stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Knapp Éva

Adalékok a 18. század végi nyelvi archaizálás kérdéséhez

Egy tévesen feltételezett 1484-es magyar nyelvű nyomtatvány

eszmetörténeti kapcsolatai

Bartalis Antal jegenyei plébános 1794-ben a következő négy sort közölte Notitia című munkája egyik lábjegyzetében.[1]

O deucheoseeges zenth iob keez,

mel’et magiar ohaitua neez,

draagha genche neepeunknec,

nag’ eoreome ziueunknec. etc.

Bartalis szerint az ének (úgynevezett cantilena) teljes szövegét egy magyar nyelvű oratióval együtt 1484-ben adták ki Nürnbergben: „Possidemus Orationem, et Cantilenam de Inventione dextrae S. Regis Stephani idiomate Ungarico Norimbergae Anno MCCCCLXXXIV. [e]ditam”.[2] Míg a cantilenából mellékelt négy sort, az oratio közlésétől eltekintett, megjegyezve: „Oratio ea est, quae Latine hac die dicitur.”[3] Ez az állítás különlegességéhez képest – ez lenne ugyanis a legrégebbi, egy mondatnál hosszabb, összefüggő magyar nyelvű szöveget tartalmazó nyomtatvány – túlságosan rövid megjegyzés kétes értelmű, ha arra gondolunk, hogy Bartalis tanult, művelt ember volt, aki tudhatta, mit jelent egy akkor már háromszáztíz éves magyar nyelvű nyomtatvány felfedezése. A szűkszavú megjegyzés ugyanis azt jelenti, hogy az imádságot mindenki ismeri, aki „hac die” (azaz a Szent Jobb feltalálása ünnepén, május 30-án) a katolikus latin nyelvű liturgia rendjét követi, az éneket viszont nem. Vajon miért? A szövegösszefüggés azt sugallja, azért, mert ez a cantilena nem volt ismeretes latin nyelven.

Ez a homályos megjegyzés és Bartalis művének további kétértelműségei arra ösztönöztek, hogy ismét foglalkozzam a fenti négy sorral, amely nem más, mint a Szent Jobb ereklye történetéről szóló, először 1771-ben Új ének címen megjelent[4] énekszöveg első versszakának archaizált írásképű változata. A Bartalis-féle szöveget – annak szűkebb és tágabb szövegkörnyezete nélkül – 1802 óta folyamatosan vizsgálták. 1971-ben tárgyalták utoljára, amikor az „Imádság és ének Sz. István király jobb kezének megtalálásáról. Nürnberg 1484.”[5] megjelöléssel leírt nyomtatványt a Régi Magyarországi Nyomtatványok első kötetében (a továbbiakban RMNy) a könyvészeti szakirodalom kronologikus áttekintése alapján ’tévesen feltételezett’-nek minősítették.[6] Az érvek és ellenérvek száma időközben nem gyarapodott számottevően.

Nincs ok tehát kételkedni abban, hogy az 1484-es nyomtatvány nem létezett. Az könnyen érthető, hogy a régi magyar irodalmi szövegek első módszeres számbavételekor, a 19. század első felében egy ilyen nyomtatvány puszta létezése iránti igény is ösztönözhette például Schedius Lajost, Kazinczy Ferencet és másokat arra, hogy hitelt adjanak Bartalisnak. Az viszont máig kérdés, hogyan vezethette félre Bartalis közlése a tudományos közvéleményt, miért fogadhatták el hosszú időn át a nyomtatvány létezését, s miért vitatkozhattak róla több mint százötven éven át. Nem világos az sem, mi volt Bartalis motivációja az archaizált változat elkészítésében és 15. századi szövegként való feltüntetésében. A kérdésekre csak úgy kaphatunk választ, ha nemcsak a szövegkörnyezetéből kiragadott négy sort és annak kritikáját tekintjük át, hanem összegezzük és összevetjük egymással minden érintett tudományág – a könyvészeten, az irodalom- és nyelvtörténeten kívül a történettudomány, a művelődés- és a kultusztörténet – vonatkozó megfigyeléseit.

A cantilena irodalma

Az RMNy első kötete függelékének (továbbiakban: App.) 4. tételében lényegében megtörtént a cantilena 1802–1921 közötti fontosabb irodalmának az áttekintése. A szakirodalom új szempontú vizsgálata azért indokolt, hogy a versszöveg problematikáját belehelyezhessük egy, a könyvészeti problémafelvetésnél tágabb értelmezési körbe.

Az általam áttekintett 1802–1936 közötti irodalom, valamint az RMNy kivétel nélkül a Bartalis-féle lábjegyzet szövegközléséből, s nem Bartalis művének egészéből indult ki. A problémával foglalkozók közül a legtöbben egyáltalán nem vagy csak egészen szűk keretek között voltak kíváncsiak Bartalis személyére; figyelmen kívül hagyták a Notitiában megjelent önéletrajzát, a jegenyei plébánia könyvtáráról szóló két fejezetet és a mű végén közölt, személyes vonatkozású levélváltást. Az egymás után született ismertetések, kritikák és a témának szentelt két önálló tanulmány közös sajátossága, hogy időről-időre összegezték elődeik érvkészletét, következtetéseit, s ezt bővítették újabb meglátásokkal.

A cantilena 19. század első felében keletkezett szakirodalma szorosan illeszkedik a nemzeti nyelv művelésének és a magyar nyelvű kultúra védelmezésének korabeli irodalmi, művelődési stratégiájába. Az eleinte egyértelműen pozitív, esetenként kritikával vagy kétellyel kezelt versszöveg csak a 19. század utolsó évtizedében, a 20. századi módszereket elővételező irodalomtörténeti és -kritikai eszköztár révén vált egyértelműen kirekeszthetővé a 15. századi anyanyelvű irodalom köréből.

Nem lehet tudni, mi az oka annak, hogy Bartalis csupán lábjegyzetben, mintegy mellékesen közölt említése az 1484-es magyar nyelvű nyomtatványról nyolc évig, 1802-ig semmiféle visszhangot nem váltott ki. Ismeretes például, hogy miután Pray György 1770-ben ugyancsak lábjegyzetben néhány soros ízelítőt adott a Halotti Beszédből,[7] Faludi Ferenc átirata és első szövegértelmezése nagyon gyorsan, már 1771-ben megjelent.[8] Az egyik lehetséges magyarázat, hogy valamilyen okból nem terjesztették szélesebb körben a Notitia példányait, vagy a mű a szerző költségén („sumptibus Authoris”), eleve nagyon alacsony példányszámban jelent meg. A Notitia azonban nem mondható ritka nyomtatványnak: az Országos Széchényi Könyvtárban két, a budapesti Egyetemi Könyvtárban három példánya áll rendelkezésre.

Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a Notitia nehezen hozzáférhetőségének toposzával kezdődik az RMNy App. 4-ben a szakirodalom bemutatása: „Ezt az alig hozzáférhető forrásban megjelent tudósítást Schedius Lajos tette újra közzé […]”.[9] Schedius ugyanakkor egyáltalán nem ír sem a nyomtatvány hozzáférhetőségéről, sem arról, hogy ő e szöveget a Bartalis-mű ritkasága miatt teszi közzé.[10] A cantilena régies, Bartalis-féle ortográfiával közölt négy sorát csaknem mindegyik vele foglalkozó irodalomban megtaláljuk. Schediust követően Kazinczy Ferenc tette közzé a szöveget 1807-ben.[11]

Elgondolkodtató az is, hogy amikor az első ismertetés készült az 1484-es állítólagos nyomtatvány Bartalis-féle híradásáról, Bartalis már nem élt. 1802-ben Schedius Lajos Bartalist „[…] der fleißige, für unsere Literatur zu früh verstorbene Pfarrer […]”[12]-ként mutatta be. Schedius a legrégebbi magyar nyelvű nyomtatványnak nevezi, s a korábban annak tartott krakkói nyomtatvány elé helyezi a Bartalis által említett művet. Schedius tudott az 1771-től kezdve több kiadásból ismert Rövid tudósítás […]-ban megjelent imádságról és a Bartalis szövegközlésével az első négy sort tekintve azonos Új énekről. Helyesbítette a Rövid tudósítás […] 1797. évi kiadásának sajtóhibáját, amelyben az oratio előtti megjegyzésben 1448 olvasható 1484 helyett, s a legkisebb problémát sem érzékelve, kapcsolatot teremtett az állítólagos 1484. évi nyomtatvány és a Rövid tudósítás […] között. Az utóbbi kiadássorozatát az előbbi új kiadásainak („neueste Ausgabe dieses Gebetes und Liedes”) tartotta, s rámutatott az eltérő ortográfiára.[13] Schedius tanulmányára először Németországban figyeltek fel. 1803-ban a Göttingische Gelehrte Anzeigenben Christian Gottlob Heyne, göttingeni könyvtáros, a klasszika-filológia professzora kételyét fejezte ki a nyomtatvánnyal kapcsolatban: „Über die älteste Druckschrift in Ungrischer Sprache: ein Gebet und Lied, 1484 gedruckt; aber doch noch sehr zweifelhaft”.[14]

Levelezésének tanúsága szerint Kazinczy Ferenc 1806-ig nem tudott Bartalis állításáról. Cserey Farkasnak Érsemlyénből 1806. január 14-én írt levele utóiratában olvashatjuk a következőket:

„Bartalis nevezetű Jegenyei Plebánus kevés esztendővel ez előtt 1794ben eggy Munkácskát nyomtattata, (de nem tudom hol) Notitia Parochiae Jegenyensis (Kolos Vármegyében fekszik) név alatt, ’s azt állítja benne, hogy az első nyomtatott magyar munka nem a’ Komjáti Benedek által Krakkóban kiadott Szent Pál levelei voltak (ao. 1533), hanem a’ Nürnbergen 1484. nyomtatott magyar ének Szent István Királynak rothadhatatlan jobbjáról. – Ha alkalmatlanságod nélkül megeshetik, vétess nékem vagy 5. explt ezen munkából, és küldd ki lepecsételve Debreczenbe Nagy Gábor Úrhoz. – Bibliothecámba nagy monumentumú könyv lenne.”[15]

Cserey Krasznán 1806. szeptember 19-én kelt levele szerint „A sz. Mihály napi Debreczeni vásárra Fazekas Fő Hadnagyhoz küldöm Néked szólló boriték alatt a Bartalis Jegenyei parochiarul irott munkáját […]”,[16] majd ezt követően Kazinczy szeptember 25-i levelében olvashatjuk „A Bartalis munkáját előre köszönöm.” mondatot.[17] Néhány nappal később, október 3-án Cserey a következőkről tájékoztatta Kazinczyt:

„Én 30dik Septembr. Küldöttem egy Neked szólló paketát Debreczenbe Fő Hadnagy Fazekas Urhoz, hogy szolgáltassa kezedbe. Ebbe van egy exemplár: a Jegenyei Parochia historiajábul, többet nem kaptam, és annak is rágás által el van csufitva elől járó beszédgye […]”.[18]

Kazinczy 1806. december 7-én kapta kézhez a „Jegenyei Plebánus írását”,[19] s 1807. február 21-én következőképpen tájékoztatta Csereyt a Hazai Tudósításokban közölt írásáról:

„Ajándékodnak – a Jegenyei Parochia Isméretinek – hasznát vevém a Haza javára; én voltam az, a’ ki a’ legközelebbi újságban Bartalis Antal Jegenyei Plebánus Urat megszóllítottam, hogy kétségünket az első magyar nyomtatás eránt, mellyet maga támasztott, oszlassa el”.[20]

Kazinczy tehát még nem tudott Bartalis időközben bekövetkezett haláláról, amikor 1807-ben névtelenül megjelent rövid írásban némi gyanakvással érdeklődött a 15. századi nyomtatványról.

