szemle

 Catalogus librorum sedecimo saeculo impressorum bibliothecae Teleki–Bolyai. Novum Forum Siculorum. Tom. I–II. Composuerunt: Spielmann-Sebestyén Mihály és Balázs Lajos, Ambrus Hedvig, Mesaroş Ovidia. Tg. Mureş – Marosvásárhely – Neumark am Mieresch, 2001. Lyra. 492; 436 l.

A nagy múltú és méltán híres marosvásárhelyi Teleki Téka állományáról az első áttekintés az 1802. évi alapítás körül 1796 és 1819 között jelent meg Teleki Sámuel szerkesztésében. Majd 1971-ben adták ki a legértékesebb nyomtatványaik, az incunabulumok Catalogusát. S legnagyobb örömünkre nemrég látott napvilágot 16. századi nyomtatványaik két kötetes katalógusa. A munkálatok a könyvtár néhai munkatársának, Balázs Lajos tudományos főkönyvtárosnak a kezdeményezésére több évtizeden keresztül folytak, s természetesen kiterjedtek az összes állományrészre: az alapító, Teleki Sámuel tékájára, az egykori marosvásárhelyi református kollégium (ma Bolyai Farkas líceum) tanári könyvtárára, a mikházi ferences kolostor, a székelykeresztúri egykori unitárius gimnázium és a könyvtárban helyet kapott kisebb köz- és magángyűjtemények anyagára.

A közel 3000, 16. századi nyomtatvány leírása – a szokásoknak megfelelően – két nagyobb egységből épül fel. Az első a tételszámot követően a könyv jelzetét, leltári számát, majd rövidített címleírását közli az impresszum és a terjedelem adataival. A gyűjteményes munkák és kiadói kolligátumok esetén ezután következik az önálló tartalmi részek, illetve művek rövidített címe. Természetesen ezekre önálló utalók is felhívják az olvasó figyelmét a megfelelő helyen.

A következő sor a könyv bibliográfiai vagy más gyűjtemény katalógusával való azonosításának eredményét összegzi. Nem magyarországi és nem magyar nyelvű nyomtatványok esetén a bukaresti és a budapesti nemzeti könyvtár antikvakatalógusait (Bukarest, 1996. és Budapest, 1990.) használták fel az azonosításhoz. A hungaricumok esetén pedig a legfontosabb hazai retrospektív bibliográfiákból (RMK, RMNy) indultak ki. Azt is regisztrálták, hogyha példányuk eltért az azonosított példánytól. Kár, hogy az eltérés mibenlétét nem jegyezték meg (pl. C 222, E 18).

Azonosítás hiányában a műveket a lehető legpontosabban igyekeztek leírni. A katalóguskészítők érdemének tekintjük, hogy csupán öt munkát soroltak a „Libri incerti” fejezetbe. Ezek olyan címlap nélküli művek, amelyek meghatározása azonosításuk hiányában lehetetlen volt. A jó leírásnak köszönhetően közülük kettőt azonosítani tudtunk. Így a 02992 jelzetű [Computus ecclesiasticus?] azonos az Országos Széchényi Könyvtár Ant. 6733 jelzetű példányával: Schönborn, Bartholomaeus: Computus, vel calendarium astronomicum, continens praecipuarum partium temporis descriptiones. (Calendarium generale). Witebergae excudebat Iohannes Schwertelius, 1567. – 8^o 206 [28]ff., 3 fig. xylogr. (Cat. Bibl. Nat. Széchényi S 295). A másik a 0862 jelzetű [Enchiridion?], amelyet a végén található impresszumadatok és terjedelme alapján sikerült megtalálni a Verzeichnis der im deutschen Sprachbereich erschienenen Drucke des 16. Jahrhunderts (http://www.vd16.de/) adatbázisban: Unio dissidentium, omnibus unitatis et pacis amatoribus utilissima, ex praecipuis ecclesiae Christianae doctoribus per Herman(n}um Bodium … selecta et iam denuo aucta et locupletata… (Coloniae apud Ioannem Gymnicum, MDXXXI. mense Septembri). – 8^o [32] 593 [3] pp. (VD16 B 6079). Wolfenbüttelben a Herzog-August-Bibliothekban őrzött példányát a Téka csonka példányáról kapott másolatokkal wolfenbütteli kollegánk, Ulrich Kopp volt szíves ellenőrizni.

