stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


közlemények

A Tótfalusi-szakácskönyv forrása. Az első nyomtatott magyar nyelvű szakácskönyv Szakácsmesterségnek könyvecskéje címmel először 1695-ben és 1698-ban jelent meg Kolozsváron, Tótfalusi Kis Miklós nyomdászműhelyében. Az 1695. évi példányok címlapján az áll, hogy „most megbővíttetvén I. Több szükséges és hasznos étkek nemeinek készítésével; II. Liktariomok s egyéb holmik csinálásáról egy jeles traktával”. Ebből arra lehetne következtetni, hogy létezett a fentieknél korábbi kiadás. Hogy mégsem erről van szó, látni fogjuk a későbbiekben. A mű 17. századi példányai igazi könyvritkaságnak számítanak: az első kiadásból[1] csak két hiányos példányt ismerünk, ezeket az Országos Széchényi Könyvtár (RMK I. 1474a jelzeten) és a kolozsvári Akadémiai Könyvtár 3. sz. részlege (RMK 189. jelzeten) őrzi. A második kiadásból[2] mindössze egyetlen – igaz, teljes – példány maradt fenn. Ez utóbbi Kiss Áronnak, a budapesti állami polgári iskola tanítóképző intézete pedagógiatanárának hagyatékából került a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetének könyvtárába, innen pedig az 1980-as években a szegedi Egyetemi Könyvtár gyűjteményébe (RA 5096 jelzeten). Talán azonos azzal a példánnyal, amit Majláth Béla[3] és Sztripszky Hiador látott a kunszentmiklósi volt Református Gimnázium könyvtárában még a 19. században, s onnan azóta nyoma veszett. A könyv egyébként igazi üzleti siker volt: a 18. században változatlan címmel és szöveggel Nagyszombatban, Kassán és Kolozsváron további tíz kiadást ért meg, majd némi cím- és szövegmódosítással még a 18–19. század fordulóján is újranyomtatták. Tehát nemcsak a legrégibb nyomtatott magyar nyelvű szakácskönyv, hanem minden idők legnépszerűbb magyar konyhai útmutatója, amely egy évszázadig állt a hazai szakácsmesterség szolgálatában.

A műfajnak persze voltak kéziratos előzményei. Az első magyar nyelvű receptgyűjtemény „Szakács tudomány” címmel 1600 körül keletkezett az erdélyi fejedelmi udvarban. Szerzője ismeretlen, de elmondhatjuk róla, hogy jártas volt az európai konyhaművészetben. Német, cseh és lengyel földön biztosan járt, megfordult a fejedelmi udvarok konyháin is, ám a főzést Magyarországon és Erdélyben tanulta.[4] A késmárki Tököly-udvarból származik a „Magyar étkeknek főzése” című kéziratos szakácskönyv (1601), amelyet Szentbenedeki Mihály állított össze és Jókai Mór tett híressé, amikor 54 receptjét 1862-ben bemutatta a Vasárnapi Újságban.[5] 1662 előtt jegyezték le a csáktornyai Zrínyi-udvarban „A köz-étkeknek főzéséről való rövid jegyzés” című kéziratos receptgyűjteményt. Írója szintén ismeretlen, de világlátott szakács lehetett. Munkájához felhasználta az olasz Bartolomeo Scappi szakácskönyvét, amely a költő Zrínyi Miklós csáktornyai könyvtárában is megvolt.[6] És végül 1680-ban fordította le Keszei János a mainzi érsek főszakácsának, Marx Rumpoltnak Ein new Kochbuch (Frankfurt am Main, 1581) című szakácskönyvét. A kéziratot Apafi Mihály erdélyi fejedelem feleségének, Bornemisza Annának ajánlotta. A bevezető fejezetek alkalmi ebéd- és vacsoramenüket is tartalmaznak, s ezzel megörökítik számunkra a korabeli Erdély udvari protokollját.[7]