„A dolog megérdemli, hogy nagyobb világosságra hozattassék – írta, – s Bartalis Úr kedves szolgálatot tenne a Hazának, ha megmondaná, hogy az a possidemus a Jegenyei Parochia Bibliothékájára vitettetik, e vagy a magáéra, vagy az egész Némzetre; mert a mennyire tudom, róla még senki nem emlékezett, s senki nem mondja, hogy látta”.[21]

Sem Kazinczy névtelenségén, sem érdeklődésén nem csodálkozhatunk: ismeretes, hogy az elsők között volt a magyar irodalom történetében, aki régies ortográfiával, igényes megformálásban verset szerzett (1790–1791), azt nyomtatásban közölte, s csak Földi János hozzá intézett levele felszólítására ismerte be, hogy az archaizáló verset ő írta.[22]

Pápay Sámuel 1808-ban Bartalis közlése nyomán kritika nélkül elfogadta a nyomtatvány létezését.[23] A Pápayt bíráló, 1810-ben megjelent kritikai ellenvetés szerint azonban ezt a nyomtatványt még senki sem látta, s a Bartalis-féle strófa ortogfiája leginkább Csokonai Dorottyájának komikus (archaizáló) argumentumaira emlékeztet. Végeredményben: „So propagiert sich ein Irrthum oder ein unzeitiger, ubel angebrachter Scherz eines leichtsinnigen Kopfes.”[24]

A következő években továbbra sem került elő az 1484-es nürnbergi nyomtatvány, ugyanakkor léte a magyar nemzeti nyelv „ügye” védelmezésének egyik érvévé vált: Horvát István „kellemes ének”-ként,[25] Révai Miklós posztumusz tanulmányában „igen különös ritkaság”-ként,[26] kritika nélkül említette, Garay János pedig egyik cikkében[27] patetikus hangvételben írt róla.

A mintegy két évtizedes csend után Toldy Ferenc 1851-ben A magyar nemzeti irodalom történetében szánt először egy mondatot a szerinte elveszett nyomtatványra,[28] majd 1857-ben önállóan is megvizsgálta. Ennek „A legrégibb magyar nyomtatvány” című tanulmánynak[29] a megírására mindenekelőtt Burián Pál „könyvárus”, antikvár kereskedő több hírlapban megjelent felszólítása ösztönözte Toldyt. Burián hiába kereste a Bartalis-féle nyomtatványt Jegenyén a plébániai könyvtárban, valamint a kolozsvári és a gyulafehérvári könyvtárakban. Tudott arról is, hogy Horvát István eredménytelenül levelezett Mártonffy erdélyi püspökkel e témáról, s a minden magyarhoz szóló felszólításában hat körmöci aranyat ajánlott fel annak, aki tud valamit a nyomtatványról. A Magyar Sajtó szerkesztősége külön jegyzetben kérte más lapok szerkesztőségét a felszólítás ismételt közlésére.[30]

Említett tanulmányában Toldy – miután összefoglalta a korábbi irodalmat – leírta, hogy tulajdonában van Kecskeméthy Csapó Dániel 1830. évi egyetemi jegyzete, amelyet Horvát István előadásain készített. Eszerint Bartalisnak birtokában volt a 15. századi magyar nyomtatvány, de „mivel […] Erdélyből Magyarországban semmi tudományos közösülés sincsen: ezen plébános munkája, következésképpen azon ének sem esmertetett itt”. Bartalis meghalt, s Révai Miklós Mártonffy erdélyi püspöktől kért felvilágosítást. Mártonffy a jegenyei plébánián kerestette a nyomtatványt, de hiába; s válaszlevelében úgy tájékoztatta Révait, hogy a „jegenyei plébános kevéssel holta előtt eszében megháborodván, a katonaispotályba vitetett, hova minden régiségeit magával elvitte; ahol is meghalván, holta után azon régiségekből a katonák talán fujtást csináltak”. Horvát azonban nem elégedett meg Mártonffy e levelének közlésével. Tovább levelezett, s megtudta, hogy a Bartalis által őrzött jegenyei régi missale és a Telegdi-féle prédikációs könyv egy-egy példánya nem az ispotályba, hanem a gyulafehérvári püspöki könyvtárba került, valószínűleg még Mártonffy püspöksége előtt, a régiséggyűjtő Batthyányi József erdélyi püspök révén. Horvát 1828-ban kapta az információt, amely szerint Bartalis missaléját, melybe saját kezével jegyezte be, hogy „ő bír egy magyar éneket sz. István kezéről”, időközben kiselejtezték („kimustráltatott”) a püspöki könyvtárból.

Toldy ezt követően védelmébe vette Bartalist, a hitelesség mellett szóló érvként vonultatta fel a négy sor régies írásmódjának következetlenségeit, s újabb feltételezést gyártva úgy vélte, az 1484. évi nyomtatványt a plébános a missaléba helyezve őrizte, amely időközben elveszett. Toldy idézi Lugossy József debreceni professzor hozzá intézett levelét is, aki felhívta figyelmét az 1771. évi Szent Jobb-nyomtatványokra, a bennük olvasható – az imádságot megelőző – megjegyzésre, s „némi kis lidérckedési váddal” illette Bartalist. Toldy az érveket mérlegelve ezek után úgy vélte, hogy az ének 1771-es változata átdolgozás lehet, s a cantilena átdolgozóját Szerdahelyi József személyében kereste. Végül feltette a kérdést, vajon, hogyan ismerhette az ének 1771. évi átdolgozója az 1484. évi nyomtatványt, majd sok sikert kívánt Burián Pálnak a kutatásban.[31]

Burián próbálkozása éppúgy sikertelen maradt, mint korábban Kazinczyé, Horváté és Révaié. Szabó Károly 1876-ban és 1879-ben, Fraknói 1879-ben, majd 1901-ben lényegében elfogadta Toldy okfejtését.[32] Szilády Áron 1877-ben a „melyet – mel’et” szó ortográfiája és használata kapcsán grammatikai gyanúval élt, ugyanakkor nem kételkedett Bartalis állításában, csupán a közlésmódot kárhoztatta.[33] Ezt követően Bodnár Zsigmond újabb érvekkel fejezte ki kételyét a nyomtatvány egykori létezésével kapcsolatban: miért hiányzik a cantilena az 1771 előtti katolikus énekeskönyvekből, s mi az oka annak, hogy Bartalis senkinek sem mutatta meg a nyomtatványt?[34] Dankó József a Vetus hymnarium ecclesiasticum Hungariae-ban Kisdi Benedek énekeskönyvéből közölt egy Szent Jobb-himnuszt. A jegyzetben a cantilenát illetően állást nem foglalva utalt Szilády érveire, majd Bartalis misekönyvre vonatkozó megjegyzései alapján meghatározta a korábbi irodalomban nem azonosított Bartalis-féle missale kiadását (Verona, 1480.).[35]

Szamota István – újabb érvek nélkül – kizárta, míg Horváth Cyrill és Varju Elemér kétségesnek tartotta a nürnbergi 1484. évi nyomtatvány létét, Dézsi Lajos pedig egyszerűen nem foglalt állást.[36] Toldy után Harsányi István foglalkozott ismét önálló tanulmányban a kérdéssel: két, korábban mások által megfogalmazott cáfoló érvet egy újabb észrevétellel (tudniillik, hogy a külföldi könyvészeti szakmunkák sem említik) egészített ki, s nyomatékul lábjegyzetben közölte Szombathi János és Kazinczy Ferenc addig ismeretlen, kéziratban fennmaradt vélemé-nyét. Szombathi a Hazai Tudósítások sárospataki kollégiumi könyvtári példányába az 1807-es Kazinczy-féle felhívás mellé a következő mondatot jegyezte be: „NB. A régi irásnak mesterséges, de jól el nem talált követése”. Kazinczy Sándor István Magyar Könyvesházába ragasztott be egy papírszeletet a vers Bartalis-féle négy sorával, s ráírta: „De ez az Ének nem régi, hanem tsak egy jádzi elmének mostani költeménye”. Harsányi mindezek alapján elvetette az 1484. évi magyar nyelvű nyomtatvány létezését, mondván: a cantilena „nem egyéb, mint […] [az] 1771-ben Bécsben megjelent […] ének […] régies helyesírással való átirása”.[37]     A kérdéssel 1921-ben ismételten foglalkozó Horváth Cyrill elfogadta Harsányi következtetését,[38] majd 1936-ban Gockler Imre „nehezen eldönthető vita tárgya”-ként, bizonyíthatatlan hitelességű szövegként kezelte a cantilénát.[39] Ezt követően 1971-ben az RMNy foglalkozott ismét a nyomtatvány kérdésével. Az App. 4. számon közölt áttekintés azonban – érthető okokból – nem vállalkozott a Bartalis-féle cantilena és az 1771-től több kiadásban megjelent Rövid tudósítás […] énekszövegének további vizsgálatára. E tekintetben Schedius 1802-es cikkének ismertetését követően megelégedett az alábbi, kétszeresen hibás és megtévesztő közléssel: „Az 1771-i bécsi kiadás 5. lapján […] a következő olvasható: »Szent István király dicsőséges jobb-kezének megtalálásáról-való régi és még 1484dik esztend. Norimbergában nyomtatott ének«”.[40] Ezzel szemben az idézett szövegrészben sem az 1771-es, sem a későbbi kiadásokban nem szerepel az ’ének’ kifejezés, helyette az – 1484-ben Nürnbergben megjelent Missale Strigoniensében valóban olvasható – ’oratio’ magyar megfelelőjét, az ’imádság’-ot találjuk a következő szövegkörnyezetben, a 3. számozatlan oldalon: „Szent István király / Ditsőséges JobbKezének [!] meg-találásáról-való régi, és még 1484-dik esztendőben Norimbergában nyomtattatott. / Imádság.”[41] Az 1771. évi magyar nyelvű nyomtatvány 5. számozatlan oldalán az Uj ének című, „Oh! Ditsősséges Szent Jobb-Kéz” kezdősorú ének 5. versszaka kezdődik.[42]

Ezek után jogos a kérdés, mi maradt ki az eddigi vizsgálatokból? Vajon miért írta Kazinczy, hogy a cantilena „egy jádzi elmének mostani költeménye”?

Bartalis Antal és a cantilena

Bartalis Antal életével és munkásságával a lexikonirodalom szűkszavúan foglalkozik. Horányi a Nova memoria Hungarorumban saxo-transilvanus-ként említi, s a szerzői előszó ismételt közlésével ismerteti az ’elegans’ jelzővel illetett Ortus, et occasus Imperii Romanorum in Dacia (1787) című munkáját.[43] Katona István három sorban összefoglalva megismétli Horányi híradását.[44] Szinnyei József „erdélyi származású szárhegyi székely”-nek mondja a jegenyei plébánost, életadatait nem ismeri, s közli két, nyomtatásban megjelent munkájának leírását, valamint utal a cantilenára.[45]

Bartalis nem árul el magáról a nevénél többet Dácia római kori történetével és emlékeivel foglalkozó, első nyomtatásban megjelent munkájában.[46] E műnek a pozsonyi Marcus Weinmanntól szignált rézmetszetes címlapelőzékén egy, a Mitrász kultuszt idéző antik szobortöredék látható, amelyet a szerző a nyomtatványban részletesen bemutatott. A nyomtatvány Bartalis műveltségéről, alapos latin nyelvtudásáról és a régiségek iránti intenzív érdeklődéséről árulkodik.