Mivel a katalógus megjelenése óta világszerte egyre inkább terjed az Internet, jó lenne, hogyha az összes, eddig nem azonosított tételt megpróbálnák a munkatársak a nemzetközi internetes adattárakban ellenőrizni, azok közül is elsősorban a német nyelvterületen készült VD 16-ban. Így további „bizonytalan” könyvek hiányzó adata, néhány esetben még a „sine loco” megjelent könyvek nyomdahelye illetve nyomdásza is kiegészíthető lehetne. Kiderülne egyben az is, hogy a marosvásárhelyi példány mennyire ritka. Ugyanakkor azt is elképzelhetőnek tartjuk, és nagyon reméljük is, hogy nem olyan távoli jövőben a Téka is megjelenik katalógusaival a világhálón, és könyveik bekerülnek a tudományos vérkeringésbe. Szerencsés, hogy a katalógus szerkesztési nyelve, a latin a világon mindenütt érthető.

A tételleírások második nagy egysége a példányok egyedi jellegzetességeire utal: ex libris, possessor(ok). Csupa olyan információt tartalmaznak, amelyek a régi nyomtatványokkal foglalkozóknak igen fontosak lehetnek. Hasznosításukat a második kötet végén a következő mutatók segítik: Nyomdahely és nyomdászmutató; A címben előforduló nevek mutatója; Possessormutató. Mindegyik alapul szolgálhatna a vásárhelyi gyűjtemény összetételének statisztikai illetve mélyebb tartalmi vizsgálatához. Ezek elvégzésére a Téka munkatársai lennének a legméltóbbak. Persze történtek már bizonyos területeken jelentős kezdemények, mint pl. Spielmann-Sebestyén Mihály ismertetése a Tékában található sárospataki (–gyulafehérvári) református kollégium könyveiről (Emlékkönyv a Teleki Téka alapításának 200. évfordulójára 1802–2002. Marosvásárhely, 2002. 272–289.), mégis úgy látjuk, hogy különösen a possessorok mentén lenne a legérdemesebb kutakodni. Hiszen Apáczai Csere Jánostól Ulrich Zwingliig érdekesebbnél érdekesebb személyeknek a könyvei találhatók e könyvtárban. S az is érdekes, hogy pl. Kálvin zsoltármagyarázatainak (Genf, 1564; C 31) 1584 és 1671 között 17 tulajdonosa volt, és közül csaknem mindegyik hazai. Kár, hogy nem mindegyik ex libris-tulajdonos szerepel a possessormutatóban: pl. E 54 kimaradt Teleki Sámuel neve alatt.

A kétkötetes vásárhelyi katalógusból a Kárpát-medence újabb gyűjteményéről nyerhetnek az érdeklődők megbízható, szakszerű áttekintést. A Téka szorgalmas munkatársai jelenleg a 17. században megjelent kiadványaik részletes feltárását végzik, és katalóguskötetben való megjelentetését tervezik. Így muzeális könyveik publikálása példamutatóan halad előre.

P. Vásárhelyi Judit

Jámbor Pál emlékalbum. Szerkesztette Beregnyei Miklós. Paks, 2007. Jámbor Pál Társaság, 164 l.

1988, 1989, 1997, 1998, 2007 – ezek az újabb keletű Jámbor Pál-kultusz évszámai Pakson, a költő szülővárosában és Szabadkán, ahol emberöltőt meghaladó időt, 36 évet élt, meghalt és ahol nyugszik: a paksi Jámbor Pál Társaság megalakulása, Csonka Ferenc 1944-es monográfiájának újrakiadása, a paksi Közvélemény és a szabadkai Üzenet különszámai halálának századik évfordulóján, Farkas Pál szobrának felállítása Pakson és végül az emlékalbum megjelenése a halálozás 110. évfordulójára.

Régi irodalomtörténeti igazság, hogy egy korszak literatúrája akkor erős, ha nemcsak zseniket vonultat föl, hanem másod-harmadvonalában sok-sok Jámbor Pál akad. Költőnk tipikus 19. századi, sőt, mondhatni, reformkorvégi jelenség, akinek neve manapság csak olykor, de akkor a legnagyobbak társaságában kerül elő. Például a Vörösmartytól vett Hiador álnévvel (149.), a Petőfi elleni kijátszási kísérletekkel (42–54.), Az ember tragédiája kapcsán Arany Jánossal és Madách Imrével (105.).

