FIGYELŐ

Dictionarium 1604. Szenci Molnár Albert szótára. Az Országos Széchényi Könyvtár és a Károli Gáspár Református Egyetem tudományos ülésszaka, 2004. október 29.* A közelmúltban két doktori disszertáció sikeres megvédésének örülhettek mindazok, akik Szenci Molnár Albert életművével foglalkoznak. Szabó András önmagát revideálta, amikor diákkori Szenci Molnár-naplófordítását felújította és az új fordítást kritikai kiadássá bővítve nyújtotta be a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsának (Szenci Molnár Albert naplója. Közzéteszi: Szabó András. Bp. 2003.). Vásárhelyi Judit tudatosan építette saját Szenci Molnár-képét és szorosan összefüggő tanulmányok kötetté formálásával nyerte el a doktori fokozatot (Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai. Előzmények és fogadtatás. Bp. 2006.). Mindkét tudományos teljesítmény publikálását az Universitas Kiadó rangos „Historia litteraria” sorozata vállalta fel. Vásárhelyi Judit kötetének ismertetésekor Szabó András az ItK-ban (2006. 6. sz.) arra hívta fel a figyelmet, hogy a részfeladatok szisztematikus feltárásával egy „kollektív, sokak által írott Szenci Molnár Albert-monográfia” készül, amely valószínűleg többet nyújt majd, mind az egyszerzős nekirugaszkodás. A kollektív résztéma-feldolgozás újabb szép példája az a konferencia, amelyet Szenci Molnár Albert szótára megjelenésének 400. évfordulóján rendeztek az Országos Széchényi Könyvtárban, és amelynek anyaga az OSzK és az Osiris Kiadó dekoratív sorozatában jelent meg. A tudományos tanácskozás szervezője és a tanulmánykötet szerkesztője természetesen most is Szabó András, a kiadást az OTKA (Szenci Molnár kutatások – adattár, szerzői bibliográfia, egyes műveinek új kiadása) pályázata támogatta. Említett recenziójában Szabó András felsorolta mindazokat a tudományterületeket, ahonnan a Szenci Molnár-kutatáshoz együttműködés várható. Akkor a hiányzó disciplinák közül csak az egyháztörténet tűnt fel, pedig kimaradtak a nyelvészet képviselői is. Annál nagyobb öröm most, hogy a Dictionarium tiszteletére rendezett konferencián és a tanulmánykötetben megszólaltak, publikáltak azok a nyelvészek is, akik Szenci Molnár lexikográfiai, grammatikai tevékenységéhez tudtak újabb szempontokat nyújtani. Természetesen még nagyobb öröm lenne, ha ezen a területen is hangot kapnának, vagy szereplési lehetőséget kérnének azok a fiatal nyelvész-kutatók is, akik új szempontok szerint tudnák értékelni a 400 éves szótár és grammatika jelentőségét.

Az igényes kiállítású tanulmánykötet egy kivételével tartalmazza valamennyi, a konferencián elhangzott előadást, nem egy esetben látható módon lényegesen kibővített szöveget illetve a mondandó táblázatokba foglalt illusztrációját. Mindez okoz is némi aránytalanságot a kötetben, amíg például az első két szöveg, Szatmári István és Pusztai Ferenc előadása terjedelmében megfelel a 20 perces előadás kritériumainak, addig a következő dolgozat, Imre Mihály munkája 58 lapnyi és maga a német nyelvű rezümé olyan méretű, mint a kötet nem egy önálló dolgozata. Sajnos,  a német szövegekben még gyakoribb az igényes kötethez amúgy méltatlanul sok sajtóhiba, a computeres szedés okozta elválasztási hiba, amely különösen az idegen nyelvű könyvcímeknél, idézeteknél bántó. A szerkesztés is felvethet néhány problémát, pl. az idézett címek, névalakok egységesítése (Rem vagy Rehm?), a szöveghűség vagy betűhűség illetve az átírás kérdése sem egészen következetes. A nyelvész előadók illetve tanulmányírók minden esetben a teljes betűhívséget követik, még a ma nem használatos tipográfiai formák esetében is. Az irodalomtörténészek vagy a lényeget nem változtató, a szakmában elfogadott átírást alkalmazzák, vagy a modern kiadásokat idézik, modern és az értelmet, és nem a helyesírást és a tipográfiát visszatükröző alakkal. Egy közös konferenciát biztosan megérne az a téma is, hogy hasonló esetben hogyan lehet egységes helyesírású tanulmánykötetet létrehozni. Sajnos a kiadvány – hiába a tudós szerkesztő, háttérként a rangos tudományos könyvkiadó és az ország első könyvtára –, ugyanúgy, mint egyre több kötet manapság, ismét csak névmutató nélkül jelent meg. A szép könyvek kedvelői viszont gyönyörködhetnek a számos illusztrációban és az ízléses tipográfiában.