Második, 1794-ben saját költségén Kolozsvárott, Martin Hochmeister nyomdájában megjelent munkájában a jegenyei plébánosok között több oldal terjedelemben írt önmagáról.[47] A plébánosok névsorában az utolsó név Bartalis Antalé, aki 1788. április 15-étől teljesített szolgálatot a Kolozs megyei Jegenyén.[48] Neve után – mintegy mottóként – Horatius egyik művét idézte: „Itaque / Nunc ager --- / Dictus, erit nulli proprius, sed cessit [recte: cedet] in usum / Nunc mihi --- / Horat. Serm. L. II. Satyr. II.”[49] A nevéhez illesztett c) jegyzetből megtudható, hogy 1749. október 13-án született Szárhegyen, Gyergyóban. Édesapja Bartalis Máté, édesanyja Simon Katalin. Első iskoláit – saját kifejezésével „Imbutus Litteris”[50] – Mikházán, Medián, Csíksomlyón és Kolozsvárott végezte. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron és Nagyszombatban („Tirnaviae”) folytatta. 1776. október 1-jétől a tudós és feddhetetlen életű plébános („sub Viro doctissimo, et Parocho vitae inculpatae”), Bálintffi Gergely káplánja lett Gyergyószentmiklóson. Alig egy év múlva, 1777. augusztus 3-tól a parajdi sóbányáknál lett administer (segédlelkész?). Itt Maksai Máriaffi Lajos (Ludovicus Máriaffi de Maksa) kamaraispánnal és Pollyáni Vizy Józseffel (Josephus Vizy de Pollyán) állt kapcsolatban, akiket szintén felsőfokú jelzőkkel dicsért. Néhány év elteltével, 1781. október 9-étől Marosvásárhelyi káplán lett Szegedi György exjezsuita plébános mellett, aki több éven át volt a kolozsvári jezsuita kollégium rektora. Innen 1782. május 3-án Nagyszebenbe helyezték át egy szintén exjezsuita plébános mellé. Végül – írja –, aki olvasta az 1788. évi egyházmegyei sematizmust, tudja, hogy Szebenből visszakerült Marosvásárhelyre.

A viszonylag gyorsan változó szolgálati helyek után Bartalis Jegenyén tölthette élete hátralevő részét. Plébániatörténetének kéziratára 1793. április 18-án kapott imprimaturt Esterházy Jánostól Kolozsváron. 1794-ben még valószínűleg nem volt beteg, majd – mint az Schedius írásából ismeretes – megőrült, s ötven éves kora körül egy katonai kórházban meghalt. Schedius Lajos szerint 1802-ben már nem élt.

A latin nyelvű jegenyei plébániatörténet tanúsága szerint Bartalisnak kitűnő képzettsége volt, s elsősorban a történelem, a régiségek és a nyelvészet iránt érdeklődött. Az egyik lábjegyzetben határozott szavakkal vette védelmébe Kalmár György Grammaticalische oder allgemeine Sprache című, 1774-ben Bécsben megjelent kötetét.[51] Eszerint – írja – ugyan ki tilthatja meg neki, hogy kövesse – bár nem minden részletében – a Kalmár fenti művéből megismert ortográfiát. Kalmárról megjegyezte még, hogy vele kapcsolatban Horányi Elek „judicium”-ára gondolt, mely a Memoria Hungarorum II. kötetének 274–275. oldalán jelent meg.[52] Bartalis folyamatosan gyarapíthatta nyelvészeti ismereteit, tájékozottságát a legfrissebb munkákból meríthette. Olvasta Sajnovics Demonstratióját, folyamatosan használta Pápai Páriz szótárát, továbbá Baróti Szabó Dávid második kiadásban is megjelent Kisded Szó-tárát.[53] Forgatta Pray György és Fridvalszky János külön fel nem sorolt műveit is, míg a magyar nyelv korabeli megújításáról negatív véleményt alakított ki.[54]

Munkájának két utolsó fejezetét a jegenyei plébániai könyvtár leírásának szentelte. A De Bibliotheca Parochiae című, VII. paragrafus (= rész) elején azonban a címmel ellentétben mindössze egyetlen mondatot szánt a könyvtár leírásának. Mint írja, nem vállalkozik arra, hogy minden kötetet felsoroljon, csupán két, véleménye szerint ritka művet fog bemutatni: „[…] duos venerandae raritatis possidemus; Concionatorem unicum, missalis Librum alium. Paragrapho hoc de concionatore breviter; fusiusque de Missali paragrapho sequenti verba faciemus”.[55] Az idézet figyelemre méltó: a továbbiakban Bartalis valóban mindössze két, aprólékosan leírt raritásról tesz említést. Egyetlen szót sem szól a mű végén lábjegyzetben említett, 1484-ben Nürnbergben kiadott, magyar nyelvű cantilénát tartalmazó nyomtatványról, sem pedig arról, hogy ezt a Notitia kéziratának lezárása után fedezte volna fel.

Bartalis szándékolt titokzatossággal övezte a bemutatásra kiválasztott köteteket. Így például nem közölte a jegenyei plébánián őrzött prédikációs könyv nyelvét, s azt állította, hogy szerzőjének nevét nem tudta azonosítani. S bár kereste, ki lehetett a szerző, levelezett is ennek kapcsán meg nem nevezett személyekkel, de nem járt sikerrel. A „liber concionatorius”-ról mindössze annyit tudunk meg, hogy az nyomtatvány, két kötete van, s az egyik a vasárnapi, a másik az ünnepnapi prédikációkat tartalmazza. Nyelvészeti érdeklődésének engedve Bartalis kigyűjtötte belőle azokat a régi magyar szavakat és kifejezéseket, amelyek felkeltették kíváncsiságát. A betűrendbe rendezett szavak mellé odaírta a véleménye szerint megfelelő értelmű, korabeli kifejezéseket is (például: „Aldomás, usurpat loco áldás […] Almosna, h. alamisna / Ben, h. bő. […]).[56]

A 84–85. oldalon annyira beleélte magát az autodidakta nyelvészkedésbe, hogy plébániatörténete latin nyelvét hirtelen magyarra váltotta. Magyarul formált véleményt a prédikációs könyv írójának magyarságáról a ’pór’ és a számára ismeretlen értelmű ’piritskelni’ kifejezés kapcsán, s a meg nem nevezett szerzővel szembeállítva ítélte el kora nyelvújítóit:

„Jobb vólt biz ö mint a mostani föld abrosz, mindenesség, szelid tudományok, s több ezekhez hasonló szóknak bárd nélkül való faragoi. De eztet abba hagyván, mit tégyen valakin piritsket venni? Meg-vallom igazánn: hogy én nem értem, kérem, tanítson-meg a ki tudgya.”

Toldy 1857-ben megjelent tanulmányából tudjuk, hogy Horvát István Telegdi Miklós 1577–1578-ban megjelent prédikációgyűjteményével azonosította a jegenyei plébániai könyvtár Bartalis által bemutatott prédikációs könyvét.[57] Telegdi prédikációinak címlapján azonban ott olvasható a szerző neve: „iratot Telegdi Miklóstul, Esztergami praepostul”, s a címlapról nem hiányzik a teljes impresszum sem.[58] Ezek után azt feltételezhetnénk, hogy a Jegenyén őrzött Telegdi-prédikációk mindkét kötetének elveszett a címlapja. Ezt azonban sem Bartalis, sem a Horvát István előadását jegyzetelő Kecskeméthy Csapó Dániel nem rögzítette, s arról sem emlékeztek meg, hogy – a Bartalis szerint hiányos missaléhoz hasonlóan – Telegdi „hiányos” prédikációs-könyvét is kiselejtezték volna a gyulafehérvári püspöki könyvtárból.

A „hét pirichket vegénec raita” kifejezés ismeretére és használatára Telegdin kívül mindössze egyetlen példa ismert a régi magyar irodalomból.[59] Ez a körülmény kétségen kívül azt bizonyítja, Bartalis valóban az 1577–1578-ban Bécsben és Nagyszombatban kinyomtatott Telegdi-féle prédikációkat tartotta a kezében.

A Bartalis által kritizált újonnan alkotott szavak közül a nyelvújítási szótár a ’föld abrosz’ kifejezést a 19. század elejéről ismeri, a ’szelid tudományok’-kal nem foglalkozik, a ’mindenesség’-et pedig Révai Miklóstól említi 1787-ből.[60] Ezek szerint tehát Révaival lett volna elégedetlen Bartalis?

A könyv VIII., utolsó paragrafusa a jegenyei plébánia másik ritka kötetéről szól, De Libro Missali címen. A Telegdi-prédikációkhoz hasonlóan ez is papírnyomtatvány, amelynek nagyobb kezdőbetűit kézzel kiszínezték.[61] A kötet leírásából nyilvánvaló, hogy az eleje csonka, ezért a kalendárium rész március hónappal kezdődik. A március 19-i Szent József ünnepnél Bartalis említi, hogy „calamo scriptum est”, majd az ide tartozó a) jegyzetben ebből arra következtet, hogy a kötet régi lehet, mivel Szent József ünnepét 1516-ban rendelték el.[62] A kalendárium-rész május 30-i „inventio dextrae S. Stephani regis” ünnepéhez tartozik a b) jegyzet, benne az állítólagos 1484. évi nyomtatvány említésével.[63]

A missale kalendárium-része után Bartalis így folytatja az ismertetést: „Ante Dominicam primam Adventus titulus Libri Missalis nostri iste ponitur: Incipit ordo Missalis secundum ritum dominorum ultramontanorum cum quibusdam officiis novis”,[64] majd bevallja, ennek a kötetnek az impresszum adatait sem tudta azonosítani. A missale Szent Istvánnal kapcsolatos szövegeit Bartalis folyamatosan közölte, köztük a De Sancto Stephano rege című oratiót is, „Deus qui beatum Stephanum regem nostrum et confessorem […]” kezdettel. A 122. oldalon a Notitia főszövege az „Atque ita terminatur Missale nostrum” mondattal ér véget.

A Bartalis-féle latin misekönyvet Dankó József azonosította az idézett „Incipit ordo Missalis secundum ritum dominorum ultramontanorum” szövegrész alapján.[65] Az általa meghatározott Missale ad usum dominorum Ultramontanorum (Verona, 1480) több példányban ismert a magyarországi közgyűjteményekből, s tartalmi jegyei azonosak a Bartalis által leírtakkal.[66] Az „Inventio dextre. s. stephani regis”-ünnep csak a missale kalendáriumában szerepel, Szent István király miséje pedig a 282. folión.[67]

Bartalis sehol sem hozza kapcsolatba a veronai missalét és a lábjegyzetben hivatkozott 1484. évi nürnbergi nyomtatványt. A már Kazinczy által számon kért ’possidemus’ igealak más, többes szám első személyben használt igével együtt többször előfordul a Notitiában. Értelme a szövegkörnyezet tükrében minden alkalommal egyedül és kizárólag a jegenyei plébániára vonatkozik. Ahogy a plébániához tartozó földek, javadalmak sem, úgy a plébániai könyvtár egyetlen darabja sem volt Bartalis Antal saját tulajdona. A Telegdi-féle prédikációs köteteket és a veronai Missalét ezért szállíttathatta feltehetően a régi könyveket kedvelő Batthyányi püspök a Notitia megjelenése után, Bartalis betegsége előtt vagy azt követően a gyulafehérvári püspöki könyvtárba.

