stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


közlemények

„…ahol az adatok világa megszűnt, ott a képzelet,

költői fölfogás, logikai továbbalkotás fáklyája mellett

nem szívesen haladott tovább…”

Kőváry László Kemény Józsefről[1]

Sásvári Gergely 1570-es, ismeretlen munkájáról. (Hiteles-e Az szent…vallásnak védelmezése című mű leírása?)[2] Kemény József hamisítói tevékenységét már többen „méltatták”.[3] Ennek alapján talán nem volna haszontalan – folytatva az RMNy által megkezdett munkát – a gróf keze nyomát keresni – adatainak hitelességét vizsgálni – Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárának esetében is.[4] Ha szó szerint vennénk Tagányi Károly intését, amely szerint azokat az adatokat is „…melyeknél a hamisításnak célja nem is oly szembeszökő – föltéve, hogy eredetüket az ő másolatainál tovább nem vihetjük – a legparányibb gyanú alapján is föltétlenül el kell dobnunk…”,[5] bizonyára az elsők közt törölhetnénk régi nyomtatványaink bibliográfiájából Sásvári Gergely 1570-re datált Az szent Vallásnak igaz titka, Magyarázata, és Ellenségei ellen valo igaz védelmezése című munkáját. Ennek Szabó Károly által adott címleírásában ugyanis – amelyet, mint alább látni fogjuk Szabó Kemény Józseftől vett át – a szerző magát „Nagy Váradi” prédikátornak nevezi, ami több mint szokatlan a 16. században. Figyelemre méltó az is, hogy miközben a hitviták ekkoriban még kiforratlan, folytonos változásban lévő dogmarendszerek mentén zajlottak, ez a cím lezárt, kialakult dogmarendszert sugall. Az egész vallásról, mint egységesről, teljesről nyilatkozik, nem csupán annak egy vitás részéről. Ennyi gyanús jel talán elég ahhoz, hogy alaposabban körbejárjuk a mű hitelességének kérdését.

Szabó Károly tehát a következőképpen írja le Sásvári munkáját:

„Sásvári Gergely. Az szent Vallásnak igaz Titka, Magyarázata, és Ellenségei ellen valo igaz védelmezése. Mellyet minden Keresztyén hívnek meg-nyugtatására írt SÁSVÁRI G. Nagy Váradi Predikátor, Váradonn. 1570. 8r. 198.l. Igy adja ezen irodalomtörténetünkben ismeretlen s ma tudtunkra egyetlen példányban sem létező könyv czimét gr. KEMÉNY JÓZSEF, Lexicon Eruditorum Hung. czimü kéziratában ( az erd. Muzeumban), Sásvári szó alatt. Ő a czimet a n. enyedi ref. coll. példányáról vette, mely 1849-ben elpusztult.”[6]

Ezt követően Szabó röviden összefoglalja a Sásvárira, Várad első név szerint is ismert protestáns rektorára vonatkozó irodalmat. Az RMNy később átvette Szabótól ezt a tételt, kibővítve azzal, hogy kérdéses a mű nyomdászának személye – Komlós András vagy Hoffhalter Rudolf – és a nyomtatás helye, de ezek a kérdések példány hiányában nem dönthetők el megnyugtatóan.[7] Azt, hogy a mű tipográfusa Komlós volt, először Kanyaró Ferenc vetette fel.[8] Szerinte Komlós 1570-ben elhagyta a Nyomtató utcát Debrecenben, sajtójával átköltözött Váradra, s itt nyomtatta – neve elhallgatásával – Az szent Vallás… védelmezését. Kanyaró azt is tudni véli (bár nem erősíti meg egyetlen hivatkozással sem), hogy Sásvári azért kényszerült ennek az apológiának megírására, mert miután a váradi disputáción egy görög nyelvi kérdésben az antitrinitáriusoknak adott igazat, elterjedt róla, hogy maga is unitáriussá lett, s ezt kellett megcáfolnia. Ezt a gondolatmenetet halljuk vissza a későbbi egyház- és nyomdászattörténeti munkákban is, amelyek foglalkoznak Sásvári könyvével.[9] Próbáljuk meg tehát bemutatni ezeket, miközben tisztázzuk a következő kérdéseket: Mit tudhatunk Sásvári Gergelyről? Hogyan illeszkedik ez a munka az 1570-es év hasonló tárgyú polemikus művei közé? Magyarázza-e Csáky Mihály – cenzúrarendeletként is értelmezett – levele, hogy a nyomdász eltitkolta nevét? Tisztázható-e a nyomdász- és nyomdahely-kérdés? Ha mindezeket a kérdéseket körbejártuk, kiderül, mennyire lehet hitelesnek tekinteni Kemény József leírását.

1. Sásvári Gergely. Sásvári Gergely 1562. november 9-én – Erasmus Rodingerus rektorsága alatt – „Gregorius Sasvari nobilis”-ként iratkozott be a wittenbergi egyetemre.[10] A Toldalagi család levéltárában fennmaradt, 1585. december 21-én keltezett végrendeletében[11] Sásvári a következőket fűzi peregrinációjához:

„…egy jámbor fő ember Erdélyben, ki immár régen megholt, adott vala nekem tanuságomra száz forintot, ilyen conditioval, hogyha Isten engemet éltet és értékem lehet reája, énis ismég száz forintot adjak valamely jámbor tanuló deáknak.”[12]

Wittenbergből való hazatérésének pontos dátumát nem ismerjük,[13] de 1567-ben már a váradi iskolában találkozhatunk vele. Erről Skaricza Máté beszámolójából tudunk, aki a Szegedi Kis Istvánról szóló életrajzában a következőket írja:

„Reuocatus inde literis Szegedini & patriae non prius redeo, quàm praeclaras quasque Transylvaniae & Siculiae vrbes ad Moldauiam vſque preluſtro, Thomamque Caplianum Varadino ad habendas ſcholae patriae meae ſuſtinendas mecum defero. Is tunc ſub Gregorio Saſuario Graecis maximė literis & Poëſi incumbebat. Huic tandem Saſuario propidem Carolius noſter ſucceβit…”[14]

Sásvári tanári működése nagy valószínűséggel arra az időszakra esett, amikor a debreceni nagy tűzvész elpusztította az ottani iskolát, és pár évig a váradi pótolta azt.[15] Az iskola Zoványi szerint 1567-ben triviális fokon állt, de 1569-ben már „celebre gymnasium”-ként említik.[16] Skaricza szerint Sásvárit „nemsokára” Károlyi Péter követte az iskola élén. A cserének valamikor 1567 végén, 1568 elején kellett megtörténnie, hiszen a második gyulafehérvári hitvita jegyzőkönyvében Károlyi már váradi rektorként szerepel, ez pedig 1568. március 8-án kezdődött.[17] Hogy Sásvárival ez után pontosan mi történt, azt nehéz megmondani. Általában a váradi prédikátorságot jelöli meg a szakirodalom, mint pályája folytatását.[18] Teszik ezt Az szent Vallásnak …védelmezése leírásában megjelölt titulus és évszám alapján, ahogy azt Koncz József is – aki Sásvárival a legrészletesebben foglalkozott – megjegyzi: „Ekkor valószínűleg a váradi papi hivatalba lépett, a mit abból következtetünk, hogy 1570. Váradon kiadott munkája címlapján „nagyváradi prédikátornak” mondja magát. Meddig folytatta Váradon a papi hivatalt, arra nem találtam adatot.”[19] Nézzük meg tehát, hogy meddig lehetett váradi pap Sásvári Gergely! Hogy ezt kiderítsük, fontos tisztázni, hogy Váradon 1628-tól töltötte be a pásztori tisztet egyszerre három lelkész.[20] Addig ketten végezték a papi szolgálatot. Károlyi Péter, aki Sásvári örökébe lépett a tanítóságban, nem sokáig öregbítette az iskola hírnevét. A wittenbergi diákcoetus matriculája 1 tallér adományát 1568. augusztus 30-án elkönyvelve már „reverendus dominus” – nak írja Károlyit.[21] Károlyi tehát az első váradi protestáns prédikátor, Czeglédi György társa lett, aki 1556-tól 1570-ig működött Váradon. Távozása után Vetési János következett a prédikátorok sorában. Károlyi Péter pedig 1576-ig, haláláig maradt Váradon.[22] Már ebből a felsorolásból is kitűnik, hogy Sásvári legfeljebb az 1567 vége/1568 eleje és augusztusa közti rövid időszakban lehetett váradi prédikátor. 1570-ben már rég nem. Megerősíti ezt Károlyi Péter Az eg igaz Istenreol es az Iesvs Christusnak eoreok istensegereol és fivsagarol… című,[23] 1570-ben megjelent prédikációskötetének utószavában is, ahol megemlékezik prédikátortársairól:

„Eβt Praedicallottam az Varadi Eccleſiaban minden βin mutatasnelkuel az en βolga tarsaimmal, eleoszeor az en tiβtalendeo (sic!) Vrammal es attiamfiaual Cegledi Gieorgiel, ki moſtan az Tarczali Eccleſianak hyuseges Paſtora, ez vtan Veteſi Ianos Vrammal…”[24]

Sásvári Gergely tehát nem volt állítólagos könyve címlapján szereplő időpontban a váradi lelkészek közt. Ezt Zoványi Jenő meg is jegyzi : „Az, hogy 1570-ben megjelent művének címmásában Kemény József gr. azt is beleírta, hogy „váradi prédikátor” bizonnyal nem a címlap alapján történt.”[25] Zoványi további következtetéseket nem von le mindebből.

Biztos mindenesetre, hogy Sásvári részt vett 1569. október 20. és 25. között tartott váradi disputáción. A hitvita unitárius jegyzőkönyve leírja, hogy az ötödik napon kérte fel Dávid Ferenc – Hellopeus Bálint felvetésére – görög nyelvtudósként egy grammatikai kérdés tisztázására.[26] A fő kérdés természetesen Krisztusnak az Atyával való egyenértékű istenségéről szólt. Sásvári itt kijelenti, hogy „…az virgula, és az meg-választó igétske meg mutattya, Hogy az egyedöl valo Istent neuezi az Attyát: A Iesus Christust kedig, annac az ő Fiát.”,[27] vagyis az unitáriusok értelmezését erősíti. Ha ehhez hozzávesszük, hogy János Zsigmond még ebben az évben szőlőt adományozott Sásvárinak a Nádas-hegyen,[28] nem csodálkozhatunk, hogy Kiss Áron református zsinatok végzéseiről szóló munkájában az unitáriusok közé sorolja Sásvárit.[29] Kortársak műveit olvasva azonban nem találunk arra vonatkozó utalást, hogy ez a vélekedés akkor is elterjedt volna. (Egyáltalán: jellemző, hogy a szemben álló felek (reformátusok és unitáriusok) ebben az időszakban a legapróbb történésről, bántásról megemlékezzenek levelezésükben vagy nyomtatott munkáikban, és azonnal cáfolni igyekezzenek minden az ellenféltől származó érvet,[30] de Sásváriról és nyilvánvalóan polemikus dolgozatáról sehol sem olvashatunk.) A szőlőszerzést Sásvári egyébként végrendeletében a következőképp kommentálja: „…a Nádason való szölőt peniglen az én szolgálatommal találtam.”[31] Ékes bizonyítéka amúgy, hogy Sásvári élete végéig kálvinista maradt, hogy azt a bizonyos száz forintot, amelyett a végrendeletében egy peregrináló diák ösztöndíjaként hagyott, a váradi kálvinista prédikátorokra bízza, hogy annak adják, akit érdemesnek tartanak rá.[32]

Sásvári sokat idézett végrendeletét egyébként Telegden írta, amiből következtethetünk arra, hogy Váradról Telegdi Miklós[33] vitte el udvari papnak Mezőtelegdre. Szintén ebből a forrásból látható, hogy Sásvárinak nem volt saját családja, hisz mindenét három húgára és még élő, „vén” anyjára hagyta, valamint azt, hogy nevét Sásvári (nem Sasvári) formában írja alá. Halálának körülményeiről, idejéről nincs további adatunk.

2. A cenzúra éve? Csáky Mihály kancellár 1570. február15-én többek közt a következőket írja Melius Péterhez intézett levelében:

„…serenissimus Princeps noster (…) mihi mandavit serio significare tibi, ut iamtandem a convitiis et maledictis cessaretis, neque qiuquam novi scripti excuderetis citra Ecclesiae iudicium et consensum, aut inconsulta eius Maiestate. Nullo enim modo feret deinceps famosos versiculos, aut libellos convitiis scatantes in publicum prodire, unde lectores Christiani offendantur et ministros Christi immodestiae culpent, propter quos male audiat ecclesia Dei.”[34]

Ezeknek a soroknak adott nemrégiben új értelmezést Balázs Mihály, amikor szakított a levelet egyértelműen szigorú cenzúrarendeletnek tartó felfogással, és olyan mozzanatokra hívta fel a szövegből a figyelmet, „…amelyek az országában rendezett és mederben tartott hitvitákat szorgalmazó fejedelem képét erősítik, azét, aki meg akarja akadályozni, hogy országa gyalázkodó és anarchiába torkolló hitviták színterévé váljék. (…) A hangsúlyok ilyen elhelyezésével persze a levél is elasztikussá válik, hiszen szinte kiskaput nyitott a magvas teológiai témákat a szentírásra támaszkodva tárgyaló művek előtt, s azt bizony nehezen lehetett megítélni, hogy a bennük elhelyezett oldalvágások közül mi minősülhetett gyalázkodásnak. (…)…bizonyos jelek szerint mindkét táborban megfogalmazódtak olyan írások, amelyeket Csáky Mihály levele elmarasztalt.”[35] Ezek református részről – a vizsgált 1570-es évben – a következők: Károlyi Péter: Az eg igaz Istenreol es az Iesvs Christusnak eoreok istensegereol as fivsagarol valo Praedicatiok, az szent irasbol szedetettek Caroli Peter varadi paztor altal. Debreczembe 1570 Komlos;[36] Melius Juhász Péter: [1] Confessio…Czengerina…– [2] Principia…, Debrecini MDLXL Lupinus;[37] Melius Juhász Péter: [1] Az egez Szent Irasbol valo igaz tvdoman, [2] (Ez vilag kezdetitül fogua valameni eretnekek voltac…) Debreczembe 1570 Komlos;[38] Melius Juhász Péter: Igaz Szent Irasbol ki szedettet enek…(Debreczembe) MDLXX (Komlos);[39] Melius Juhász Péter, Propositiones verae et consentientes Scripturis Sacris, Debrecini [1570] Lupulus.[40]

Hogy ezek a művek megjelenhettek, azt nem csak az magyarázza, hogy esetleg már a levél megírása előtt nyomdába kerültek vagy hivatalos jellegű iratok voltak, ahogy Zoványi feltételezte,[41] hanem az is, hogy János Zsigmond kancellárja levelében megfogalmazott szándéka nem olyan erőteljesen korlátozó, mint az egy évvel későbbi, Báthory Istvántól származó jogilag is kimunkált cenzúrarendelet.[42] Témája és feltételezett nyomdásza alapján ebbe a református műveket tartalmazó vonulatba tartozna tehát a Sásvári-könyv is. Nagy kérdés, hogy ha hittársai hasonló iratain – Balázs Mihály interpretációját erősítve – szerepelhetett a nyomdász neve, akkor az övén milyen különleges okból kellett volna elhallgatni?

3. Nyomdászattörténeti koncepció(tlanság). Persze valóban nehéz egy példányból nem ismert kiadvány nyomdászának kérdését megnyugtatóan tisztázni. Naményi Lajos a nagyváradi nyomdászat történetéről szóló tanulmányában[43] a Hoffhalter-nyomtatványok között tárgyalja Az szent Vallásnak… védelmezését. Teszi ezt a váradi nyomdahelyből kiindulva, mondván, hogy itt nyilván Hoffhalter Rudolf működhetett apja halála után. (Ugyanezt veti fel – indoklás nélkül – a már ismertetett RMNy 293 is. ) Kanyaró Ferenc – előbb szintén felvázolt – elképzelése[44] Komlós Andrást tartja a nyomdásznak, akit Kanyaró Váradra költöztet e munka nyomtatásának idejére. Gulyás Pál átveszi Kanyaró elméletét, azzal a fenntartással, hogy „…föltevését ellenőrizni nincs módomban, de annyi tény, hogy Komlós 1571. szeptember 16-ika körül ismét Debrecenben van.”[45] Varjas Béla szintén ezen a vonalon halad, de némileg módosítja a koncepciót, mikor azt írja: „Kanyaró Ferencnek az a feltevése, hogy Komlós 1570 nyarától 1571-ig Váradra költözött volna alig valószínű. Sokkal hihetőbb, hogy Sásvári Gergely váradi szakramentárius prédikátor művét Debrecenben nyomtatta ki, de a cenzúrarendelet miatt Komlós saját nevét elhallgatta, s megjelenési helyként megtévesztésül Váradot tüntette fel.”[46] Ezt félig alátámasztja, hogy V. Ecsedy Judit sem számol be a hazai könyvnyomtatás korai időszakának monográfiájában arról, hogy Komlós elköltözött volna Váradra.[47] A megtévesztéses-bujdosós feltevést azonban cáfolni látszik, hogy – ahogy láttuk – Komlós az ebben az évben megjelent hasonló tárgyú munkái kiadásakor nem félt ennyire. Igaz ugyan, hogy egyes esetekben nevének ellatinosított formáját szerepeltette, de feltüntette azt! Nevének elhallgatását 1571 után használja, amikor a valódi cenzúrarendelet életbe lép. Feltűnő ráadásul, hogy Komlós a teológiai tárgyú irodalom nyomtatásakor mindig negyedrét formátumot használ. Miért tért volna át Sásvári esetében a nyolcadrétre? (Magvas teológiai értekezést nem ebben a formában szokás nyomtatni!) Sásvári művének – Kemény címlapmásolatán szereplő adatai alapján – tehát aligha lehetett Komlós a nyomdásza.

Hoffhalter Rudolfra kell tehát figyelmünket fordítanunk. Róla Borsa Gedeon állapította meg, miért nem léphetett rögtön apja örökébe annak 1568-ban bekövetkezett halála után. „A magyarázata ennek nyilván az volt, hogy miután 1550-ben született, ekkor még kiskorú volt. A római jogban betöltött 25. évvel vált az ember teljes jogúvá. A XVI. századi joggyakorlat alapján azonban már bizonyos esetekben, különösen örökölt iparnál, már a betöltött 21. évvel is jogilag nagykorúvá lehetett válni. (…) Hoffhalter Rudolf, aki 1571. decemberében lett jogképes, ezek után az 1573–1574. években (…) már önállóan dolgozott.”[48] Ezért állapítja meg V. Ecsedy Judit, hogy Hoffhalter Rudolf – 1568-ban kiskorú lévén, – nem lépett Gyulafehérváron apja nyomába, és „Váradon sem dolgozott, mint azt korábban feltételezték.”[49]

A kör tehát bezárult. A két elképzelhető lehetőség közül egyik tipográfus sem tekinthető Sásvári könyve nyomdászának.

4. Konklúzió. Van tehát egy egyetlen forrásból fennmaradt címleírásunk, amelyben anakronisztikus a „nagyváradi” kifejezés, és a lezárt dogmatikai rendszer, mint szövegszervező elv. A feltételezett szerző létező személy, és „indítéka” is lehetne a maga apológiájának megírására, de a mű megjelenésének idejében nem azt a tisztséget viseli, amely a címmásolatban szerepel. A megnevezett nyomdahelyen – mai tudásunk szerint – nem üzemelt nyomda 1570-ben. Nyomdászt sem lehet találni, akit – legalább elvi alapon – könnyen társíthatnánk a műhöz. Szokatlan ezen kívül a mű formátuma, és az is, hogy a kortársak nem reagáltak a címben sugallt polemikus hangra. Ráadásul forrásközlőnkre nem először vetül a hamisítás, vagy legalábbis a „hanyag adatkezelés” árnyéka… Hogy ez a feljegyzés éppen a leégett nagyenyedi kollégium könyvtárának anyagából származik, eszünkbe juttatja Tagányi másik jellemzését: „A Kemény József-féle hamisítványoknak az az ismertető jelük, hogy eredetijüket sehol sem lehet felfedezni…”[50] A nagyenyedi könyvtár mai állományában, illetve Bethlen Katának az enyedi könyvtárba került könyveinek jegyzékében legalábbis semmiképp.[51] Mindezeket figyelembe véve tehát elmondható, hogy Sásvári Gergely Az szent Vallásnak… védelmezése című munkáját kénytelenek vagyunk a koholmányok közé utalni mindaddig, míg rá vonatkozó újabb adat elő nem kerül.