A konferencia tudományos hozadéka leginkább azon mérhető, amit Szabó András bevezetőjében is előrebocsát: a következő huszonhat esztendőben számos Szenci Molnár évforduló részesei lehetünk, a szótár megjelenésének 400. évfordulója csupán a kezdet az ünneplő és újraértékelést kívánó alkalmak sorában. (Azóta már lezajlott az MTA Irodalomtudományi Intézete és az egyetemek régi magyar irodalmi tanszékei által szervezett zsoltár-konferencia is, amely a Psalterium megjelenésének évfordulóját volt hivatott szélesebb kontextusban interpretálni.) A Dictionarium konferencia elsősorban arra készült, hogy kérdéseket vessen fel és számos olyan hiányra hívja fel a figyelmet, amelynek megoldását a további kutatásoktól várhatjuk. Sorakoznak a kötetben azok a dolgozatok, amelyek egy félmondatban vetik oda, hogy a jelzett témáról, összefüggésről eddig még senki nem írt, a kutatás még várat magára. Ilyen szempontból valóban forrásértékű a kötet, aki Szenci Molnárral akar foglalkozni, sok inspirációt nyerhet az itt közreadott tanulmányok felütésétől.

A kötet sokszínűségére jellemző az egyes dolgozatok eltérő megközelítési módja. Található a kötetben az alkalom szülte tudománytörténeti áttekintés, egy-egy szűkebb témakör alapos körüljárása, nagyobb léptékű dolgozat egy részfejezete vagy korábban már publikált felfedezések újabb szempontú kiegészítése is. A nyelvészeti megközelítések mellett nyomdatörténeti, eszmetörténeti tanulmányok ugyancsak helyet kaptak az összeállításban. Szatmári István tízegynéhány korábbi Szenci Molnár-tanulmánya után ezúttal „a prágai iskola polifunkcionalizmusra és intellektualizáltságra vonatkozó vizsgálatát” kapcsolja össze Szenci Molnár nyelvészeti újraértékelésével. Az első, célmegjelölő megállapítás éppen nála olvasható: „Szenci Molnár nyelvújító szerepének pontos felmérése még a jövő feladata” (Mennyiben szolgálták Szenci Molnár Albert szótárai a magyar irodalmi nyelv (sztenderd) létrejöttét?). Pusztai Ferenc arra hívja fel a figyelmet, hogy „hány és hány fogalomkört lehetne a szótárból… feldolgozni” (Szenci Molnár Albert szótárának lexikai és lexikográfiai képe). Imre Mihály filológiai precizitást nem nélkülöző terjedelmes tanulmánya kevés megválaszolandó kérdést hagy maga után (Kortárs lexikográfiai elméletek érvényesülése Szenci Molnár Albert szótárkiadásaiban), amit mégis, arra Viskolcz Noéminek Szenci Molnár nyomdászát megismertető dolgozata új levéltári dokumentumok feltárásával adja meg a választ (Elias Hutter, a Dictionarium Latinoungaricum nyomdásza). P. Vásárhelyi Judit dolgozatában Szenci Molnár három szótárkiadásának appendixeit elemzi, megelőlegezve egy a Lexicon 1621-es kiadásának ötödik függelékéről szóló tanulmányt. (Adalék Molnár Albert Lexiconának (1621) függelékéhez). Az általa figyelemfelkeltőnek szánt megjegyzés pedig arra vonatkozik, hogy Nathan Cythraeus Nomenclator Latinosaxonicus c. munkájának Szenci Molnárra való hatását még nem vizsgálta a kutatás. A komparatív közmondáskutatás jeles hazai képviselője, Paczolay Gyula Szenci Molnár Albert forrásait kutatva végzett részletes összehasonlításokat Baranyai Decsi János Adagioruma és a Dictionarium 1604-es nürnbergi, 1611-es hanaui és az 1621-es heidelbergi kiadása között (Közmondások és szólások Szenci Molnár Albert szótáraiban). Szenci Molnár