Kérdéses, vajon miért selejtezték ki onnan 1828-ban a Notitia leírása szerint ép, tiszta papírra nyomtatott, kézi festésű iniciálékkal díszített[68] missalét? A kopottság vagy a hiányosság egy Bartalis következtetése szerint is 1516 előtt nyomtatott kötetnél aligha lehetett indok. Nagyobb súllyal eshetett latba az, hogy – mint a Toldy által idézett, Horvát István egyetemi előadásán készített jegyzetből ismert – Bartalis ebbe a missaléba jegyezte be az 1484. évi magyar nyelvű nürnbergi nyomtatványra vonatkozó ismereteit. Feltételezhetjük, hogy Bartalis missale-beli bejegyzése tartalmazhatott olyan részletet, amit az erdélyi püspök 1828-ban, amikor már Horvát István, Kazinczy Ferenc, Révai Miklós és talán mások is érdeklődtek Bartalis Antal hagyatéka iránt, nem kívánt megosztani senkivel. Itt jegyzem meg, hogy a Notitia az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött, egyik 1999-ben általam használt példányában is volt egy kézírásos bejegyzés, amit 2004 októberében már nem lehetett elolvasni, mert időközben kiradírozták.[69]

A Notitia idézett lábjegyzetében Bartalis Faludi kapcsán Horányi Elekre utalt. A hivatkozás pontos, mert valóban a Memoria Hungarorum első részének 661. oldalán kezdődik a Faludi Ferencről készült szócikk. Ez a hivatkozás mégis homályos. Mit akart itt Bartalis tudatni? Azt, hogy a Faludinak tulajdonított vers nincs ott a művei felsorolásában? Nem valószínű, hiszen Horányi más Faludi-verseket sem sorolt fel a szócikkben, s nem foglalkozott az ’Ó, dicsőséges Szent Jobb kéz’ kezdősorú vers szerzőségével sem.

Ezek után érdemesnek tűnik megvizsgálni a Notitia könyvészeti és további tartalmi jellegzetességeit. A címlapon – a barokk nyomtatványok sajátosságaitól eltérően – a cím és a szerző („Notitia Parochiae Jegenyensis. Auctore Parocho Loci.”) közlése rövidebb terjedelmű, mint az impresszum („Claudiopoli, Sumptibus Authoris, et Typis Martini Hochmeister, C. R. Dicast. Typograph. Et priv. Bibliopolae, 1794.”). Bartalis saját költségén, a szerző nevének elhallgatásával adta ki művét, ismeretlen példányszámban. Volt-e oka nevének elrejtésére? A mű eddig áttekintett tartalma alapján éppen ellenkezőleg: egy saját pénzen kiadott nyomtatványban a szerzői név hangsúlyozásának, kiemelésének lett volna értelme. A kötet egy kisebb település plébániájának a történetét dolgozza fel. E kiadványtípus nem volt gyakori a 18. század végén, mégsem állítható, hogy egy történeti érdeklődésű plébánosnak emiatt titkolnia kellett volna saját nevét. A nyomtatvány címe nemcsak rövid, hanem szokatlan is. Itt érdemes megemlíteni, hogy a Szent Jobb ereklye 1771. évi transzlációját kísérő nyomtatványok közül a Rövid tudósításnak megfelelő latin nyelvű nyomtatvány címe is hordozza a ’notitia’ kifejezést: Brevis notitia.

A címlap hátoldalán plébánia-monográfiához nem illő, kétes értelmű mottó olvasható: „Miscebis sacra profanis. Horatius”. Különlegesség az is, hogy a „Venerabili Clero Magno Principatus Transilvaniae” kezdetű bevezető szövege hiányzik, a lap a megszólítás után teljesen üres. A következő oldalra került az imprimatur, ennek dátuma „Die 18-va April. 1793. Claudiopoli”. E szokatlan elrendezésű és tartalmú keretszövegek után rövid, két oldal terjedelmű bevezető áll, „Fratres!” megszólítással. Ebben a nevét továbbra is elrejtő szerző sajátos módon épp azt hangsúlyozza, hogy a művet „ő” írta („a me scripta est”) és célja az elrejtett dolgok világosságra hozatala („res sepultas in lucem reducere”). A bevezető végén újabb, a szerző aláírását nélkülöző dátum olvasható: „III. Nonarum Martii. Anno. MDCCXCII.” (1792. március 5.).

A mű keretszövegeihez tartozik a „Reliquos errores L. B. facile emendabit” mondattal végződő Errata-lapot megelőző két oldal is a nyomtatvány végén, rajtuk a szerző nem titkolt örömét kifejező, következő latin–magyar nyelvű szöveggel:

„Dum heic [!] Opusculo ultimam manum imponere vellem, perferuntur ad me Litterae erectae Claudiopoli Societatis eruditae, quas post talem qualem Notitiam Parochiae, ut Parochus quoque quadantenus nosci queat, citra tamen omnem ambitionem adpono, ita conceptuas:

’Tisztelendö Ur!

A Romai Birodalomnak közép Daciában lett Eredetéröl, és el-enyészéséről, írott betses Munkáját a Tisztelendö Urnak meljel Társaságunkat meg-ajándékozni nem sajnállotta, szíves köszönettel el-fogattuk. Ebben Hazánk díszére tett fáradozásait, a Régiségeknek Munkálkodásait Társaságunk illendöben meg-jutalmazni nem tudgya, hanem azt határozta-meg iránta. Hogy nem sokára egybe gyüléseinek annak közönségesen való fel-olvasása légyen Tárgya, hogy így ezen érdemes Könyvnek Irója ditsiretes Tudománnyairól, s elmebéli tehetségeiröl közelebb meg-esmértetvén érdeme szerént betsültethetnék, e mellet pedig a Társaság-is Tudományi Tárházába a Kintsetskéket szedegethesse belöle.

Örömmel értettük e’mellett kedves Társunktól, a Tisztelendö Urnak Társaságunk Tagjaivá lenni kívánó szándékát, mellyet annyival-is inkább el-fogadni, és személjesen szerentsénk lévén, annak modgya szerént teljesiteni-is kivánunk, mentöl bizonyosabban meg-vagyunk arrol gyözödve, hogy egy illy Érdemes Tagban a Társaság jövendő béli hasznát dupláson fel-találni éppen nem kétségeskedhetik.

Kolosvár 27. Martius 1792.

Titulus hic erat: Tisztelendö Bartalis Antal jegenyei Plebanus Urnak Jegenyébe.

A Társaság Tagjai.

Ego plura non addam, siquidem succurrit illud Horatianum.

---- Tacitus pasci si posset corvus, haberet

Plus dapis, ei rixae multominus invidiaequo [recte: invidaeque].

Libr. I. Epist.”[70]

A Notitia záró részének ismeretében a bevezető megszólítottjai („Fratres”) feltételezésem szerint nem lehettek mások, mint a kolozsvári szabadkőművesek, akik közé Bartalis első nyomtatott munkájának megjelenését (1787) követően tartozni kívánt. Őket ajándékozta meg első, 1787-ben Pozsonyban kinyomtatott munkájának egy példányával és köszönő levelüket beleszerkesztette az ’ultima manus’ állapotában lévő újabb kézirata végére. E mű eredeti, első előszavát fejezhette be Bartalis 1792. március 5-én. A kiadvány két bevezető megszólítása és azok elhelyezése jelzi, hogy a szerző az erdélyi papsághoz intézett előszót valószínűleg az utolsó pillanatban kihagyta és újat írt a kolozsvári „Societas Erudita” tagjaihoz. Valószínű az is, hogy az imprimaturt az eredetileg egyszer már lezárt kéziratra kérte és kapta meg 1793. április 18-án. Ezt követően azonban az „omnem ambitionem adpono” érzésétől hajtva, mint időközben (1792. március 27-e után) a szabadkőművesek közé újonnan felvett tag, lehagyhatta nevét a címlapról, beleszerkesztette a kéziratba a kétértelmű mottót, kicserélte a bevezetőt, s a plébánosok névsorában saját neve után illesztette a már említett Horatius-idézetet. Minden bizonnyal ugyanettől az ambíciótól, a Társaságon belüli elismerés vágyától hajtva készítette el a mű 122. oldalán megjelent lábjegyzetet a cantilenáról. Ebben közölte a Rövid tudósítás egyik magyar nyelvű kiadásából az „Ó, dicsőséges Szent Jobb kéz” kezdetű ’Uj Ének’ nyelvtörténeti ismeretei segítségével archaizált ortográfiájú első négy sorát. Legvégül pedig – mintegy korábbi műve elismertségének bizonyítására és dicsekvésképpen – megjelentette a kolozsvári szabadkőművesektől kapott levelet.

Feltételezhető továbbá, hogy a Bartalis által közölt levél nyomán a kassai páholyban Orpheus nevet viselő Kazinczy is rábukkant Bartalis „titkára” szabadkőműves kapcsolatai segítségével. Ezért írta be a névtelenül megjelent 1807-es felhívása után Sándor István 1803-ban megjelent Magyar Könyvesházába[71] a „De ez az Ének nem régi, hanem tsak egy jádzi elmének mostani költeménye” megjegyzést.[72] Ahogy az erdélyi püspök 1828-ban a jegenyei Missale „kiselejtezésével” egy katolikus pap tudományos eltévelyedését kívánta palástolni, úgy Kazinczy egy túlzott ambíciójú szabadkőműves társának hibáját titkolta el azzal, hogy a cantilenáról megtudott igazságot nem tette közzé nyomtatásban. Kazinczyhoz hasonlóan a cantilenával először foglalkozó Schedius Lajos (1802) is tagja volt a neves irodalmárokat tömörítő, „Az Égő Bokorhoz” nevű kassai páholynak. Még egyszer ő sem firtatta a cantilena „titkát”.[73]