Az RMNy 293 tehát törlendő, helyette:

Sásvári Gergely: Az szent vallásnak igaz titka, magyarázata és ellenségei ellen való igaz védelmezése. Várad 1570. - - Vide Appendix 32A

Appendix 32A

Sásvári Gergely: Az szent vallásnak igaz titka, magyarázata és ellenségei ellen való igaz védelmezése. Várad 1570.

Koholt nyomtatvány.

E nyomtatvány leírását Szabó Károly a következőképpen adja meg bibliográfiájában: „Sásvári Gergely. Az szent Vallásnak igaz Titka, Magyarázata, és Ellenségei ellen valo igaz védelmezése. Mellyet minden Keresztyén hívnek meg-nyugtatására írt SÁSVÁRI G. Nagy Váradi Predikátor, Váradonn. 1570. 8r. 198.l. Igy adja ezen irodalomtörténetünkben ismeretlen s ma tudtunkra egyetlen példányban sem létező könyv czimét gr. KEMÉNY JÓZSEF, Lexicon Eruditorum Hung. czimü kéziratában ( az erd. Muzeumban), Sásvári szó alatt. Ő a czimet a n. enyedi ref. coll. példányáról vette, mely 1849-ben elpusztult.” (RMK I 83)

Sásvári Gergely wittenbergi peregrinációja után, ahogy Skaricza Máté beszámol róla (Stephani Szegedini vitae. In: Szegedi, Stephan: Theologiae sincerae loci communes…Basel, 1585. β4b), a váradi református iskola rektoraként tevékenykedett 1567 végéig, 1568 elejéig. Váradi prédikátor legfeljebb 1568 augusztusáig lehetett, amikortól Károlyi Péter lépett a helyébe (SeAE II: 489.) Sásvári Mezőtelegden kelt végrendeletéből kitűnik, hogy Telegdi Miklós udvari papjaként folytatta pályáját (Figyelő 1888: 76.). 1570-ben, állítólagos műve kinyomtatásakor tehát Sásvári már rég nem volt váradi prédikátor, ezért két okból is gyanút keltő a címleírásban szereplő „Nagy Váradi” kifejezés: egyrészt, mert nem igaz, másrészt, mert a 16. században csak a „váradi” elnevezést használták. Szembeötlő még, hogy a címleírás anakronisztikusan lezárt dogmarendszerre utal, ami szintén nem jellemző a 16. századi polemizáló művek esetében. Kérdéses a mű nyomtatásának helye és a nyomdász személye is. Kanyaró Ferenc azt feltételezte (MKsz 1906: 306.), hogy a nyomdász Komlós András, aki rövid időre áttette székhelyét Váradra, ekkor nyomtatta Sásvári könyvét. Varjas Béla szerint is (BHA 5: kísérő tanulmány 20–21 és 29.) Komlós a tipográfus, de Debrecenben nyomtatta ki a művet, csak a cenzúrarendelet miatt eltitkolta a nevét és megtévesztésül Váradot tüntette fel nyomdahelyként. Komlós azonban az 1570-ben keletkezett hasonló tárgyú nyomtatványain nem használ ilyen módszereket, csak később, a Báthory István-féle jogilag is kimunkált, szigorú értelemben vett cenzúrarendelet hatására. Komlós ráadásul a negyedrét formátumot alkalmazta a többi református teológiai iratnál, tehát a nyolcadrét-forma is szokatlan ebben az esetben. Naményi Lajos szerint a könyvet Hoffhalter Rudolf nyomtatta Váradon (MKsz 1901: 179.). Ezt cáfolja Borsa Gedeon azon megállapítása (Könyvtör


téneti írások I. Bp., 1996: 209.), hogy Hoffhalter Rudolf csak 1571. decemberétől lett nagykorú, ezért nem nyomtathatott korábban. Mindezen felül elmondható, hogy a mű létezéséről Kemény József adatközlésén kívül nem számol be egyetlen más forrás sem. Figyelembe véve tehát Kemény József számos egyéb hamisítását, Sásvári Gergely művét fikciónak kell tekinteni mindaddig, míg egyéb hitelt érdemlő forrás nem bizonyítja egykori létezését.

Varga Bernadett

Felbukkant egy unikális 16. századi magyar kalendárium. Igen különleges könyvtörténeti ínyencség bukkant fel a Központi Antikvárium 100., jubileumi árverésén.[52] Az 1583. évre készült bécsi magyar nyelvű kalendáriumot ugyan a szakirodalom már ismerte, azonban a modern könyvtörténeti kutatások megkezdése óta maga a példány nem volt a kutatók kezében.

Első alkalommal Hodinka Antal adott róla hírt, a Batthyány-család körmendi könyvtárában őrzött példányt ismertetve.[53] Valamivel részletesebb Dézsi Lajos leírása szintén a körmendi példányról.[54] Ennek később nyoma veszett. Bár a Régi Magyarországi Nyomtatványok című retrospektív nemzeti bibliográfia a korábbi irodalomra hivatkozva, illetve egy címlapfotó alapján felvette a kiadványt,[55] azonban az RMNy szokásos címleírási szabályait figyelembe véve, egyértelmű, hogy a példány nem állt a bibliográfusok rendelkezésére.

Tudomásunk szerint a kalendáriumról még egy alkalommal esett szó a szakirodalomban, H. Hubert Gabriella a benne olvasható hónapverset Szilády Áronnak a MTAK Kézirattárában őrzött kéziratos hagyatéka alapján közölte.[56] Első alkalommal Dézsi Lajos szólt a hónapversről, szerinte azonban az az 1593. esztendőre készült, Siczben nyomtatott kalendáriumban[57] jelent meg. Ez az ugyancsak a Batthyányak körmendi könyvtárában lévő unikum kötet később szintén lappangott, az RMNy leírása Dézsi Supplementumára támaszkodott. A siczi kalendárium azóta megkerült,[58] de benne latin nyelvű hónapvers található. Így jelenlegi ismereteink szerint e költemény csak ebből az egyetlen példányból ismeretes. Az említett cikkben H. Hubert Gabriella a rendelkezésre álló forrás alapján betűhű átiratot kívánt adni, és beszámol arról, hogy a disztichont a régi magyar versek leltárába is felvették RPHA 3202. szám alatt.[59] Bár a Szilády nyomán közölt szöveg valóban csak kisebb helyesírási különbségekben, néhány apróbb pontatlanságban tér el a nyomtatott szövegtől, a fenti szempontok figyelembe vételével azonban mégis érdemesnek tűnik a most előkerült példány alapján a vers betűhű átiratát közölni megőrizve a helyesírásbeli- és sajtóhibákat is:

 

Január

Az vieſztendeo kezdeſſek teoled Vriſten.

Mert teoled minden eredet aduauagion.

Február

Aldozzal moſtan Chriſtuſnak ſzent enekekkel,

Ad meg mindenben dicziretire valot.

Március

Moſtan hadra valo vagion ideo most feniegeti,

Chriſtuſt az eordeog: Chriſtuſis iſmegeotet.

Április

Az gieozeo Chriſtus moſt ter meg ime pokolbol,

Az ſzeles feoldis moſt ſzaradaſra valik

Május

Az Mezeon ſzegi szep viragot nagi vigaſaggal,

Mert moſt ideonek gieoneorüſege[60] vagion.

Június

Aratokot keres, czinali ſarlot ſieteſſel,

Mert az nap feon iar: keozel arataſodis.

Július

Nezd meg az hangiat te reoſt meli terhet el hordoz,

Rola veuen peldat giorſoſagokra ſies.

Augusztus

Iſten aiandekiaual ha ſok aſztagot hantal,

Ad meg Iſtennek dicziretire valot.

Szeptember

Hogi az ſzanto ember vigabban telbe Leheſſen,

Meg ſzantot feoldben buzaiat hannia vigan.

Október

Meg erth ſzeolleodheoz Laski most nagi ſieteſſel

Haſas[61] Bacchusnak immar ideie vagion.

November

Szent kelemennel iüſz kegietlen veſzekedeo tel

Az iſtallokban barmokat üzeod igen.

December

Holnapiual ez az eſztendeo betelik immar,

Mikoron Chriſtuſt Maria ſzüli neküuk.

A példány azonosításához szükséges adatokat sem Hodinka, sem Dézsi nem jegyezte fel, így nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a körmendi kötet került volna ismét a nyilvánosság elé. Figyelembe véve azonban, hogy régi magyar kalendáriumainkból milyen ritka kincs egy-egy teljes példány, feltételezhető, hogy ugyanarról a darabról van szó. Egykor a Batthyányaknak szép gyűjteménye lehetett a ma már példányból ismeretlen, vagy lappangó kalendáriumokból. Az RMNy első kötete Dézsire támaszkodva könyvtárukból további öt 16. századi kalendáriumot ismertet,[62] ezek a siczi kivételével ma nem fellelhetők.[63] Közülük csupán egyikből ismeretes még egy, mindössze néhány levélnyi töredék[64], zömük mai tudásunk szerint unikum.

Szintén nem bizonyító erejű, de az azonosság gyanúját erősíti Szilády megjegyzése, amely szerint a körmendi kötetben a hónapvers egyik betűje nehezen olvasható, miként ebben a példányban is.[65]

A könyv korabeli stílust utánzó, régi anyag felhasználásával készült modern pergamenkötésben van. Naptárrészében több egykorú, napi feljegyzést (legfőképp pénzügyeket, kiadásokat) tartalmazó magyar nyelvű kézírásos bejegyzés található. A címlap leírása nem olvasható ki világosan, talán a kötet bécsi vásárlására vonatkozik, de az összeg (6 fl. 25g.) túl soknak tűnik erre.

Mindezek áttekintése után, talán nem érdektelen a most újra felbukkant, magántulajdonban lévő példány alapján az RMNy leírási gyakorlatának megfelelő ismertetést készíteni, amely az unikum kötet sorsától függetlenül a majdani pótlások elkészítésénél alapul szolgálhat. Egyúttal mód nyílik a példány hiányában tett korábbi megjegyzések pontosítására is.

RMNy 503

[1] KALENDARIVM es ez ielen valo 1583. esztendey practika mynd az egh forgasaban, ideonek valtozasaban es orszagokban valo teortenetekkel eggietemben, melliet az Slouatius Peter mester craccai astrologus iteleti szerent, mastan Pal Sebestyen magyarul fordeitotta. – [2] (Az kalendariomnak vtolso resze, mely practikanak neueztetik es egynehany orszagoknak teortenendeo dolgait es esetit az minden napi ideo iarasokkal egietembnn [!] magaban foglallia ez ielen valo 1583. esztendeore, melliet Slouatius Peter mester itileti szerent mostan Pal Sebestien magiar nielure fordetot…) Beczben [1582] Apffel Mihali.

[A]8 B8–E8 F3+1 = [43] fol. – 8° – Mult ill., 1 ins., orn.

Sztripszky I 1818/25 ← MKsz 1892–1893: 220 – Dézsi: Suppl. 14

Naptár és prognosztikon. – A címlapon vörös és fekete nyomással a babérkoszorúval övezett magyar címer látható. Hátán az év jellemző adatai és a naptárjegyek magyarázata áll. Ezt követi a Sokféle dolgokról való választás, avagy számtartás a planétáknak különféle forgások szerint ([A]2a–[A]4a), amelyben az asztrológiai jegyek magyarázata és értelmezése olvasható. Majd a naptártáblák következnek ([A]4b–D4a), amelyek szerkezete a következő: minden hónap négy, körzetekből összeállított kerettel övezett lapot foglal el. Mindegyik a verzó lapon kezdődik, ezen legfelül vörössel nyomtatva a hónap magyar elnevezése és napjainak száma olvasható, alatta fametszetes hónapillusztráció, majd a hónap napjai következnek a 13. nappal bezárólag. A szemben elhelyezkedő rektó lapon a hónap vörössel nyomtatott latin neve, alatta lineákból készített vonallal elválasztva a napkelte, napnyugta időpontja, valamint a nappal és az éjszaka hossza olvasható. Ez alatt hasonló módon lineával elkülönítve a bejegyzések számára üresen hagyott rész található, bal szélén a szemben lévő lapon részletezett napok sorszáma áll, egymás alá oszlopba rendezve. Ennek hátán a hónap 14. napjával kezdődő rész következik, felül szintén a hónap magyar neve és napjainak száma áll vörössel nyomtatva. A szemben lévő lap az előbbihez hasonlóan elrendezett, azonban a hónap vörössel nyomtatott latin neve alatt és az oszlopba rendezett számok alatt két soros hónapversek olvashatók. Januári kezdősora: Az újesztendő kezdessék tőled Úristen. Ezt követi az önálló címlappal (D4b) ellátott prognosztikon, amelyet latin nyelvű verses Carmen dedicatorium ad… Iohannem Izdenczi, in praesidio Iaurien(sis) sacrae caesareae regiaeq(ue) majestatis certorom equitum capitaneum et… Francisci Iakusith… dominum suum observandissimum (D5a–D6a) vezet be, aláírója Sebastianus Pal, theol. stud. A prognosztikon a következő fejezetekből áll: Az esztendőnek kezdetiről és fordulásáról (D6b) – Ez esztendőn uralkodó csillagokról, ki ez esztendőnek urának mondatik (D6b–D7a) – Ez esztendőnek közönséges állapotáról (D7a–b) – A földi gyümölcsöknek természetéről (D7b–D8a) – A döghalálról és betegségekről (D8a–b) – A békességről és hadról (D8b– E1a) – A keresztényeknek állapotárólA zsidókról (E1a) – A törökökről, scytiaiakról és szaraceusokrólEgynéhány országoknak állapotáról, és először Lengyelországról (E1b) – A krakkói városrólA nagyobbik Lengyelországról (E2a) – A bőséges Litvániai hercegségről (E2a–b) – Masóviai és Russziai hercegségekről (E2b) – Leopoliai városról (E2b–E3a) – Prussziai hercegségről (E3a) – A bőséges és dicséretes Magyarországról (E3a–b) – Csehországról (E3b) – Bécs országról (E3b–E4a) – Slezia országról (E4a) – Morvaországról (E4a–b) – Követségekről és úton való járásokrólAz égésekről (E4b) – A nehézkes asszonyi állatokról (E5a) – Azokról, kikben bizonyos planéták szoktak uralkodni (E5a–b) – Az ércekről (E5b–E6a) – Második része a praktikának. A tének [!] maradékáról (E6a–E7b) – A tavasznak kezdetéről és állapotáról (E8a–F1a) – A nyárnak kezdetéről és állapotáról (F1a–F2a) – Az ősznek kezdetéről és állapotáról (F2a– F3a) – A megmaradt télről és mivoltáról (F3a). A kiadványt a szerzőnek a prognosztikon pontatlanságai, az előrejelzések bizonytalan volta miatti mentegetőzése, egy kétsorsos hálaadó fohász, végül záródísz zárja (F3b).

A kalendáriumot Piotr Słowacki krakkói csillagász állította össze (vö. 427, 769). A fordító Pál Sebestyénről annyi tudható, hogy 1581–1582-ben a bécsi egyetemet látogatta, a matrikula szerint 1581. április 10-én iratkozott be Sebastianus Päll de Hegy, Hung. néven (Franz Gall: Der Matrikel der Universität Wien. Graz–Köln 1954–1975, IV.1.5). A prognosztikon ajánlásából következtethetően teológiát hallgatott. E bejegyzés alapján születési helyéül valamely Pozsony megyei, Hegy nevű település gyanítható. Csak e kalendárium fordítójaként ismeretes.

E nyomtatvány ma ismert egyetlen példányát Hodinka Antal ismertette (MKsz 1892– 1893: 220), az ő nyomán vette fel bibliográfiájába Sztripszky Hiador (I 1818/25). Majd nagyobb könyvészeti pontossággal Dézsi Lajos írta le (Supp. 14). Hónapversét Szilády Áron kéziratos hagyatékában fennmaradt átirata alapján H. Hubert Gabriella közölte (MKsz 1995: 310–312). Leírása apróbb helyesírási eltérésektől, elírásoktól eltekintve megegyezik a nyomtatványban olvasható szöveggel.

Cf. 159!

Magántulajdon (Körmend, Batthyány?) – Budapest Nat cop.

Perger Péter

Egy Thököly Imre tevékenységét bemutató, kiadatlan mű. Commentariorum De bello civili. Thököly Imre személyének, tevékenységének és a róla szóló, újonnan előkerülő műveknek a bemutatása már csak a vele kapcsolatos évfordulók miatt is időszerű. 2005-ben halálának 300., 2006-ban hamvai hazaszállításának 100., 2007-ben születésének 350. évfordulójára emlékezhetünk. Épp e kerek évfordulók alatt bukkant fel az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban egy kétkötetes, latin nyelvű kézirat, amely már csak terjedelme és tartalma miatt is jogot formálhat az érdeklődésre. A kézirat címe: „Commentariorum De bello civili duce Comite Emerico Thökölio in Ungaria annis XX. gesto.”[66] A mű két kötetben 1131 oldalnyi terjedelemmel bír,[67] oldalanként általánosan 2000–2300 karakterrel.[68] A kézirat a Thököly-felkelés történetét írja le, annak előzményeivel együtt, időrendi sorrendben, 20 fejezetre (liberre) bontva az 1660–1686 közti időszakot. A két kötet egy kéz írása, és az író által vétett hibákból[69] egyértelműen megállapítható, hogy a kézirat másolat. A kézirat időrendi bontást is tartalmaz, az első kötet az 1660-tól 1680-ig terjedő időszakot írja le 525 oldalban, míg a második kötet 608 oldalban tartalmazza az 1681–1686-ig terjedő hat évet. Az egyes kötetek fejezetekre, liberekre vannak tagolva, amelyek eleinte 2-3 éves periódusokat foglalnak magukba 70-80 oldalon, majd a második kötet végére már az egyes évek is több ilyen fejezetre oszlanak, és akár másfélszáz oldalnyi információt is kaphatunk az adott év történéseiről.[70] A műben nem találunk semmiféle utalást a szerzőre, a mű készülési helyére vagy idejére, esetleg a posessor(ok)ra vonatkozólag. Ezeknek a megállapítására is vállalkozott részben e tanulmány.

Bár a mű címe alapján Thököly személyét joggal sejthetnénk az előadás középpontjában, a szöveg rácáfol erre a várakozásra. Ugyanis az elbeszélés által a Thököly által vezetett mozgalom előzményeiről és történésiről tájékozódhatunk, ahelyett, hogy a szerző a kuruc vezér életét, sorsát vagy akár csak személyét állítaná a középpontba. Az első kötet időrendileg egészen a római korig nyúlik vissza, ahol is bemutatja a Kárpát-medence földrajzi viszonyait, a nagyobb folyókat és tájegységeket, Pannónia provincia történetét, lakóit, majd a magyar honfoglalást, amelynek leírásánál 14 törzsfőnököt említ meg.[71] A magyarokkal kapcsolatban kiemeli, hogy a magyar nép temperamentumos, és egyaránt szereti a háborút és a békét is.[72] A honfoglalást követően, Szent Istvánt még megemlítve nagy léptekkel ugorja át az Árpád-ház történetét, és elsődlegesen a török ellen hadat vállaló Luxemburgi Zsigmondot, Hunyadi Jánost és Mátyást tartja érdemesnek a bemutatásra.[73] A bevezető leírás a mohácsi vésztől kezd részletesebbé válni, és 1660-ig bezárólag tárgyalja a magyarországi török háborúkat.[74] Szapolyait többször is megvádolja polgárháború kirobbantásával,[75] de a császári oldalt sem menti fel minden cselekedete alól, így Basta tetteit sem hagyja szó nélkül, a lakosság szorongatásával és Erdély feldúlásával vádolva meg őt.[76] A Thököly-felkelés okozójának és elődjének tartja a Wesselényi-mozgalmat, amelynek árulónak mondott tevékenységét leginkább egy pókháló szövéséhez hasonlítja az ismeretlen szerző.[77] Thököly mozgalma az, amelyet a legélesebben elítél, és mint azt a cím is mutatja, polgárháború kirobbantásával vádolja meg annak vezetőjét.