Tipikusnak nevezhető életútja abban az értelemben is, hogy a nem-nemesi származás akkoriban nem sok életpályára adott lehetőséget: iparos fia ügyvéd, tanító, pap lehetett, ha honoráciorrá akart emelkedni. Jámbor Pál édesanyja hatására az utóbbi pálya mellett döntött, mégha igazi küldetéstudat nélkül vállalta is az egyházi kötöttségeket, amelyek a szabadságkultusz lázában élő romantika idején még terhesebbnek tűnhettek, ráadásul a papi nőtlenséget szerelmes szívvel fogadta el. A kispapi szemináriumokban az 1840-es években egy olyan ígéretes tehetségű nemzedék készülődött, amely önképzőköri tevékenysége során – a korszellemnek megfelelően – nemcsak szent olvasnivalót fordított és írt a hívek számára, hanem művelte a világi irodalom megannyi műfaját is, a divatlapokban publikált. Nem volt ritkaság körükben a kötetkiadás sem. Jámbor Pál, aki 1840 és 1844 között Kalocsán, a szemináriumban próbálgatta először tollát, szintén bocsátott közre Hattyudalokat (1843, 1848²), Szádvár címen regét (1844), Balladákat (1846); az Emléklapok egy főrangú hölgyhöz pedig egy plátói szerelem dalciklusa (1846). Ha nem mutatott volna tehetséget, a konzervatív-klerikális Gyülde és a Honderü köre sohasem kísérelhette volna meg, hogy – sokadik jelöltként – kijátszsza Petőfi ellen. Azzal tették neki a legroszszabbat, hogy az Emléklapokat Petőfi versei fölé helyezték. Mint Móra Ferenc írta: „… tizenöt könyöknyivel ararátlik föléje, azt meg ki se lehet mondani, mennyivel finomabb.” (10.) 1847-ben megakadályozták, hogy tisztázza – a romantikus eredetiségkultusz korában egyébként gyakori – plágiumvitáját Szigligeti Edével, a Corvin Jánosról írt dráma, A törvénytelen vér ügyében. Ezzel mint óbecsei káplán, számára alig átlátható irodalompolitikai csatározások közepébe került.

Helyzetét mindazonáltal nem szabad a 20–21. századi indulatok és gyűlölködések antagonizmusában elképzelnünk. (A 87. oldal sarkítottabb megfogalmazásával szemben inkább az 55. oldal igazát valljuk.) Tehetségének mértékével maga is tisztában volt, máskülönben nem nevezte volna „életem legszebb emléké”-nek 1849 tavaszi szalontai látogatását, amikor Petőfi Sándor társaságában kereste föl Arany Jánost. Szigligetivel pedig az 1850-es években újult föl kapcsolata, amikor francia vígjáték-fordításokat küldött a Nemzeti Színház számára.

Hogy korának igazi gyermeke volt, akit méltán nevezhettünk reformkorvégi jelenségnek, azt a vízválasztónak tekinthető 1848/49-es szabadságharcos tevékenysége igazolta, csodálata Kossuth Lajos iránt, Világosig elvezető hűsége a forradalom eszméihez, majd bujdosása és franciaországi emigrációja.

Ma alighanem azt a kultúraközvetítő tevékenységet tartjuk nagyra, amelyet francia földön kifejtett. Petőfivel ellentétben, ő eljutott Béranger-hoz, kivívta barátságát (82–84.); 1856-ban Poesis hongroises címen magyar költészeti antológiát szerkesztett; Jókai-novellákat fordított és helyezett el francia lapokban; Les artistes című regénye előbb jelent meg Párizsban (1859), mint idehaza (Kolozsvár, 1869). Hanem az már az emlékalbum olvasójának meglepetése a bibliográfiai áttekintés során, hogy nemzeti könyvtárunkban egyetlen francia kötete sincs meg, sőt a szabadkai életmű-kiadás is fölöttébb hiányos (147–148.).