A leírtak szorosan kapcsolódnak az erdélyi szabadkőművesség 18. század végi történetéhez. Mint említettem, Bartalis első nyomtatott munkájának címlapelőzékén egy Mitrász fogadalmi szobor képe látható. A bikán ülő Mitrászt a töredékes szobron egy nehezen felismerhető skorpió és egy kutya fogja közre.[74] Ismeretes, hogy a szabadkőművesség éppen a Mitrász-kultuszban kereste egyik gyökerét.[75] Nem véletlen, hogy a kolozsvári páholy örömmel fogadta az ajándékkönyvet, s összejövetelükön felolvasták. A Notitia előszavának címzettjei a ’Fratres’, s köztudomású, hogy a szabadkőművesek hívják egymást ’Testvérek’-nek. Másrészt ők azok, akik a szellemi világosságot keresve különösen kedvelték a fényszimbolikát; ők a „fény fiai”, akik szívesen hoztak létre „Világosság” elnevezésű alapszervezeteket a 18. században.[76] E szimbolikával Bartalis is élt a nekik címzett előszóban, amikor munkája célját így határozta meg: „res sepultas in lucem reducere”.[77]     Az Erdélyben már működő brassói, nagyszebeni, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi páholyok után 1782-ben Fritsi Fekete Ferenc gróf Bánffy György kormányzótól kért és kapott engedélyt új páholy alapítására Kolozsvárott. A máig ismeretlen nevű kolozsvári páholy tagjaihoz a város piarista tanárain kívül csatlakoztak a kolozsvári és a környékbeli katolikus és protestáns lelkészek is. A páholy „lelke” Aranka György volt, akinek vezetésével több tudományos társaságot hoztak létre, így a ’Történelmi Társaság’-ot és a ’Nyelvvédő Társaság’-ot.[78] Az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság megalakulását a bécsi udvar – a német nyelv védelme miatt – sokáig feleslegesnek tartotta. Ismeretes, hogy Aranka György az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság és a Kézírások Társasága (Kéziratkiadó Társaság) megalapítása érdekében 1791-ben támogatást kért Bánffy Györgytől. A társaságok próbatársaságok formájában 1791-ben Kolozsváron és Marosvásárhelyen jöttek létre. A Kézírások Társasága munkájának érdemi része 1792-ben, a társaság második gyűlésével kezdődött el. A szélesebb érdeklődést kiváltó Nyelvmívelő Társaság első alakuló gyűlését 1793. december 3-án tartotta Marosvásárhelyen, elnökének Bánffy Györgyöt tekintette. Tényleges munkát 1794 tavaszától,[79] éppen Bartalis Notitiája megjelenésének évétől folytatott. Bartalis neve a Nyelvmívelő Társaság „hasznavehető munkás tagjai” névsorában éppúgy nem található meg, mint a tagok úgynevezett „általános jegyzék”-ében,[80] s a Kéziratkiadó Társaság 1794. február 18-i tagnévsort rögzítő listáján sem szerepel.[81] A két társaság fennmaradt teljes levelezésanyaga még kiadatlan. A kiadott levelek[82] formája[83] és tartalma[84] azonban szintén arra utal, Bartalis nem a teljesen nyíltan működő és levelező Nyelvmívelő Társaság tagja lehetett, hanem a kolozsvári szabadkőműves társaságé. Az utóbbiba – mint minden szabadkőműves társaságba – a belépni szándékozót érdemei alapján egy társaságbelinek fel kellett terjesztenie, úgy, amint arról a Bartalis által közölt levél is tanúskodik.

Az eredetihez képest átalakított kéziratot Bartalis az ugyancsak szabadkőműves Hochmeister Mártonnal nyomtattatta ki. Hochmeister a nagyszebeni „Szent András, a három tengeri levélhez” elnevezésű páholy tagja volt.[85] A nagyszebeni páholy működését a páholy határozata értelmében 1789. március 25-től szüneteltették („elaltatták”), de 1796-ig továbbra is voltak összejöveteleik, éppen Hochmeister házában,[86] akinek nem lehetett ellenére Bartalis 1793-ban imprimaturt kapott kéziratának utólagos módosítása – vagy talán nem is tudott arról.

Amennyiben igaz a feltételezés, a Notitia mindezek alapján nemcsak az irodalomtörténetnek, hanem az eredeti dokumentumokban nem túlságosan bővelkedő 18. századi magyarországi szabadkőművesség történetének is egyik fontos forrása.

 

A Szent Jobb-kultusz a 15–18. században

A cantilena szövegkörnyezetében eddig nem vizsgálták a Szent Jobb ereklye kultuszának történeti kronológiáját. Ismeretes, hogy az ereklye történetéről és kultuszáról a középkorból éppúgy kevés adat áll rendelkezésre, mint a 16–18. századból.[87] A 15. század utolsó harmadában a Szent Jobb ünnepe az esztergomi egyházmegye részére készült liturgikus nyomtatványokban rendszeresen piros betűs ünnep. Önálló miséjének szövege először 1484-ben jelent meg a nürnbergi Anton Koberger nyomdájában készült Missale Strigoniense lapjain. Ebben az „inventio dextre sancti regis Stephani” (május 30.) ünnep liturgiájához tartozik az 1771. évi Szent Jobb nyomtatványokban is megjelent oratio, valamint a Szent István király életéről szóló „Corde voce mente pura”[88] kezdetű szekvencia. Az utóbbiban – éppúgy, mint az 1771 előtt megjelent további magyar nyelvű himnuszokban – egyetlen szó sem esik az ereklyéről.[89] A Szent Jobb ünnepére ugyanazok a himnusz(ok) szolgáltak, mint Szent István ünnepének nyolcadára.[90] Az ugyancsak 1484-ben megjelent Breviarium Strigoniense liturgikus szöveg nélkül, mindössze a kalendárium részben tartalmazza az ünnepet.[91]

Néhány évvel később, Laskai Osvát 1497-ben kinyomtatott egyik Szent Istvánról szóló prédikációvázlatában az olvasható, hogy az ereklye kultusza Székesfehérvár kivételével lehanyatlott, „festum […] moderna consuetudo non colit”.[92] Josse Clichtove flandriai teológus 1516-ban megjelent himnuszgyűjteményébe mindössze egy Szent István királyról szóló himnusz került be, a Szent Jobbot azonban ez sem említi („Gaudent coeli nova luce”).[93] Ha hihetünk a felsorolt adatoknak, a 15. század második felében Magyarországon nem volt jelentősebb kultusza az ereklyének. Az egyetlen egyházmegyére kiterjedő liturgikus tisztelet nem indokolta, hogy egy szokatlan tartalmú, mindössze oratiót és szekvenciát tartalmazó, önálló nyomtatványt jelentessenek meg a korban teljesen szokatlan módon, magyar nyelven.

Az ismeretlen körülmények között Raguzába jutott ereklye csak röviddel a török kiűzése előtt vált ismét fontossá. I. Lipót császár 1684-es próbálkozása az ereklye megszerzésére nem járt sikerrel. 1706-ban Raguzában új tartóba helyezték a Szent Jobbot, majd a 18. századi prédikációkban rendszeresen megemlítették az ereklyét a Szent Korona, Szent István király és az ország valamikori gazdagsága toposzainak szövegkörnyezetében.[94]

Mária Terézia legitim hatalmának erősítésére 1771-ben Raguzából Bécsbe, majd Budára szállíttatta az ereklyét. Ezzel párhuzamosan elrendelte önálló liturgikus ünneplését és 1773-ban pápai rendeletet eszközölt ki a május 30-i Szent Jobb feltalálása ünnep visszaállítására. Ekkor – az ereklye tiszteletének népszerűsítésére – hirtelen megnőtt a Szent Jobb-ábrázolások száma,[95] s tudományos munkák,[96] prédikációk,[97] valamint rövid terjedelmű, füzetes összeállítások jelentek meg több nyelven.[98]

A Kancelláriai Levéltárban fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint 1771-ben a kultusz társadalmi méretű felélesztésére és népszerűsítésére szánt aprónyomtatványok jelentek meg először. Tartalmukat körültekintően állították össze és * azokat Mária Terézia is jóváhagyta. A fennmaradt levelezés minden valószínűség szerint galántai Esterházy Ferenc kancellár és galántai Fekete György alkancellár személyéhez kapcsolódik. Bécsben 1771. június 21-én kelt az a német fogalmazvány, amely meghatározza a Szent Jobb tiszteletére áhítati céllal magyar, német és latin nyelven kiadandó nyomtatványok tartalmát. A mintát és a forrást a Nürnbergben 1484-ben megjelent Missale Strigoniense Szent Jobb-miséjéhez tartozó szövegek adták: a Szent István jobbja megtalálásának ünnepéhez tartozó oratio („Gebett”) minden részletében megfelelt a három nyelvű közlésre. A már 1484-ben ehhez tartozó himnusszal („Kirchen-Hymnus”) kapcsolatban azonban nehézséget okozott, hogy az nem tesz említést az ereklyéről. Ennek ellenére a latin és a német nyelvű nyomtatványokba ezt a két szöveget szánták – a latin himnuszt ugyanis lefordíttatták németre. A magyar nyelvű nyomtatványban viszont a régi oratio magyar fordítása mellé egy másik, a fogalmazványhoz mellékelt énekszöveget („Gesang”) terveztek megjelentetni. Az ének tartalmát röviden öszszefoglalták, majd megállapították, ez valóban a Szent Jobbról szól, s ha az idő nem sürgetne, a magyar éneket le lehetne fordíttatni a másik két nyelvre is. Arról nem esik szó, hogy ki írta és honnan származik az ének. Végül a fogalmazvány összegzi, hogy Pray György milyen módon írhatna történeti disszertációt („historische Dissertation”) a Szent Jobbról.

A fogalmazványhoz három melléklet járult: a kinyomtatandó latin és német nyelvű áhítati mű kézirata, valamint a már kinyomtatott magyar nyelvű Rövid tudósítás (Bécs 1771 Trattner) egy példánya. A latin kéziratnak címe nincs, szövege a „De gloriosa Dextera S. Stephani Regis Apostolici ex Missali Strigoniensi, Anno M.CCCC.LXXXIV. Norimbergae impresso” megjegyzéssel kezdődik, majd az „Oratio” megjelölés után a fenti missaléból származó megfelelő szöveg következik. Ez után a „Hymnus de S. Rege ex eodem Missali” címet követően 14 versszakra osztva a „Corde, voce, mente pura” kezdetű szekvencia olvasható. A német nyelvű kézirat tartalma pontosan megegyezik a latinéval. Itt a Kirchenhymnus nem más, mint a latin szekvencia hét nyolcsoros strófára bontott fordítása, „Lobe Gott mit Herz und Sinnen” kezdettel. A melléklet végén egy-egy további rövid, „Ein andern Gebet” című, németre lefordított imádság olvasható, mindkettő forrása egy-egy misekönyv más-más Szent István ünnephez tartozó oratiója. Ezeket azonban áthúzták, ami jelzi, hogy kinyomtatásukat elvetették.

A magyar nyelvű áhítati füzet tartalma bővebb a kéziratos mellékletekénél: a címlap hátoldalán „Tudósítás” címmel a Szent Jobb Raguzából Bécsbe, majd Budára történt transzlációját foglalták össze prózában (2–3. lap). Ezt a tájékoztató szöveget lefordíttatták németre és latinra, s mivel a latin és a német nyelvű himnusz nem a Szent Jobbról szólt, mellékelték a latin és a német nyomtatványhoz. Így megoldották az „Ó dicsőséges Szent Jobb kéz” lefordíttatásának gondját. A „Tudósítás”-t a „Szent István király / Ditsőséges Jobb-Kezének meg-találásáról-való régi, és még 1484-dik esztendőben Norimbergában nyomtattatott. / Imádság. / Úr Isten, a Te Szenteidnek tsudálatos fényessége […]” kezdetű szöveg követi (3. lap), majd minden magyarázat nélkül Uj ének címen következik az „Oh! Ditsősséges Szent Jobb-Kéz” kezdetű, 22 versszakos ének (4–8. lap).

