyta az anyámat, mielőtt megszülettem. Hej, azóta nem láttam őt. S az anyám mellől én is megszaladtam. Elmenjek hozzá, fölkeressem, és azt mondjam neki: Anyám, a fiad tönkrement? És mégis, mégis, Amália, te martad föl az életemet.
- Amália, - sírtam, - jött az élet. Jöttek málé álmok, botor akarások jöttek, és bitang nekifeszülések. Gaz vágyak jöttek rám. És jött az élet. Jött ostoraival, komiszkenyerével, buzogányával az élet. A hátam szíjas, az arcom pofonoktól ferde, rúgások zúztak széjjel. Letiport az élet, Amália, s ha te föl nem emelsz, magamtól fölkelni nem tudok már.
...Rámhajolt. Fölszántott arcomon végigsiklott a keze. Azután elfordult és csöndesen mondta:
- Engem is kikezdett az élet, engem is, - mindenkit kikezd az élet.