Jámbor Pál nemzedékének csöndes tragédiája a dualizmus korában teljesedett be. Erről mostanság – a „boldog békeidők” és a Habsburgnosztalgia bűvöletében – nem szokás, talán nem is illik beszélni. Akiket hosszú élettel áldott meg sorsuk, lassan beleszürkültek kenyérkereső foglalkozásuk unalmába, az irodalom kapitalizálódó viszonyai között (ahogyan Madách Imre írta élete végén: „a kalmár világ”-ban) nem lelték meg a helyüket. Gondoljuk meg, Magyarországon 1884-ig nem találtak módot arra, hogy az írók megélhetését biztosító szerzői jogi törvény szülessen. A politikában a következetes 48-asok a Határozati Pártban, majd a balközépen foglaltak helyet, ám azt kellett tapasztalniok, hogy véleményükre, tapasztalataikra mind kevésbé kíváncsiak, hogy a közélet immár nem elvekről, mint inkább a hatalom megszerzésének és megosztásának gyakorlatáról szól: Tisza Kálmánék nemcsak a bihari pontokat akasztották szögre. Mi mást tehettek, mint hogy – mintegy ellentételezésül – műveik nagy számát sorolták: numerantur, sed non ponderantur.

Jámbor Pál mindebből kényszerűen kivette a részét. Volt gimnáziumigazgató, több cikluson át képviselő, alapított sikertelen lapot tíz előfizetővel. Az emlékalbum nagy érdeme, hogy Frankl István (112–117.) és Toncs Gusztáv (118–126.) írásainak újraközlésével megmentette az üldözési mániának legcsekélyebb gyanújától, kiemelve őt a 19. századvégi különcök nagy galériájából is. Jámbor Pál elbizonytalanodását, eszményei elvesztését sajátos, egyéni, hivatásából fakadó világnézeti válsága is mutatta. 1871ben kilépett a katolikus egyházból, áttért a református vallásra. Halálos ágyán azonban visszatért egyházához, amint azt a kötet dokumentálja is: 160–162.

Beregnyei Miklós szerkesztését közvetve már többször dicsérhettük. Tegyük ezt meg közvetlenül is: anyaggazdagság, erős dokumentum-függelék (135–162.), sok hasonmás-közlés nehezen elérhető vagy először látott elsődleges és másodlagos forrásokról, ízléses képválogatás jellemzi a szép albumot. Ami hiányzott: egy irodalomtörténész-lektor, aki bővebbre javasolhatta volna a jegyzetek körét, kiszűrhetett volna a sok helyről merített, sok szerző írta részletek olykori ellentmondásait és egy korrektúra-forduló, amelynek során ki lehetett volna szűrni a nem-hasonmás újraközlések sajtóhibáit és a számítógépes technika hozzáadott tévesztéseit.

Mint minden fontos könyv, a Jámbor Pál emlékalbum is kitűz újabb kutatási feladatokat, kultuszcélokat. Hadtörténeti vizsgálódással kideríthető vitatott szereplése tábori papként Damjanich János hadtestében. Feldolgozandó lenne a sokat emlegetett vita Szigligetivel: valóban plágium-e A törvénytelen vér, vagy inkább a közös történetírói források és bizonyos romantikus dramaturgiai klisék használatáról volt-e szó. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában a Nemzeti Színház könyvtárában és a színház töredékesen fennmaradt irattárában felkutatandók azok a szövegpéldányok és esetleges háttér-forrásaik, amelyeket a francia emigrációból küldött, és amelyek Ország Antal nevén vagy N. N. megjelöléssel műsorra is kerültek. Akad még teendő Paks számára Jámbor Pál ügyében a jövőben is.

Kerényi Ferenc

Die deutschen Humanisten. Dokumente zur Überlieferung der antiken und mittelalterlichen Literatur in der frühen Neuzeit. Abteilung I: Die Kurpfalz. Band I/1: Marquard Freher. Band I/2: Janus Gruter. Herausgegeben und bearbeitet von Wilhelm Kühlmann, Volker Hartmann und Susann El Kholi. 2005, Brepols Publishers n. v., Turnhout, Belgium. LX+1222 l.

Az „Europa Humanistica. Les humanistes transmetteurs des textes” program keretében és a párizsi IRHT (Institut de Recherche et d’Histoire des Textes) szervezésében elkészült kötetben a „programadó” repertórium (L’Europe des humanistes. XIV^e–XVII^e siècles. Brepols, 1995) és a francia sorozat első köteteinek (La France des humanistes. Hellenistes I. Brepols, 1999; La France des humanistes. Henri II Estienne, éditeur et écrivain. Brepols, 2003) megjelenése után a német sorozat első tagját üdvözölhetjük.