Ilyen előzmények után jelent meg a Szakácsmesterségnek könyvecskéje Tótfalusi Kis Miklós kolozsvári sajtóján. A híres nyomdász és betűmetsző ugyanis – mint általában a 17. századi tipográfusok – nemcsak „derék könyveket”, hanem a megélhetés érdekében jól jövedelmező, kelendő műveket is kiadott. „Derék könyveket itt hiába nyomtatnánk, ha lehetne is; efféle aprólék débdábon, ami olcsó, mégis inkább kapnak” – írja a Mentségben.[8] Tudjuk például, hogy az évről évre megjelenő kalendárium volt a legnagyobb példányszámú kiadványa: „ugyan az egy, ami hasznot hajt Erdélyben”. A kalendáriumok mellett széphistóriákat (Gergei Albert: História egy Árgirus nevű királyfiról; Szentmártoni Bodó János: A tékozló fiúnak históriája) és csúfolódó verseket (Tükör, mely az … asszonyokról írattatott) is piacra dobott az üzleti haszon reményében. Némelyek „azzal ócsárlák igyekezetemet, hogy én is csak olyan apróságot, Argirust, Tékozlót, Asszonyokról való s egyéb hiábavaló históriákat nyomtatok, és nem amint reménlették, derék könyveket” – mondja.[9] Noha a Mentségből tudjuk, hogy a sikeres művek az ötszáz példányt is elérték, Tótfalusi egyik-másik könyve ma már igazi ritkaságnak számít. „11 nyomtatványból – írja Haiman György – már a múlt században sem volt, további 4-ből 1944 óta nincs példány. 17 kiadvány csak külföldi, elsősorban romániai könyvtárakban maradt fenn”.[10] A bibliográfiai leírásokból az is kitűnik, hogy az unikális Tótfalusi-nyomtatványok állapota sem mindig megnyugtató, ahogy a szakácskönyv 17. századi kiadásaiból is csak egyetlen ép példány maradt fenn. Igaz, ez a mű nem annyira a szórakoztató, hanem inkább a „derék könyvek” közé tartozik: az ellenfelek – akik Tótfalusit az olcsó kiadványok miatt támadták – ezt a könyvet nem is hányták szemére.

De ki lehetett a szakácskönyv a szerzője? Annyi bizonyos, hogy nem Tótfalusi, ő csak a kiadást vállalta magára. Amúgy sem volt nagyevő ember: „azt is kárnak tartottam annyi keresetem mellett – írja a Mentségben – amit kenyérre kellett költenem nyavalyás testemnek táplálására”, és „néha egy holnapig is bizony bort nem ittam, és minél alábbvaló s olcsóbb eledellel lehetett, olyannal éltem, olyan szűkön-költő voltam”.[11] A régi szakácskönyvek szerzőivel amúgy is mostohán bánt az irodalmi emlékezet: a kéziratos receptek szerzői közül – mint láttuk – csak Szentbenedeki Mihálynak a neve maradt fenn. A kor szakácsai nem tömörültek céhekbe, Szentmártoni Bodó János 1645-ben írt verséből[12] pedig azt látjuk, hogy nem örvendtek különösebb társadalmi megbecsülésnek. Néhány, főként fejedelmi szakácsról azért megemlékeznek a krónikák. Hunyadi János sógorát, Szilágyi Mihályt például egyik szakácsa mentette meg Mátyás börtönétől. Szakácsi Gondos Illésről, II. Lajos szakácsáról feljegyezték, hogy főzés közben bukott el a mohácsi harcmezőn. A Dugonics Andrástól, Mikszáthtól és Gárdonyitól is megörökített anekdota szerint Szeged protestáns hittérítőjét egy ferences szakács győzte le nyilvános hitvitában és ezzel a reformációt hosszú évszázadokra távol tartotta a várostól. Báthori István erdélyi fejedelem szakácsa, Krasznai Für János is jól végezhette munkáját, mert 1579-ben nemességet kapott „a szakácsság tudományában kora ifjúságától fogva tanúsított jártasságáért”.[13] „Az szakács – olvasható Bornemisza Anna könyvtárának 1680-ból való kéziratos szakácskönyvében – minden szorgalmatosságot arra fordítson, hogy megismerje, minémű étkek tetszenek az ő urának, és melyek kedvesek légyenek őelőtte, hogy őelőtte erős avagy savanyú s gyenge, szerszámos étkek kedvesek, sósan, édesen avagy savanyún kívánja-é, avagy nem, és amint inkább szereti, úgy minden szorgalmatossággal igyekezzék készíteni”.[14]