Ehhez az eddig ismeretlen levéltári forráshoz kiegészítő megjegyzések is tartoznak latin nyelven, 1771. június 25-i keltezéssel, amelyek lényegében helyben hagyják a német fogalmazvány tartalmát. A gondosan előkészített felterjesztést maga a kancellár készült átadni Mária Teréziának. Az utolsó mondatból megtudjuk, hogy a kancellár személyesen bízta meg Pray Györgyöt egy rövid dissertatio gyors elkészítésével.[99]

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvű Új ének valóban teljesen új volt, az ereklye transzlációjára – valószínűleg uralkodói megrendelésre – készült, s tervbe vették a lefordíttatását is, amely azonban idő hiányában elmaradt. Szerzőjéről nem emlékeznek meg, s róla Pray György sem ír egyértelműen. A magyar nyelven („patrio idiomate”) frissen, az 1771. évi transzlációra kiadott („edidere”), jezsuita eredetű („e nostris”) Szent Jobb-költeményekről („poetica”) csupán annyit árul el, hogy összesen három ilyen alkotásról tud: Faludi Ferenc Pozsonyban és Szerdahelyi József Bécsben szerzett ódájáról, valamint Molnár József Budán készített poemationjáról.[100] Valószínű, hogy az 1771-ben elsőként megjelent magyar nyelvű áhítati nyomtatványban a Bécsben élő Szerdahelyi József költeménye jelent meg, nevének feltüntetése nélkül. Sem a régi magyar nyelvemlékek iránt érdeklődő Pray György disszertációja, sem az 1771-ben elhangzott beszédek nem említenek semmiféle régi magyar Szent Jobb himnuszt.[101] Nem találunk ilyet Simon Máté pálos szerzetes Kolárits Joachim collectaneája alapján a Pray-féle disszertációhoz készített kiegészítésében sem, mert ilyen nem is létezhetett.[102]

 

A Szent Jobb kultusz egyik elemének összekapcsolódása Bartalis becsvágyával

A Szent Jobb kultusztörténetének ez a vázlatos áttekintése nem támasztja alá a Bartalis által említett 1484-es magyar nyomtatvány létezését. A 15. század két utolsó évtizedéről, s már a korábbi évtizedekről sem mondható el, hogy a magyarság „óhajtva nézett” az ereklyére. A 15. századi Szent Jobb-ábrázolások alapján az ereklye ekkor valószínűleg nem kézfej volt, hanem Szent István meg nem osztott, teljes jobbja (felkar, alkar, kézfej).[103] Hogyan, miért vált mégis hihetővé az 1484-es nyomtatvány létezése?

Bartalis Antal – önéletrajza szerint – gyulafehérvári tanulmányai után Nagyszombatban tanult klerikusként.[104] Egyetemi évei az 1776 előtti időszakra datálhatók, s nagy valószínűséggel éppen Nagyszombatban élte át a jezsuita rend feloszlatását. A Mária Terézia által frissen felélesztett Szent Jobb-kultuszt éppúgy ismernie kellett, mint az ezzel szorosan összefüggő, 1771-től kinyomtatott áhítati füzeteket. Bartalis beszámolt arról is, hogy ismeri Pray György műveit.[105] Így minden bizonnyal elolvasta a Szent Jobbról szóló disszertációt és a Missale Strigonienséből itt közölt, 1484-ben Nürnbergben megjelent Szent Jobb-liturgia szövegét, s ismerte az egy évvel korábban, ugyancsak Pray által lábjegyzetben megjelentetett néhány sort a Halotti Beszédből és a Pray által kiadott Margit-legendát.[106] Saját nyelvészeti érdeklődése kapcsán megemlítette azt is, hogy forgatta Sajnovics Demonstratióját, amelyben megjelent a Halotti Beszéd Faludi-féle átirata és értelmezése.[107]

Eszerint Bartalis mindazt ismerte a nyomtatásban megjelent régi magyar nyelvemlékek közül, amit 1794 előtt ismerni lehetett. Tudhatta, milyen nagy az érdeklődés e szövegek iránt, s talán tudott a Bessenyei György által A Holmiban közölt „régi magyarság”-ról,[108] a Sylvester János-féle régi ortográfiájú Új Testamentum részleteiről a Mindenes Gyűjteményből[109] és Kazinczy Ferenc 1790-ben az Orpheus első kötetében megjelent archaizáló verséről, a „Fekete szemű menyecské”-ről.[110] Ha mégsem ismerte volna a felsorolt ortográfiai archaizmusokat, tudjuk, hogy alaposan átforgatta Telegdi Miklós prédikációit, kigyűjtötte belőle a régi magyar kifejezéseket, s Kalmár György egyik munkáját tanulmányozva foglalkozott a magyar ortográfia sajátosságaival és megújításának kérdésével.[111]

Milyen lehetett az a 15. századi magyar nyelvű nyomtatvány, amit – állítása szerint – Bartalis látott? Mindössze egy oratiót és egy cantilénát tartalmazott – azaz ugyanannyit, mint az 1771. évi aprónyomtatványok. A latin nyelvű lábjegyzet szerint: „Possidemus Orationem, et Cantilenam de Inventione dextrae S. Regis Stephani idiomate Ungarico Norimbergae Anno M CCCC LXXXIV. ditam [!].”[112] Ez a mondat az ’idiomate Ungarico’ kifejezés nélkül csaknem szó szerint megtalálható az 1771. évi latin nyelvű áhítati nyomtatványban is: „De gloriosa dextera S. Stephani Regis Apostolici, Ex Missali Strigoniensi, Anno M.CCC.LXXXIV. Norimbergae impresso. Oratio. […] Hymnus. Ex eodem Missali. […]”.[113] A kihagyott ’inventio’ kifejezés azt bizonyítja, Bartalis pontosan tudta, mi az, amiben különbözik az 1484-ben megjelent latin himnusz és az 1771-ben kiadott magyar Új ének tartalma.

A jegenyei plébánia tulajdonában tehát nem egy 1484-ben megjelent ritka nyomtatvány volt, hanem néhány füzet a nagy példányszámban megjelent 1771-es aprónyomtatványok valamelyikéből. Egy 1484-ben megjelent magyar nyelvű nyomtatványt Bartalis minden bizonnyal az első helyen mutatott volna be a plébániai könyvtár raritásai közül, még akkor is, ha azt a Notitia kéziratának lezárása után fedezi fel. Ehelyett az 1771-es nyomtatványokból azok tartalmának összemosásával, személyes érdekeinek és becsvágyának megfelelően, koholt egy soha nem létezett 15. századi unikumot. Lábjegyzetben mintegy mutatványként közölte az Új ének első négy sorának archaizált változatát, s a végére odaillesztette az „etc.” rövidítést. Ez a szintén árulkodó rövidítés sem Bartalis leleménye: megtalálható mindegyik 1794 előtt megjelent Rövid tudósításban, s a szakaszonként ismétlődő refrén jelzésére szolgált.

A szövegarchaizálás Bartalis-féle teljesítménye szembesíthető az egykorúan rendelkezésre álló szövegekkel.[114] Ezt az összevetést többen elvégezték. A cantilena minden szavát megvizsgálták – grammatikai érvek alapján például Szilády Áron[115] – eredménytelenül. Régi magyar szövegből továbbra sem került elő a „genche” (kincse) szóalak és a legkorábbi magyar nyelvemlékekből továbbra is hiányzik az aposztróf (mel’et, nag’) használata.

A vizsgálatba újonnan bevont könyvészeti, kultusz- és kultúrtörténeti megfigyelések egyértelművé teszik, hogy Bartalis szövegközlése szándékos koholmány. Tudatos megtévesztés egy olyan időszakból, amikor folyamatosan napirenden volt a régi magyar nyelvemlékek keresése. A cantilena archaizált négy sora beilleszthető az archaizált magyar irodalmi szövegek tárának legszomorúbb kategóriájába, a tudományos elismertség érdekében koholt „tudós” hamisítványok közé.[116] Eleve megtévesztő szándékkal készült, hosszú ideig félrevezette a tudományos közvéleményt, s a rá vonatkozó igazságot Bartalis nem tudta vagy nem is akarta tisztázni. Az utóbbi lehetőség mellett szól a Notitia több, érzelmektől túlfűtött gondolata, így például a Kalmár-féle ortográfia védelme („Quis poterit prohibere, ne sequamur ‹non tamen omnibus› orthographiam Cl. Viri Georgii Kalmár […]”), a nyelvújítás szélsőséges megítélése és saját alaptanulmányainak bemutatása az „imbutus Litteris” kifejezéssel.[117] Az sem zárható ki, hogy mindezek a megnyilatkozások és maga a cantilena Bartalis elmezavarának kezdeti tünetei voltak.

Bartalis Antalt egészen más elképzelés vezette, mint Csokonai Vitéz Mihályt, aki néhány évvel a Notitia megjelenése után a komikum, a vígeposzi szatíra (eposz-paródia) fokozása érdekében archaizált magyarságú szövegeket illesztett a Dorottya négy része elé.[118] A marosvásárhelyi születésű Literáti Nemes Sámuel 19. század első feli kódex- és nyelvemlék-hamisítványai[119] mellé állítható Bartalis-féle szöveghamisítás részletesebb megismerésére kicsi az esély.[120] S bár Bartalis „jádzi elmé”-je továbbra sem „szólaltatható” meg, a koholmány hátterében álló motívumok jól felismerhetők.

 

 

ÉVA KNAPP

Contributions au problème des archaïsmes linguistiques de la fin du 18e siècle

Les rapports d’histoire d’idées d’un imprimé de langue hongroise supposé à tort de l’année 1484

L’étude s’occupe du travail du curé de Jegenye, Antal Bartalis, paru en 1794, falsification et archaïsation de textes. Selon Bartalis, le texte complet d’une quatraine, d’une cantilène a été imprimé à Nürnberg en 1484, attachée à une oration de langue hongroise. L’étude présente, différemment à la littérature spéciale antérieure implante le problématique du texte en vers dans un cercle d’interprétation plus large que celui de l’examen bibliographique. Les données historiques, et d’histoire de civilisation peuvent offrir une réponse à la question, comment la communication de Bartalis avait pu, longtemps, tromper la confiance de l’opinion publique scientifique, pourquoi avait-on accepté l’existence de l’imprimé, et comment pouvait-on mener des discussions de ce sujet pendant plus de 150 ans.

Les observations récemment y entraînées rendent manifeste le caractère volontaire de la falsification de l’édition de texte de Bartalis. Falsification consciente d’une telle période, ou la recherche des monuments anciens de langue hongroise était continuellement à l’ordre du jour. Les quatre vers de la cantilène peuvent être introduits dans la catégorie la plus triste des textes littéraires hongroises archaïsés, dans celle des falsifications conscientes, créées, en vue d’une reconnaissance scientifique de leurs „auteurs.”

 



[1] (Bartalis, Antonius): Notitia Parochiae Jegenyensis. Auctore Parocho Loci. Claudiopoli, 1794 Sumptibus Authoris, et Typis Martini Hochmeister, C. R. Dicast. Typograph. Et priv. Bibliopolae, 122–123, b) jegyzet.

[2] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 122.

[3] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 122.

[4] Rövid Tudósítás ajtatos imádsággal, és énekkel […] Szent Istvánnak […] Jobb-kezéről […]. Bécsben, 1771. Tamás János Trattnern.

[5] A cím a Bartalis-féle latin nyelvű címadást követi, az „idiomate Ungarico” kifejezés nélkül, magyarra fordítva. A címadás Harsányi Istvántól származik; lényegében így szerepel 1912-ben megjelent tanulmánya címében: Harsányi István: Volt-e az „Imádság és ének Szent István király jobb kezének megtalálásáról” című nyomtatványnak 1484-iki nürnbergi kiadása? = Magyar Könyvszemle (20.) 1912. 316–321.