A program általában az 1600 előtt született tudósok (kiadók, fordítók, nyomdászok stb.) által kiadott, fordított, interpretált, 1500 előtt keletkezett szövegekkel foglalkozik. A vállalkozás jelentősége abban áll, hogy a „szerkesztői” előszókat, a barátok és kollégák ajánlásait és verseit, tehát a kora újkori humanisták által képviselt ‘ars philologica’ dokumentumait teszi közzé.

A német-magyar (kora) újkori művelődéstörténeti kapcsolatokra vonatkozóan folyamatosan jelennek meg friss adataközlések, tanulmányok. A Wittenbergben tanuló magyarországi diákok 1755-ös könyvtárkatalógusa és a hallei Franckesche Stiftung magyar vonatkozású portréinak katalógusa nemzetközi együttműködés keretében lett közreadva (Hildesheim, 2005, illetve Tübingen, 2003). Peregrinatio Hungarica (= Contubernium 64) címmel tavaly jelent meg a magyarországi diákok 16–20. századi német és osztrák egyetemjárásával kapcsolatos tanulmánykötet. A tübingeni peregrinációt témájául választó, 2009-re tervezett kiállítás (Országos Széchényi Könyvtár) és a „Documenta Hungarorum in Bavaria” sorozat keretében megjelenés előtt álló kötetek segítségével újabb dokumentumok fognak napvilágot látni.

Az „Europa Humanistica” keretében megjelenő kötetek jelentősége abban áll, hogy az európai „kulturális” központok (pl. a párizsi Estienne-műhely, Heidelberg) „könyvtermése” alapján teszik láthatóvá a hungarus szerzők közreműködését.

A német kollégák 2013-ig terjedő munkatervében a kora újkori Kurpfalz (Baden, Württemberg és Vorderösterreich) területéhez kötődő „szövegáthagyományozó” tudósok tevékenységének feldolgozása szerepel. A kiindulási pont Heidelberg mint tudományos központ és a hozzá köthető személyek. Az első kötet Marquard Freher és Janus Gruter (élet)művét mutatja be a hozzájuk köthető kiadványokon keresztül. A megjelenés előtt kötetek tervezett tartalma: Johannes Opsopoeus, Abraham Scultetus, Wilhelm Xylander, Hieronymus Commelinus, Jacob Locher, Johann Lonicer, Martin Waldseemüller, tübingeni humanisták stb.

A jelen mű összeállítása, vagyis az előszavak rendszeres gyűjtése és jegyzetelt kiadása Wilhelm Kühlmann (Germanistisches Seminar der Universität Heidelberg), Volker Hartmann és Susann El Kholi (mindketten a Heidelberger Akademie der Wissenschaften munkatársai) munkája a Deutsche Forschungsgemeinschaft és a Heidelberger Akademie der Wissenschaften támogatásával.

A német sorozat „recepciós” korszaka a 17. század közepével zárul, tartalmát a német nyelvterületen megjelent antik és középkori szerzők (1500-ig) művei jelentik. Humanista, kora újkori művekkel abban az esetben foglalkozik, ha azok antik és középkori művek továbbadásának, kiadásának („Tradierung”) tekinthetők (pl. a Grutertól kiadott „Lampas”). Ezzel magyarázható, hogy nem veszi fel a Gruter kiadásában megjelent, Janus Pannonius verseit tartalmazó Delitiae CC. Italorum poetarum… című művet (Frankfurt, 1608).

Marquard Freher (1565–1614) jelentősége historiográfiai és jogtörténeti kutatásaiban és gyűjtésében áll, kiadói munkássága 33 művet (ezek között két editio princeps: a strassburgi eskü és Peter von Andlau) foglal magába, főleg latin nyelvűeket, de vannak köztük ófelnémet, óangol és  bizánci szövegek is. Kiadásai többsége középkori szerzőktől származó, történeti kutatásokhoz fontos mű (Germanicarum rerum scriptores, Corpus Francicae historiae). Filológiai jelentősége miatt kiemelkedik a Johannes Trithemius-kiadás.

Janus Gruter (1560–1627) a korabarokk polihisztor alakját testesítette meg. A Bibliotheca Palatina vezetőjeként jelentős szerepe volt annak gyarapításában. Szoros kapcsolatban állt a kiadó Commelinusszal és a költő Martin Opitzcal. Heidelbergi működése a kálvinista egyetem fénykorára esik. Életművének középpontjában római szerzők (Florus, Sallustius, Livius, Tacitus, Historia Augusta Romana) kiadása állt, a görög szerzőket Theophylaktos Simokattes, Onasandros és Pseudo-Maurikios képviseli. Livius-, Seneca-, Cicero- és Martialis-kiadásai nagy filológiai értékkel bírnak.