A kolozsvári szakácskönyv azonban nem a főúri udvarok közönségét, hanem az egyszerűbb rendeket célozta meg: „Ez az én könyvecském nem siet az udvarokban való nagy konyhákhoz, ahol a szakácsok csak maguktól is jó ízű étkeket tudnak főzni; hanem csak leginkább a becsületes közrendeknek, akik gyakorta szakács nélkül szűkölködnek, akar szolgálni” – olvasható az előszóban. Bár a ’Tüdő-étek’ elkészítésénél megjegyzi, hogy „ha pedig udvari módon akarod feladni”, tehát ismeri az udvari szokásokat is, a könyvben mégis egyetlen őzből, szarvasból vagy vaddisznóból készült fejedelmi étel receptje sem olvasható. A ’Tárkonnyal’ című recept egyenesen így figyelmezteti az olvasót: „Rendszerint bárányhúst szoktak főzni tárkonnyal; noha a szegény ember nem nézhet arra, hanem egyéb húst is megfőz”. A szerző viszonylag zárt közösségből érkezhetett, mert amíg a Szakács tudomány vagy a csáktornyai szakácskönyv bőven merít az olasz, német, lengyel és cseh szakácsművészetből, addig a kolozsvári receptgyűjtemény igen szegényes a más nemzetre való utalásokban.[15] Az is valószínű, hogy katolikus volt, ugyanis a recepteket ’Húsevő napokra való főtt étkek’-re és ’Böjti eledelek’-re osztotta fel. Mint tudjuk, az ágostai hitvallás 27. – az ételek között való különbségtételről szóló – fejezete elvetette a böjtöt, hangsúlyozva, hogy a böjt különbözősége nem bontja meg a hit összhangját. S bár ez az elutasítás az évszázadok során sokat enyhült, olyannyira, hogy a nagypénteki és az úrvacsoravétel előtti böjt a protestáns népi kegyességben máig élő hagyomány, a kalocsai főiskola tanára még a 19. század közepén is így panaszkodik: „protestáns atyánkfiai … nem csak a’ tiltott eledelekkel való éléssel, de olly zajos vigalmak- ’s lármás mulatságokkal is, mellyek a’ böjttel járó komolyabb magába szállást szükségkép zavarják, a’ böjtöket az anyaszentegyház’ eme’ könyörgés- és türelmességi gyász napjait megszentségtelenítik”.[16]

Mint láttuk, az udvari szakácsok többnyire férfiak voltak, hiszen munkájukhoz hozzátartozott a vad megtisztítása, megnyúzása és feldarabolása, sőt olykor elejtése is, ami meghaladta a gyengébb nem erejét. A köznép konyhájában azonban már az asszonyok is helyt álltak: a budai Szent Pál utcai Remete Szent Pál ház szakácsa például a tisztes és éltes Liza asszony volt[17] és a 17. századi németalföldi festészet konyhaábrázolásaiban, például Pieter Cornelisz van Ryck vagy Frans Snyders remekein is gyakorta felbukkan a szakácsnő alakja. Itt említjük meg azt a 19. században felröppent irodalomtörténeti adatot, amely szerint egy bizonyos Tofeus (vagy másképp: Dobos) Zsófia szakácskönyvet írt, amely 1692-ben és másodszor 1693-ban jelent meg Marosvásárhelyen, két évvel a Tótfalusi-szakácskönyv kiadása előtt.[18] Ez az adat azonban több mint kétséges. Ebből az állítólagos szakácskönyvből ugyanis egyetlen példány sem maradt fenn, ráadásul a megjelenés éve is problematikus: az első marosvásárhelyi nyomdát ugyanis csak száz év múlva, 1785-ben alapították.[19] A teljesség kedvéért azonban jegyezzük meg, hogy Tótfalusi szoros kapcsolatban állt a Tofeus családdal. Zsófia rokona (talán testvére), Tofeus Mihály erdélyi református püspök volt ugyanis az, aki Tótfalusit – elsősorban a Biblia kinyomtatása érdekében – a könyvnyomtatás megtanulására és a betűmetszés elsajátítására buzdította. Tótfalusi mindig szeretettel emlékezett rá és élete végéi büszke volt arra, hogy „a megboldogult főtiszteletű Tofeus Mihály püspök úr … megbízást adott nekem, aki külföldre indultam, hogy a bibliát Belgiumban nyomtattassam ki”.[20] Úgy véljük, ha volt is a református Tofeus Zsófiának szakácskönyve, ez aligha lehetett forrása a húsevő napokra és böjti napokra rendelt receptekből álló szakácskönyvünknek


.