A címben szereplő ‘polgárháború’ kifejezés majd minden oldalon feltűnik, mintegy a ‘felkelés’ vagy ‘mozgalom’ szó szinonimájaként is. A címválasztás egyébként nem a véletlen műve, hanem a szerző azon szándékának eredménye, hogy írása és egy ókori szerző műve között tartalmi párhuzamot vonjon. Az említett ókori szerző Julius Caesar, akinek szinte azonos című alkotása a kora-újkor népszerű és többször kiadott olvasmánya volt.[78]

A polgárháború kirobbantásának vádja mellett szinte az egész mű elítéli a Thököly és Wesselényi által vezetett mozgalmakat, viszont mentegeti a császári oldalt, amelynek békekezdeményezésit és jó szándékát nem győzi hangsúlyozni. A két kötetnek nem csak terjedelme, hanem tartalma is figyelemreméltó elemeket tartalmaz. Az elbeszélő leírások rendkívül pontosan tárnak az olvasó elé minden eseményt, amelyeket még értékesebbé tesz a mű gazdagsága személynevekben, napra pontos dátumokban, vagy akár a százas vagy tízes pontossággal meghatározott katonai csapatok létszámában. Nagyban növeli a kézirat értékét a benne található 248! darab bemásolt idézet, levél – ill. levélrészlet is. Ezen dokumentumok idézőjellel vannak megjelölve, terjedelmük a néhány sorostól kezdődően az öt oldalasig bezárólag változó. Esetünkben, a szövegben az író mindig jelöli a levél szerzőjét, címzettjét és a levél keltét is. De olyan levelet nem találhatunk a kéziratban, amelyet a címzéstől fogva az aláírásig bezárólag, egészben másoltak volna be, hanem ezen dokumentumok szerepük szerint inkább az író szavait helyettesítik, inkább folytatásai, szerves részei a szövegnek, mint különálló mellékletek. A közölt okmányok nagy szakértelemmel válogatottak, történelmileg kiemelkedő jelentőségűek. Példaképp említeném II. Károly spanyol király[79] 1681-es levélrészletét Eszterházy Pál magyar nádorhoz,[80] a Wesselényi-szervezkedés majd 56 idézetét,[81] az 1682-es, a császár és Thököly közt létrejött tűzszünet fontos pontjait,[82] III. (Sobieski) János[83] levelét a XI. Ince pápához[84] a török fölött aratott 1683-as kahlenbergi győzelemről, szó szerint idézetként egy udvari tanácsos szavait a császárhoz a moszkvai udvarral való összefogásról, s együttműködésről a török ügyekben.[85] Helyet kap az Erdélyi belpolitika is, kiváltképp a Béldi Pál-féle szervezkedésről[86] olvashatunk nagyszámú dokumentumot,[87] de említhetnénk Szelepcsényi György esztergomi érsek[88] leveleit,[89] vagy az 1681-es soproni országgyűlés alkalmával a külföldi legátusok, mint pl. a belgiumi helytartó[90] és a nápolyi udvar üzenetváltását is.

További érdekességként emelném még ki Orániai Vilmos[91] véleményét az európai politikáról, aki a vallásügyi problémákkal és az oszmán fenyegetéssel is kiemelten foglalkozik.[92] A török oldal sem maradt érintetlen, bár ezen részről legtöbbször a legátusok állásfoglalásait és a tárgyalások lefolyását írja le a mű, így kevesebb a szó szerinti idézet, de ezek viszonylagos hiányát ellensúlyozzák a törökkel kapcsolatos események, tervek, elgondolások pontos, majd minden oldalon vissza-visszatérő ismertetései, és az Oszmán Birodalomról érkező hírek folyamatos és bő közlése. Hangsúlyozott pontként jelenik még meg Erdély viszonya a Portával,[93] párhuzamosan a Porta–Thököly, Porta–Bécs kapcsolattal.[94] A bemásolt szövegrészek közül számbeli fölényben vannak a császári oldalra érkező, az onnan írott levelek vagy az ott elhangzott beszélgetések, és viszonylagos kisebbségben szerepelnek csak a Thökölyvel szimpatizáló vagy Thököly-párti személyek egymáshoz írott levelei. Az ő tevékenységüket sokszor csak a közölt másodlagos forrásokból ismerhetjük meg.

A szöveg olvasását és értését nagymértékben elősegítik a lapszélen található tartalmi kiegészítések,[95] helyesírási pontosítások, amelyek néha a sorok között is megtalálhatóak,[96] továbbá a személy- és helynevek pontosításai, amelyek oka az, hogy a közölt nevek gyakran a felismerhetetlenségig ellatinosítva jelennek meg a szövegben.[97] Ezek mellett a mű talán legszembetűnőbb pozitívuma a rendkívül rendezett, szabályos és könnyen olvasható íráskép, amely a 17. századi írott szövegekhez nem szokott szem számára nagyban megkönnyíti a kézirattal való munkát. Minden oldal alján őrszavak[98] helyezkednek el.

Feltehető a kérdés, hogy miért írna valaki egy több mint ezer oldalas, rendkívül adatgazdag művet, ilyen pontossággal és a hibák tökéletes kijavításával, ha azt csak kéziratnak szánta volna? A kézirat másolat jellege sem magyaráz semmit, ugyanis a javítások típusaiból, és a mű jellegéből is arra következtethetünk, hogy az ismeretlen szerző valószínűleg saját jegyzeteit másolhatta le.

A miértre a választ a második kötet 15 oldala adja meg számunkra, ugyanis itt a szerző több, Thököly Imre által írt levelet másolt be, amelyeket később feltehetőleg egy másik személy[99] áthúzott két egymást keresztező vonallal, azzal az indoklással, hogy a bemásolt anyagok túl vehemensek és sértőek az uralkodó számára, ezért törölték azokat a műből.[100] Ezen kívül érdekességgel bír még a kisebb, ismeretlenebb helynevek írásmódja is, amelyeket az író pl. a következőképpen említ: „helység Eger városa előtt, amelyet Saszam-nak[101] hívnak a magyarok”.[102] Ezekből az adatokból tehát kiderül az, hogy a művet nem a magyar, hanem valószínűleg külföldi olvasónak szánhatták, és az is valószínűsíthető, hogy nyomtatásban szándékozhattak megjelentetni a latin nyelvű kéziratot,[103] ezért is nem volt hiábavaló az írástükör és a tartalom nagyfokú precizitása, a Thököly-levél áthúzása, Magyarország történelmének és földrajzának ismertetése, és a magyarok által használt helynevek magyarázata.

A kézirat eredetének megállapításához nagy segítséget jelenthetnek a vízjelek, amelyekből ezen esetben kettőt is sikerült fellelni. Az első vízjel a köteteket körülfogó 8 rétegű papír-védőrétegen található, amely réteget a kézirat elkészülte után kötést helyettesítő anyagnak szánhatták. Ez a vízjel tökéletesen beazonosítható, 1745–1775 között használták a valamikor két településből álló, mára összevont Bars vármegyei Alsó-és Felsőkemenec[104] nevű településeken álló papírmalomban.[105] A második, a két kötet törzsrészében lévő vízjelminta azonban mai ismereteink alapján nem beazonosítható.

A keltezés meghatározásához sokat segített a szöveg, mivel annak részletes vizsgálata után megközelítőleg két év pontossággal sikerült megjelölni a mű befejezésének időpontját. Az 1686-os év eseményeinél egy helyen megszakad a történések leírása, és az író saját véleményét írva kifejti, hogy a Thököly-felkeléshez hasonló polgárháborút fognak majd támasztani Rákóczi és társai is,[106] majd a Rákóczi pártján álló főurak felsorolásánál a lap margóján betoldott szövegben, Telekessy István[107] egri püspök jellemzésénél csupán a következő jelzőkkel találkozhatunk: elöljáró, vezető és pap.[108] De a püspök (episcopus) kifejezés nincs benne! Pedig korábban minden egyházi főméltóságnál használta az író ezt a címet,[109] miért cselekedett ezúttal másképp? A kérdésre a választ Telekessy püspök élettörténetében kell keresnünk.[110] 1709. december 18-án az esztergomi érsek  a Rákóczi-szabadságharcban betöltött szerepe miatt megfosztotta püspöki méltóságától Telekessy Istvánt, és helyére Csáky Imre váradi püspököt helyezte ki. A pápa[111] viszont, mert a püspöki székfosztás az ő tudta és engedélye nélkül ment végbe, jogtalannak nyilvánította az aktust, mire hosszas kötélhúzás kezdődött közte és a bécsi udvar között. A vita 1711 nyarán ért véget, amikor is a pápa nyilvánosan visszahelyezte hivatalába az egri püspököt, amit a másik oldal is elfogadott. Telekessy viszont egyházjogi tisztségének 1709-es megfosztása után is Egerben maradt, és továbbra is ellátta püspöki és papi teendőit.[112] Így a kalandos életű főpapot csak ez idő alatt illethették a fent említett jelzőkkel, előtte zavartalanul töltötte be az egri püspöki széket, és a jogi bonyodalmak után, mind a pápa, mind Csáky István váradi püspök, mind a császári udvar által elismert egri püspökként hunyt el 1715-ben. Tehát a kézirat utolsó száz oldalába bekerült bejegyzés csak az 1709 decembere–1711 júliusa közti időből származhatott, így a mű elkészülte sem tehető sokkal későbbre ezen időpontoknál.

Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a kézirat az európai olvasóközönségnek készült volna, akkor meg kell jegyeznünk azt is, hogy ez esetben ez lett volna az egyik legkésőbb, a Thököly és mozgalma utáni érdeklődés lecsökkenése után piacra került kiadvány.[113] Az európai közvélemény Thököly utáni érdeklődése már az 1690-es évek közepétől erősen hanyatlóban volt, párhuzamosan Thököly politikai jelentőségével. A vele kapcsolatos utolsó kisebb híradások, tudósítások a 18. század elején kerültek az olvasók kezébe.[114] A Thökölyről és a korról szóló művek három alapvető csoportba oszthatóak: az 1681–1686 között nagy számban napvilágot látott, néhány oldalas röplapokra,[115] a bővebb, könyv formájában megjelent életrajzokra,[116] és a külföldi érdeklődést kielégíteni akaró hosszabb, a magyarországi történéseket leíró összefoglalókra.[117] Művünk típusát néz-

ve az utóbbihoz áll a legközelebb, bár a kézirat bőven tárgyalja az 1683 előtti eseményeket is, amelyek viszont ilyen bőven egyetlen általam ismert, külföldön megjelent korabeli nyomtatványban sem találhatóak meg.

Két dologról kell még szólnunk: a kézirat szerzőjének kilétéről és a mű bekerüléséről az Egri Főegyházmegyei Könyvtárba. Bár a mű írója kilétét nem fedte fel, írásmódja, történetírói módszerei arra engednek következtetni, hogy a korabeli magyar jezsuita írók közt kell őt keresnünk.

A 17–18. század fordulójának meghatározó jezsuita egyénisége volt Hevenesi Gábor,[118] aki 1695-től fogva hirdetett meg átfogó, a vatikáni levéltárat is magába foglaló forrásgyűjtést. Ez a fajta, kiterjedt forrásgyűjtésre alapozott munka jellemzi a „Commentariorum”-ot is. Hevenesi olyan történetírói iskola megalapítója volt, amelynek tagjai közt találhatjuk Otrokocsis Foris Ferencet, Pray Györgyöt, Kéri Borgia Ferencet vagy Scmitth Miklóst is. Ennek az iskolának a képviselője volt Kornéli János is,[119] akinek a munkái egyes pontokon hasonlóságot mutatnak a „Commentariorum” szerzőjének stílusával. Így ő volt az egyetlen olyan magyar történetíró a korban, aki az 1670-es évtizedről, a „bujdosók koráról” a „Commentariorum”-hoz hasonló átfogó és bő műveket írt,[120] és előszeretettel használta a Thököly-mozgalomra a „polgárháború” jelzőt is.[121] Nem köthetjük azonban egyértelműen hozzá a két kötetes kéziratot, mivel az oda bemásolt dokumentumokat nem találhatjuk meg Kornéli János műveiben, és Kornéli alkotási fázisa is jóval későbbre esik a „Commentariorum” megírásának idejétől.[122] Így tehát csak az jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy a kézirat szerzője valószínűleg nagy hatással volt Kornéli János munkásságára, és érdeklődési körének kiválasztására. Kornéli nagyszombati és kassai működési területe viszont párhuzamba hozható a kéziratot borító külső papír vízjelének felvidéki gyártási helyével.

Egy további tény vár még tisztázásra: a kézirat bekerülési módja és ideje az Egri Főegyházmegyei Könyvtárba. A könyvtár kézzel írt katalógusaiban nem,58 csak az 1893-ban nyomtatásban is megjelent címjegyzékében találkozhatunk a „Commentariorum”-mal először, mint „rejtélyes művel”.59  

A kézirat létére az eddig nyomtatásban megjelent könyvtárismertetők sem tértek ki.60 Egyedüli segítséget a könyvtár történetét tárgyaló művek azon információi jelentették, amelyek a könyvgyűjtemények bekerülését tárgyalják a könyvtárba. Ezek alapján az a legvalószínűbb, hogy a mű az 1820–1830-as években került a könyvtár gyűjteményébe és a polcon máig elfoglalt helyére.61

Összefoglalásképp tehát kijelenthető, hogy a „Commentariorum” az eddig fellelt egyik legnagyobb kéziratban maradt, de kiadásra szánt mű akár magáról a Thököly Imre nevével jelzett korszakról, akár a visszafoglaló háborúk koráról. A mű értékét nagyban növeli, hogy 248 korabeli dokumentum bemásolt változata található benne, és rengeteg olyan apró információt közöl, amelyek napjainkban még ismeretlenek a történelemtudomány számára. A mű nagymértékben elítéli a magyar felkelők mozgalmát, és kiáll a császári oldal igaza mellett. Ha kiadásra került volna Európa országaiban, egyrészt ez lett volna a legbővebb, a korszak magyarországi, 1686 előtti történéseit a külföld számára elbeszélő mű, másrészt nagyban formálta volna a külföldi értelmiség Magyarországról alkotott képét. Kiadásának elmaradása valószínűsíthetőleg a magyarországi történések utáni érdeklődés csökkenésének következménye volt, amely miatt elmaradt e máig a történettudomány számára nagy értékű és felhasználatlan mű kinyomtatása.

Vincze Dániel

A zirci apátság könyvállománya a 18. században. A ciszterci rend magyarországi apátságai a 14–15. századi folyamatos hanyatlásának betetőzése a török hódítás volt. A középkorban fennállt tizennégy férfi és négy női monostoruk a 17. század közepére már teljesen elnéptelenedett, csak jogilag léteztek.[123] Könyvtáraik elpusztultak, pedig a Mezey László által szerényen megállapított számok szerint is kb. 1400 kódexről lehet szó a férfi monostorok esetében.[124] Mára a Magyar Királyság területéről csak egyetlen olyan kódex maradt, melyről biztosan mondható, hogy ciszterci tulajdonú volt, ezt a toplicai possessorú művet ma a Zágrábi Érseki és Egyetemi Könyvtár őrzi.[125] Ezt a nagymérvű pusztulást kellett pótolni a török kiűzése után.

A birtokjogilag is helyreállítható apátságok száma négy volt: Zirc, Pilis, Pásztó és Szentgotthárd. Mint más szerzetesrendeknél is megfigyelhető, visszaszerzésükért a Habsburg országokból indult meg a küzdelem. A ciszterciek esetében Lilienfeld, Heinrichau, Velehard és Heiligenkreuz apátságairól kell említést tenni. A visszaállítás uralkodó által szabott feltételei súlyosak voltak, mert az anyamonostoroknak 12 tagú konventet kellett küldeniük, el kellett kezdeniük a szentmise bemutatását és a zsolozsmát, fel kellett építeniük az apátság templomát és a monostort. Ezek a feltételek nemcsak anyagi, de sok emberi áldozatot is követeltek. Zirc apátságánál a kezdeti lelkesedés után, anyagiak híján, Lilienfeld osztrák apátsága visszavonult, s eladta a tulajdonjogokat Heinrichau apátságának.

Ekkoriban Heinrichau[126] Szilézia leggazdagabb apátságai közé tartozott, amelyet 1222-ben alapított Miklós, boroszlói kanonok, aki a Piast-családból származó Szakállas Henrik, Szilézia első hercegének kancellárja volt. Mind a tatárok, mind a husziták feldúlták, de a legnagyobb pusztítást 1632-ben, a harmincéves háborúban szenvedte el. Ekkor a szász csapatok a kincsek és a könyvek nagy részét szekerekre pakolták és Briegbe küldték, ahol nyomuk veszett. Ezért mára csak az a körülbelül kétszáz kézirat ismeretes, amely még az apátság 1810-es szekularizációjánál megvolt, s ez csak egy kis része lehet a késő középkori állománynak. A háborúk után a könyvtárban is nagymértékű fejlesztés indult, melynek eredményeképpen a 19. század elejére a maga 20.000 mű körüli állományával Szilézia legnagyobb kolostori könyvtára lett. Bár a szerzeményezések egy része nem vásárlás volt, mert például a Rethel-könyvtár a maga 4359 kötetével, illetve Kaspar Ignatz Dittel hagyatéka ajándékozás útján került be, de a fennmaradó rész így is jelentős pénzösszegbe kerülhetett.[127] Tehát a zirci könyvtár számára Heinrichauban adottak voltak a lehetőségek.

A heinrichaui szerzetesek a visszatelepedést először a Rend pápai házából, majd 1726-tól a zirci ideiglenes rendházból irányították (a mai „Bagolyvár”). 1733-ban költözött át négy szerzetes az új apátságba, amely akkor még csak egyszintes épület volt. Már rendelkezett könyvtárszobával, amely a mostani oratórium helyén volt. Ennek barokk bútorzata máig megtalálható, 10 tékából áll, körülbelül 2500–3000 kötet elhelyezésére szolgált. Ahogy Berlász Jenő is megjegyzi a 18. században újraalapított könyvtárak állományának létrejötte hosszabb ideig tartott.[128] Amikor a polcok megteltek, az újonnan beérkező köteteket a konventkert kis épületében helyeztéke el. A két helyen lévő könyvtárat az 1827–28-as évben vonták össze az akkori konventszobába, majd 1857-ben nyitották meg a pazar berendezésű nagytermet, ahol az állomány egy része ma megtalálható.[129]

A könyvtár történetének vizsgálatánál a fennmaradt kötetkatalógusokra és a possessorbejegyzésekre együtt lehet támaszkodni. Ugyanis az apátság irattára a Rend 1950-es betiltásakor egyrészt szétszórodott, megsemmisült, ami maradt a Veszprém Megyei Levéltárba, valamint az Országos Széchényi Könyvtárba került.