Számos magyarországi vonatkozást lehet találni a kötetben. A Rudolf császárnak ajánlott Inscriptiones antiquae totius orbis Romani 1602-es heidelbergi kiadásában Gruter Sambucus Jánosnak és Siegler Mihálynak mondott köszönetet adatközléseikért. Az erdélyi születésű Jordán Tamás, Morvaország főorvosa kutatásaival kibővítve jelent meg Johannes Dubravius Historia Bohemica c. műve Freher kiadásában (Hanau, 1602). A Szenci Molnár Albert kiadásában megjelent Lusus poetici… Freher Pseudo-Hierocles-kiadását (Facetiae) is tartalmazta, Freher előszavával és kommentárjával (Hanau, 1614). A Heidelbergbe utazó Szencinek – naplója tanúsága szerint – Conrad Rittershausen, altdorfi egyetemi tanár (is) ajánlotta a Freherrel és Gruterrel való kapcsolatfelvételt. Filefalvi Filiczki János 1611-ben iratkozott be a heidelbergi egyetemre. Gruter 1618–19-es hamburgi Cicero-kiadása tartalmazza Filiczki ajánlóversét. Ugyanebben a kiadásban Gruter többek között Dudith Andrásnak is köszönetet mond szövegkritikai észrevételeiért. Az Erdélyben, Gyulafehérvárt is megfordult Martin Opitz verse megtalálható az 1621-ben Wittenbergben, Gruter kiadásában megjelent Plautus-kiadásban. Gruter a Lampas sive fax artium liberalium 4. kötetét (Frankfurt, 1604) – az első háromhoz hasonlóan egy testvérpárnak – Thököly Istvánnak és Miklósnak ajánlotta. István 1596-ban, Miklós 1603-ban iratkozott be a heidelbergi egyetemre.

Reméljük, hogy a következő kötetben (Hieronymus Commelinus stb.) a brassói születésű és Heidelbergben elhunyt Peter Felckmann is említést fog nyerni. Alexandriai Szent Athanáz görög szövegkiadása Felckmann kiadásában Heidelbergben a Commelinus-műhelyben jelent meg (VD 16 A 3976), egy szintén a heidelbergi Commelinus-műhelyben megjelent másik Athanáz-kiadásnak Felckmann az egyik fordítója volt (VD 16 A 3975).

A kötet világos elrendezésű, áttekinthetőségét 12 oldalas tartalomjegyzék segíti. A kiadott-hagyományozott auktorok, nyomdászok, nyomdahelyek, a versek szerzőinek és az ajánlások címzettjeinek megtalálásában registerek segítenek. Alapos bevezető ismerteti az induló sorozat módszertani elveit. Előnytelennek tartjuk azonban, hogy lábjegyzetek helyett végjegyzetszerű, de számmal el nem látott, tehát nehezen kereshető magyarázatokban találjuk meg a szövegekben említett személyek biográf adatait. Az „Europa Humanistica” (lábjegyzetelt) francia kötetei ebből a szempontból követhetőbbek, az ismertetett könyvben való eligazodást viszont élőfej is segíti.

Ekler Péter

Rosegger, Peter – Heckenast, Gustav: Briefwechsel 1869 – 1878. Hg. von Karl Wagner, Max Kaiser, Werner Michler. Unter Mitarbeit von Oliver Bruck und Christiane Zintzen. Wien–Köln–Weimar, 2003. Böhlau Verlag, 739 l. /Literaturgeschichte in Studien und Quellen, Band 6./

Három ember portréja rajzolódik ki a fiatal író és 32 évvel idősebb kiadója levelezéséből: A levelezők Peter Rosegger osztrák író-költő és magyarországi német származású kiadója Heckenast Gusztáv, valamint a legtöbbet emlegetett Adalbert Stifter osztrák elbeszélő, aki a fiatal írónak példaképe, a kiadónak barátja volt, tehát mindkettőjüknek fontos személyiség. A levelezés  Stifter halála után egy évvel indul, és mintegy 10 évet ölel át, Heckenast életének utolsó időszakát. A fiatal íróhoz címzett leveleiből megismerhetjük egy alkotóbarát kiadó, nagylelkű mecénás gondolatait, terveit, ízlésformáló tevékenységét, írói körét.

