A kiállítás elsősorban az 1867–1918-as korszakot átölelő jelentősebb élclapok – az ELTE Egyetemi Könyvtár folyóirat-gyűjteményének fellelhető – évfolyamaiból ad szemléltetést. Így az Üstökös 1867–1871, 1873–1878, 1880–1888, 1890–1906, a Bolond Miska 1867–1875, a Bolond Istók 1878–1919, a Kakas Márton 1894–1914, az Urambátyám 1887, a Lúdas Matyi 1870–1872, és a Borsszem Jankó 1869–1905 közötti rendelkezésre álló évfolyamköteteiből történt a tallózás. A válogatás főbb szempontja volt, hogy az ismert élclapfigurák, illetve a korra jellemző hétköznapi [204 események kerüljenek bemutatásra, úgy, hogy általuk érzékelhető legyen a polgárosodás, a kultúra változásának folyamata. A kiállítótér két termében négy nagyobb és kilenc kisebb tárlóban kaptak helyet a bemutatott darabok. A rendkívül gazdag állomány rostán fennmaradt 88 tételének elrendezésénél további vezérelv volt a lapok időrendiségében a figurák és az oldalak tematikus illeszkedése – és ez csak a kiállítandó anyag felállításának utolsó fázisában volt eldönthető.

Buzinkay Géza előadása elején beszélt az élclapirodalom- és műfaj európai történetéről, megjelenéséről, amelynek különösen kedvezett a gyorsan urbanizálódásnak induló, különböző kultúrörökségű, letelepülő és bevándorló lakosok életközösségét alkotó város. 1832-ben jelent meg a párizsi Charivari, amely később az európai élclapok példaképévé vált.

Az első vitrin a magyarországi kezdeteket kívánja bemutatni, itt természetesen nem tartható az 1867-es időhatár, jelen van az 1856-os Vasárnapi Újság és az 1858-as Nagy Tükör. A 19. század első harmadának magyar irodalmában és sajtójában az adomázó világ már számos állandósult szereplőt teremtett. Az anekdotagyűjtés és -szerzés egyik vezéregyénisége Jókai Mór (1825–1904) volt. Nézete szerint árulkodóak a népi adomák, mert: “Semmi népleírás oly jól nem rajzolja a nép életét, jellemét, uralkodó eszméit, mint – ahogy az képes önmagát rajzolni – adomáiban.”

Jókai 1856-ban publikálta először “Kakas Márton leveleit” a kor legszínvonalasabb lapjában, a Vasárnapi Újságban, majd az általa szerkesztett Nagy Tükörben. A Kakas Márton sikerén felbuzdulva 1858-ban indította el az Üstököst, amely régen dédelgetett tervének, egy illusztrált élclapnak első igazi beteljesülését jelentette. Kezdetben Kakas Márton inkább volt az író szócsöve, mintsem önálló figura. Élclapfigurának született viszont Tallérossy Zebulon, a kormánypárti kisnemes, aki hol palóc tájszólásban, hol tótos akcentussal beszélt. Alakjában magatartásformát gúnyolt Jókai. Tallérossy levelezőpartnere Mindenváró Ádám viszont A kőszívű ember fiaiban kapta meg teljes figuráját. Őket követték a további Jókai-alakok.

Kiemelkedő követője az élclapirodalomban Ágai Adolf (1836–1918) volt. Ő szerkesztette a Bolond Miskát (1860–1875) és hívta életre a dualizmus korának meghatározó élclapját, a Borsszem Jankót (1868–1936). A Borsszem Jankó politizálásának eszmei alapja, távlata, látóköre volt. A politikát csak, mint a művelődés és a társadalmi haladás jelzőjét tartotta fontosnak. Deák-párti lapként valójában a társadalmi élet jellemzőit használta fel tematikájában. A zsidó emancipáció kimondása (1867) után annak társadalmi elismertetéséért küzdött. Kritizálva nevelte a nemzetiségeket, megkövetelte a magyar nemzetiség és kultúra vállalását és elítélt minden vadhajtást. Egy demokratikus, polgári világ értékhatárait jelölte ki.