A legkorábbi possessorbejegyzések 1710-ből Pápáról származnak. Két műről van szó, bennük bejegyzés: „Residentiae Zirciensis Papae S. O. Cisteciensis 1710. 20. Septembris”.[130] Az egyik

 


Bernardinus Mercator minorita szerzetes Nucleus catecheticusa,[131] amely a korban egy elterjedt mű volt,[132] míg a másik témája az egyházjog Franz Karl Obersulztól,[133] benne egy magyar vonatkozású résszel. 1710-ben egyedül Peter Hoffmann[134] tartózkodott Magyarországon a heinrichaui ciszterciek közül, így a beírás is csak tőle származhat, sőt mindkét könyv tartalmaz heinrichaui könyvtár bejegyzést is. Látható, hogy a könyvek Heinrichauból érkeztek a Charta Caritatis, a Rend alapokmányának szellemében. Zirc ekkor még semmiféle gazdasági önállóságot sem élvezett, nélkülözte a szokásos kolostori szervezetet, az első évtizedekben csak adminisztrátorokkal találkozunk. Heinrichau tulajdonképpen bekebelezte Zircet. Az első lépés az önállóság felé vezető úton az volt, hogy Candidus Rieger apát 1750-ben konventté szervezi, élére perjelt állít. A politikai hátteret a porosz–osztrák örökösödési háború szolgáltatta, amelynek során Heinrichau porosz uralom alá került, amely nagyban nehezítette a két apátság közötti kapcsolattartást, így egy viszonylagos gazdasági és politikai szabadság kívánatos volt. A technikai jellegű okot a szerzetesek megnövekedett számában nevezte meg Rieger apát. A könyvtár szempontjából is fontos volt, hogy 1755 után a magyar novíciátust Heinrichauból Zircre helyezték, ezzel megindult a teológiai képzés.[135] Ez megfelelő könyveket, tankönyveket igényelt, sőt ezek beszerzését már lehetővé tette, hogy Zirc gazdaságilag megerősödött, nem igényelte az anyaapátság anyagi hozzájárulását. A könyvtár fejlesztése már saját forrásokból, saját elképzelések szerint zajlott. Jól mutatják ezt a tényt a possessorbejegyzések, mert eltűnik a sziléziai, helyette vagy nincs, vagy az Abbatia de Zircz, vagy Liber B. V. M. Zirczii Bibliotecae Inscriptus. A legnagyobb tételt egyszerre a 18. században a győri jezsuiták állományából szerezték be, ez valószínűleg 1790 körül került Zircre. A jezsuita rend feloszlatása után a könyvtáraikat is szekularizálták. Az állományukból a legbecsesebb művek a budai egyetemi könyvtárat gazdagították, majd a fennmaradók közül kiválogatták az iskolai használatra alkalmas könyveket, amelyek a frissen felállított királyi akadémiákhoz kerültek (pl. Pécs). Az így keletkezett rész először árverezésre került, ami megmaradt azt kiosztották az egyházmegyékben.[136] Zirc valószínűleg vásárolta a könyveket, erre enged következtetni, hogy erősen válogatott az anyag.

A 19. század folyamán ötször írták össze a könyveket, így 1815–1817 között, 1833-ban, 1837-ben, 1838-ban és 1863-ban. Legtöbbjük esetében a később érkezett műveket is beírták, tehát a katalógusok nem a pillanatnyi állapotot tükrözik. Több jel is arra mutat, hogy korábban is készült összeírás, amely nem maradt fent. Az évszám is valószínűsíthető: 1763. Ekkortól van Zircen először kinevezett könyvtáros Robert Feige személyében, igaz ő volt még egyben a bakonynánai káplán, a klauzúra ellenőre és zeneoktatója is.[137] Ebben az évben több vizsgálatot tartottak Zirc függetlenítésének eldöntése érdekében, ezért az apátság helyzetéről, vagyonáról a vármegye és a helytartótanács megbízásából jelentést készítettek. Talán ennek az apátsági felmérésnek a keretében az új könyvtáros számba vette a könyveket, mert több kötet van ellátva Bibliothecae B. V. M. Zirczi Catalogo Inscriptus 1763 bejegyzéssel. Sajnos a vármegyei jelentések és összeírások csak általános megállapításokat tartalmaznak a könyvtárról, mint pédául az 1779-es, amely közli, hogy a jól felszerelt könyvtár csaknem minden szentatyával, prédikációs könyvekkel és egyéb dogmatikus és történelmi művekkel jól el van látva.[138]

Az első kétkötetes katalógus az 1815–1817-es időszakban készült, ezért megfelelő akár a 18. század állományának a tanulmányozására is. A katalógusba tehát beírták az 1817 után bekerült műveket is, egészen a következő készítéséig 1833-ig. Ezek a később beírt művek mind a kézírás, mind a számozás alapján kiszűrhetők. Az 1815–1817-es katalógus címlapja szerint Dréta Antal apát utasítására készült Melchioris Lux által Michaelis Denis rendszerét felhasználva. Dréta volt a Heinrichautól független Zirc első apátja, Lux pedig 1814–17 között látta el a zirci könyvtár feladatait.[139] Michael Denis osztrák költő, bibliográfus, a bécsi Udvari Könyvtár felügyelője 1773–1800 között. Rendszerét az Einleitung in die Bücherkunde című munkájában írta le. A katalógus a könyvek felsorolásánál a facultas-genus-species felosztást használja: pl. theologica-hierographicum-Biblia lingvis vivis, vagy juridica-philosophicum-ethica. A könyveknek pedig a következő adatait adja meg:

     Numerus libri – a mű száma a szakcsoporton (species) belül, természetesen szakcsoportonként újrakezdve,

     Nomen auctoris,

     Materia pertractata – tehát legtöbbször nem a címet írta le, hanem röviden utalt a tartalomra,

     Tomis,

     Editio,

     Editionis locus,

•     Editionis annus,

     Formatum libri,

     Series locationis – mivel a könyveket polconként is több sorban tárolták, ebben a rovatban adja meg Lux, hogy hányadik sorban található, kis formátumú könyvek esetén három sor is volt egy polcon,

     Crisis – rövid jellemzés, kritika a műről, sokszor csak a könyv fejezeteinek számát írta ide,

     Numerus bibliothecae – ami az osztályon (facultas) belüli polcszámot adta meg.

A második kötet végén indexet is írt Lux, amelyben megpróbálta a szerzőket alfabetikus rendbe szedni. Használata azonban nehézkes, mert a betűrend nem szoros, és a betűrenden belül osztályok szerint közli a szerzőket.

Valószínűleg Denis szisztémája nem volt megfelelő a könyvtárhasználat szempontjából, mert már az 1833-as összeírás teljesen más rendszert használt. A nehézkes működésére jó példa, hogy Justus Lipsius Politicorum című munkájának két különböző kiadását először jogfilozófia etika, másodszor pedig a politika szakába sorolta be. Bár ez betudható a nem kellően képzett könyvtáros hibájának is.

Maga a könyvtár átlagos nagyságú, mert Pannonhalmán 1786-ban, a feloszlatáskor, a katalógus 3912 tételt jelez[140], de a jezsuita bibliotékák között is a középmezőnyben szerepelne[141].

Szembeötlő a művek frissessége, hiszen közel felük 18. századi kiadás. A ma megtalálható 69 ősnyomtatványból csak 2, míg a 352 antikvából 68 szerepel a jegyzékben.

A művek többsége teológiai, 851 mű. Ez természetes egy 18. századi szerzetesi könyvtárban. Sőt a korabeli tendenciát jól mutatja, hogy a két legbővebb osztály (genus) a dogmatika és a homiletika. Talán utal a dogmatika minőségére, hogy a két alosztálya a skolasztika és a katetika. Ami érdekes viszont, hogy a kötetszámokat nézve a két legnépesebb alosztály a dogmatika skolasztikája, illetve a homiletica sermonese helyet cserél. A tendencia tettenérhető a veszprémi világi papság könyvtárában is[142], ahol a sermones szintén kétszeres kötetszámmal rendelkezik a teológia többi szakterületéhez képest. Sok még a kommentár is, hiszen a termékeny bibliamagyarázók Cornelius a Lapide, Augustinus Calmet és Alexander Natalis többkötetes művei szerepelnek a jegyzékben. A szerzetesség lelki önnevelésére és önmegszentelésére szolgáló aszketikus irodalom nem jelentős száma furcsa, de ezt ennek minősége ellensúlyozhatta. A polemikus művekre a megtelepülő szerzeteseknek mindenképpen szüksége volt, hiszen a 18. század első felében a vármegye lakosságának többsége még protestáns volt, a nagy rekatolizációt Padányi Bíró Márton veszprémi püspök indítja meg, aki ezt a Habsburg-kormányzat támogatásával, sokszor erőszakos úton tette meg. A térítés munkájára való felkészülést szolgálták a könyvtárban Melanchton, Calvin, Vossius, valamint Luther művei. Utóbbinak összes munkája megtalálható egy wittembergi-lipcsei 12 kötetes összeállításban a 16. századból, az első kötetet még maga Johann Krafft nyomtatta ki.

A második legnagyobb szak a történelem volt. Itt található a már emlegetett két ősnyomtatvány is Hartmann Schedel Liber chronicaruma (Nürnberg, 1493), és Jacobus Philippus de Bergamo Supplementum chronicarum (Venezi, 1492/93) című munkája. Mindkettő tartalmaz magyar vonatkozásokat is. Itt található az egyháztörténet, melynek universalis beosztását Claude Fleury 86 kötetes munkája szaporította fel, de nem elhanyagolható a profán történelem mennyisége sem.

 

A könyvtár állományának megítélésére szolgál a következő táblázat:

Facultas

Genus

Species

Műv. sz.

15. sz.

16. sz.

17. sz.

1750-ig

1750–1799

19. sz.

Évsz nélk

Köt. sz.

 Theologica

Hierographicum

Biblia Polygottorum

10

0

0

4

3

2

1

0

14

Biblia Lingvis mortuis

14

0

2

2

3

3

1

3

17

Biblia Lingvis vivis

10

0

1

1

5

1

1

1

17

Hermeneuticum

Crisis Biblica

21

0

5

7

4

3

2

0

33

Commentarii

87

0

4

48

10

18

4

3

183

Litteratura Biblica

30

0

0

3

8

8

11

0

37

Patristicum

Bibliotheca Patrum

11

0

0

4

3

4

0

0

18

Patres Orientales

15

0

2

0

3

9

0

1

48

Patres Occidentales

20

0

1

3

6

10

0

0

68

Dogmaticum

Scholastica

159

0

0

31

70

30

10

18

257

Catechetica

17

0

1

1

2

10

3

0

23

Polemicum

Orthodoxa

32

0

0

6

10

12

0

4

47

Heterodoxa

18

0

4

2

9

3

0

0

19

Casuisticum

Universalis

53

0

0

1

14

34

3

1

108

Particularis

56

0

0

14

18

22

0

2

72

Asceticum

Communis

42

0

0

11

6

11

11

3

52

Monastica

18

0

0

3

5

7

3

0

22

Homileticum

Praeceptores

16

0

0

1

3

12

0

0

37

Sermones

146

0

1

1

10

118

7

9

417

Promptuaria

28

0

0

5

16

4

2

1

58

Lyturgicum

 

18

0

0

1

3

12

0

2

27

Synodicum

 

30

0

2

11

5

9

3

0

67

 Iuridica

Philosophicum

Ethica

14

0

1

1

2

8

0

1

32

Ius naturae

19

0

1

0

6

11

0

1

33

Ius gentium

8

0

0

0

4

4

0

0

16

Politica

36

0

1

5

3

25

1

1

52

Ius Civile

Fontes

18

0

0

1

6

10

1

0

52

Commentarii

11

0

1

2

3

2

1

2

14

Scriptores partci

17

0

1

1

2

11

2

0

17

Ius Criminale

 

16

0

0

5

1

8

1

1

23

Ius Feudale

 

13

0

0

3

0

9

0

1

13

Ius Ecclesiasticum

Fontes

89

0

2

19

20

44

1

3

163

Commentarii in Totum et Partes

11

0

1

6

24

11

0

2

92

Ius Publicum

 

28

0

0

10

7

11

0

0

39

 Philosophica

Logica

Ars cogitandi et Dialectica

41

0

0

8

8

18

3

4

73

Metaphysica

 

54

0

2

7

16

24

3

2

103

Physica

 

57

0

0

8

9

32

4

4

81

Historia Naturalis

 

17

0

2

2

4

6

0

3

26

Oeconomia

 

46

0

0

1

5

36

1

3

66

Chymia

 

12

0

0

0

5

6

0

1

17

 

 

 

Facultas

Genus

Species

Műv. sz.

15. sz.

16. sz.

17. sz.

1750-ig

1750–1799

19. sz.

Évsz.
nélk.

Köt. sz.

Medica

 

 

43

0

1

6

14

15

2

5

50

Mathesis

 

 

36

0

0

6

7

14

5

4

51

 Historia

Universalis

Propriedicta

6

0

0

0

2

4

0

0

63

Chronica

12

2

4

0

3

1

0

2

32

Ecclesiastica

Universalis

40

0

2

4

10

22

1

1

280

Partcularis

61

0

1

5

16

29

0

10

78

Conciliorum

6

0

0

0

1

5

0

0

10

Ordinum

21

0

0

4

4

7

2

4

33

Haereses

14

0

0

2

5

3

0

4

23

Profana

Populorum

112

0

9

15

21

51

3

13

290

Urbium

4

0

0

1

0

1

0

2

4

Eventuum

36

0

3

4

9

14

4

2

57

Biographia

Sacra

15

0

0

4

4

4

2

1

15

Profana

18

0

3

1

6

5

1

2

21

Stemmatographia

Genealogia

9

0

0

3

3

2

0

1

11

Heraldica

2

0

0

0

1

1

0

0

2

Cosmographia

Geographia

18

0

1

0

6

8

1

2

30

Chronographia

8

0

0

1

1

5

0

1

15

Topographia

4

0

0

1

1

2

0

0

4

Itineraria

13

0

0

2

4

6

1

0

53

Dictionaria

8

0

0

1

1

5

0

1

82

 Philologia

Historia Litteraria

Universalis et Perticularis

18

0

2

0

3

12

0

1

31

Bibliothecae

2

0

0

0

2

0

0

0

15

Bibliographia

Diplomatica

6

0

0

0

1

5

0

0

6

Bibliothecologia

8

0

0

0

0

7

1

0

11

Catalogi Librorum

4

0

0

1

0

1

0

2

4

Archeologia

Numismatica

9

0

0

0

0

8

0

1

27

Critica

 

7

0

0

1

1

4

1

0

8

Lingvistica

Grammatica

57

0

1

4

6

23

5

18

65

Vocabularia

50

0

4

5

18

12

0

11

58

Rhetorica

 

31

0

0

2

6

17

2

4

43

Poësis

 

57

0

1

2

5

35

9

6

147

Symbolicum

Iconologia

6

0

1

0

0

5

0

0

13

Összesen

3132

2

68

314

502

951

120

175

4167

A jogtudomány bővelkedik forrásmunkákban, mind egyházi, mind világi téren. Magyarázatát a még rendezetlen birtokviszonyokban kell keresni, mert nagyszámú pert voltak kénytelenek a zirci ciszterek folytatni az uradalmaik visszaszerzése érdekében.

Természetesen pontos képet a számok alapján nem kaphatunk, ezért el kell végezni a könyvtár minőségi elemzését is. Ez azonban egy külön tanulmányt, s még sok munkát igényel.

Németh Gábor

 

A pesti ponyva virágkora az 1930–1940-es években. A két világháború közötti Magyarország egyik irodalmi, kultúrtörténeti jellemzője (pl. a pesti kabaré mellett) az igen magas számban kiadott füzetes regények, az ún. pesti ponyva jelenléte. Egyik fellendülése a húszas években volt, de az igazi virágkor a harmincas évek közepétől indult meg. Ekkortájt egyre több kisebb-nagyobb olyan kiadó alakult, amely kizárólag ponyvákkal foglalkozott, de néhány nagyobb sajtóorgánum is füzetes sorozatot indított: ilyen volt pl. a „Pesti Hírlap sárga regényei”, a „Pesti Napló Kék regények” című sorozata, a „Friss Újság színes regénytára” stb.[143]

Egyes adatok szerint negyvenes évek elejére a pengős regény havonta 200.000, az ötvenfilléres 150.000, a húszfilléres 1.200.000, a tízfilléres füzetek pedig 2.000.000 példányban jelennek meg. „Összesen tehát 3.550.000 olyan nyomdatermék kerül a könyvpiacra havonta, amely kívülről is magán viseli a ponyva bélyegét.”[144] Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter szerint évente 36 millió példányban jelenik meg a ponyva és előállításukhoz egy év alatt 310 vagon, azaz tíz teljes szerelvény papírt használnak fel.[145]

A hivatalos statisztika szerint 1942-ben 2392 szépirodalmi mű jelent meg. Ebből a 17–48 oldalas könyvek száma 906, a 49–100 oldalasoké pedig 407. Ez még nem feltétlenül a ponyvára utal, hiszen például igen sok kisterjedelmű verseskönyv is megjelent abban az időben. Azonban ha azt nézzük, hogy a 3783 db 20 cm alatti gerincméretű könyveknek magasabb százaléka jelenik meg 17–48 oldalon, mint 20–27 cm közötti gerincméretűek (a verseskötetekre inkább ez a méret jellemző), valamint, hogy a 20 cm alatti könyvek közül 580 db jelent meg 10–20.000 példány között, ugyanakkor a következő méretcsoportnál a 3001–5000 példány után erős visszaesés következik be, akkor megint csak főleg a ponyvafüzetekre gondolhatunk. Ráadásul az említett 2392 szépirodalmi műből 901 db 20 fillérbe vagy kevesebbe került, ami megint csak a ponyvákra jellemző (a kis példányszámú verseskönyvek sokkal drágábbak voltak).

1942 első negyedévében 698, a másodikban 805, a harmadikban (július–augusztus–szeptember) viszont 335! Ha beleszámítjuk a nyári „uborkaszezont”, akkor is nagymértékű ez az esés. Ehhez kapcsolódik, hogy a művek átlagos lapszámterjedelme viszont 100-ról, illetve 146-ról 177-re nőtt ebben a negyedévben.[146] Nyilvánvaló tehát, hogy drasztikusan lecsökkent a kisebb oldalszámú szépirodalmi művek kiadása – aminek oka nyilvánvalóan a ponyva korábbi jelenléte illetve betiltása.

A fenti számokat látva nem csodálkozhatunk azon, hogy a negyvenes évek elejére kialakult az a sajátos, talán csak Budapestre jellemző légkör, ahol – Halász Péter szavaival –: „egyik óráról a másikra féktelen üzletté” vált a ponyva:

„Minden héten indult új regénysorozat, mellényzsebből szerkesztve … Akik indították, kockázatot nem vállaltak, az auflágot lábon adták el. … A kiadónak csak adminisztrálnia kellett a dolgot … Ők voltak a gerillák, a gyorsan mozgó dzsungelalakulatok, de rajtuk kívül reguláris seregtestek is operáltak a frontális betűattakban … Füzetesregény-kiadók ütötték fel sátraikat a Japán asztalainál, olykor egymás tőszomszédságában … Aztán már a terjesztők is vásároltak kéziratokat. … Ha egy kézirat kiesett az ember zsebéből, valaki felkapta és kiadta. Az újságstandokat, Ibusz-pavilonokat, trafikablakokat elárasztották a füzetes regények.”[147]

Ez az óriási dömping többek között azt is eredményezte, hogy kialakult a „tipikus pesti ponyva”, amelynek legfontosabb ismérvei véleményem szerint a következők:

– virágkora a harmincas évek közepétől tartott az 1942-es ponyvatörvényig

– kisebb, kizárólag ponyvákra szakosodott – Halász szavaival: – „gerillakiadók”, terjesztővállalatok, nyomdák, vagy éppen a szerzők saját maguk adják ki (ilyen értelemben nem tartozik ide pl. a Singer és Wolfner, tehát egy ismert nagykiadó „Milliók könyve” című sorozata – holott minőségileg az is ponyva)

– a fentiekből következően nemigen reklámozták ezeket (ahogy pl. az „Új Élet Regénytár”-at a kiadóvállalat többi újságjában igen)

– 15 cm-es gerincméretű, 64 (később a papírkorlátozás miatt 32) illetve legfeljebb 96 oldalas (ilyen értelemben nem tipikus pl. a „Színes Regénytár”, amely 128 oldalas, afféle fűzött zsebkönyveket adott ki)

– kezdő vagy éppen az irodalomból (pl. származása, vagy elvei miatt) kiszorult magyar szerzők írják őket – általában idegen álnéven

– jellegzetes típusai alakultak ki: idegenlégiós (pl. Rejtő Jenő: Járőr a Szaharában), vadnyugati (pl. Hamvas H. Sándor: Az arizonai farkas), bűnügyi (pl. Palásti László: Gyilkosság a műtőben), kém (pl. Moly Tamás: Egy kém elindul), szerelmes (pl. Magyar Tibor: Szeress helyettem), háborús (pl. Máthé Lajos: A verduni malom), „pesti történet” (pl. Tabi László: Pletyka, kis hibával).