Összefoglalva elmondhatjuk: szerzőnk az egyszerűbb rendeknek írta könyvét, katolikus környezetből érkezett és valószínűleg egy nagyobb közösség – rendház vagy udvarház – szakácsaként működött, ahol alkalma volt a recepteket a gyakorlatban is kipróbálni.

Ebből a szempontból különösen érdekes az a kéziratos receptgyűjtemény, amely Kaprinai István jezsuita tanár és történész gyűjteményéből került az ELTE Egyetemi Könyvtár állományába és a címoldalán ez áll: „Szakácskönyv, mellyet elsőben írtanak a csíki klastromban, 1693-ban”.[21] A gerincen a „Szakácskönyvecske 1693” aranyozott felirat olvasható. A kötet 55 folióból áll, ahol a fenti címlapot „Az olvasohoz” címzett, „Colosvarott. 1693.” datálással ellátott előszó, ezt pedig mutató követi, összesen 9 számozatlan oldalon. A törzsszöveg 90 számozott, az ezt követő újabb mutató 12 számozatlan oldal. Jellegzetes 17. századi kézírással készült, szerkesztett – gyakorlatilag javítás nélküli – írásképet tükröz, tehát láthatóan másolatról, és nem eredeti fogalmazványról van szó.

Csíksomlyón – ahol a kéziratot összeállították –, a templom és a ferences kolostor alapítása valószínűleg Hunyadi János korára esett, mindenesetre az oklevelek tanúsága szerint az 1440-es években már adakoztak az épülő csíksomlyói templom javára. Mátyás támogatásának köszönhetően az itt szolgáló szerzetesek száma folyamatosan nőtt, 1519-ben már a harminc főt is elérte. A 16. században aztán a kolostor sokat veszített jelentőségéből: „Az előző évszázad nyomorúságai – írják az 1600-as évek elején –, melyek sanyargatott hazánkat érték, a mindenből kifosztott és teljesen elpusztult monostoron kívűl semmit sem hagytak meg számunkra”.[22] Pázmány Péter közbenjárására azonban az üres kolostort ismét elfoglalták a barátok, s 1628-ban már szakácsuk is volt az öreg Jászberényi Péter személyében.[23]

A váltakozó létszámmal működő csíksomlyói ferences rendház a 17. század utolsó harmadában ismét virágkorát élte. Könyvtára ekkor már csaknem két évszázados múltra nézett vissza, s az egyetlen erdélyi katolikus gyűjtemény volt, amely túlélte a reformáció viharait. Jelentőségét nem annyira az állomány nagysága adta, hanem az a tény, hogy „míg a legtöbb középkori alapítású könyvtárunk régi állománya az évszázadok során erősen megcsappant, szétesett vagy megsemmisült, a csíksomlyói könyvtár … több megszűnt magyarországi és erdélyi rendház … középkori eredetű köteteit is megszerezte és megőrizte”.[24] 1676-tól állt az erdélyi ferences kusztódia élén Kájoni János rendfőnök, aki különösen az egyházi zene összegyűjtésében és közreadásában szerzett érdemeket. Ő vásárolta meg és építette újjá 1664-ben a csíksomlyói rendház elpusztult orgonáját, 1676-ban pedig ugyanitt megalapította az első katolikus erdélyi nyomdát. Ennek első és egyik legjelentősebb kiadványa az éppen Kájoni által szerkesztett, több száz egyházi éneket tartalmazó énekeskönyv volt, de a 17. században egy tucatnyi más nyomtatvány is kikerült a sajtója alól. A kis teljesítményű nyomda persze elsősorban a Csík vidékén megmaradt katolikusokat látta el lelki olvasmánnyal, főleg magyar nyelvű kegyességi művekkel, latin nyelvkönyvekkel és teológiai irodalommal. A kolostor gazdag könyvtára, a nyomda felállítása és a Csíksomlyón keletkezett kéziratok száma (például Kájoni János Hymniarium című versgyűjteménye vagy a Fekete könyv néven ismert rendtörténeti kompiláció) tehát jól dokumentálja az írásos kultúra jelenlétét a csíki ferences közösség életében.