A kezdő Rosegger keresi meg a híres kiadót, hogy Stifter akkor megjelentetett levelezését elkérje. A közös barát „ürügyén” válik a fiatal író is Heckenast Gusztáv kiadójának alanyává. A levelek kordokumentumnak tekinthetők, amelyekből e három ember személyisége és munkássága bontakozik ki, hátterében a kiegyezés utáni időszak osztrák–magyar kiadói világával, irodalmi életével és kultúrtörténetével. Stifter már egy éve eltávozott az élők sorából, mégis szinte minden levélben szó esik róla, hiszen mondhatjuk, hogy „összehozta” az ifjú Roseggert saját egykori örökös kiadójával. Rosegger a tisztelet hangján, Heckenast a meleg barátságén ír róla, közben sorban kiadja új pártfogoltja műveit. Figyelemmel kísérhetjük a kiadó-mentor útmutatásait, egy szárnyát bontogató, fiatal író-költő „bevezetését” az irodalomba, aki igényelte is nagy tekintélyű és művelt kiadója véleményét.

A levelek szólnak Stifterrel kapcsolatos emlékeikről, évfordulókról, megemlékezésekről, és műveiről az újabb kiadások kapcsán. A régi barát emlékének ápolása és a szinte „általa küldött” ifjú költő kezdeti botladozásai és felívelésének állomásai párhuzamosan tükröződnek a levelekben. A széles látókörű- és irodalomértő/szerető kiadó az újabb Stifter-kiadásokat ajándékként küldte fiatal felfedezettjének. Egy apa-fiú kapcsolat kialakulásának is tanúi lehetünk az ifjú alkotó és idősebb kiadója, mecénása esetében. Közben megismerjük Heckenast gondolatait Stifter és Rosegger műveiről, művészetéről. A már nem élő nagy osztrák elbeszélőéről, akinek írásait még halála után is barátian gondozta és kiadta, valamint az ifjú osztrák tehetségéről, akit talán nem túlzás azt állítani, hogy ő tett ismertté. Nemcsak a már híres, de a kezdő alkotóknak is egyengette útját. Baráti viszonyban volt íróival, emberi oldalukra is figyelt, nem elsősorban műveik kiadásának anyagi haszna érdekelte. Írói  épp ezért hűek maradtak hozzá. Köréhez tartozott a legtöbb ismert korabeli osztrák művész, magyar műveket is adott ki szép számmal, sőt német fordításban népszerűsítette, pl. Arany és Petőfi költeményeit. Pilismaróti birtokán számos alkotó fordult meg, Rosegger többször is.

A levelezés a stájer költő (tanító) első könyvének gráci megjelenésétől, magyar kiadója haláláig tartott (1869-től 1878-ig). A szerkesztők célja kettős: miközben végigkísérik egy kezdő alkotó érvényesülésének folyamatát, egy vidéki „kívülálló” betörésének útját az irodalmi életbe, ezzel párhuzamosan bemutatják a kor legkeresettebb és legműveltebb kiadójának tevékenységét. A kötet bevezetője szerint e levelezés különösen értékes, mert Heckenast is szóhoz jut benne. Stifterhez írt levelei valószínűleg elkallódtak, ezért is fontosak a Roseggerhez írottak, mert belőlük megismerjük egy rendkívül olvasott, tájékozott és a kor küzdelmeibe belebonyolódott embert és kiadót, aki az osztrák irodalomnak is nagy szolgálatot tett.