A ponyvák olvasói. De vajon kik és miért olvassák az efféle kiadványokat? Borbély Mihály (maga is írt néhány füzetesregényt) így vélekedik erről:

„Az olvasó … mind ugyanazt várja olvasmányaitól: más világot … találkozást más emberekkel, sorsokkal és azok környezetével. Hogy az egyik olvasó ezt Balzacban találja meg, a másik Max Brandban, azt az olvasónak elsősorban a társadalmi helyzete dönti el, ettől függ ugyanis … a második tényező is: az olvasó tanultsági, műveltségi foka is. … így más olvasótábora van az irodalomnak és más a ponyvának, s az is egészen természetes, hogy nagyobb tömeg a ponyvaolvasó, mint az irodalombarát.”[148]

Hárs László, bár bevallja, hogy ő maga is rendszeresen olvas ponyvát, már kíméletlenebb:

„A ponyvaregény-olvasó ugyanúgy írtózik a problémától … mint a kiadó. Az olvasó szórakozni akar, izgalmat akar és vérfagyasztást. Vágyálmait akarja kiélni a ponyvaregényen keresztül. Gyilkolási ösztöneit, mert együtt öl a gyilkossal, kalandos és hősies nagyravágyását, mert együtt küzd a bátor és tisztaszívű hőssel a becsületért s arisztokratikus nemi vágyait a csodálatos és gazdag hősnővel, mert – legalábbis Schopenhauer szerint – a szerelemben mindenki arisztokrata. És kire illjék Schopenhauer pesszimista filozófiája, ha nem a ponyva-olvasóra?”[149]

Kodolányi János még keményebben fogalmaz: A „komoly” olvasók és a ponyvairodalom olvasói teljesen mások:

„… nem kultúremberek, … beteges rémülettel menekülnek a mélyebb lelkiélet magányos területeiről, a magukkal való szembenézés, az áhítatos órák, az élet nagy és szent kérdéseinek felvetése: egyszóval a művészi átélés elől. […] Ennek a közönségnek hiába írnak az írók … hiába adnak olcsó, de jó könyvet. … A korcs lelkeknek hiába adnak művészetet. Alkatuk csak a giccset viseli el.”[150]

Kodolányi szerint tehát a ponyvának nincs semmilyen olvasásra nevelő hatása: aki ilyesfélét olvas, az sosem fog komoly irodalmat a kezébe venni. Mások, pl. Leleszy Béla, „az egzotikus ponyva atyamestere” szerint viszont feltétlenül van ilyen hatása, mert aki állandóan olvassa ezt a műfajt – még az alacsonyabb végzettségű olvasó is – felfedezi idővel az írói sajátosságokat és így követelőzőbbé lesz.[151] Persze Leleszy nyilván a ponyván – vagy ha úgy tetszik: a könnyű műfajon – belül is elkülönít bizonyos minőségi szinteket, míg Kodolányi egy kalap alá veszi az egészet.

Nem elméleti ez a kérdés, hiszen örök téma volt az irodalmárok körében, hogy mit lehetne adni a ponyvaolvasók kezébe a ponyva helyett. Ha Kodolányi keserű megállapításait fogadjuk el, akkor bizony felesleges a magas irodalmat olcsón kiadni, úgysem fognak átszokni a ponyvaolvasók. Pedig tenni kell valamit ellene, mert – ahogy Bodnár István is írja cikke címében – „ponyvairodalom öl, butít és bűnre izgat”:

„A ponyva, amit ma megjelentetnek, hamis ismeretekre és alantas érzésekre nevel. A törvényszékek, járásbíróságok és rendőri ítéletek tanuskodhatnak hány bűncselekmény mögött vigyorog titkos indítóként a ponyvairodalom. Mennyi férfit és mennyi nőt rontott meg testében-lelkében a cowboy- detektív-, vagy más bűnügyi és olcsó érzelmi hatásokra fölépített szerelmi iromány?!”[152]

Mindezek mögött Bodnár szerint természetesen a zsidó-kozmopolita[153] kiadóvállalatok állnak, ezt elégszer hangsúlyozza a cikksorozatában,[154] de mások is szívesen használták azt a szófordulatot, hogy a ponyva „a zsidó lélekmérgezés egyik eszköze”.[155]

Mások – értelemszerűen a baloldali érzelműek – szerint viszont a ponyva elsősorban reakciós, és a hatalom céljait szolgálja. Hárs László egymásután sorolja a ponyvafüzetekből vett példákat: a spanyol polgárháborúban játszódó történet, melyben természetesen a francoisták a hősök, és a köztársaságiak a rosszak, a mexikói forradalomban az arisztokraták a jók, és a földet kapott parasztok a rosszak, illetve őket csak megtévesztették, és a történet végén örömmel adják vissza a földet a nagybirtokosoknak. Egy másik idézett füzet szerzője „leír egy Hitler-párti gyűlést zászlóerdővel, harsogó indulókkal, fanfárokkal, reflektorokkal s később egy szocialista népgyűlést émelyítő szaggal, bűzzel, piszkos tömeggel s »lázító dalokkal«. Ki-ki választhat tetszése szerint.”[156]

A ponyvaregény tehát „művészi” fogalomból „politikus” fogalommá lépett elő. Giccsből reakciós lett – mondja Hárs. Ugyanezt hangsúlyozza a Népszava cikkírója is:

„A uralkodó osztályok jóideje felismerték a ponyva kiváló narkotizáló hatását. Valaki elégedetlen a sorsával? Adjunk neki gépírókisasszony-karriert happy-enddel … Mi sem könnyebb, mint a felgyülemlett engedetlenséget kis izgalommal és »szociális romantikával« levezetni, vagy inkább kitéríteni az engedetlenség motorját az eredeti irányából. Ahelyett, hogy a fennálló társadalmi rendszer megjavításán munkálna, az olvasó csak egyszerűen »együttérez« a hőssel, aki nyomorában lop, vagy sikkaszt, vagy betör, szükség esetén embert is öl.”[157]

De persze a ponyvaolvasók között nem csak „együttérzők” vagy belenyugvók voltak. Egy cikk szerint két, a Hűség Háza előtt strázsáló nyilas őr számára – ahogy a beszélgetésükből kiderül – éppen a (szintén jobboldali) Bodnár által mélységesen elítélt „idegenlégionista-péhowardista” ponyvák szereplői a követendő példa: „… a tinta-zsidók könyveinek kora lejárt. Mert mi nem úgy akarunk ám élni, mint ahogy ők írták meg a könyvekben az embereket. [Mármint a komoly irodalomban. B. G.] Mi olyan emberek akarunk lenni, mint ez a csudapofa Piszkos Fred meg a Fülig Jimmy, akik igazán legények a talpukon.”[158]

Bizony, teszi hozzá a cikk szerzője, a Rejtő regényeiben szereplő „Fojtogatók Asztaltársasága”, a „Kedélyes Anyagyilkosok Dominóklubja” stb. „kísértetiesen hasonlít némely politikai tömörülésre.” Nyilván Rejtő ironizált ezekkel, de könyvei, melyeket bizonyára „üdítésül és vigasztaló célzattal írt”, a Hűség Háza táján találnak „legmegfelelőbb otthonra”. Itt, a baloldalon is felbukkan a vélemény, hogy a ponyva „bűnre csábít”, hiszen „Piszkos Fred a csavargás, az ingyenélés, a sötét kalandorkodás bacillusait hinti széjjel.”

A fentiekből jól látható, hogy a ponyvafüzeteket is mindenki a saját (politikai) szájaíze szerint kategorizálta – ami persze nem is volt nehéz dolog, hiszen a művekben valóban megjelentek bizonyos tendenciák.[159] Nagy különbségek voltak a liberális, háborúellenes Faragó Miklós által kiadott „Világvárosi Regények”,[160] és az Ijjas Antal által szerkesztett, a katolikus körökhöz közel álló Központi Sajtóvállalat által kiadott „Új Élet Regénytár” füzeteinek világnézete között. Az utóbbi sorozat néhány regénye, főleg Máthé Lajos művei, Lányi András szerint már nem csupán „nemzeti romantikus kultúrgiccs”, hanem „fasiszta kultúrgiccs”.[161] Amikor 1939-ben a sorozat elér a századik számhoz, Ijjas egy lelkendező előszót ír bele, amelyből a diktátorok által államosított tömegkultúra minden vonása kiolvasható, többek között az a célkitűzés, hogy „százezrek képzeletvilágában és lelkületében végezzünk munkát”.[162] Érdekes egyébként, hogy a Magyarságban a ponyvabetiltást annyira szorgalmazó Bodnár István, amikor összehasonlítja e két sorozatot, az „Új Élet Regénytár”-at tekinti „minden tekintetben alacsonyrendűbb”-nek, és „veszedelmesebb”-nek a „Világvárosi Regényeknél”.[163]

Ám a ponyvákat „irodalomközelibb” olvasók is forgatták. Amikor Tamási Áron regényében Ábel a rengetegbe került, és valakitől olvasnivalókat kapott, a füzetek döntő többsége ponyva volt, például Nick Carter, „az amerikai detektívkirály” eseteit elmesélő kiadványok, amelyek Ábelnek a „legnagyobb kincsei” lettek.[164] De pl. Babits Mihály, aki „irodalmi ízlésében rendkívül szigorú” volt, szívesebben olvasott ponyvákat,[165] mint magát magas művészetnek hazudó álirodalmat. Amikor egy magyar riporter Thomas Mann-nál járt, meglepetéssel fedezte fel, hogy az éjjeliszekrényen „egy nyitott, hasrafektetett Wallace-detektívregény” volt.[166]

Zelk Zoltán mesél egy történetet, melyben az orosz fronton, egy pajtában a tifuszos munkaszolgálatosok egyike talál egy tízfilléres detektívregényt, így ő kis időre megfeledkezhetett a háború valóságáról. Lassan olvasta, „szinte kortyolta a sorokat”: akkor és ott ez számított irodalomnak. Ám ahogy a végére ért volna, kétségbeesetten fedezte fel, hogy az utolsó két oldal hiányzik… De a pajta másik végében ott fagyoskodott maga az író, a füzetes regény szerzője, és elmondta a történet befejezését „oly izgatott és remegő hangon, ahogy fiatal költők olvassák versüket valaki mester előtt”…[167]

A ponyvák írói. A füzetes regények írása elég kevés esetben történhetett az író szabad akaratából. Olyan talán egy sem akadt, aki eleve ponyvaírási célzattal vett tollat a kezébe. A fentebb említett Máthé Lajosnak például bölcsész-doktorátusa volt, és korábban Petőfiről írt egy drámát.[168] Rejtő Jenő (saját bevallása szerint) könyvet írt Szókratészről, és Platón Lakomája volt a kedvenc olvasmánya stb. Ugyanígy, a többségük verseket, nagy társadalmi regényeket tervezett, írt, majd ezek sikertelensége (főleg a kiadók oldaláról, hiszen ezek a művek nem is kerülhettek az olvasóközönség elé) vitte őket arra, hogy olyasmit írjanak, amelyeknek mind kiadója, mind az olvasótábora adott volt. 1935-ben Vajda János erről beszélgetett néhány ponyvaíróval. [169]

Szinetár György költő, novellista ki is mondja, hogy „materiális okok késztetik az írót az ilyen regények írására” pedig „sajnos még ezt a műfajt sem lehet szív nélkül csinálni”, és az írónak vigyáznia kell „hogy a saját őszinte emberségét benne ne felejtse, mert a kiadók úgy is kegyetlenül kigyomlálják”. Hozzáteszi, hogy a kiadók „azt az öt mondatot is kihúzták öt megjelent filléres regényemből, ami engem képvisel”, ezért inkább abbahagyja a ponyvák írását.

Görög László, vígjátékíró, kabarészerző más véleményen van. Persze ő is a pénzért ír ponyvát, „de ezt az irodalmilag alacsonyabbrendű műfajt is becsülettel kell megcsinálni”. Az írónak ennél is bele kell adni valamit önmagából és az életből is, márpedig itt a terjedelem és a műfaj miatt sokkal nehezebb, de éppen így lehet egyfajta formabiztonságra szert tenni.

Nógrádi Béla tárcaíró szerint nem a téma határozza meg a minőséget, hanem az író. Mellesleg persze ő is folyamatosan dolgozik „nagyregényén”. Nagy Károlynak is azzal kezdődött részvétele az irodalmi életben, hogy második díjat nyert a Mikszáth Kálmán-díj regénypályázaton, amelyet a Pantheon hirdetett meg. Könyvét mégsem adták ki, mert a kiadók nem foglalkoznak kezdő, ismeretlen írókkal, sőt egy helyütt ki is mondták, hogy nem adják ki, „mert ez csak az első könyve lett volna és nem egy sikeres elsőt követő, üzleti eredményekkel kecsegtető második…” A szerzőt egyébként az utókor mint sikeres „Rejtő Jenő-utánzót” ismeri, aki még Rejtő sorsában is osztozott később: a munkaszolgálatból nem tértek vissza.

Más véleményen van Szeredi S. Gusztáv hegedűművész. Ő szívesen ír ponyvákat – mivel szerinte ezek nem ponyvák, és mindig igyekezett bebizonyítani, hogy ebben a műfajban is lehet értékeset alkotni. Az sem igaz, „hogy nem lehet komoly problémákról írni” ezekben a regényekben: mindenről lehet írni.

Sok évvel később Bodnár István szintén úgy véli, hogy a pénz az igazi – sőt az egyetlen! – hajtóerő a filléres regények írására. Egyes álnevek mögött

„családos magyar írók húzódnak meg, akiknek novellái valaha a Nyugatban és a Pesti Naplóban jelentek meg. Nevüket nem fedhetem föl, hiszen útálattal írják a ponyvát, de élniük kell! … Számláikat nem fizeti ki sem a kultuszminisztérium, sem a magyar kulturtársadalom. … A magyar írónak hazudnia kell a valóságot és el kell mennie a ponyvakönyvkiadókhoz lélekmérgező irodalmat írni.”[170]

Álnevek. A „kultuszminisztérium” már csak azért sem fizette ki ezen írók számláit, mivel éppen az államhatalom, a fennálló törvények ütötték ki sokuk kezéből a tollat. A sajtókamara 1938-as felállítása után ugyanis származásuk vagy nézeteik miatt hivatalosan, a saját nevük alatt nem publikálhattak, általában csak a ponyvaregények írása maradt számukra az egyetlen lehetőség, hogy megélhessenek.

A ponyvakiadás e korszakában már nem volt szokásban a névtelenül megjelentetett sorozat, mint a húszas években, de a szerzők szinte kivétel nélkül álnevet használtak. Ezek azért kellettek, mert a ponyvafogyasztó réteg csak az „eredeti külföldi árut” ismerte el igazinak. A cowboyregényeket tehát amerikainak, a szerelmes regényeket francia szerzőnek „illett” írnia. A légiós történet, lévén az idegenlégió francia illetőségű, szintén francia szerzőt kívánna, ám ekkoriban már olyan nagy az angolszász (tömeg)kultúra befolyása, hogy az ezt sugalló nevek bármilyen regénytípushoz jók voltak. Egyedül talán Rozs Kálmán ponyvakiadója tartotta magát a francia nevekhez, nála tömegével jelentek meg a francia (ál)nevű, s főleg légiós témával foglalkozó, s egyébként teljesen ismeretlen szerzők: Georges Boucher, Charles Bois, Pierre Chance, Antoine Grillon, Maurice Ribot stb.

Egyébként Rozs Kálmán fedezte fel, hogy van valaki aki képes utánozni a nagy sikerű P. Howard stílusát: a már említett Nagy Károly folyamatosan írta ponyvaregényeit Charles Lorre néven (Valószínűleg a magyar származású amerikai színész, Peter Lorre után, akire hasonlított külsőleg). Később már Lorrénak is akadt utánzója: Vajda Albert megpróbált a nyomába érni Larue néven. Amikor Nagy Károly más kiadónak kezdett dolgozni Rozs Kálmán hamarosan Charles Rolle, Charles Rouge, Charles Lenoir stb. nevek alatt adott ki újabb füzeteket…

Nem véletlen ez, hiszen a név, mégha álnév is, egyfajta védjegy – amelyet hamisítani is érdemes. Így születtek meg azok az álnevek, amelyek arra voltak hivatottak, hogy hasonlóságukkal valamely ismert író nevére utaljanak, s így megtévesszék az olvasót: Max Rand (Max Brand), Kurt Maller (Courts-Mahler), Jane Gray (Zane Grey), Ridger Hogard (Rider Haggard) stb.

Nagy Károly egyik állandó hőse – a „péhovardi” figurák édestestvére – Kockás Pierre volt,[171] és olyannyira népszerű lett, hogy egy idő után maguk a füzetek is e nevet hordozták írójukként, sőt Nagy azt a tréfát is megcsinálta, hogy a történet főhősévé viszont Lorrét tette meg. Lehetséges, hogy nem is csupán tréfa volt ez, hanem visszavágás: talán az történt, hogy egy korábbi kiadója megtiltotta neki, hogy a Lorre szerzői álnevét használja – hát akkor legyen az a főhős neve. Így tehát mind az ismert álnév, mind a kedvelt főhős neve szerepelt a füzetek címlapján, hiába voltak letiltva.

Az ismeretlenebb neveknél – a sietség, illetve tömegmunka (pl. az egyszerre több címlap kinyomtatása) miatt – gyakran előfordult a tévesztés, elírás is. Az egyik füzet írója egy bizonyos Anatole Brunier, egy másiké viszont Anatole Brussier… Ugyanígy: W. Joyce Peterson és W. Yoyce Peterson; Garry T. White és Garry T. Wihte; M. Fontain és M. Fontaine; F. Sodhgars és S. Sodhgars; Max Grandth és Max Grandt sőt Granth is stb. Nyilván egyszerűen nem emlékeztek pontosan, hogy hogyan is írták legutóbb a szóban forgó álnevet. Megesett, hogy nem különböző füzeteken, hanem egyazon kiadvány borítóján és címlapján szerepelt kétféleképpen egy név: Luigi Da Porto és Luigi De Porte; O. Arneo és A. Orne; Verdier és Vierge; Loogan és Zoogan stb. Előfordult, hogy a címlapon Fábián Erzsébet, a borítón pedig Vedres József szerepelt szerzőként – talán utólag döntöttek az álnév felől. A csúcsot azonban alighanem az a füzet tartja, melynek címlapján ez szerepel: „H. J. Raven: Egy pofonnak száz a vége” a borítóján viszont ez: „Jesse Crabbe: Száz pofonnak egy a vége”…

A ponyvafüzet-írás görbe tükrét Rejtő Jenő mutatja be egy novellájában. Egy tejbár (majdnem kávéház!) törzsközönsége szerepel itt, akik valamennyien az irodalmi nagyüzem részei: természetesen a ponyvairodaloméi. A tulajdonos és a pincér is ötletekkel segíti őket, valóságos társasjáték jön létre a művek megírásakor, ráadásul még egyfajta ponyvatőzsde is kialakul:

„Adnak, vesznek. Témát, címet, társat keresnek és cserélgetnek. … Légióban különös kereslet van! De tartja magát a cowboy is. Detektív lanyha. Társulok légióhoz! Ez a fő cikk. Új vállalat alakult, amelyik kizárólag legionárius regényeket nyomat! Sárga Kék elnevezéssel és színnel! Vesz négyívest… vesz tizenkét ívest… húszíveset… Másodközlésben is! […] – Én adok légióötletet! … Nekem most kell szállítani egy cowboyt, és van egy félig kész légióm! […] Jó befejezéssel társulhat valaki a Számum fenegyerekei-hez.”[172]

Halász Péter is megjegyzi, hogy az egyik kollégájával, Vajda Alberttel kettesben írtak jó néhány füzetet. Az egyikük megírta az elejét, a másiknak jutott a vége, s természetesen az első részben felvázolt bonyodalmak és titkok kibogozása, vagyis kettejük között egy kis versengés alakult, ki, hogy melyikük tudja sarokba szorítani a másikat olyan helyzetek kialakításával, amelyből a képtelenségnek tűnt kilábalnia.[173] Konkrét példa van Görög László és Juhász Lajos kooperációjára: a „Világvárosi Regények”-ben jelent meg öt közös füzetük, amelyeken azonban mindkettejük neve szerepelt. Talán az ilyenfajta esetek is közrejátszhattak abban, hogy pl. a Magyar Könyvészet vonatkozó kötete sok álnevet azért nem old fel, mert az összeállítók szerint ugyanazt a nevet több személy is használhatta. A különböző visszaemlékezések viszont sosem utalnak ilyesmire, éppen ellenkezőleg, az álneveket mindenki egyértelműen a sajátjának tekintette. Halász Péter írja, hogy az álneveiben „vagy a keresztnevem, vagy a vezetéknevem kezdőbetűit megtartottam, nem hiúságból, de azért, mert mi, a szakma dolgozói ilyen apró csalafintaságokból ismertük fel egymást.”[174]

Így lett tehát Halászból P. Shering, H. Pinkerton, P. Deeds, Pierre Pesceur stb. Mások lefordították a nevüket, így lett Erdődy Jánosból Alec Forest, Farkas Istvánból Steven Wolf, Forró Pálból P. Heath; vagy csak angolosították kicsit: Dér Pálból D. R. Powell, Sztrókay Lajosból Lewis Strok, Spiesz Frigyesből T. F. Shpees stb. Néhány álnév, amelynek feloldása a Magyar Könyvészet vonatkozó kötetében nem szerepel, de magából a névből kikombinálhatóak: N. A. Coche = Ákos Miklós; R. Itter, Lovag Aladár = Ritter Aladár; Steve Ivada/Yvada = Vajda István; Lessly (!) Pallas = Palásti László.

Véleményem szerint az az eset, hogy egy álnevet többen használtak, inkább csak abban az esetben fordulhatott elő, ha az álnév „tulajdonosa” nem egy író, hanem valamelyik kiadó volt, aki szabadon rendelkezett a névvel, s „bérmunkában” íratott meg egy füzetes regényt. Értelemszerűen ez egy alacsonyabb szint volt, ahol a ponyvaírónak valóban csak a névtelen „kuli” szerepe jutott.

Egyéniség és egyformaság. A ponyvakiadványok „féktelen üzlete” hatalmas tömegben dobta piacra a füzeteket. A mennyiség pedig természetesen jelentős mértékben leszűkítette az eredetiség lehetőségét. Magyarul: már minden témát, minden szereplőt, sőt minden hatásos címlehetőséget felhasználtak. Rejtő is gúnyosan említi a fenti művében minden címek nonpluszultráját: „A titokzatos titok titka”… A dömpingből ezért csak az emelkedhetett ki, akinek sikerült valami újat belevinnie az unalomig ismert légiós-, detektív-, cowboyregények sémáiba. A legismertebb ilyen újító éppen Rejtő Jenő volt, ezért maradhatott fenn a népszerűsége annyi évtized után is. Az ő figurái mindig kilógnak valahogy a hagyományos szerepükből, mintha mindig „kívülről” kerülnének bele a történetbe. Nem csoda hát, hogy módszere követendő példa lett a többiek számára. Ilyen füzetcímek születtek: A napernyős cowboy; Milliomos a légióban; A kerékpáros cowboy; A parittyás cowboy; A szoknyás serif; Cowboy a légióban stb. Ki tudja hány címben, hányféle permutációban szerepeltek pl. a legismertebb hívószavak (halál, titok, szerelem stb.), de valószínűleg már a kevéssé hatásos kifejezések is előfordultak legalább egyszer a címekben. Rejtő 1939-es Az ellopott század című füzete után egymásután születtek „Az ellopott …” típusú címek, természetesen – követve a példaképet – csupa olyan jelzett szóval, amelyeket nem igazán lehet ellopni, tehát a cím meghökkentette az olvasót: ellopott hadnagy, szaharai vasút, tábornok, cirkusz, sheriff, sőt tűzhányó. Említésre méltó ehelyütt A visszalopott század füzetcím is.

Az olvasók kedvelték az időről időre visszatérő hősöket – ami jelentősen megkönnyítette a szerzők dolgát: nem kellett folyamatosan új főszereplőt kitalálniuk, hiszen egy idő után már itt sem lehetett újszerű, eredeti figurát adni a vásárlónak. Csak néhány név a visszatérő hősök közül: Nótás Dan, Vicces Ben, Mosolygó Dan, Macskatalpú, Big Bill, Miss Tank, Texasi Jack, Buffalo Jack (!) stb. Visszautalva a tízes-húszas évek szerzői megjelölés nélküli híres ponyvasorozatára, a Nick Carter-történetekre, élelmesebb kiadók megpróbálkoztak Chick Carter illetve Dick Parker nevű figurák bevezetésével.

Ez a dömping természetesen jó terepet nyújt paródiakészítéshez is. Az elterjedt vélekedés szerint Rejtő Jenő művei valójában ponyvaparódiák, mások szerint viszont nem lehetséges, hogy egy mű egyszerre legyen valódi krimi – ugyanakkor krimiparódia, saját maga paródiája is. Megjelent viszont egy könyv, amely szándékában is igazi ponyvaparódia. A mű 1941-ben került az olvasók elé, címe Ponyvasátor avagy Így írunk mi. Regények regénye huszonegy fejezetben és még több bekezdésben, a Vajna és Bokor cég kiadásában. Írója Feleki Klára, akinek később Feleky, illetve Kovács Klára néven öt füzetes regénye jelent meg.

A műben Bal Capone és bandája elrabolja Anita Vampot, a hollywoodi filmcsillagot, akit Tom Nix, a cowboy, korábbi légionista, jelenleg detektív (a nyomozásról szóló részek veszedelmesen hasonlítanak Stephen Leacock Karinthy Frigyes által fordított krimiparódiáihoz) ment meg, s mivel ő valójában Bodográf herceg, Rialtona trónkövetelője, ők ketten egy pár lesznek… Az ötletek jók a paródiában (pl. az a rész, amikor Tom azért szökik meg a légióból, mert ellopták a Szaharát…), de a kivitelezés nem sikerült, így összességében ez a paródia aligha érte el célját. Egyébként 150 oldalon, kötve jelent meg (legalábbis kartonálva), így nem valószínű, hogy a valódi ponyvafogyasztók kezébe került volna.

Másféle módon tart görbe tükröt az olvasók elé Vaszary Gábor a Volt egyszer című könyvében, amely a Nova kiadónál jelent meg 1943-ben. Egy mondat erejéig a ponyvák betiltását is említi. Aki elkezdi olvasni a könyvet, nyolc fejezeten át egy tősgyökeres angol detektívregényt talál. Aztán újra a 2. fejezet következik, de az már egy francia szerelmi regény, amelynek egy szereplője a fenti angol krimit olvassa… Négy fejezet után újra a 2. jön, budapesti helyszínnel, amelynek – immár egyes szám első személyben beszélő – főszereplője olvassa a fenti könyvet. A szerző ezzel, ahogy leírja, a két ponyvatípust figurázza ki. Mellesleg a főhős megjegyzi, hogy „Az az érzésem, hogy azt a könyvet is olvassa valaki, … ahogy én most beszélek veled és bármikor leteheti a könyvet és akkor én nem is fogok létezni…” Mielőtt azonban belemerülnénk a lét-nemlét metafizikájába, a főhős elhatározza, hogy ő is ír egy könyvet, és a regény a következőkben inkább kabaréjelenetek egymásutánjára emlékeztet.[175]

A kiadás módszere.[176] A szerzők honoráriuma Ritter Aladár szerint 50–60 pengő volt a 90 000 „n” terjedelmű kéziratért, amely kiad egy 64 oldalas füzetet. Egyes írók, pl. Leleszy Béla vagy éppen Tabi László nem tagadta, hogy másfél nap alatt megírt egy ilyen történetet. A gyors megírást sokféle apró trükk is segíthette, pl. hogy fejezetekre osztották ezeket a rövid történeteket is, és a fejezeteknek hosszú, általában humoros címet adnak. A minél több bekezdés és párbeszéd szintén megnöveli a kézirat nagyságát, azonkívül kényelmesebben olvasható – főleg a kevésbé művelt vásárlóknak.

A kiadó a nyomdában egyszerre nyolc különféle kisregény címlapját nyomtatta ki. A belívet rotációs papírra nyomták a napilapokhoz hasonlóan: egy 16 oldalas napilap papírmennyisége elég volt két 64 oldalas, 10x15 cm-es ponyvafüzetre. Míg a szövegszedést és tördelést kis nyomdákkal olcsón lehetett elkészíttetni, addig maga a nyomás a nagyteljesítményű nyomdák (főleg a Hungária, a Glóbus vagy éppen a Hellas) rotációs gépein készült. A fűzést megint csak kisebb, olcsóbb könyvkötészetek végezték. A leadott kéziratból egy hét múlva már árusítható ponyvafüzet lett. Húszezres példányszámnál a kiadó összes költsége – beleértve a író honoráriumát is – 800–900 pengő volt, tehát egy füzet önköltsége 4 fillér körül volt. A terjesztő és az árus jutaléka 30% volt, vagyis füzetenként 3 fillér. A kiadó tiszta haszna tehát 3 fillér füzetenként hetente: húszezres példányszámnál ez 600 pengő.

Budapesten és környékén a Csóti cég, vidéken főleg a Glóbus Hírlap- és Könyvterjesztő Vállalat terjesztette a ponyvákat, de mellettük jól megélt e tevékenységből Lennert János, akinek a nevét rengeteg füzet hátulján megtaláljuk mint főbizományosét. Több újonnan alakult könyvkiadó maga foglalkozott a terjesztéssel, gyakran a vállalat megnevezésébe is bekerült, hogy „könyvterjesztő”. A pesti és vidéki terjesztés három-négy hónap alatt futott le, de a megmaradt példányokat féláron mindig el lehetett adni. Több trafikos egyfajta kölcsönkönyvtárat nyitott: havi egy pengőért napi két kisregényt lehetett elolvasni.

A kisebb kiadók 20.000, a nagyobbak, mint pl. a Pesti Hírlap 40–50.000 példányban dobták piacra a füzeteket. Minden héten legalább tíz különböző cím jelent meg, tehát hetente (átlagpéldányt számolva) legalább 30.000 darab füzet. Ha minden regényt csak ketten olvastak – teszi hozzá Ritter – akkor is 600.000 olvasójuk volt…

A külső. A ponyvafüzeteknél – a cím után – a legfontosabb a hatásos, figyelemfelkeltő borító. Ezek általában kétszínnyomással készültek. A gyakoribb módszer, amelyet pl. a „Világvárosi Regények” borítóin is láthatunk, az a fekete-fehér fénykép. A legtöbbször fotómontázs formájában alkalmazták, vagyis az alakokat kivágták, amitől ezek jobban előugrottak, főleg ha a hátteret a másik színnel, legtöbbször pirossal nyomták. A fényképek különböző – általában amerikai – mozifilmek állóképanyagai voltak, amelyeket a kiadók direkt erre a célra tömegével vásároltak. Így történhetett meg, hogy hollywoodi sztárok fotói voltak a magyar szereplőkkel magyar környezetben játszódó füzetek címlapján is, pl. az említett sorozatban Révész István Játéknak indult című kisregényének fedelén Spencer Tracy néz farkasszemet egy másik amerikai színésszel – holott a mű főszereplője Kelemen Péter, aki Czeltner Zsigmond zsák-nagykereskedésében gyakornok…

Hogy a címlap és a tartalom közt mennyi volt az összefüggés, illetve mennyire tartották ezt a fontosnak, arra jó példa lehet Vécsey Leó Az első veressipkás című füzete, amely történelmi témájú, a főszereplője Damjanich János. Mindenki tudja, hogy a tábornok szakállat viselt, a történet szerelmi szálában is fontos momentum ez, sőt a mű első szava is a „szakáll” – ennek ellenére a címlap képén egy teljesen szőrtelen arcú huszár látható egy lánnyal…

A másik módszer szerint a címlapra rajzot tettek. Ez esetben viszont a kiadónak valódi grafikusokat kellett foglalkoztatnia: ilyen volt pl. Sebők Imre és Hauswirth Magda. A korszak vége felé alkalmazták a kék és piros színt a nyomásnál, így ugyanis sokféle árnyalat jött létre a borítón, első pillantásra akár „színesnek” is tűnhetett…

Mivel a füzetes regényeknek nemcsak a tartalmuk, hanem a külsejük is „egy kaptafára” készült, a távolabbra tekintő kiadók megpróbáltak olyan megkülönböztető jegyeket kialakítani a kiadványaikon, amelyek segítségével ezek kiválnak a tömegből, és mint sorozatok is felkeltik az olvasók figyelmét – még talán a műveletlenebbekét is.[177]

Egyes kiadók a piros helyett más színt használtak a fekete-fehér fényképes borítófedeleken: pl. az Aurora szívesen alkalmazta a kék színt, mások a zöldet alkalmazták. A halványlila-rózsaszínt használta pl. a „Csíkos sarkú regény” című sorozat, melyet az Alfa Könyvkiadó Vállalat adott ki. A sorozatcímhez méltóan a füzetkék borítójának jobb felső és alsó sarkai csíkozottak voltak… Hogy a kiadó ezt igen komolyan vette abból is látszik, hogy a címlapverzón és az utolsó oldalon is közzétette vastag betűkkel és bekeretezve a következő felhívást:

„ÓVÁS. Csíkos sarkú regényeink fedelének jellegzetes rózsaszínét utánozzák. Ha tehát csíkos sarkú regényt akar vásárolni, ne elégedjék meg a rózsaszín fedőlappal, hanem ügyeljen a címlapon felül és alul látható csíkos sarkokra is.”

Az „óvás” ellenére még a csíkozásra nagyon hasonlító motívum is megjelenik más kiadványokon is, pl. a Bartsch Sándor könyvkiadónál megjelenő „Hétfői regények” esetében, ahol – igaz csak a jobb felső sarokban – három csíkban olvasható a sorozat címe.

Ponyvák a ponyvatörvény után. A rengeteg ezt sürgető újságcikk, parlamenti interpelláció stb. után 1942. július 17-én megjelent a 4300/1942. M. E. számú rendelet a „rotációs és az íves nyomópapirosnak könyv, naptár vagy füzet előállítására való felhasználása tárgyában”. A rendelet szövegében nem szerepelt még csak egy utalás sem a ponyvára, csupán annyi történt, hogy a háborús helyzet miatt fellépő papírhiány enyhítésére a három pengőnél alacsonyabb árú „könyv, naptár vagy füzet” mennyiségét csökkenteni kívánták, azzal, hogy ezek kiadását engedélyhez kötik. Sőt engedélyeztetni kellett az 1938. december 31-e után megjelent kiadványokat is, ha azok még mindig terjesztésben voltak, még akkor is ha közben áruk meghaladta a három pengőt. Az engedély nélkül megjelent kiadványokat be kellett szolgáltatni a Magyar Papíripari Nyersanyagbeszerző Kft-nek. Két hónapig, háború esetén akár hat hónapig terjedő elzárást, illetve akár 8000 pengő pénzbüntetést is kaphattak azok a kiadók, akik nem a rendelet szerint jártak el. [178]

A szabályozás igen nagy rendet vágott a ponyvaregények piacán. A korábbi nagy füzetsorozatok szinte mind megszűntek. Elsősorban pl. a „Világvárosi Regények”, amely pedig inkább afféle nívós lektűrt adott az olvasóknak, éppen ebben az évben pl. Déry Tibor jó néhány álnéven írt kisregényét. Felhagyott a Palladis vállalat is a félpengős, egypengős stb. krimisorozatával, ahogy a Nova is befejezte kalandos regényeinek sorozatát, melyben pl. Rejtő Jenő hosszabb művei jelentek meg. Az idegenlégió és hasonló témák eltűntek a füzetes regényekből. Nagy Károly pl. Kockás, a nevető honvéd címmel próbálta átmenteni hazai környezetbe jól ismert hősét.

Megszűnt a Légrády nyomda „Pesti Hírlap Könyvek” című sorozata is, amely 1927-től jelent meg. Ahogy Bisztray Gyula kommentálja: „Ugyanaz az elterjedt napilap, mely húsz éven át nemzetvédelemről és egyéb dicső dolgokról vezércikkezett … hátul, a cselédlépcsőn, mázsaszámra szállította a lélekmételyező ponyvát…”[179] Hasonló sorozat volt a „Tarka Regénytár”, amelyet szintén egy kormányközeli, „nemzeti elkötelezettségű” vállalat, a Stádium adott ki.

Ám, ha a legtöbb füzetsorozat meg is szűnt, a ponyvakiadványok száma csökkent is, azért mégsem maradtak az ez iránt fogékonyak olvasnivaló nélkül. Hiszen hiába volt a központi rendelkezés, az emberek ízlését, beállítottságát ez nem változtatta meg. S mivel kereslet volt rá, azonnal létrejött a kínálat is.

A füzetek kiadásához ezentúl nagyobb tőke szükségeltetett, mivel az engedélyezéshez minden kiadványnál ívenként tíz pengő eljárási díjat kellett fizetnie a kiadónak. Az engedélyen szerepelnie kellett a szerzőn és a mű címén kívül a kiadó és a nyomda nevének, címének, telephelyének, amelyet ellenőrizni lehetett, vagyis fontossá vált a „feddhetetlenség” és a „kapcsolati tőke”. Egyébként az engedély számát fel kellett tüntetni magában a füzetben is.

Persze a józanul gondolkodók jól látták, hogy önmagában ezek a „legsötétebb ponyvatermékek” betiltása nem tökéletes megoldás. Márai Sándor írja:

„…ez a műfaj, a tízfilléres ponyva, mindenesetre becsületesebben az, ami, mint az öt- vagy hatpengős álirodalom, mely a tömegek kispolgári illúzióit szolgálja ki, éppen olyan szemérmetlenül, mint az utcai ponyva, csak választékosabban, valamilyen enyhén hazafias vagy valláserkölcsi lepelbe takarva a valósághamisítást. Láttam már olyan ponyvát is, amelynek Székelyvér volt a címe – tehát nem Maláji vér, jegyezzük meg jól –, s a címlapján nem gumifák állottak, hanem magyar havasi fenyők, s a hóban éppúgy csorgott a vér. De ez a címszó: Székely – mentette a kiadót, aki e hazafias köntösben pontosan úgy spekulált az olvasó vérszomjára …”[180]

Mégsem ez a fajta irodalom volt kelendő igazán. A nagy felfutás úgy tűnik, a szerelmes regényeknél következett be: ezek politikamentessége az államhatalom számára is kedvező volt, és az olvasók is szívesebben olvasták ezeket, hiszen a háború már nem a regényekben jelentkezett, hanem mindannyiuk életében.

A füzetesregény-kiadók számára egy lehetséges út volt a cenzúra akadályának minél gyorsabb vételére, hogy klasszikus írók novelláit, kisregényeit adják ki a hagyományos ponyvaformátumban. Hogy erre a „nemes ponyvára” hivatalosan is ösztönözzék a kiadókat, hamarosan megjelent egy újabb rendelet, amelyben felsorolták azt a mintegy 260 magyar író nevét, akiknek műveit hivatalból mentesítették az engedélyeztetési kötelezettség alól. Bár ez a lista, elsősorban az ellenzéki lapok számára, gúnyos megjegyzésekre adott alkalmat (pl. hogy a listán Petőfi Sándor neve után Pósa Lajosé következik stb.), hasznos információ volt a kiadók számára.

Siményi Alfréd kiadója pl. Kisfaludy Károly: Sok baj semmiért, és A nápolyi fogoly, illetve Fáy András Talált pénz című novelláját adta ponyvafüzetként természetesen némileg modernizált nyelvezettel. Különböző sorozatokban Csiky Gergely hat elbeszélése jelent meg. A külföldi írók közül találkozhatunk Alfred de Vigny, Alfred de Musset, George Sand, Oscar Wilde, Turgenyev, sőt: átdolgozva Lev Tolsztoj elbeszéléseinek ponyvakiadásával is.

A fentiekkel ellentétben az Áchim kiadó kiadott igazi kortárs magyar szépirodalmat is hagyományos ponyvafüzet formájában. A vállalatot Dömjén Miklós alapította, aki korábban különböző vármegyei adattárakat szerkesztett. A névadó dr. Áchim András csak „stróman” volt, mert Dömjén a zsidótörvény miatt nem kapott iparigazolványt.[181] A kiadó legfőbb sorozata a „Százezrek könyve” volt, de úgy tűnik, hogy egy időben „Budapesti regények” sorozatcímmel is kiadott füzeteket, amely név viszont a Rubletzky kiadóhoz köthető… Az élelmes Dömjén egyébként különböző cégek hirdetéseit helyezte el a belső és hátsó borítókon, ami meglehetősen ritka dolog volt, jóllehet ez kézenfekvő ötlet a bevételek növelésére.

Kiadta pl. Móricz Zsigmond hat kisregényét (az író ekkor már halott volt, Dömjénnek az Athenaeummal kellett tárgyalnia), Tersánszky J. Jenő hét, Kassák Lajos öt, Palotai Boris két művét, de Móra Ferenc és Szabó Dezsőnek is megjelent itt egy-egy füzete. Ezenkívül kiadott hat Bibó Lajos művet, de (a fentebb már említett) Leleszy Bélától is hozott 11 kisregényt – mert azért a régi nagy ponyvaírókra továbbra is volt igény.

Nagy Lajos, aki a negyvenes években könyvesboltot illetve kölcsönkönyvtárat működtetett, szintén megírt néhány füzetes regényt, a legtöbbet éppen a „Százezrek könyvé”-ben, illetve a „Budapesti regények” és a „Pepita regények” címűekben. Jó néhány füzetében csak egy-egy régebbi novelláját „puffasztja új epizódokkal regénnyé”, pl. a Ruha teszi az embert, Ha pénz van zsebben, A süket asszony, Kalandos szekrény, A titokzatos idegen címűekben. Új ötletet csak háromra „pazarolt”: Dunaparti szerelem, Szatírvadászok a Tölgyligetben és a Fő az illúzió címűekre.[182]

Egy másik, szintén a ponyvatörvény után felfutó kiadó, a Giricz Júlia által 1941-ben alapított Palatinus Könyvkiadó Vállalat volt. Kisregény-sorozatát Krónits Miklós „orsz. magy. sajtókamarai tag” szerkesztette – ahogy a címlapverzón olvashatjuk. Ugyanitt azt is közölték az olvasóval, hogy „Minden könyvünk irodalom”, ami kétszeresen is önreklám, mert maga a szerkesztő is publikált ebben a sorozatban öt füzetet… De itt jelent meg pl. Jósika Miklós hat elbeszélése is.

További lehetőség volt a cenzúra, mint akadály könnyebb vételére a történelmi témájú művek kiadása. Már említettem a Damjanich Jánosról szóló ponyvafüzetet, de pl. Vedres József Reménytelen szerelem címmel írta meg Megyeri Károly színész történetét, amely természetesen Petőfi Sándor róla írt versével zárul. Csátaljai József A trón árnyékában című hangzatos címmel adta ki Mátyás király udvarában játszódó füzetét (a Magyar Könyvészet vonatkozó kötetéből kimaradt), amelynek folytatása A kard fényében volt.[183]

Még a ponyvatörvény előtt, 1941-ben indult a Vitézi Rend Zrinyi Csoportja munkatársainak irodalmi és művészeti szövetkezete kiadásában a „Regényes hőstörténetek” című húszfilléres sorozat. Az első száma T. Thury Zoltán Várpalota veszélyben! című művét hozta, amely az olvasót a hódoltság korába vezeti el, amikor is Thury György várpalotai főkapitány hadakozik Hamza béggel. Később kiderül a műből, hogy nem is a török az igazi gazember – jóllehet nem is a német, mint Fekete István 1937-ben megjelent A koppányi aga testamentuma című regényében – hanem egy görög (!) eunuch, aki végül el is nyeri méltó büntetését, miközben a magyar vitézek lakodalmat tartanak, ahova Hamza bég „jó szomszédhoz” illőn, szintén küldött ajándékot… Ez a ponyvafüzet tehát egy meglehetősen plágiumgyanús ifjúsági regény – igaz, az utószó írója, egy bizonyos v. R. J. is elismeri, hogy ezeket a füzeteket „elsősorban a magyar nép és ifjúság számára” adják ki.

A pesti ponyvát tehát nem sikerült hatóságilag megszüntetni teljes egészében. Korlátok közé szoríthatták, nyesegethették a kirívóbb ágait, de a ponyva halála majd csak a fronttal, illetve a mögötte közeledő új rendszerrel következett be, a koalíciós időkbeli agóniája után. Azóta – ahogy a pesti kabarét is – sokszor próbálták újraéleszteni, ám ezek a füzetesregény-próbálkozások már nem a régi, az „eredeti” pesti ponyva visszatértét jelentették. Az a korszak már lezárult.

Bálint Gábor

 



[1] Kőváry László: Kemény József. = Délibáb Képes Naptár 1858. 78.

[2] A dolgozat egy tervezett – Kemény Józsefnek a Régi Magyar Könyvtárban található könyvleírásairól szóló – tanulmány része.

[3] Komáromi András: Magyar nemzetségek. = Turul 1892. 24.; Tagányi Károly: Zimmermann Ferencz és Werner Károly Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen – ismertetés. = Századok 1893. 41–57.; Tolnai Vilmos: Szőke Ambrus. = EPhK 1911. 302.; Tompa József: „Lantoshölgy a kurucvilágból”:Lósárdi Zsuzsanna – illúziók nélkül. = It 1973. 573–590.; Kovács Sándor Iván: Szőke Ambrus, a kitalált költő. = Élet és Irodalom 1978. nov. 4.; Mályusz Elemér: Gróf Kemény József oklevélhamisítványai. = Levéltári Közlemények 1988. 197–216.; lyusz Elemér: Kemény József „könyvhamisításai”. = MKsz 1993. 193–197.; Borsa Gedeon: Mohács előtti budai könyvkereskedők és kiadványaik Kemény Józsefnél. = MKsz 1993. 197–205.; Hermann Gusztáv Mihály: „Villa nostra olachalis” (Egy hamis oklevél utóéletéről) In: A többség kisebbsége: Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről. Szerk. Bárdi Nándor. Csíkszereda, 1999. 7–24. /Múltunk Könyvek/.; V. Ecsedy Judit: Kísérlet a Honterus-nyomda rekonstrukciójára In: Honterus Emlékkönyv, Emlékülés és kiállítás Johannes Honterus Halálának 450. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtárban 1999. Bp., 2001. 123–129. /Libri de libris/.; Nagy Levente: Kemény József „Román Nyelvművelő Intézete”: A hamisítás és a mítoszteremtés divatjához In: Mítoszok nyomában…: Mítoszképzés és történetírás a Duna-tájon. Főszerk. Miskolczy Ambrus. Szerk. Hausner Gábor – Kincses Katalin Mária. Bp., 2004. 189–211. /Transylvanica Varietas/.

[4] RMNy App. 89, RMNy App. 173

[5] Tagányi: i. h. 55.

0[6] RMK I 83. Kemény kézirata megtalálható: Cluj-Napoca Akad. „ms K.J. 418/IV”, 157. fol.

0[7] Borsa Gedeon – Hervay Ferenc – Holl Béla – Käfer István – Kelecsényi Ákos: Régi Magyarországi Nyomtatványok 1473–1600. Bp., 1971. 311. In: RMNy 293

0[8] Kanyaró Ferenc: Melius ismeretlen és elveszett művei. = MKsz 1906. 306.

0[9] A továbbiakban hivatkozunk ezekre.

[10] Thury Etele: A wittenbergi magyar bursa anyakönyve. In: T. E.: Iskolatörténeti Adattár II. Pápa, 1908. 18. és Bartholomeides, Ioannis Ladislai: Memoriae Vngarorum qui in Alma condam Vniversitate Vitebergensi…confirmarunt. Pest, 1817. 43.

[11] Közli: Koncz József: Sásvári Gergely. = Figyelő 1888. 76–77.

[12] Uo. 76.

[13] Bod Péter szerint Sásvári „Német országi más nevezetes Oskolákban” is megfordult, de erre nézve nincs több adat. (Bod Péter: Magyar Athénás. Szeben, 1767. 358.)

[14] Skaricza Máté: Stephani Szegedini vita. = Szegedi, Stephanus: Theologiae sincerae Loci Communes… Bázel, 1585. β4b

[15] Csernák Béla: A református egyház Nagyváradon 1557–1560. Különnyomat a „Református Híradó” XVI. évfolyamából. Oradea-Nagyvárad, 1934. 64.

[16] Zoványi Jenő: A magyarországi protestantizmus 1565-től 1600-ig. Bp. 1977. 355.

[17] Nagy-Kálozy Balázs: Károlyi Péter. In: A II. Helvét Hitvallás Magyarországon és Méliusz életműve. Szerk. dr. Bartha Tibor. Bp. 1967. 490. /Studia et Acta Ecclesiastica II/

[18] Nagy-Kálozy: i. h. 487.; Zoványi: A magyarországi… i. m. 40.; .: A tiszántúli református egyházkerület története. Debrecen, 1939. 192.; Csernák: i. m. 64–65.; Koncz: i. h. 75.

[19] Koncz: i. h. 75. Csernák Béla szintén hasonló bizonytalansággal szól ugyanerről: „A tanárságot a lelkipásztori pályával cseréli fel. Hogy meddig viselte a váradi prédikátorságot, nem tudjuk; 1570-ben megjelent könyvének címlapján még „váradi prédikátornak” nevezi magát.” (Csernák: i. m. 64.) Ehhez képest Csernák könyve Nagyváradi tanárok és lelkészek c. függelékében – teljesen érthetetlenül – 1579-ig szerepelteti Sásvárit a papok között.

[20] Zoványi: A tiszántúli…, i. m. 192.

[21] „Reverendus dominus Petrus Carolius coetui nostro misit dono ex sua liberalitate tailerum 1. 30 augusti, anno Domini 1568. seniore Joanne Vetesio.” (Thury: i. m. 49.)

[22] Zoványi: A tiszántúli…, i. m. 192.

[23] RMNy 277: Károlyi Péter prédikációskötete nemrégiben került haza a szovjet hadizsákmányként elhurcolt sárospataki könyvek közt. Részletesen foglalkozik vele Bánfi Szilvia: Újabb adalékok az 1570-es esztendő református és unitárius sajtópolémiáihoz. (Megjelenés előtt álló kézirat.) Itt köszönöm meg, hogy Bánfi Szilvia rendelkezésemre bocsátotta a kéziratot.

[24] Károlyi Péter: Az eg igaz Itenreol es az Iesus Christusnak eoreok istensegereol es fivsagarol. Debrecen, 1570. Ee1b

[25] Zoványi: A magyarországii. m. 366–367.

[26] A nagyváradi disputáció. Kiad. Nagy Lajos – Simén Domokos. Kolozsvár, 1890. 149–150.

[27] Uo., 150. A vitának az a része, amiben Sásvári szerepelt (az unitárius forrás szerint): „CZEGLEDI GYÖRGY. Ecképpen szol Iudas Apastol az ő leuelében. Mert alattomban iöttenec be nemünémü istentelen férfiac, Kic még az elöt kárhozattra irattattanac, Mellyec a mü Istenüncnec kegyelmét buiaságra forditottac, Es az Istent, ki egyedül Deszpot, Es a mü Wrunc Iesus Christust neuezi egyedül valo Istennec. AZ N. BEKES GASPAR. Ha a mü Wrunc Iesus Christust neuezi egyedül valo Istennec és Wrnac: Minec valo hát az Es? Mert mikor aszt mondia: Es a mü Wrunc Iesus Christust meg tagadiac. Ha azont értene: semmikeppen az ige, Es, nem illenéc oda, oda sem kellett volna hellyhesztetni. HELLOPEVS BÁLINT. Szokot szolásnac modia az Göreg nyelvnec, Holot czak egy articulus hellyheztetic, Hogy külen-külen igéket, egy értelemre valokat öszue czatol az Ige, Es.Ha kedig valaki abban kételködnéc, Hiyanac effélét, ki Göröc nyelwnec tulaydonságához ért, es az is meg vallya, hogy ez vgy legyen: Ahon a Sullyoc auagyaz Sásuári Gergely, Mindenic tud a Göreg Nyelvhöz: Bathor őc tegyenec ítéletet felőle. DAVID FERENC. Bathor hiyác el Sásuárit: Hadiuc rea, Es had tegyen ő ítéletet a magyarazot felőle. HELLOPEVS BALINT. Ihol Gergely Wram, a Göreg testamentom. A te lelki esmereted szerént tégy ítéletet. SASVARI GERGELY. Az két fél előtt,es a Felséges Király előtt áluán, ecképpen szólla. En senkiért az én lelkemet veszteni nem akarom.Eszt a Göreg Testamentomot Beza nyomtatta, minec vtánna az a vetélködés a Haromságrol tamadott: Itt vgy vagyon, mint ha azon egyről mondattatnéc minda kettö: De az virgula és az meg valaszto igétske megmutattya, Hogy az egyedöl valo Istent neuezi az Attyát: A Iesus Christust kedig, annac az ő Fiát.”

[28] „…az egyik a Kis-Setétág nevű hegyen, másik pedig a Nádas-hegyen egy felől főtiszteletű Csáki Mihály erdélyi királyi korlátnok, tanácsúr és országos helytartó, másfelől pedig Albert deák, biharvármegyei jegyző szőleje közt. Mindkét szőlőt II. János választott király 1569-ben Saasváry Gergely és Demeter testvéreknek adományozta.” „ …totales, integras duas vineas ad altare trium Regum in ecclesia nostra Waradiensi fundatum pertinentes.” Budai Orsz. Levéltár Kincst. Oszt. N.R. 699. 54. (Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig I: A váradi püspökök a püspökség alapításától 1566. évig. Nagyvárad, 1883. 47.)

[29] Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Bp., 1881. 651. Szintén az unitáriusok közé sorolja Sásvárit Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Bp., 1879. 138. és Kathona Géza: Méliusz Péter és életműve In: A II. Helvét Hitvallás Magyarországon és Méliusz életműve. Szerk. dr. Bartha Tibor. Bp., 1967. 169. /Studia et Acta Ecclesiastica II./

[30] L. Dávid Ferenc, Heltai Gáspár és Basilius István 1570 körül megjelent munkáit és levelezésüket, valamint református részről a dolgozat későbbi részében felsorolt szerzők műveit. Ha Sásvári nagy lélegzetű, polemikus dogmatikai munkával jelentkezett volna, biztosan reagálnak rá Dávidék.

[31] Koncz: i. h. 77.

[32] Uo., 76. „Az Isten engemet onnat a tanuságnak helyéröl meghozván és éltetvén ez ideig, nem voltam háládatlan az anyaszentegyházhoz és a szegény tanuló deákokhoz, hanem a mivel lehetett az én értékem szerént mind jámbor prédikátoroknak, mind szegény tanuló deákoknak az én kevesemből is segítséggel igyekeztem lenni és voltam is az én jámbor uraimnál is. Mindazáltal a feljöl megírt száz forint is készpénzül ennekem holtom után az enyimből adassék a váradi Péter pap és Ambrus pap kezibe az én Anyámtól és atyámfiaitól. Ő kegyelmek osztán prédikátor uraim a mely jámbor tanuló deáknak akarják adni tanuságra avégre, hogy praedikátor legyen,annak adják.”

[33] Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Pest, 1865. 140.

[34] Közli: Balázs Mihály: Teológia és irodalom: Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei. Bp., 1998. 200. /Humanizmus és Reformáció, 25./

[35] Uo. 27, 28.

[36] RMNy 277

[37] RMNy 278

[38] RMNy 279

[39] RMNy 280

[40] RMNy 281

[41] Zoványi: A magyarországi…, i. m., 42–45.

[42] L. erről: Uo. 101–105. és Daugsch, Walter: Gegenreformation und protestantische Konfessionsbildung in Siebenbürgen zur Zeit Stephan Bathorys (1571–1584). In: Luther und Siebenbürgen. Ausstrahlungen von Reformation und Humanismus nach Südosteuropa. Wien, 1985. 215–228. /Siebenbürgischer Archiv, Folge 3, Bd. 19./

[43] Naményi Lajos: A nagyváradi nyomdászat története. = MKsz 1901. 179.

[44] Kanyaró: i. h. 306.

[45] Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV–XVI. században. Bp. 1931. 155–156.

[46] Heltai Gáspár: Cancionale azaz Históriás Énekeskönyv. Kolozsvár, 1574. Kiad., tan., Varjas Béla. Bp. 1962. 29. /Bibliotheca Hungarica Antiqua 5./

[47] V. Ecsedy Judit: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában 1473–1800. Bp. 1999. 53–54.

[48] Borsa Gedeon: Könyvtörténeti írások I: A hazai nyomdászat 15–17. század. Bp. 1996. 209.

[49] V. Ecsedy: i. m. 1999. 62.

[50] Tagányi: i. h. 56.

[51] Simon Melinda – Szabó Ágnes: Bethlen Kata könyvtárának rekonstrukciója. Szeged, 1999.

[52] 2006. november 17., 94. tétel, hálózati elérhetősége:     www.axio.hu/index.php?op=live_item&click_id=&id=290187 A kötet az árverést követően továbbra is magántulajdonban maradt.

[53] MKsz 1892–1893. 220.

[54] Supplementum ineditum Ludovici Dézsi. Dézsi Lajos kiegészítései. 1537–1667. Sztripszky Hiador Adalékok c. műve utánnyomatának függelékében. Bp. 1967. 14. (A továbbiakban: Dézsi: Supplementum.)

[55] 503.

[56] MKsz 1995. 301–312.

[57] RMNy 701.

[58] Zsigmondy Árpádné: Johannes Manlius és nyomdakészlete (1575–1605) = Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1982–1983. 316, 399.

[59] A cikk nyomán közölte a verset a Régi Magyar Költők Tára XVI/XII. Bp. 2004. 575–576.

0[60] Az „ü”-vel jelölt betűk helyén az eredeti szedésben, a teljesen általános eljárás szerint „u” és fölé helyezett apró „e” áll.

[61] Hubert a lábjegyzetben idézi Szilády megjegyzését: „ Hasas, Ezt a szót nem tudom hogy olvasni de valószínű, hogy a két „a” között lévő „ſ”- nek olvasandó, habár a NySz „hasas” czikkelye nem ád e helyen megfelelő jelentést”. Valóban a nyomtatványban látható hosszú s két kinyúló vége sérült vagy gyengén festékezett, így halvány, alig olvasható, kétségtelen azonban, hogy „ſ” áll a „két a között”.

[62] Bécsi: 165, 427, 535, nagyszombati: 649, siczi: 701.

[63] Vö. 7. jegyzettel.

[64] RMNy 649.

[65] Vö. a 10. jegyzettel.

[66] A második kötetben a mű címe kis mértékben változik: „Commentariorum de bello civili duce Comte Emerico Thökölio in Ungaria gesto. A két kötet megkülönböztetője még a cím után írt, attól különálló kötet-számozás, amelyet a továbbiakban itt is használni fogok, Tomus I-nek és Tomus II-nek jelölve a két kötetet. A kézirat lelőhelye: Egri Főegyházmegyei Könyvtár: Zz VI. 76–77.

[67] Méretei: 216×241 mm, 8-ad rét, eredeti kötés nem található rajta.

0[68] Ez a mennyiség közel megegyezik az A/4-es lapméretre 1,5-ös sorközzel, 12-es betűmérettel átlagosan felvitt karakterek számával. A kézirat kötetei oldalanként átlagosan 39-40 sort, soronként 53-58 karaktert tartalmaznak.

0[69] Főleg szó- és szótagismétlési, másolási hibák.

0[70] Tomus II.: 1681. Liber IX–X. 1–147. 1686. Liber XVIII–XX. 465–605.

0[71] Tomus I. 1.: „Quatuor decim duces superstitioni Scythia dediti, rebus praerant”

0[72] Uo.: „Ungaricus populus semper habitus est et belliciosus et libertatis amanos.”

0[73] Míg Hunyadi Jánosnál kiemeli, hogy „nagy szerencse az, hogy Corvin a török elleni háború ügyét szolgálta”, (Meliori fortuna, bellum Turcicum administrarunt Corvini) addig fiát, Mátyást egyenesen Bécs elpusztításával vádolja meg. (Exstincto Vienna Matthia) In: Tomus I. 3.

0[74] Tomus I. 1–67. oldala foglalja össze ezen eseményeket.

[75] Tomus I. 4.: „cum pars procerum Ferdinando Austriaco, pars Ioanni Zápollia, regbi fasces detulisset, civile bellum ortum est.”

[76] Tomus I. 7.: „Basta Georgius, exercitus Caesariani dux, acerbitate usus in provinciales, Transilvaniam vehementer perturabit.”

[77] Tomus I. 150.: „sed, quid illum ad pertexendam proditionis telam facere”.

[78] RMK II. 1384.: C. Julius Caesar: Commentariorum de bello civili libri I–IV. Tyrnau, 1676. Ez a kiadás fekszik időben a legközelebb a Thököly-felkelés történéseihez.

[79] II. Károly spanyol király, született 1661, király 1665–1700-ig, haláláig. A Habsburg-ház spanyol ágának utolsó tagja.

[80] Tomus II. 103.

[81] Tomus I. 147–288. (1670–1673)

[82] Tomus II. 211.

[83] Sobieski János, lengyel király, született 1629, király 1674–1696.

[84] XI. Ince pápa, született Benedetto Odescalchi, 1611, pápa 1676–1689.

[85] Tomus I. 471.: Theodorus Alexovicius, „magnus russarum dux”-al való tárgyalásokat.

[86] Béldi Pál erdélyi főurat a fejedelmi udvar elleni szervezkedéssel gyanúsították, ezért 1676-ban börtönbe záratták, majd elüldözték Erdélyből. 1679-ben halt meg török földön. Lásd Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál. Bp. 1887.

[87] Pl. Tomus I. 450–460.

[88] Szelepcsényi György: 1595–1685. 1666-tól esztergomi érsek.

[89] pl. Tomus I. 469.

[90] Tomus II. 85.: „Cornelium Vandelenuim Belgium procuratorem”.

[91] Orániai Vilmos: született 1650., holland király: 1672–1702, angol uralkodó: 1689–1702.

[92] Pl. Tomus II. 87.

[93] Pl. Tomus I. 403. Bemutatja a török álláspont a felkelők tevékenységével kapcsolatban, pl. az 1678-as évben, és ugyanekkor külön tárgyalja Thököly kezdeti vetélytársának, Wesselényi Pálnak a Portán kifejtett tevékenységét is. Pl. Tomus I.: 409.

[94] Lásd pl.: Tomus I. 497. ahol a Thököly, Apafi és a Porta összevető ismertetésén kívül kitér még a három fél egymás közti viszonyára, majd mindezt elhelyezi az európai külpolitika összességében.

[95] Marginális lemma.

[96] Interlineáris javítás.

[97] Így például a magyar Kovács Mátyás név is Mathias Faberként jelenik először meg a szövegben. In: Tomus I. 147.

[98] Custos

[99] Eltérő a tinta színe és az áthúzás mellé írt szöveg írásképe is.

[100] Tomus II. 471.: „Forum hoc Manifestum acre rimis ac vehement, & in regnantem Principem contumeliosum., delendum est, quia lectione incclignum.”

[101] Szászta

[102] Tomus I. 26.: „positio in vicino oppido Agriensis praeselis, quod Saszam nominant Ungari.”

[103] A latin nyelv használata abban a tekintetben meglepő, hogy a magyarországi visszafoglaló háborúk koráról szóló tudósításokban elenyészően alacsony a latin nyelven megjelent nyomtatványok száma, helyette a német, olasz és a francia vált uralkodóvá. Kiemelendő továbbá, hogy az európai könyvpiacon minden tekintetben visszaesőben volt a latin nyelvű nyomtatványok aránya, pontos adatokkal rendelkezünk pl. a korszak két meghatározó könyvvásáráról, a frankfurtiról és a lipcseiről. Az ezen könyvvásárokon eladott latin és német nyelvű könyvek aránya egymáshoz képest a következőképpen alakult: 1650-ben 71:29, majd az arány 1700-ra megfordul, és 38:62-vé válik, 1740-ben 28:72, míg 1800-ban csak 4:96 lesz. Steinberg, S.H.: Anyanyelvű nyomtatás. In: A könyves kultúra XIV–XVII. a században. I. Szerkesztette: Monok István, Szabó Enéh. Szeged, Scriptum Kft. 1992. 239.

[104] Napjainkban a két települést közigazgatásilag összevonták, egységesen, Kamenec pod Vtačnikom néven.

[105] Decker, Viliam: Dejiny ručnej vŷroby papierana Slovensku. Matica Slovenská, 1982. 186–188., 191–193., 201, 208.

[106] Tomus II. 517.: „Cum sequenti tempore, Franciscus Racocius iunior atq. Nicolaus Bercénius bellum civilie resuscitavissent, et multi procers, ac in his Esterhazii duo, Daniel& Antonius, Simon Forgachius, a Caesare defecissent; gravissimumq. Bellum movissent.”

[107] Telekessy István: 1633–1715., 1699-től egri püspök.

[108] Tomus II. 517.: „Stephanum Telekesselius Agriensis praesul, &aliquid am praesides ac sacerdotes.”

[109] Így csak a teljesség igénye nélkül néhány példa a talán legtöbb egyházi méltóságot felvonultató évből, az 1681-esből: Tomus II. 3.: Andraes Sebesténius Transylvanorum episcopus, 6.: Selepchénium Archiepiscopum Stigoniensem, 7.: Georgium Schénium Archiepiscopum Colocensem, Johannes Gubaschocius episcopus Nitriensis, 12.: Emerico episcopo Viennensi, 15.: Iohannem Gubasschocia episcopum Nittriensem, 36.: Ioames Ujlakius, episcopus Vaciensis, stb.

[110] Telekessy életéhez lásd: Sugár István: Az egri püspökök története. Bp., Szent István Társulat, 1984. 371–390., (Továbbiakban: Sugár I.: Az egrii. m.), Csanádi László: Telekessy István. Eger, 1912., Szabady Béla: Telekessy István egri püspök, a győri egyházmegye történetírója. Győr, 1941.

[111] XI. Kelemen 1700–1721.

[112] Egy 1710-ben készült képen Telekessy is püspöknek címezte magát, a következő szöveggel: „Boldogok, akiket üldöznek”. (Beati qui persecutionem patiuntur) Sugár I.: Az egrii. m. 386.

[113] Erre vonatkozólag lásd: Köpeczi Béla: Magyarország a kereszténység ellensége. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Bp., Akadémiai Kiadó, 1976. (Továbbiakban Köpeczi B.: Magyarországi. m.)

[114] Így pl: Motraye, Aubry de la: Voyages du ST. A. de la Motraye, en Europe, Asie et Afrique. La Haye, 1727., illetve: Lucas, Paul: Voyages dans la Grèce, l’ Asie mineure, la Macédoine. Paris, 1712.

[115] Csak a legjelentősebbek közül néhány: App. H. 1274., App. H. 1195., App. H. 2225., App. H. 1200., App. H. 2179., App. H. 1046., App. H. 2170., App. H. 1087., App. H. 1053., Vita di Emerigo Tekeli, Capo de Ribelli. Bologna, 1682.

[116] Az első életrajz, a Histoire d’Emeric comte de Tekeli 1693-ban Párizsban név nélkül jelent meg, szerzője valószínűleg Jean Lecrec francia publicista. Erre lásd: Köpeczi B.: i. m. 265., Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I. Bp. 1951. 399., A mű még ugyanebben az évben angol nyelven Londonban is napvilágot látott, Memoirs of Emeric Count Teckely címen. Egy évszázaddal később, Potsdamban 1793-ban megjelenik a német fordítás is, Mercwürdige Geschichte des Lebens des Grafen Emerich von Thököly cím alatt. A német nyelvű kiadás hátterében elsősorban a francia forradalmat kell sejtenünk. Thökölyről napvilágot látott novellisztikus kiadvány is: App. H. 1274.: Le Comte Tekely. Nouvelle historique. A Lyon, Chez Thomas Amaulry, rue Mercière au Mercure Galant. 1686.

[117] Csak a legnagyobb összefoglalókat kiemelve: Vanel: Histoire des troubles de Hongrie. I–IV. Paris, 1685–86., Vanel: Histoire de l’ état présent de la Hongrie. Paris, 1686., App. H. 1287.: Pannoniens Kriegs- und Friedens – Begebnüsse, das ist eine kern-reiche Erörterung und Beschreibung aller derer blutiger Schlachten… bis auf A. 1686. continuiret von J.U.M. Nürnberg, Verlegst Johann Hoffmann, 1686., Feigus, J. C.: Wunderbarer Adlers-Schwung. Wien, 1693., Továbbá egy név nélkül, a karlócai béke alkalmából megjelent összefoglaló kiadvány: Der siegreich geendigte Römisch-Käyserliche, Pohlnicshe, Moscovitische und Venetianische XV. jährige Türken-Krieg. 1699.

[118] Rá nézve lásd: Hóman Bálint: Hevenesi Gábor. In: Klebersberg-emlékkönyv. Emlékkönyv dr. gróf Klebersberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére. Bp. 1925. A Hevenesi gyűjtése által összeállított 140 kötetes kéziratgyűjteményre: Tóth András: „Holt” kéziratgyűjtemények élete. = Magyar Könyvszemle 1958. 42–50.

[119] 1686–1748.

[120] Fragmenta Ungaricae historiae ad a. 1664. Honoribus dominorum, dum… promotore Paulo Hicsoldt suprema phil. laurea ornarentur, dicata. Cassoviae, 1739., Fragmenta Ungaricae historiae ad annum Christi 1665. Honoribus dominorum baccalaureorum dicata, dum in Universitate Cassoviensi philosophiae laurea insignerentur, promotore Michaele Szegedi. Cassoviae, 1739.

[121] Fragmenta ungaricae historiae ad annum Christi 1678. & sequentes. Prosecutionem belli civilis auspiciis Emerici Tökölii et alias res gestas complexa. Cassoviae, 1743. Typ. acadmicis soc. Jesu.

[122] Ellentmondás: létezik egy Kornéli Jánosnak tulajdonított mű, amely az 1680-as kiadási dátumot viseli magán: Fragmenta historiae Hungariae ab anno 1663 usque ad an. 1678. deductae. Cassoviae, 1680. A szerző ekkor még nem is élhetett, mert az ismert születési dátuma 1686. Új Magyar irodalmi lexikon. II. Szerkesztette: Péter László. Bp. 2000. 305.

58 Egri Főegyházmegyei Könyvtár: MS 2084–2099.

59 Michalek Manó: Az Egri Érseki Könyvtár Szakszerű címjegyzéke. Eger, 1893. II., Kéziratok, 1270. A könyvtár történetére lásd még: Antalóczy Lajos: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár története 1793–1996. Eger, 1996.

60 Erre nézve lásd: Toldy Ferenc: Egri szünnapok. = Új Magyar Muzeum 1853. 10. kötet. 515–534., A szerző neve nélkül: Elfelejthetetlen emlékezetű Egri Püspök Galanthai Gróf Eszterházy Károlynak jeles élete, közhasznú építési, és különössen az általa szerzett, utána pedig nevekedett, megyebéli Könyv-Gyűjteménynek leírássa. = Tudományos Gyűjtemény 1819. V. kötet, 1–32., Varju Elemér: Adatok az egri érsekmegyei könyvtár ismertetéséhez. = Magyar Könyvszemle (Továbbiakban: MKsz) 1902. I–II. füzet. 27–49., Bitskey István: Androvics Miklós egri kanonok könyvtára 1777-ben. = MKsz 1974. 325–331., Vegyes közlemények: A pécsi, egri és gyöngyösi könyvtárakról. = MKsz 1880., 184–188., Sugár István: Az egri jezsuita könyvtár 1774-ben, a rend feloszlatásakor. = MKsz 1981. 4. 328–332.

61 Erre vonatkozólag az 58-as lábjegyzetben felsorolt műveken kívül a legtöbb információt a könyvtár alkalmazottaitól kaptam, akik ismertették számomra a könyvtár egyes részeinek feltöltődésére és az egyes kanonokok gyűjteményeire vonatkozó információkat, amiért ezúttal is köszönetemet fejezem ki.

[123] Hervay F. Levente–Legeza László–Szacsvay Péter: Ciszterciek. Bp. 1997. 31–32.

[124] Mezey László: Fragmenta Codicum. Egy új forrásterület feltárása. = MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (30.) 1978. 65–72.

[125] Hervay F. Levente: A ciszterciek és könyveik a 12–16. században. In: Fata libelli. A nyolcvanéves Borsa Gedeon köszöntésére írták barátai és tanítványai. Bp. 2003. 179.

[126] Ma Henryków Lengyelországban.

[127] Grüger, Heinrich: Heinrichau. Geschichte eines schlesischen Zistezienserkloster 1227–1997. Köln–Wien, 1978. 255–256.

[128] Berlász Jenő: Könyvtári kultúránk a XVIII. században. In: Irodalom és felvilágosodás. Tanulmányok. Szerk. Szauder József, Tarnai Andor. Bp. 1974. 286.

[129] Horváth Konstantin: Zirc története. Veszprém, 1930. 200.

[130] „Residentiae Zirciensis S. O. Cisterciensis Papae 1710. 20. Septembris”. Jelzetek: 59319 és 26530.

0[131] Mercators, Bernardinus: Nucleus catecheticus. Coloniae Agrippinae, s.a.

[132] Hermann Egyed–Eberhardt Béla: A veszprémi egyházmegye papságának könyvkultúrája és könyvállománya a XIX. század elején. Veszprém, 1942. 27.

[133] Obersulz, Franz Karl: Thesaurus theologicus, juridico canonicus. Wien, 1698.

[134] Schematismus Congregationis de Zirc S. Ordinis Cisterciensis ad annum scholarem 1942/43. Bp. 1942. 197.

[135] Alpár Lucián: A zirci apátság függetlenítésének kérdése. Bp. 1942. 25.

[136] Németh Ambrus: A győri tudomány-akadémia története, keletkezéstől 1785-ig. I. rész. 93–94. ill. Berlász Jenő: i. h. 307.

[137] Horváth Konstantin: i. m. 168.

[138] Grüger, Heinrich: Der Beginn der Union von Heinrichau und Zirc (1701–1752). = Analecta Cisterciensia (38.) 1982. 73–74.

[139] Schematismus Congregationis de Zirc S. Ordinis Cisterciensis ad annum scholarem 1942/43. Bp. 1942. 204–205.

[140] Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve. Szerk. Takács I. Pannonhalma, 1996.

[141] Berlász Jenő: i. h. 307.

[142] Hermann Egyed–Eberhardt Béla: i. m. 28.

[143] E tanulmány főleg a füzetek gyakorlati kérdéseit, aspektusait veszi nagyító alá, s nem kíván foglalkozni a ponyvairodalom művészetelméleti, filozófiai-esztétikai kérdéseivel. Ezt megtette Lányi András: Az írástudók áru(vá vá)lása. Az irodalmi tömegkultúra a két világháború közti Magyarországon. Bp. 1988. 7–48. Lányi a továbbiakban elemzi a húszas évekbeli, ahogy ő nevezi „a kis választékkal szolgáló kisárutermelő” korszak jellegzetes, névtelen szerzőjű ponyvafüzeteit, illetve az igazi „irodalmi nagyüzemet” az 1939-es év kiadványai alapján.

[144] Kovai Lőrinc: A ponyvaregény élményalapja. = Népszava 1942. február 15. 18.

[145] Idézi Csáki Pál: A ponyvairodalom „megrendszabályozása” az 1940-es évek elején. = MKsz 1988. 1. sz. 44.

[146] Gombás Géza: A könyvtermelés legújabb nemzetközi (1941) és hazai (1942) adatai. = Magyar Statisztikai Szemle 1944. 4–5. sz. 138–159.

[147] Halász Péter: Átmeneti élet. Utószó. In: A fekete kastély rejtélye és más kémtörténetek. Bp. 1989. 249–250.

[148] Borbély Mihály: A ponyva, az író és az olvasó. = Társadalomtudomány 1942. 365.

[149] Hárs László: A reakciós ponyvaregény. = Szocializmus 1938. 1. sz. 225.

0[150] Kodolányi János: Ponyva fenn és lenn. In: .: Esti beszélgetés. Bp. 1998. 147. (Eredeti megjelenés: 1940. június)

0[151] Vajda János: Négyszemközt a filléres regények íróival. = Literatura 1935. augusztus 15. 247

[152] Bodnár István: A mai ponyvairodalom öl, butít és bűnre izgat. = Magyarság 1941. március 30. 14.

[153] Csak egy adalék ehhez: Farkas Zoltán: Küzdelem a ponyva ellen című cikkének (Magyar Szemle 1935. 24. köt. 246–250.) általam látott példányában egyik korabeli olvasója szükségesnek tartotta, hogy ahol a ponyva és üzlet összefonódásáról van szó, odaírja a margóra felkiáltójellel: zsidó!

[154] Erről lásd Bálint Gábor: A pesti ponyvaipar leleplezése a Magyarságban, 1941-ben. = MKsz 2001. 4. sz. 484–487.

[155] Vikor Dezső: A zsidó kiadók diktálnak még mindig! = Magyarság 1942. február 15. 9.

[156] Hárs László: A reakciós ponyvaregény. = Szocializmus 1938. 1. sz. 231.

[157] Balázs Tibor: A ponyva mint „csodaszer” vagy egy vita sommázása. = Népszava 1942. január 11. 9.

[158] Antal Gábor: „Piszkos Fred” avagy ponyva és életforma. = Népszava 1942. január 27. 2.

[159] Lányi szerint pl. a húszas évek ponyváiban megtalálhatóak az előítéletes gondolkodás, idegengyűlölet stb. motívumai: Lányi András: i. m. 61–63.

[160] Bálint Gábor: A Világvárosi Regények története. = MKsz 2003. 1. sz. 126–134.

[161] Lányi András: i. m. 169.

[162] Uo.: 158–161.

[163] Bodnár István: Meddig használhatják még fel ponyvairodalomra a drága rotációs papírt? = Magyarság 1941. április 20. 10.

[164] Tamási Áron: Ábel a rengetegben. Bp. 1974. 47.

[165] Márai Sándor: Szigony Jimmy veszélyben. In: Uő: Vasárnapi krónika. Bp. 1994. 216. (Eredeti megjelenés: 1942. augusztus 15.)

[166] Boross Elemér: Péhovard. In: Uő: Velük voltam. Bp. 1969. 363.

[167] Zelk Zoltán: A regény vége. = Szabadság 1946. Idézi: A krimi. Vál. és szerk. Keszthelyi Tibor. Bp. 1985. 316–318.

[168] Lányi András: i. m. 170.

[169] Vajda János: i. m. 244–247.

[170] Bodnár István: Meddig áraszthatja még el ponyvafüzeteivel az országot a Hellas, a Duna és az Auróra Könyvkiadó Vállalat? = Magyarság 1941. április 6. 9.

[171] Sokan Kockás Pierre-t is Rejtő művének tartották, de ezt határozottan cáfolja Halász Péter: Kockás Pierre kontra Piszkos Fred. = Élet és Irodalom 1992. március 27. 4.

[172] Rejtő Jenő: A detektív, a cowboy és a légió. In. : Az utolsó szó jogán. Bp. 1967. 35.

[173] Halász Péter: Átmeneti életi. m. 250–251.

[174] Uo. 247.

[175] Valójában elképzelhető, hogy az elején Vaszary valóban egy krimit akart írni, aztán, ahogy elakadt vele döntött úgy, hogy egy befejezetlen paródiává alakítja át.

[176] E rész legfőbb forrása Ritter Aladár: Dörög a colt. Utószó. In: Az arizonai farkas és más vadnyugati történetek. Bp. 1988. 379–380.

[177] A harmincas években pl. lezajlott egy persorozat, amelyben három kiadó krimisorozatának összetéveszthetősége volt a kérdés. A bíróság itt leszögezte, hogy „az átlagvevő az egyes részleteket nem figyeli, … s az olyan olcsó regények vevőközönsége, mint amilyenekről szó van, nem helyez súlyt arra, hogy a regénynek ki a kiadója” és hogy milyen sorozatban jelent meg. Erről lásd: Bálint Gábor: A Palladis, az Athenaeum és a Nova „egypengős” perei 1936-ban. = MKsz 2001. 1. sz. 88.

[178] A rendeletet és a közvélemény reakcióit elemzi Csáki Pál: i. h. 41–53.

[179] Bisztray Gyula: Három év magyar könyvészete. = MKsz 1944. 94–96.

[180] Márai Sándor: i. m. 217.

[181] Fővárosi Levéltár. Igazolóbizottsági iratok. XVII-449. 156/B

[182] Kónya Judit: Nagy Lajos. Bp. 1980. 200.

[183] Csátaljai eredeti neve Wéber volt, néhány füzetén így szerepel a neve. Benamy Sándor említ egy bizonyos Weber Józsefet a „Csokonai könyvkiadó- és terjesztőcég” tulajdonosát, aki a „könyvek megszállottja” volt. (Benamy Sándor: VII. Izétől szent József Attiláig. Bp. 1980. 14.)


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.