A könyvekre természetesen a csíksomlyói közép- és felsőfokú oktatásnak is nagy szüksége volt. A 17. század végén ugyan mindössze egyetlen iskolamester működött itt, de az ő vezetése alatt számos kisegítő, így például 1692-ben Szőcs Pál, 1693-ban Deák János, 1694-ben pedig Antalfí István oktatta a gimnáziumi diáksereget, amelynek a létszáma 1698-ban a száz főt is elérte.[25] 1693-ban indult meg a csíksomlyói felsőszintű oktatás megszervezése. A filozófiai és teológiai ismereteket hamarosan olyan színvonalon oktatták, hogy a nyilvános vitatkozásokon részt vevő hallgatók lektori fokozatban részesültek. A csíksomlyói oktatás fénykora azonban inkább a 18. századra esett, amikor a gimnázium színvonalát a méltán híres ferences iskolai színjátszás emelte. Az előadások többségét nagypénteken és pünkösd szombatján rendezték, a közönséget pedig a csíksomlyói búcsúra érkező több ezer látogató jelentette. A 17. század végére minden jelen volt Csíksomlyón, ami a szakácskönyv lejegyzését indokolhatta: nagy létszámú közösség, amelynek az étkeztetéséről – a lelki táplálék mellett – szintén gondoskodni kellett, jól felszerelt háztartás, amelyet 1662 után sütőházzal, csűrrel, istállóval és az apácáknak szánt veteményes kerttel egészítettek ki,[26] végül gazdag írásos kultúra, ahol a tudnivalók lejegyzése mindennapi feladatnak számított.

A kéziratos szakácskönyvet tehát 1693-ban a csíksomlyói ferences kolostorban állították össze, szerzője a kolostor szakácsa lehetett. Művét valószínűleg kiadásra szánta, mert nemcsak mutatóval, hanem a jámbor olvasóhoz intézett előszóval is kiegészítette. Erre egy házi használatra készült szakácskönyv esetében aligha került volna sor. Ráadásul nem innen-onnan összefércelt gyűjteményről, hanem tudatosan szerkesztett kötetről van szó, amint ezt az oda- s visszautalások tanúsítják. A ’Törött-lév’ receptjében például ez áll: „Miképpen kellessék pedig a friss tyúkot (nyomtatásban helyesen: csukát) törött lével főzni, megtalálod ide aláb, mikor a halakról írok”. Nem lehetetlen, hogy a szerző a könyv kinyomtatását a csíksomlyói tipográfiától remélte. Ez azonban elállhatott a profiljától idegen, túlságosan világinak számító mű sokszorosításától, s így a receptgyűjtemény kéziratos másolatokban terjedt szerte Erdélyben. Nem ez volt az egyetlen könyv, amelyet a 17. században a nyomtatásban való megjelenéséig másolati példányokban forgattak: az erdélyi történeti- és memoárirodalom egyik-másik emlékét – például Kemény János, Bethlen Miklós vagy Bethlen Farkas művét – az erdélyi és magyarországi közgyűjtemények 30–40 kéziratos példányban, Cserei Mihály munkáját csaknem száz másolatban őrzik.[27] A mi kéziratunkat 1693-ban Kolozsváron másolták, s ez vagy ennek egy másik példánya juthatott el Tótfalusi kezéhez, aki először 1695-ben, majd 1698-ban kisebb módosításokkal sajtó alá adta.

Tótfalusi szakácskönyve ugyanis csaknem pontos másolata a csíksomlyói receptgyűjteménynek. A szerény címet persze a jóval hangzatosabb Szakácsmesterségnek könyvecskéje címre cserélte és az előszót a saját polgári olvasóközönségéhez igazította. „Ez a könyvecske …a becsületes egyházi rendeknek … akar szolgálni” – olvasható a kéziratban; „Ez a könyvecske …a becsületes közrendeknek … akar szolgálni” – szerepel Tótfalusinál. A kéziratos források értelemzavaró hibáit kijavította. Néhány példát említve: az értelmetlen ’Kutkása’ helyett ’Kutkusa’ (a románból kölcsönzött tájnyelvi szó – cutcusa – jelentése: bárány beléből készített étel) (33.), a ’Töltöt pecsenye’ helyett ’Füstölt pecsenye’ (52.), ’Olos káposzta’ helyett ’Olasz káposzta’ (78.), ’Placsinta’ helyett ’Palatsinta’ (84.), ’Olasz spék’ helyett ’Olaj spék’ (117.) és ’Sült’ helyett ’Sült hal’ (118.) került a nyomtatott szövegbe. Akárcsak az Aranyas Biblia kiadása esetében, a stilisztikai és nyelvhelyességi hibák korrigálásáról itt sem feledkezett meg:

Kézirat:

Nyomtatás:

egy kevés töröt borssal hincs meg fellyül

fellyül egy-kevés törött borssal, ha tetszik hintsd meg (2.)

ragd fazékba

rakd fazékba (5.)

a’ hust ted fel vizben

a’ húst tedd-fel vizben (7.)

de eszt tud meg, hogy mikor igy tyukot fösz

de azt vedd eszedbe, hogy mikor tyúkot fözsz ezzel a’ lével (11.) stb.

A gyűjteményt a 129. oldalon három, a 137. oldalon egy, a 140. oldalon pedig hét – összesen tehát tizenegy – recepttel megtoldotta. Ezért írhatta a címlapra: „Most megbővíttetvén I. Több szükséges és hasznos étkek nemeinek készítésével”. De nem ez volt az egyetlen toldalék, amit a csíksomlyói szakácskönyvhöz illesztett. A Tótfalusi-szakácskönyv második, liktáriumok (azaz gyümölcsízek) készítésével foglalkozó része „melyben leíratnak egynéhány-féle nevezetesebb liktariomok készítésének egy derék udvarból költ módjai”, Apafi Mihály erdélyi fejedelem és felesége, Bornemisza Anna udvarából került el Kolozsvárra. Ez a kézirat ugyan nem maradt ránk, de fennmaradt a fejedelemasszony radnóti könyvtárának katalógusa, amelynek 57. és 86. tétele egy „meggyszín táblájú szakadozott”, kéziratos liktáriumos könyvet említ.[28]

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy Tótfalusi sikerkönyvének, az első magyar nyomtatott szakácskönyvnek a szerzője a csíksomlyói ferences rendház szakácsa volt. A kéziratban terjedő receptgyűjteményt az Amsterdamból hazatérő nyomdász már 1693-ban láthatta, legalább is az ELTE Egyetemi Könyvtárban őrzött példányt ebben az évben másolták Kolozsváron. Tótfalusi a kéziratot grammatikai és stilisztikai szempontból átfésülte, kiegészítette és megtoldotta, majd kedvet csináló, népszerűen fogalmazott címlappal[29] kiadta. Nagyon kevés olyan művet ismerünk ebből a korból, ahol a nyomtatott könyv és a nyomtatás alapjául szolgáló kézirat egyaránt a rendelkezésünkre áll. Ezért a csíksomlyói kézirat másik jelentőségét az adja, hogy a nyomtatott változattal összevetve tovább árnyalhatja a Tótfalusi kiadói munkamódszeréről, szövegkiadói gyakorlatáról, helyesírási elveinek alkalmazásáról alkotott képet. Ez utóbbira most csak egyetlen példát említünk. A kézirat „reszelt sajtal vagy kenyér béllel hints meg, és egy kevés forró vajjal önts meg” típusú mondatai, amelyek a tárgyas igeragozásnak – különösen a -t végű igék felszólító módjának egyes szám 2. személyénél tapasztalt – újkori megingását jelzik,30 a nyomtatott szövegben rendre az ómagyar korban kialakult szabályoknak megfelelően módosulnak: „reszeltt sajttal, vagy kenyér béllel hintsd-meg, és egy kevés forró vajjal öntsd-meg” (13–14.). Tótfalusi itt a tárgyas igeragozás képzésének az Apologia Bibliorumban megfogalmazott elveit alkalmazta: „Pi’el [értsd: tárgyas igék] parancsoló módja -d- betűt kap, mellyel a qaltól [értsd: tárgyatlan igéktől] értelemben és írásban különböznie kell, pl. ’tekintsd ellenségimet’ … a hasonlók a -d- betű nélkül olyanok lennének, mintha ezt írnánk: ’én ártatlan életemet őrizz meg’ …”31

Varga András

 



[1] Sztripszky Hiador: Adalékok Szabó Károly Régi Magyar Könyvtár c. munkájának 1–2. kötetéhez. Pótlások és igazítások 1472–1711. Bp. 1912. 2145/351.

[2] Sztripszky: i. m. 2160/366.

[3] Adalékok Szabó Károly „Régi Magyar Könyvtárához”. = MKsz 1884. 115.

[4] Benda Borbála: Étkezési szokások a 17. századi főúri udvarokban Magyarországon. Doktori disszertáció. (Kézirat). 17–23., Gundel Károly: A konyha fejlődése és a magyar szakácskönyv-irodalom a 18. század végéig. = A magyar vendéglátóipar története. I. Bp. 1943. 302.

[5] Magyar étkeknek főzése Thököly Sebestyén uram őnagysága szakácsa, Szent Benedeki Mihály által, 1601. In: [Jókai Mór] Kakas Márton: Nemzeti eledeleink. = Vasárnapi Újság 1862. jún.

0[6] Kovács Sándor Iván: Szakácsmesterségnek könyvecskéje. Bp. 1981. 30–56., 143–262.

0[7] Magyar néprajz nyolc kötetben. Szerk. biz. vez. Paládi-Kovács Attila. 4. köt. Bp. 1997. 428.

0[8] Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége. Bev. tan., közzéteszi Jakó Zsigmond. Bukarest, 1974. 255.

0[9] Erdélyi féniks 214.

[10] Haiman György: Tótfalusi Kis Miklós a betűművész és a tipográfus. Bp. 1972. 298., Molnár József: Misztótfalusi Kis Miklós. Bp. – Berlin, 2000. 287.

[11] Erdélyi féniks 165., idézi Kovács Sándor Iván: i. m. 39.

[12] „Vedd el a sót tőle s elejti az kalánt, / Só nélkül jó étket egy szakács sem csinált.” In: Régi magyar költők tára. 17. század. Szerk. Klaniczay Tibor, Stoll Béla. IV. Az unitáriusok költészete. Bp. 1967. 447–448.

[13] Zolnay László: Kincses Magyarország. Bp. 1977. 324–339., a szegedi ferences anekdota forrását l. Fridrich Orbán: Historia seu compendiosa descriptio provinciae Hungariae ordinis minorum S. P. Francisci strictioris observantiae. Cassoviae, 1759. 13.

[14] Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból. Közzéteszi dr. Lakó Elemér. Bukarest 1982. 40.

[15] Benda Borbála: i. m. 21.

[16] Kováts József: Kell-e, ’s miért kell böjtölni? Szabadka, 1848. 12.

[17] Zolnay László: i. m. 333.

[18] Nagy Iván: Magyar írónők. = Remény 1851. 2. füzet, 189., Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. II. Bp. 1893. 928., Kovács Sándor Iván: i. m. 56–57.

[19] Ecsedy Judit, V.: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában. 1473–1800. Bp. 1999. 205.

[20] Erdélyi féniks 19., Molnár József: i. m. 334.

[21] ELTE Egyetemi Könyvtár, Budapest, E. 73., említi Beke Ödön: A nagyszombati szakácskönyv = MKsz 1940. 75.

[22] Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története magyarországon 1711-ig. II. Bp. 1924. 30.

[23] Karácsonyi: i. m. 33.

[24] Muckenhaupt Erzsébet: A csíksomlyói ferences könyvtár kincsei. Bp.–Kolozsvár, 1999. 12.

[25] Karácsonyi: i. m. 253.

[26] Fekete könyv. Az erdélyi ferences kusztódia története. Kájoni János kézirata 1684. Szeged 1991. /Adattár XVIXVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 31./ 59.

[27] Baricz Zsolt: Kéziratos könyvkiadás Erdélyben. Az erdélyi emlékírás és a 17–18. századi kéziratosság = Iskolakultúra 1998. 1. 77–79.

[28] Erdélyi könyvesházak 3. 1563–1757. Sajtó alá rend. Monok István, Németh Noémi, Varga András. Szeged 1994. /Adattár 16–18. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. 16/3./ 72–73., vö. Kovács Sándor Iván: i. m. 59–60.

[29] Haiman György: i. m. 26.1 t.

30 Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Bp. 1966. 284286., Uő.: A magyar nyelv múltja és jelene. Bp. 1980. 118.

31 Tótfalusi Kis Miklós: Apologia Bibliorum. Kolozsvár, 1697. Hasonmás és fordítása magyar nyelvre. Ford. Fekete Csaba. Bp. 1985. 266–267.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.