Az élclap a korra jellemző társadalmi típusokat állandó figurákban személyesítette meg: Spitzig Itzig alakjában az emancipációért küzdő, magyar érzelmű, de még német nyelvű terézvárosi kispolgár rajzolódott meg, akinek sógora Seiffensteiner Salamon szintén önálló figura lett. A “dúskeblű honleány”, a kékharisnyás költőnő a Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella nevet kapta. Érdekességként sorolhatóak még Tojás Dániel gazdatiszt, Weöreshegyi Dávid a gazdag nagypolgárból lett földbirtokos, Estyán és Sanyi a korhely, duhajkodó kisnemesek, és nem utolsóként – e két alak ötvözete – Mokány Berczi. A lap legsikeresebb alakja 1873-ban lépett elő mint magát szabadelvűnek valló, de velejéig maradi, harsány és ápolatlan vidéki kisnemes. Ő volt a nagy kártyás, a nagy ivó, az éjjeli zenék hőse, siratta az elveszett “magyar virtust”, s nekibúsult, mert “pusztulunk, veszünk”. Amikor egy-egy zsidó menyecske visszautasította durva közeledését bizony még a “jordánt” is szidta. Politikailag a balközép hívek karikatúrája. A Borsszem Jankó hangja, élclapi ábrázolásmódja páratlan volt a maga idejében, mivel magukat az eseményeket mutatta be görbe tükörben.

Az élclapfigurák az 1880-as években élték virágkorukat. Az egyes rovatok fejlécében, vagy amellett afféle szignóként, emblémaként jelentek meg. Az előadás végén Buzinkay Géza felolvasta a Mátyás Diák 1889. augusztusi pályázati kiírását: [205

“…kíván a ’Mátyás Diák’ keretébe illő élclapi alakot, a társadalmi vagy politikai életből merítve. Szükséges, hogy létező társadalmi vagy politikai kinövést, félszegséget tüntessen föl, és azt saját gondolatainak, terveinek vagy élményeinek elmondásával tegye oly módon, hogy a kinövés, félszegség erőteljesen kidomborodjék s az alak mulattató legyen.

A pályamű versben és prózában egyaránt írható, de kívánatos, hogy irálya sajátos, s a rendes irodalmi nyelvtől elütő legyen. Terjedelme 80 nyomtatott sornál több nem lehet.

A pályadíjnyertes alak rajzát a szerkesztőség a lap saját rajzolója által készítteti ugyan el, de ez nem zárja ki, hogy a pályaműhöz a pályázó alak rajza is csatoltassék.”

Buzinkay Géza elmondta, hogy a sajtótörténet ezen területének kutatásában a legnagyobb nehézséget a karikírozott események, utalások visszafejtése, felkutatása okozza. A vicclapokban olyan történések, vagy pletykaszintű elemek voltak terítéken, amelyekről jobb körökben nem illett beszélni, s általában két-három héttel a kérdéses esemény után láttak napvilágot. Tehát az utalások utalásaira írott források szórványossága miatt alig lehet fényt deríteni.

A figurák grafikus megjelenítője kezdetben Karel Klič (1841–1926), majd Jankó János (1833–1896) a század közepének legjelentősebb karikaturistája. A figurák belső, lelki tartalma keze alatt nyerték el külső formájukat, jegyeiket. A magyar karikatúraművészet nemzeti jellegének megalkotója és irányának meghatározója. A 19. század végén újabb grafikusok tűntek fel: Homicskó Atanáz (1864–1916), Fényes Adolf (1867–1945), Faragó József (1866–1906) Linek Lajos (1859–1941). A fiktív alakok mintái, szülőhelye azok a kávéházi törzsasztalok voltak, amelyek köré a szerkesztőségek telepedtek. A kávéházak a sóvárgott rendi és a követendő polgári értékek ülepítő helyei és olvasztótégelyei voltak. A kor társadalmi életében zavartalan közlekedést biztosítottak a két világ tagjai között. Folytonos értékalkuk során készültek az újra: a demokráciára, a liberalizmusra.

A magyar polgárosodás nem csupán külsőségekben, viseletben, hanem gondolkodásban, magatartásban, szokásfelvételben követhető nyomon az újságok hasábjain. A folyamatot kíséri a technikai fejlődés, a modernizáció.

A kiállítás korántsem tud teljes képet nyújtani a dualizmus korában végbement változásról, inkább érzékeltetni igyekszik ezt a sajátos, színes világot – egy nagyvárosi folklórt.

Fabó Edit [206