németországi kapcsolatainak alapos ismerője, Szabó András strassburgi és herborni hatások után nyomozva Georg Johann Pappus és Konrad Dasypodius szótárait, levelezését vizsgálta (Szótárak és lexikonok Strassburgban és Herbornban). Remélhetőleg kutatásait kiegészíti majd az ulmi kapcsolatokkal is, ahol Pappusnak az ulmi Stadtarchivban található levelezéséből várhatóak fontos adalékok. Sebők Marcell Szenci Molnár két késmárki patrónusára hívja fel a figyelmet, a „szellemi patrónus” Ambrosius Lam Sebestyénre és a rendkívüli gazdasági karrierje okán már részletesen kutatott „egzisztenciális patrónusra”, Thököly Sebestyénre (A vándorló humanista támogatása: Szenci Molnár Albert és a patronálás kérdései a magyar–latin szótár kapcsán). Gömöri György korábbi kutatásait teszi teljessé, amikor az angliai nevezetes könyvtárakban fellelhető Szenci Molnár-kiadványokat, possessorbejegyzéseiket, marginálisaikat regisztrálja (17. századi Szenci Molnár-kiadványok Angliában.) A kutatás hasznosan kiegészíthető lenne a skóciai (Glasgow, Edinburgh) történeti gyűjteményekben található művek katalogizálásával. (Apró szerkesztési észrevétel: a dolgozat valamennyi Szenci Molnárhoz köthető kiadvány angliai előfordulásáról szól, a német rezümé viszont csak Szenci Molnár bibliakiadásairól. Biztos, hogy ez a rezümé ehhez a tanulmányhoz készült?)

A konferencia egyik filológiai újdonságokat közreadó értékes dolgozata Szelestei Nagy Lászlóé, aki egy a veszprémi Püspöki Könyvtárban talált kiegészített Calepinus-szójegyzéket ismertet meg a tudományos közvéleménnyel (Adalék a magyar nyelv Calepinus szótárába kerüléséről). Az előadást teljessé tevő táblázatok Calepinus szótára magyar anyagának (kéziratos és nyomtatott formában), Szenci Molnár 1604-es Dictionariumának és a Gyöngyösi szójegyzéknek a párhuzamos tanulmányozását teszik lehetővé. Ugyancsak forráskutató szándék jellemzi Vladár Zsuzsa munkáját (Szenci Molnár Albert grammatikájának lehetséges forrásai), amely Petrus Ramus, Albert Ölinger, Johannes Clajus nyelvtanait és Szenci Molnár újításait veti össze. Szentpéteri Márton még megjelenés előtt álló PhD disszertációját a kötet több tanulmánya is idézi (Az egyetemes tudomány eszméje Johann Heinrich Alsted írásaiban, 1629–1638.) A szerző Alsted kutatásai kapcsán jutott olyan új értelmezési lehetőségek közelébe, amelyek megváltoztathatják a Szenci Molnár életműben kuriózumként kezelt Lusus poetici értékelését. Remélhető, hogy Szentpéteri a majdani kritikai kiadás elkészítésében is érvényesíteni tudja a Lusus poetici saját eszmetörténeti kontextusának fontosságára utaló figyelmeztetését (A költői játék ismeretelméleti szerepe a korai újkorban. Adalékok a Lusus poetici eszmetörténeti értelmezéséhez). A magyar retorikatörténet egyik fontos személye Pécseli Király Imre, akinek kézikönyve Szenci Molnár Albert üdvözlő versével jelent meg 1612-ben Oppenheimben. Kecskeméti Gábor mint oly sokszor, ezúttal is hajdani mestere, Tarnai Andor egyik ötletadó tanulmányának (G. J. Vossius retorikájának kolozsvári kiadásai) gondolatmenetét teljesíti ki, amikor új alapkutatásokkal bizonyítja, hogy a Szenci Molnár által is nagyrabecsült Pécseli Király kapcsolatba hozható a holland retorika nagyhatású mesterével, G. J. Vossiussal (Pécseli Király Imre retorikája és Szenci Molnár Albert).

