Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK

JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK
1.

Nyári este volt, csönd, kísértet-járás, nehéz kínlódások. Ezen a nyári estén ölni kellett, vagy meghalni, vagy valamit tenni, mindegy, hogy mit, csak valamit. Ezen a nyári estén nekivágtunk a városnak. Ásfai Dáviddal két tépett legény voltunk. Engem, régi rablót, fekete tüzével ez az augusztus ítélt halálra, és a fekete élet, még régen, régen. Dávid is abbahagyta a nevetést. Acél szeme befelé nézett; fölmart szívében boszorkányok ropták a táncukat. Nyurga fiú volt, kemény-csontú és hideg-szájú. Az óráját várta -, azt az órát, amelyen megfizet majd, mindenkinek, mindenért.

Ezen a nyári éjszakán, éjfél után kettőkor, egy víg lebujhoz értünk. A mámort lestük, és nem találtuk. A sarokban egy kolosszus ült, s a cigány húzta neki. Híres lump volt ez az úr, gavallér, bolond, verekedő. A zenére rekedten sírt és rekedten kurjantozott, s a két kezébe eltemette az arcát. Ivott. Rugdosta az asszonyokat. A szoknyájuk sáros alját csókolgatta. Azután odatelepedett mellénk és drága vörösborokkal, keserű pezsgővel, téboly-szemszínű szesszel megmérgezte az eszünket. A neve Beretvás volt. Beretvás Imre. A vérünk kigyúlt. Hörögtek belül a viperák. Ásfai Dávid bevágta a kirakat-ablakot. A revolveremért nyúltam. Csak még egy pillanat -, de ekkor keményen csapott le rám egy vasmarok:

- Vége legyen, most szellőzni megyünk. - Valaki kettőnket betuszkolt egy kocsiba. Ő maga a bakra ült. Beretvás Imre volt. És ezzel megindultunk.