[6] Régi Magyarországi Nyomtatványok. 1473–1600. [továbbiakban: RMNy], Bp. 1971. Akadémiai Kiadó, App. 4, 722–724.

0[7] Pray, Georgius: Vita S. Elisabethae Viduae […] nec non B. Margaritae Virginis […]. Tyrnaviae, 1770. Typ. Coll. Acad. S. J., 249, B) jegyzet. – Itt kell megjegyezni, hogy Beatus Rhenanus a nyomtatásban megjelent Rerum Germanicarum libri tres című munkájában (Basiliae, In Officina Frobeniana) már 1531-ben felhívta a figyelmet a Halotti Beszédre (106–108.). Vö. Schier, Xystus: Dissertatio de Regiae Budensis Bibliothecae Mathiae Corvini ortu, lapsu, interitu, editio altera, cui accessit Mantissa. Viennae, 1799. 89.

0[8] Sajnovics, Joannes: Demonstratio […]. Tyrnaviae, [1771.] Typ. Coll. Acad. S. J., 4–6.

0[9] RMNy, 722.

[10] Schedius [Lajos]: Ueber die älteste Druckschrift in ungr. Sprache. = Zeitschrift von und für Ungern (1.) 1802. 219–221.

[11] [Kazinczy Ferenc]: Első magyar nyomtatás. = Hazai Tudósítások 1807. XII. 93–94.

[12] Schedius: i. h. (10. jegyzet), 220.

[13] Schedius: i. h. (10. jegyzet), 219–221.

[14] Göttingische Gelehrte Anzeigen 1803/I/13. Stück, 22. Jan., 128; vö. Futaky István: Kristin Schwamm. A Göttingische Gelehrte Anzeigen Magyarországra vonatkozó közleményei, 1739–1839. Bp. 1987. Magyar Tudományos Akadémia, 82.

[15] Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Váczy János. IV. 1806. január 1. – 1807. ápril 30. Bp. 1893. 11–14, itt: 14.

[16] Uo. 312.

[17] Uo. 329.

[18] Uo. 352.

[19] Uo. 417.

[20] Uo. 497. Kazinczy későbbi levelezésében nem foglalkozott e témával.

[21] [Kazinczy]: i. h. (11. jegyzet), 94.

[22] Vö. Tompa József: Irodalmi nyelvünk első archaizálásai. = Magyar Nyelv (51.) 1955. 68–79; .: A művészi archaizálás és a régi magyar nyelv. Bp. 1972. – Itt jegyzem meg, hogy Tompa József nyelvészeti megközelítésű monográfiája nem foglalkozik a Bartalis-féle szövegarchaizálás és -hamisítás kérdésével.

[23] Pápay Sámuel: A magyar literatúra esmérete. Első kötet. Veszprém, 1808. Számmer Klára, 364–365; Itt jegyzem meg Pápayra történő hivatkozás téves az RMNy App. 4-ben: „634–665”.

[24] Ungrische Literatur. = Annalen der Literatur und Kunst des In- und Auslandes 1810. Dritter Band, 419–436, itt: 434–435.

[25] Horvát István: Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás híres magyar királyoknak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében. Pest, 1815. Trattner János Tamás, 45.

[26] Révai Miklós: A magyar deáki történet. Szent énekek. = Tudományos Gyűjtemény (17.) 1833. II. 87.

[27] Garay János: Pesti vizsgáló. Szent István innepe. = Honművész 1834. 540–542.

[28] Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. Második kötet, Pest, 1851. Emich Gusztáv, 98.

[29] Toldy Ferenc: A legrégibb magyar nyomtatvány. = Új Magyar Múzeum (7.) 1857. XII. füz. 501–509.

[30] Burián Pál: Nyilttér. Hat arany jutalom. Magyar Sajtó 1857. nov. 11. 1038–1039.

[31] Toldy: i. h. (29. jegyzet).

[32] Szabó Károly: XV. és XVI. századbeli magyar nyomtatványok, melyeknek jelenleg egy példánya sem ismeretes. = Magyar Könyvszemle (1.) 1876. 68–69; Uő.: Régi Magyar Könyvtár. Bp. 1879. Magyar Tudományos Akadémia, Nr. 1; Fraknói Vilmos: A legrégibb magyar nyomtatvány. = Magyar Könyvszemle (4.) 1879. 169; .: A Szent Jobb. = Századok (35.) 1901. 880–904, itt: 891, 6. jegyzet, 901.

[33] Szilády Áron: Középkori költői maradványok. Bp. 1877. Magyar Tudományos Akadémia, 28, 300–302.

[34] Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. Bp. 1891. 74–75.

[35] Bp. 1893. 402.

[36] Szamota István: A Murmelius-féle latin–magyar szójegyzék 1533-ból. Bp. 1896. III.(=311); Az RMNy idézett App.4-e (723. p.) e bibliográfiai tételt is hibásan hivatkozta; Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Bp. 1899. 172; Varju Elemér: Murmelius Lexicona a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában. = Magyar Könyvszemle (7.) 1899. 7; Dézsi Lajos: Heyden Sebald Gyermeki beszélgetéseinek latin-magyar szövege 1531-ből. Adalék Sylvester János irodalmi működéséhez. = Irodalomtörténeti Közlemények (7.) 1897. 55.

[37] Itt jegyzem meg, hogy a cantilena hiányára a régi magyar énekeskönyvekben nem Harsányi, hanem Bodnár Zsigmond figyelt fel először. Vö. RMNy, App. 4, 723–724; Harsányi: i. h. (5. jegyzet).

[38] Horváth Cyrill: Középkori magyar verseink. Bp. 1921. 11–15.

[39] Gockler Imre: Szent István király a magyar irodalomban. Pécs, 1936. 16.

[40] RMNy, App. 4, 722.

[41] Rövid Tudósítási. m. (4. jegyzet) [3].

[42] Rövid Tudósítási. m. (4. jegyzet) [5].

[43] Horányi, Alexius: Nova memoria Hungarorum et Provincialium scriptis editis notorum. Pars I. Pestini, 1792. M. Trattner, 308.

[44] Katona, Stephanus: Historia Critica Regum Hungariae stirpis Austriacae. Tom. XXII. Ordine XLI. Budae, 1802. Typ. R. Univ. Pestanae, 558.

[45] Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I. Bp. 1891. 626.

[46] Bartalis, Antonius: Ortus et occasus Imperii Romanorum in Dacia mediterranea […]. Posonii, 1787. S. P. Weber.

[47] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 32, 35–36.

[48] A település román elnevezése Leghia. Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt templomának felújítását 2004. szeptember 27-én fejezték be.

[49] Horatius Sermonum Liber Alter. Satyres II. 133–136; fordítását l. Szatírák Horátiusból. Ford. Virág Benedek. Buda, 1820. 15–21.

[50] Szó szerinti fordításban: megfertőztetett a tudománnyal.

[51] A megadott bibliográfiai hivatkozás pontos. Kalmár, Georg: Grammatikalische Regeln zur philosophischen oder allgemeinen Sprache. Wien, 1774.

[52] Az idézett hivatkozás pontos. Horányi, Alexius: Memoria Hungarorum […]. II. Viennae, 1776. 274–275.

[53] Vö. (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 82–85; Baróti Szabó Dávid Kisded szó-tárának második kiadása Kassán 1792-ben jelent meg (Ellinger J.).

[54] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 84–87.

[55] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 78.

[56] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 78–88.

[57] Vö. 31. jegyzet.

[58] Telegdi Miklós: Az evangeliomoknac […] magyarázattyanac elseo resze […]. Bécs, 1571. Apffl; .: Az evangeliomoknac […] magyarázattyanac masodic resze […]. Nagyszombat, 1578. Telegdi M.

[59] Gácser József: Telegdi Miklós nyelve különös tekintettel a mondattanra. Bp. 1905. /Nyelvészeti Füzetek 18./ 20.

[60] Szily Kálmán: A magyar nyelvujítás szótára. I–II. Bp. 1902–1908. itt: I. 99, 224.

[61] Litteras initiales majores manu pictas exhibet. (Bartalis): i. m. (1. jegyzet) 88.

[62] Antiquus igitur est Missale nostrum Festo S. Josephi, Anno. MDXVI. Instituto. (Bartalis): i. m. (1. jegyzet) 89, 122.

[63] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet) 89, 122–123. A cantilena négy sorának közlését a következő megjegyzés követi: „Perperam itaque tribuitur Cantilena haec Cl. Viro Soc. Jesu, Sacerdoti Francisco Faludi Anno MDCCIV. Nato. Hórányi pag. 661. Tom I.”

[64] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet), 91.

[65] Dankó József: Vetus hymnarium ecclesiasticum Hungariae. Bp. 1893. 402.

[66] Missale ad usum dominorum Ultramontanorum. Impressus Verone vigesima septima augusti M.CCCC.octogesimo [Pierre Maufer]. Használt példány, Bp. Egyetemi Könyvtár, Inc. 76; Inc. 76a.

[67] Missalei. m. (66. jegyzet) fol. 3r, 7r, 282r–v.

[68] […] impressum est in charta solida, ad regalem adcedente, Litteris, a charactere gothico parumper deflectentibus, sive numeris marginalibus. Litteras initiales majores manu pictas exhibet. (Bartalis): i. m. (1. jegyzet) 88.

[69] A példány jelzete: 809031. A bejegyzés szövege a címlap előtti előzéklapon: „Szerzője (Auctor) Bartalis Antal. Nevezetes m. irodalmi szempontból a 122. lapon álló jegyzete, mely szerint birta az 1484-ben nyomtatott legrégibb magyar nyomtatványt Sz. István jobb kezéről szóló éneket”.

[70] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet) 126–127. A szállóigévé vált Horatius-idézet pontos helye: Epistulae 1.17.50.

[71] Győr, Streibig J.

[72] Vö. 37. jegyzet.

[73] Schedius: i. h. (10. jegyzet); Berényi Zsuzsanna Ágnes: A szabadkőművesség kézikönyve. Bp. 2001. Heraldika Kiadó, 107–111.

[74] Bartalis: i. m. (46. jegyzet).

[75] Berényi: i. m. (73. jegyzet) 5.

[76] Berényi: i. m. (73. jegyzet) 5, 50–55.

[77] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet) (*)3v.

[78] Berényi Zsuzsanna Ágnes: Szabadkőművesi páholynévsorok Kelet-Magyarországból. = Névtani Értesítő (16.) 1994. 56–65, itt: 60–61.

[79] Aranka György erdélyi társaságai. Vál., bev., jegyz. Enyedi Sándor. Bp. 1988. Szépirodalmi Könyvkiadó, 9–39; vö. Berényi: i. m. (73. jegyzet) 106–107.

[80] Jakab Elek: Aranka György és az Erdélyi Nyelművelő és Kéziratkiadó Társaság. Bp. 1884. (Külön lenyomat a Figyelő márciusi füzetéből), 35–38.

[81] Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvvmívelő Társaság iratai. Bukarest, 1955. 150–152.

[82] L. például Jancsó Elemér: Aranka György levelezése. Kolozsvár, 1947.; .: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai, Bukarest, 1955.; Aranka: i. m. (79. jegyzet).

[83] A levélíró és a címzett neve, valamint titulusai mindig konkrétak, a „fratres” megszólítás egyszer sem fordul elő.