A Dictionarium megjelenésének 400. évfordulóján rendezett tudományos tanácskozás, az azóta megtartott zsoltár-konferencia, amely a Psalterium első kiadásának ugyancsak 400. éves ünnepe kapcsán hívta fel a figyelmet Szenci Molnár életművére, talán nem lesz pusztába kiáltott szó az újabb irodalomtörténeti kézikönyvek megjelenésekor. Hiszen Az irodalom történeteinek része a magyar nyelvet formáló szótár éppúgy, mint a költői nyelvet és képvilágot gazdagító zsoltárfordítás, még ha az újabb kánonképzésben ezek a dátumok új tanulmányt nem is indikáltak.

Németh S. Katalin

 

 

 

Egri és gyöngyösi helytörténeti kiadványok. Ami a Mátra alján történik könyvkiadás dolgában, arra érdemes odafigyelnünk. Eger és Gyöngyös, a tájegység két irodalmi és művelődési központja nem a jó magyar szokás szerint járt el. Nem a vetélkedő, egymás ellenében fejlesztő városok számát gyarapították, hanem tudva, hogy az utcák sorából, a házak halmazából az ott élők hagyománytudata formál várost, közösen fogtak neki a tradíciók feltárásának és közreadásának. Ennek irodalomtörténetre váltásához két kitűnő filológus és pedagógus állt és áll rendelkezésre: a gyöngyösi Fülöp Lajos és az egri Lisztóczky László.

A vállalkozás tematikus antológiákkal kezdődött, amelyek helyi szöveggyűjteményül szolgálnak az oktatás, a közművelődés vagy akár az igényesebb turizmus számára: Végeknek tüköri (Versek Egerről, 1999), A Mátra gyöngye (Irodalmi emlékek és emlékezések Gyöngyösről, 2000), Cseppjeiben hősök vére forr (Versek az egri borról, 2000). A kötetek válogatása és szerkesztése annyi új adatot és forráskritikai tapasztalatot halmozott fel, hogy Lisztóczky László 2002-ben tanulmánykötetet jelentethetett meg, amelyben gróf Koháry Istvántól és a jeruzsálemi útleírást készítő ferences pátertől, Kiss Istvántól Fülöp Lajosig és Bán Imréig tekintette át a két város hagyományait A kötet idézetcíme („És te is üdvöz légy, testvérváros…!”) Utas Zsigmond 1865 és 1911 között élt gyöngyösi költő egy 1903-as verséből való, amelyet dr. Párvy Sándor püspökké szentelése alkalmából írt. Mint minden fontos könyv, ez sem csupán összefoglalónak, eredményközlőnek bizonyult, hanem feladatkijelölőnek, munkahipotézisnek is a szövegkiadás számára. És ezzel elérkeztünk recenziónk tulajdonképpeni tárgyához.

Fülöp Lajos és Lisztóczky László 2003-ban tett ígéretet arra, hogy megjelentetik és tanulmánnyal kísérik, a Vachott ~ Vahot család három írótagja munkásságának legjavát. 2005-ben Vachott Sándor verseinek minden eddiginél teljesebb kiadása jelent meg Emlékeim címen; ezt Vahot Imre honismereti írásainak kötete követte (2006), míg a 2007. esztendő meghozta Vachott Sándorné Csapó Mária emlékiratainak szemelvényes kiadását. De melléjük került a Jászapáti szónoka (2007) is, amely a 19. századi katolikus irodalom egyik, ha nem legtehetségesebb tagjának, Pájer Antalnak (1814–1881) 38 válogatott prédikációját és 30 versét tartalmazza. Ha hozzávesszük, hogy Lisztóczky 2001-ben Szent lant címen Pájer válogatott versit is közreadta, a 19. századra koncentrálódó kötetek száma immár – az antológiák nélkül is – valóban érdemes és alkalmas a vizsgálódásra, elemzésre.

Ha a kiadókat tekintjük: a gyöngyösi Pallas Kiadó mellett Gyöngyös Város Önkormányzata, a Vachott Sándor Városi Könyvtár és az egri Dsida Jenő Baráti Kör jegyzi őket, akikhez most a jászapáti Római Katolikus Plébánia és a helyi egyházi képviselőtestület társult. Az egyes kötetek támogatói között Detk, Nagyréde önkormányzata és több alapítvány is fellelhető. Vagyis: ez az impozáns szövegfeltárás és kiadás az önkormányzatok és a közgyűjtemények, az egyházi és a világi civil társadalom összefogásával jött létre. Mindenféle úgynevezett központi támogatás nélkül. A helytörténet mostanában amúgysem számíthat ilyen pályázati összegekre, amióta művelői (közgyűjteményi munkatársak, tanárok stb.) újabb keletű PhD-fokozat és konzorciumba tagozódás nélkül bizony magukra maradtak, nem nyújthatnak be központi pályázatokat – még akár hét vagy tíz kötetes kiadói tervvel sem. A mátraalji eredmények azonban például szolgálhatnak, az összefogás révén. A terjesztést sem bízták a „nagyok” kényére-kedvére. A számozott példányok (általában 1–500.) helyben árusítása mellett egyetemi oktatók, kutatók kapják meg őket; azaz, akik ténylegesen használják és oktatják.

Természetesen megkerülhetetlen a kérdés: a regionális hagyományápolás élesztésén túlmenően van-e szellemi hozadéka e szövegfeltáró és -kiadói tevékenységnek az egyetemes magyar irodalomtörténet számára is? Első fokon az adatok pontosítása várható tőlük. Lexikonok, kézikönyvek szerkesztői és szócikk-írói a megmondhatói, mennyi ellentmondásos és téves adat van forgalomban ma is azáltal, hogy a szakirodalom – ellenőrzés nélkül – egymástól kölcsönzi őket. Pájer Antal az ÚMIL második, javított és bővített kiadásában (2000) még mindig a téves 1817-es születési dátummal szerepel, a helyes 1814 helyett. Nem járt jobban Vachottné Csapó Mária sem: bár hagyatéka 1963-ban közgyűjteménybe került, a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárába, ahonnan 1967-ben publikálták a helyes születési dátumot (1828. január 24.), az ÚMIL második kiadása is ragaszkodik a korábbi és téves 1830-hoz – mitsem gondolva arra, hogy egy 13 éves leány hogyan mehetett volna férjhez 1843-ban Vachott Sándorhoz?!

A téves adatokra hamis és tetszetős legendák épülhetnek, amelyek részei lehetnek ugyan a kultusztörténetnek, de nem az irodalomtörténetnek. Pájer Antal nem nyújthatott menedéket 1850-ben a halálra ítélt, bujdosó Sárosi Gyulának Tiszafüreden, hiszen ekkor még Tiszabábolnán szolgált. Vachott Sándorról az ÚMIL sommásan annyit közöl, hogy a szabadságharc bukása után „elfogták” és „börtönbe zárták.” A költő ezzel szemben önként jelentkezett – felesége közvetítésével – a haditörvényszéken, ekkor még csak mozgásában korlátozták. Letartóztatása 1852 decemberében történt Nagyrédén, miután ottani házánál fogták el Sárosi Gyulát. Sárosi, Vachott és Zalár József bujdosásának és életének adatait most Lisztóczky tisztázta – ami különösen fontos irodalmunknak abban a korszakában, amikor fedőtörténetek, rémhírek homályosították el (a természetszerűleg hiányos forrásbázis mellett) az utókor tisztánlátását.

Más esetekben elszigeteltnek látszó adatok, dokumentumok kerülhetnek vissza igazi szellemi környezetükbe. Pájer Antal „A nemzeti őrsereg dala” c. verse (1848) hosszú ideig lappangott. Végül – egylapos nyomtatványként – az OSzK egyik kolligátumából került elő, amely a csornai premontrei rendház könyvgyűjteményéből jutott a nemzeti könyvtárba.

Gyarapodhat a tárgytörténet is. Zalár (1848-ig Hiesel ~ Hízli) József, a Damjanich-hadtest mellé kirendelt történetíró kétszer írta meg Csikány Ferenc honvédszázados történetét, aki az 1849. április 4-i tápióbicskei csatában halt hősi halált, de utolsó szavaival is („Fiúk, előre!”) katonáit buzdította. A Szabadságdalok (1849) „Csikány százados” c. költeménye Jókai Mór és Gyulai Pál figyelmét is fölkeltette. Jókai, aki a kötet első példányát kapta, a tisztről bővebben kérdezősködött, a történet és a kötet tehát számontartandó az 1848 mitológiáját képező Jókai-művek forrásai között. Gyulai Pál pedig Egerben jártakor maga vallotta meg Zalárnak, hogy legnépszerűbb versét, a „Hadnagy uram”-at az ő ihletésére írta meg.

Ezek a látszólag apró, mozaikszerű adatok, ha vérbeli filológus értelmezi és illeszti össze őket, a legnagyobb költők életrajzához is kínálhatnak új összefüggéseket. A fiatal, Pesten egyetemi tanulmányokat folytató Madách Imre 1839 júliusában anyjának szemrehányásaira irodalmi sikereivel válaszolt: „… mert oly verseket írok, hogy erővel az Athenaeumba ki akará tétetni Lónyay s Spetykó…” Lónyay Menyhért, a diáktárs neve ismerős, ám az is kiderül ebből a levélbeli mondatból, hogy a pályakezdő fiatalok számára Spetykó Gáspár (1816–1865), a Lisznyai Kálmán előtti évek palóc költője vitathatatlan szaktekintélynek számított. A Pestre tartó Petőfi Sándor 1844 februárjában, pénze elfogyván, Egerbe tért be. Név szerint Pájer Antalt, majd az ő távollétében Tárkányi Bélát kereste: olyan papköltőket, akiket személyesen nem ismert ugyan, de akiknek verseit olvasta, nevüket megjegyezte, sőt együtt is publikált velük. (Erre építette Lisztóczky azt az érdekes hipotézist, hogy „Eger mellett” c. költeményében Petőfi nem Vörösmartyt, hanem az egri várostromot újabban megéneklő Pájert kívánta felköszönteni, némi kölcsön reményében.) Utóbb ezek a költők – Spetykótól Pájeren át Zalárig – Gyulai Páltól és követőitől megkapták a „Petőfi-epigonok” gyűjtőnevet, amit az irodalomtörténet napjainkig ismételget. Való igaz, hogy 1844 után mindnyájan az egyetemes költőzseni hatása alatt verseltek (mint a kortársak általában), de életüknek volt egy olyan szakasza is, amikor társai, inspirálói, sőt az idősebbek némileg előfutárai is lehettek a világirodalomban belépett nagy költőnknek.

Országszerte az önkormányzatok, a művelődési és oktatási intézmények sokat tesznek a nem országos jelentőségű évfordulók megünneplése terén. A Győr-Sopron-Moson megyei kisváros, Tét emlékszobával áldozott születte, Kisfaludy Károly emlékének; az EU-pályázat pénzeiből új faluközpontot épített Tápiógyörgye iskoláját nevezte el és szobrot is avatott az ott megfordult Kazinczy Ferencről; a Zala megyei Dióskál ugyancsak szobrot állított az ott született Virág Benedeknek halála 175. évfordulóján; a Veszprém megyei Nagyesztergár is megemlékezett fia, Ányos Pál 250. születési évfordulójáról stb., stb. Az irodalomtudomány, az ún. „szakma” (amelynek jelentős hányada még mindig a nemzetközi divatirányzatok és az ennek megfelelő szaknyelv honosításával van elfoglalva) kötelességének vallhatja, hogy segítse az irodalmi helytörténet törekvéseit, számon tartsa és beépítse eredményeiket.*

Kerényi Ferenc