A kezdeti „Naturdichter”-t a kiadó esztétikailag is képezte, alakította. Rosegger előnyben részesítette a rövid tárcaműfajokat, Heckenast viszont jobban szerette a hosszabb epikai formákat, a történelmi elbeszélést és fejlődésregényt, s erre bíztatta felfedezettjét, akinek anekdotaszerű elbeszélései éppoly sikeresek voltak, mint későbbi etnográfiai leírásai szülőhelyéről. Felívelése a liberális népi felvilágosodás jegyében áll. Első történeteit és verseit dialektusban írta. Heckenast örült, hogy talált egy szerzőt, aki a felvilágosodás kései szakaszának népművelési hagyományához kapcsolódik. Fel is kérte egy „Volkskalender” szerkesztésére, amely minden házba eljutna és a népet oktató, művelő hatású lenne. A kiadó ezt a formát, mintegy a népiskola folytatásának vélte. Ám végül nem váltotta be reményeit, mert Rosegger nem tudott igazán a nép nyelvén és a felkért írók (Anzengruber, Hamerling, Anastasius Grün, Kürnberger, Vacano etc.) is inkább a képzett olvasóknak feleltek meg, mint az egyszerű népnek. A 30 ezer példány helyett ezért csak 4–5 ezret adhattak ki, így az elmaradt siker miatt Heckenast is elvesztette érdeklődését a kalendárium iránt, amely 1873-ban indult és a kiadó halála után még két évig (1879/80) folytatódott a Wiener Verlag Manz kiadásában. Hasonlóan végződött Rosegger folyóirata, a Heimgarten is, amely 1876-tól 1906-ig állt fenn, saját szerkesztésében, az osztrák Leykam kiadásában. E „családi” lapnak szánt folyóirat mégis bizonyos megélhetést biztosított neki. A Das neue Jahr című kalendárium és a Heimgarten csak két példa a kor irodalmi próbálkozásaiból.

Heckenast távolságtartó volt a korabeli német „sikerszerzőkkel” (Scheffel, Freytag, Spielhagen) szemben. 1834-ben átvette Otto Wigand budapesti üzletét, majd 1873-ban eladta a pesti székhelyű Franklinnak, és Pozsonyban haláláig vezette kiadója német részét. Rosegger legkedvesebb írója lett, aki írói programjával Stifter örökébe lépett nála. De még az ő kérésére sem vett fel új osztrák szerzőket (Friedrich Schlögl vagy Ada Christen) kiadói terveibe.

A kiadó és írója közötti levelezés nem szokványos, hiszen még pénzügyi téren sem volt viszály köztük. Rosegger a kissé naiv, de törekvő író hallgatott a tapasztalt, nyitott, valamint a kiadói és irodalmi téren is megfontolt Heckenastra, aki szinte együtt dolgozott alkotóival, anélkül hogy lekezelné őket. Sőt inkább bíztatta a tehetségében néha kételkedő írókat:” Legyen önbizalma barátom. Ön született költőtehetség.” – írja Roseggernek egy alkalommal. (46.) Bámulatos olvasottsággal rendelkezett és egy irodalmi kánonhoz közelítette a fiatal írót. Tanulási folyamat figyelhető meg a levelekből, amelyben Heckenst szigorúan szemmel tartotta felfedezettje munkáit, művészi színvonalat kívánt, nem mesterit: „Gyakran lelkesednek az emberek egy új költői alkotás iránt, amelyben nem látok egyebet, mint káprázatos frázisokat, vagy egy gyakorlott tollú költő ügyes fércművét.” (44.) Ez a mentor-tanítványviszony vezetett oda, hogy Rosegger személyes ügyeit is feltárta a kiadó előtt, házassági bonyodalmairól, anyagi nehézségeiről is írt. Heckenast nem volt szűkmarkú, Stifter levelei is tanúskodnak arról, hogy sokszor és szívesen adott előleget egy-egy jó könyv elkészüléséért. Roseggernek pl. egyedi módon ajánlotta fel segítségét: „[…]  nem kellene a megélhetésért írnia […]; talán vagyok olyan helyzetben, hogy 2–3 évig évjáradékot adjak Önnek, hogy ez idő alatt gondtalanul alkosson nekem egy művet […], amely jelentőségénél fogva megfelelő anyagi hasznot is hozhat […]” (239–240.)

A bevezető szerint e levelezés a „hírnév genezisét” dokumentálja és tegyük hozzá, hogy egy nagytekintélyű- és műveltségű kiadó személyiségének szerepét is, a közízlés és olykor az írói ízlés alakításában.

A kötet formailag több részre tagolódik, a szerkesztők célja szerint. Törzsét Rosegger 174 és Heckenast 172 levele képezi, és Heckenast haláláról szóló távirat zárja le. A levelezést tartalmas bevezető és kommentár egészíti ki, végül gazdag bibliográfia és Heckenast részletes életrajzi táblázata teszi teljessé. A középen elhelyezett képanyag vizuálisan is közelebb hozza a levelezők alakját és környezetét.

Muth Ágota Gizella