[84] A levelekben például az említett személyek neveit kiírják, a dátumokat és a helyszíneket nem titkolják, pontosan adatolják.

[85] Berényi: i. h. (78. jegyzet) 61, 63.

[86] Berényi: i. m. (73. jegyzet) 100.

[87] Knapp Éva–Tüskés Gábor: Szent István király és a Szent Jobb együttes ábrázolása a sokszorosított grafikában. In: Jubileumi csokor Csapodi Csaba tiszteletére. Szerk. Rozsondai Marianne. Bp. 2002. Argumentum Kiadó, 103–134; Knapp Éva: „Gyönyörű volt szál alakja” Szent István ikonográfiája a sokszorosított grafikában. Bp. 2001. Borda Antikvárium, 54–74.

[88] Vö., Csanád Béla: Szent István király arca a magyar breviáriumokban. = Teológia 1970. 214–219.; Mezey László: Deákság és Európa. Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata. Bp. 1979.

[89] Missale Strigoniense. Nürnberg 31. aug. 1484. Anton Koberger, fol. CXXIX/v, 212v–213r.

[90] Így pl. az 1508-ban megjelent Missale Strigoniensében (Wien 1508 Joannes Winterburger) is ugyanez a szekvencia található (234v).

[91] Breviarium Strigoniense. Nürnberg, 1484. Georg Stuchs pro Theobaldo Feger.

[92] Laskai Osvát: Sermones de Sanctis Biga Salutis intitulati. Hagenau, VI. Kal. Aug. 1497. Heinrich Gran pro Johann Rynmann, Sermo LXXVII, fol. 254v.

[93] Clichtoveus, Jodocus: Elucidatorum ecclesiasticum. Paris, 1516. H. Stephanus, fol. 65r–66r.

[94] Josephus a S. Maria. Festivale Tyrnaviense. Tyrnaviae, 1743. Typ. Acad. S. J., 213–220; Csete István: (ford.) Gyalogi János: Panegyrici Sanctorum Patronorum Regni Hungariae. Tudni-illik […], Karsa [!] 1754, 175–216.

[95] KnappTüskés: i. h. (87. jegyzet), 66–69.

[96] Pray, Georgius: Dissertatio historico-critica de Sacra Dextra Divis Stephani primi Regni Hungariae Regis. Kézirat. Budapesti Egyetemi Könyvtár, G 123; .: Dissertatio historico-critica de Sacra Dextra Divis Stephani primi Regni Hungariae Regis. Vindobonae, 1771 J. J. Trattnern.

[97] Kozma Ferentz: Ditsőült Szent István első apostoli magyar királyunknak ép romlatlan Szent Jobbja […]. Buda, [1771.] Landerer; Gondola, Joseph Franz: Lobrede von der ohnversehten Rechten Hand […]. Preßburg, [1771.] J.M. Landerer.

[98] Az 1771-től kinyomtatott Szent Jobb-áhítati művek típusait és kiadásait eddig még nem vette számba senki. A tartalmuk alapján négy csoportba osztható aprónyomtatványok a következők:

I. Rövid tudósítás – Kurzer Unterricht – Brevis Notitia (Az első kiadások címe: Rövid tudósítás ajtatos imádsággal, és énekkel egygyütt, Szent Istvánnak Magyarország első apostoli királlyának ditsőséges Jobb-kezéről Mellyet Felséges, és Apostoli Királyné Aszszonyunknak különös buzgósága Ráguzábúl Hazánkba viszsza hozott, és Budán az Udvari Templomban közönséges tiszteletre ki-tett; Kurzer Unterricht […] zur öffentlichen Verehrung in der Schloßkirche zu Schönbrunn ausgesetzet, nachhin aber in die Schloßkirche nacher Ofen übersetzet werden wird; Brevis Notitia cum pia oratione, ac hymno de gloriosa detera S. Stephani, Hung. Regis Apostolici, quam Augustissimae Imperatricis, ac Reginae Nostrae Apostolicae singularis pietas Ragusa in Patriam reduxit, et Budae in Templo Arcis Regiae publicae Venerationi proposuit. Tartalma azonos a magyar királyi kancellárián meghatározott és elfogadott szövegeggyüttesekkel.)

Kiadás nyelve:   Megjel. hely:    Megjel.:   Nyomda:          Használt példány:

magyar               Bécs                 1771        Trattner            OSzK

                                                                                             (= Országos Széchényi Könyvtár),

                                                                                             MOL(=Magyar Országos Levéltár)

latin                    Bécs                 1771        Trattner            OSzK

német                 Bécs                 1771        Trattner            OSzK

magyar               Pest                  1771        Eitzenberger     OSzK

magyar               [Buda]              1771        Landerer           FSzEK

                                                                                             (= Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

német                 Pozsony           1771        Landerer           OSzK

német                 Buda                 1771        Landerer           OSzK

német                 Győr                1771        Streibig             Pannonhalma

                                                                                             (= Főapátsági Könyvtár)

latin                    Bécs                 1772        Trattner            OSzK

német                 Bécs                 1772        Trattner            OSzK

latin                    Buda                 1779        Landerer           Székesfehérvár

                                                                                             (= Püspöki Könyvtár)

magyar               Buda                 1780        Landerer           OSzK

magyar               Buda                 [1790]     Univ.                OSzK, BEK

                                                                                             (= Budapesti Egyetemi Könyvtár)

magyar               Buda                 1797        Landerer           BEK

magyar               Buda                 1819        Univ.                OSzK, BEK, FSzEK

magyar               Buda                 [1830]     Landerer           OSzK

magyar               Buda                 1832        Univ.                BEK

magyar               Buda                 1835        Gyurián, Bagó  OSzK

magyar               Buda                 é. n.         Landerer           FSzEK

II. Ének – Kirchenlied (Csak egy éneket tartalmaznak, a magyar nyelvű ének kezdősorai: „Ditső István nagy Királyunk!”; „Oh dicsőséges szent Jobbkéz!”; „Adjunk tiszteletet Szent Királyunknak”; Az első kiadások címe: Szent István királyhoz rövid ének; Kirchen-Lied, zur Verehrung des heiligen Stephans […]. Tartalma egyetlen, Szent István királyról vagy a Szent Jobbról szóló ének. Kezdősorok: „Ditső István nagy Királyunk”, „Lobe Gott mit Herz und Sinnen”, „Oh dicsőséges szent Jobbkéz”, „Adjunk tiszeteletet Szent Királyunknak”.)

Kiadás nyelve:   Megjelenési hely:             Megjelenési idő:      Nyomda: Használt példány:

magyar               Buda                 1771        Landerer                  OSzK

magyar               Buda                 1838        Gyurián, Bagó        BEK

magyar               Buda                 1840        Gyurián, Bagó        OSzK

magyar               [Buda]              é. n.         ny. n.                      OSzK

német                 [Buda]              é. n.         ny. n.                      OSzK

német                 [Buda]              é. n.         ny. n.                      FSzEK

magyar               Buda                 1843        Gyurián, Bagó        FSzEK

magyar               Buda                 1846        Gyurián, Bagó        BEK

magyar               Bécs                 é. n.         Reiffenstein            FSzEK

magyar               Pest                  1860        Beimel, Kozma       FSzEK

magyar               Szabadka          é. n.         Bittermann              OSzK

III. Imalapok (Csak rövid tudósítást és imádságot tartalmaznak. Tartalma rövid prózai tudósítás a Szent Jobb Bécsbe, majd Budára viteléről, valamint az 1484. évi nürnbergi Missale Strigoniense oratiója. Legtöbbször a Szent Jobb ereklye képi ábrázolása díszíti.)

Kiadás nyelve:   Megjelenési hely:   Megjelenési idő:  Nyomda:       Használt példány:

magyar, német   [Buda]                    [1771]                  ny. n.             magántulajdon

latin                    [Buda]                    [1771]                  ny. n.             magántulajdon

magyar               Pozsony                 [1771]                  Patzko           OSzK

magyar               Buda                       1778                    Kir. Akad.     magántulajdon

IV. A Szent Jobb körmenetek áhítati rendje (Címük: Ritus sacer in devotione et processione S. Stephani I. Regis Hungariae observandus; a bennük szereplő hymnus kezdősora: „Corde, voce, mente pura”. Tartalma az ünnep áhítati rendje, az 1771-ben kinyomtatott megfelelő nyelvű imádsággal és énekkel.)

Kiadás nyelve:   Megjelenési hely:   Megjelenési idő:      Nyomda:    Használt példány:

német                 Esztergom              1822                        Beimel        FSzEK

latin                    [Buda]                    é. n.                         ny. n.         BEK

latin                    [Buda]                    é. n.                         ny. n.         BEK

latin                    [Buda]                    é. n.                         ny. n.         BEK

0[99] Magyar Országos Levéltár, Kancelláriai Levéltár A 39 Acta Generalia 1771. nr. 3690–1.

[100] Pray: i. m. (96. jegyzet), 112.

[101] L. 7, 8, 96, 97. jegyzet.

[102] Simon, Mattheus: Supplementum ad Dissertationem […] Georgii Pray de Dextra S. Stephani […]. Vacii, 1797. A. Gottlieb.

[103] Knapp–Tüskés: i. h. (87. jegyzet), 110–114, 1–2. kép.

[104] 47. jegyzet.

[105] 54. jegyzet.

[106] Vö. 7. jegyzet.

[107] 8, 53. jegyzet.

[108] Régi magyarság. = A Holmi, Bécs, 1779. 106–111.

[109] Mindenes Gyűjtemény 1789. Szent Jakab hava 11. nap, 51.

[110] Keresztes Bálint kedveséhez Tornai Margithoz, a Szent Földről. Kassán, szeptemb. 24dik 1789. = Orpheus. Kiadta Széphalmy Vintze. (1.) 1790. 184–190. A Kazinczy-féle Fekete szemű szép hölgyecske […] sikerét bizonyítja, hogy szövege a kéziratos énekeskönyvekben is fellelhető. Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1542–1842). Bp. 22002. Balassi Kiadó, Nr. 712, 767, 1202, 1255.

[111] 51, 56. jegyzet.

[112] 63. jegyzet.

[113] Brevis Notitia […]. Viennae, 1771. J. Th. Trattner.

[114] Vö. pl. Pray: i. m. (7. jegyzet) 253–260.

[115] Szilády: i. m. (33. jegyzet).

[116] Az irodalmi koholmányokhoz l. még, Farrer, James Anson: Literarische Fälschungen. Mit einer Einführung von A. Lang. Leipzig, 1907.

[117] (Bartalis): i. m. (1. jegyzet) 6, 85, 36.

[118] Csokonai Vitéz Mihály: Költemények. IV. 1797–1799. Sajtó alá rend., bev., jegyz. Szilágyi Ferenc. Bp. 1994. Akadémiai Kiadó, 687, 696, 700, 707, 740–741.

[119] Vö. Kelecsényi Gábor: Múltunk neves könyvgyűjtői. Bp. 1988. Gondolat Kiadó, 248–259, 260–275.

[120] Sokan próbálkoztak, még az 1970-es években is, például Literáti Rohonci kódexének megfejtésével. Vö. Tárgyak emlékezete. [Bevezető.] In: Történelem – kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában 2000 március 17 – szeptember 24. Bp. 2000. 425, 449–453; Kelecsényi: i. m. (119. jegyzet).


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret