Magyar Könyvszemle   115. évf. 1999. 3.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖZLEMÉNYEK

A borítólapok sorsa könyvtárainkban. „Kedves vonása a magyar könyvkötőnek a borítéklapok iránt való ellenszenve. Első, legfontosabb dolga, hogy letépje, összegyűrje, eldobja. Akár művészi kiállítású a boríték, akármilyen szép, az neki mindegy. »Hiszen csak boríték az kérem; nem érdemes azt – a könyvvel együtt bekötni!«, meg hogy: »hiszen kérem, belül is megvan a cím nyomtatva!«”[1]

Ezek a szavak kerek kilencven évvel ezelőtt hangzottak el, s tartalmuk többszörösen is fájdalmas. Egyrészt, mert a megjelenést követő évtizedekre is érvényes, másrészt pedig azért, mert a könyveken kívül a hetilapokat és folyóiratokat is sújtották. Tapasztalatunk szerint a könyvkötői gyakorlat ez utóbbiakban, a periodikumok borítékainak az eldobása terén okozott pótolhatatlan veszteségeket. Hiszen a hetilapok és folyóiratok borítékjai nemcsak egyszerűen megismételték a kiadvány címét, hanem azon kívül számtalan olyan információt is tartalmaztak, melyeket azok nem ismételtek meg belsejükben.

Az elmúlt években végzett bibliográfusi munka tapasztalataira hivatkozva állítjuk, hogy a könyvtárainkban őrzött periodikumok közel kilencven százalékának sikerült ilyen módon a hozzájuk szervesen hozzátartozó borítólapjait „leválasztani” és megsemmisíteni.

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ennek következtében könyvtáraink valójában véve csonka példányokat, évfolyamokat tudtak csak megőrizni, s így az olvasók csupán hiányos dokumentumokat vehetnek kézbe. Az alábbi, figyelemfelkeltő írásunkban a periodikumoknak erre az elveszett, megsemmisített részeire szeretnénk felhívni a figyelmet – azoknak épségben megmaradt szórványszámoknak a példája nyomán, amelyeket gyűjteményeink esetlegesen megőriztek; és természetesen a lapoknak azon úgynevezett másodlagos közleményei híradásai alapján, amelyek a borítólapok leírásaira, változásaira vonatkoznak.

Kutatói túlbuzgalom lenne e négy oldalas „papírfecnik” siratása? Egyfajta szakmai ártalom, amely felesleges indulattal hiányolja a lapok „teljességét”? – Nem hisszük. Mert igaz ugyan, hogy a borítólap hordozta címeket a belső címlapok is megismétlik (nemcsak a könyveken hanem az időszaki kiadványokon is), s az sem vitás, hogy e borítólapok egyben védték a kiadványok belső részét, tehát másodlagos feladatot is elláttak. Ám mindennél fontosabb, hogy olyan ismereteket, adatokat is közöltek, amelyek lényegesek voltak. Tartalomjegyzékeket közöltek, a szerkesztők neveit, a kiadás helyét, címét, a megjelenés időpontját, a füzetek számozását stb. E tekintetben átvették a napilapok fejléceinek a szerepét is, amelynek információi a lap belsejében legtöbbször nem ismétlődtek meg. Továbbá szerkesztői üzeneteket közvetítettek, sokszor hirdetéseket is (amelyek elemzése például nem érdektelen következtetésekre indít); néha még vasúti menetrendeket is, amelyek időnként pótolhatatlan fogódzókat kínálnak. Arról nem is szólva, hogy e borítólapok idővel rajzos formában is utaltak a lapok belső tartalmára, s így esztétikailag is értéket képviselnek. Ha úgy tetszik: az alkalmazott grafika olyan – elveszett – tartományát testesítik meg, amely nélkül csonka művészettörténetünk.

Néhány esetben viszont az irodalomtörténet pótolhatatlan szövegforrásaivá válnak e lapok. Gondoljunk a Pesti Divatlap 1844-es évfolyamára, amelynek borítóin Petőfi Sándor szerkesztői [353üzenetei olvashatók, vagy a Szépirodalmi Figyelő (1860–1862), majd utóda a Koszorú (1863–1865) évfolyamaira, amelyek borítólapjai Arany János szövegeit őrzik. Mindkét lap e „járulékos” vonatkozásaira csak nemrég figyeltek fel irodalomtörténészeink, s az esetlegesen fennmaradt kötetlen lappéldányok borítóiból szedegették össze e becses üzeneteket (amelyeknek mellesleg időnként szélesebb, esztétikai vonatkozásai is vannak).[2]

Végül ne hagyjuk ki a kérdés két anekdotikus vonatkozását sem, amelyek arról tanúskodnak, hogy a lapok egykori olvasói milyen figyelmesen vették szemügyre a könyvkötők által azok érdektelennek tartott részeit. Az egyik történet arról szól, hogy a Vajda János szerkesztette Nővilág – más lapokhoz hasonlóan – hirdetéseket is közölt hátsó borítólapjain. Ám egyszer, a szerkesztő távolléte alatt – tapasztalatlan helyettese valamely emberbarát „titkos betegségek” (azaz a vérbaj) elleni hirdetését nyomatta az említett helyre. A hatás döbbenetes volt: a prűd előfizetők kétharmada küldte vissza, illetve mondta le Vajda amúgy sem nagy üzletnek számító kiadványát.[3]

A másik példa századunk közepéről való. A haladó gondolkodásáról ismert Czakó Ambró a húszas évek közepén Kanadába emigrált, majd egy évtized múlva megindította Tárogató című havi folyóiratát – „a kanadai magyarok okulására és szórakoztatására” (alcím). A címlapon természetesen megjelent a Tengerentúlra szakadtak nosztalgiáit megelevenítő kuruc tárogatózó alakja (Finta Sándor rajza), amely azonban nem keltett osztatlan elismerést. A folyóirat egyik olvasója levelet írt a szerkesztőnek, azzal, hogy nem találja a rajzon a kuruc vitézhez szervesen hozzátartozó sarkantyúkat. A vita a lap nyilvánossága előtt zajlott, s Finta a művész öntudatával védte meg álláspontját, amely szerint a lényeg nem a részletekben van, hanem abban, hogy a rajz a jelenség lényegét fejezze ki a művészet „élő erejével”. S a címlaprajz ennek maradéktalanul eleget is tett.[4]

Dolgozatunkban – a már jelzett körülmények miatt – nem vállalkozhatunk a magyar borítólapok történeti fejlődésének teljességre törő rajzolására. A hézagosan fennmaradt emlékek áttekintéséből viszont egyértelmű, hogy a borítólapok már folyóiratirodalmunk kezdeteiben megjelentek: ám ekkor még külsejük, jellegük meglehetősen egyszerűnek mondható. A Magyar Museum (1788–1789), a Felső-Magyarországi Minerva (1825–1836) vagy akár az Életképek (1844–1848) borítólapjai csak a címek megjelenítésére vállalkoztak. Látványukat legfeljebb néhány nyomdai/grafikai díszítőelem gazdagította. A szerkesztői üzenetek, a levelezés, a vidéki hírek csak a reformkorban jelentek meg rajtuk. Így például az Életképek teljességre törő tartalmi áttekintését már csak a borítólapokkal együtt tudjuk elképzelni, hiszen közleményeinek egy része a borítólapokon folytatódott, illetve fejeződött be.

A figurális díszek, ismereteink szerint, először a címlapokon jelentek meg, így például Kármán József Uránia (1794–1795) című folyóiratában, amely a Parnasszus, a múzsák és Pallasz Athéné jelképeivel: ligetes tájjal, fáklyával, borostyánnal, bagollyal, fuvolával jelezte tartalmának költői-tudományos jellegét. A rajzok és a kisebb motívumok ezt követően a reformkor elején jelentek meg a hetilapok féléves köteteinek borítólapjain. Az elsők között a Pesti Divatlap 1844-es két évnegyedének utólag nyomtatott lapjain – a budapesti Dunapart, a Lánchíd, illetve Nemzeti Múzeum képével és a művészetek: a színház, a festészet, a zene- és a tánc indázó virágdíszbe foglalt szignettjeivel.

Az egyes számok borítólapjai rajzos díszítése csak a forradalom utáni évtizedek során jelenik meg, bár – mint jeleztük – ezekről túlnyomórészt csak másodlagos forrásokból van tudomásunk. Egy visszaemlékezésből például megtudjuk, hogy a Vasárnapi Ujság (1854–1921) címképének a [354kialakításában kezdetben Lotz Károly, majd utóbb Greguss János is részt vett.[5] Egy másik cikk arról tudósít, hogy az Ország-Világ (1879–1938) szerkesztősége arra törekedett, hogy a lapot művészileg igényes borítólapokkal lássa el. Törekvései gyakorlatias momentumokat is tartalmaztak. A kialakított borítókat kétféle színben nyomatta, hogy ilyen módon hívja fel a figyelmet a jutalomképeket is tartalmazó füzetekre.[6]

Külön öröm, ha a kutató kezébe olyan sorozat példányai kerülnek, amelyek megőrizték az eredeti borítólapjaikat, s nemcsak egy vagy két füzet esetében, hanem teljes évfolyamokon keresztül, amelyek során a borítók időnként megváltoznak, követve a közízlés módosulásait. Ilyen ritka cím a Képes Folyóirat (1887–1910), a Vasárnapi Ujság füzetes kiadásának egy példánya, amely évtizedeket átívelve szemlélteti a fenti változásokat. Megindulásakor borítója még reneszánsz díszítő motívumokkal zsúfolt keretben jelent meg – megjelenítve egyben Hungária, illetve a tudomány és a művészet női alakjait: a hozzájuk tartozó rekvizitumokkal: földgömbbel, lanttal, ecsettel, palettával, írószerszámmal és színészi maszkkal. A kilencvenes években e rajzot (Dörre Tivadar alkotását) felváltják a fotók. Minden egyes szám élére más és más felvétel reprodukciója kerül. – Majd a századvég ismét vált; megjelenik a színes grafika, a füzetek élén ismét állandó rajz: vörös színű lepelbe öltözött és könyvet tartó, ábrándos női alak jegyzi a lapot. Ezt követően már a szín dominál a borítókon: 1901-ben a festészet és irodalom nemtőinek preraffaelita szellemű grafikája. 1905-ben már egy biedermeier stílusba megjelenített hölggyel szembesülünk – csokorral és a Képes Folyóirattal a kezében. Négy évvel később viszont már az impresszionista technika kerül előtérbe: a borítón egy lámpafényben pihenő (és a folyóiratot olvasó) családot láthatunk – háttérben a parlament és a Dunapart villódzó fényeivel. A Képes Folyóirat borítólapjainak változásait a klasszikus díszítőmunkától a fotón át az egyszerűbb, de színes technikájáig – akár mércének is tekinthetjük. Ezzel a fejlődésvonallal találkozunk a többi lapokon is, mint például az Új Idők (1895–1949), vagy a Tolnai Világlapja (1901–1944) évfolyamain. Az Új Idők igényes szerkesztősége például induláskor Zichy Mihályhoz fordult (Szentpétervárra) azzal a kéréssel, hogy megtervezze állandó borítólapját.[7] A mester tapintatosan elhárította a megkeresést, ám a megoldás nem sokáig váratott magára. Az igényről Justh Zsigmond angol barátja Rupert Bunny is tudomást szerzett – s hosszabb magyarországi tartózkodása során önként elvállalta megrajzolását.[8] Könnyed és tetszetős, a nemzetközi gyakorlathoz is igazodó munkája olyan sikert aratott, hogy a szerkesztőség a századfordulót követően továbbra is egy „idegent”, az angol Walter Crane-t kérte fel a hetilap új címlapjának az elkészítésére.[9] Talán nem felesleges megemlítenünk, hogy utóbb az Új Idők is haladt a korral, és rajzos címlapjain megjelentek a fotók. A Tolnai Világlapja kezdetben változó borítólapokkal jelent meg a piacon. Szerkesztője azonban már 1905-ben az állandó címkép – és annak a magyar jelleget hangsúlyozó megformálása – mellett döntött. A lapot 1905. december 3-tól Verő László szobrászművész Hungária alakja díszítette.[10] A tízes években ismét váltott a mozgékony szellemű Tolnai Simon: ő is áttért a színes technikára. Sőt 1913–1914-ben a borítólapra – külön felragasztva – felvitte a művészettörténet neves alkotásait; oly módon azonban, hogy onnan le is lehetett venni és bekeretezni.[11] (Mielőtt azonban meghatódnánk e közművelődési gesztustól, vegyük figyelembe, hogy ezekért a képekért a kiadónak nem kellett honoráriumot fizetni!) [355

[356

[357

[358

[359

A borítólap változásaival kapcsolatos az a körülmény is, hogy egyes lapok idővel beszámozták azokat, s ezt követően már nem lehetett őket eldobálni a kötészeti munkák során. E változás következtében – amely azonban távolról sem tekinthető általánosnak – számos cím maradt ránk a maga teljességében. S e címek között érdemes megörökítenünk néhány kuriózumot. Az Üstökös című élclap (1858–1918) 1865-ben Jókai Mór humoros tárcaportréinak sorozatával tette izgalmassá közlésrendjét, amelyet Jankó János rajzai kísértek. 1880-tól az új szerkesztők felelevenítették ezt a hagyományt s a felnagyított portrékat 1882-től a címlapokra emelték ki. Így az 1883–1885-ös, majd az 1892-es és 1898-as évfolyamok címlapsorozata hangulatos galériában örökítette meg a kor szellemi elitjét – Linek Lajos, Jantyik Mátyás és Fischer Lipót rajzaiban. Utóbb az Üstökös borítólapjainak konkurenciája is akadt: Kiss József A Hét című hetilapja 1890–1924 között is átvette az Üstökös gyakorlatát; borítói így akár a századforduló hírességeinek albumaként is felfoghatók.

A borítólap átváltozásainak tanulságos és élvezetes példáját kínálja a már korábban említett Czakó Ambró lapja, a Független Szemle (1921–1923), amely az egyetlen szabadgondolkodó fórum volt a maga idejében, s érthető módon irritálta a keresztény kurzust.[12] A folyóirat első számait még a kalapács, a búzakéve és a toll díszítette, az emberi munka szelíd jelképeiként. Ám a harmadik számon már új rajzot találunk, Leidenfrost Sándor munkáját, amely egy égbe tekintő sast ábrázol. A változás tudatos, mert – mint az a borítólap verzójának magyarázatában olvasható, a szerkesztés továbbra is meghatározó értéknek tartja a munkát, ám az adott történelmi helyzetben fontosabbnak gondolta, hogy „a szabadságot és a függetlenséget jelképező” sas kerüljön a kiadvány élére. E törekvésnek és a melléje sorakozó közleményeknek meg is lett a következménye: sajtóperek, zaklatások, betiltással való fenyegetések. A válasz sem marad el. Az 1922. karácsonyi szám borítólapján S alakban kanyaruló teve-karaván vonul, a háttérben pálma, az előtérben pedig egy, a karavánra vonító kutya. Nem kétséges „A kutya ugat – a karaván halad” mondást kívánja megjeleníteni.

A keleti eredetű mondás ekkor már benne élt közéleti gondolkodásunkban. Első ízben Pulszky Ferenc használta 1880-ban – s szintén a sajtó szerepével kapcsolatban. Nendtwich Károly akadémikus ugyanis ezt megelőzően tanulmányt írt a korabeli sajtó „liberális szellemisége” ellen. Ez nagy vitát kavart, Pulszky ennek során idézte az akadémia nyilvánossága előtt az eredeti arab példamondatot, amely ezt követően közismertté vált.[13] A kép teljessége érdekében egy utalás erejéig megemlítjük a szenzációra és gyors haszonra törő üzleti vállalkozások meglehetősen primitív és a rikító figyelemfelkeltésre törő címlap-rajzait, amelyek túlnyomórészt az elrettentésre és a szenvedélyek keltette sokk-hatásra építettek.[14] A zuglapokhoz és a zugújságíráshoz hasonlóan ez a téma is külön tanulmányt igényelne.[15]

Századunk folyóirataira térve megállapíthatjuk, hogy azok nem követték a hetilapok egy részének azt a gyakorlatát, hogy a borítólapokat is betagolják a folyamatos oldalszámozásba. Túlnyomó többségük továbbra is megtartotta borítóik önállóságát, így azok továbbra is áldozatai maradtak az évfolyamaikat bekötő „szakmunkának”. A folyóiratok borítólapjai általában leegyszerűsödtek. Egyre kevesebb rajznak adtak helyet, vagy ha alakos motívumot használtak, egyre többször alkalmaztak fényképeket. A kiadványok jelentős része így megelégedett a betűcímlap megoldásaival. Ez a jelenség látványosan követhető végig a Nyugat (1908–1941) évfolyamain. Az [360induló számot egyedül Beck Ö. Fülöp emblémája díszítette; Mikes Kelemen írás fölé görnyedő alakját jelképpé emelve. Utóbb, 1910-ben, majd 1911 második félévében piros, illetve zöld színű betűk jelentek meg a címlapon – némi girlandos, klasszikus díszítőelemek kíséretében. 1911 első félévében Falus Elek mozgalmas szecessziós díszítései vették át a szerepet, ezek azonban tizenkét szám után újra átadták helyüket a viszonylag egyszerűbb és nyugodtabb összképnek. A szerkesztők puritán igénye 1913 elejétől tovább egyszerűsített. A borítókról még Beck Ö. Fülöp emblémája is eltűnt: zsúfolt betűcímlapok kínálták a folyóiratot, s a hirdetések helyenként még a cím elé is betolakodtak. 1916 második félévétől azután ismét visszatért az embléma s a szedés összképe is levegőssé vált. Kisebb változtatással (1920) így is maradt ez 1930-ig, amikor is kialakult a folyóirat végleges és klasszikus címlapja: piros betűkkel szedett címmel s ugyancsak piros emblémával.

Nem ígértünk teljességet, ezért csak utalásként említjük vezető irodalmi orgánumaink betűcímlappá egyszerűsödött borítólapjait: Németh László Tanújáét (1932–1936), a népi írók orgánumát, a Válaszét (1934–1938) vagy az urbánusok Szép Szó c. lapjáét (1936–1939). Az utóbbi tipográfiai összképe – a cím alatti és számonként változó színes csíkkal és e szín néhány vonatkozását kiemelő szedésbeli alkalmazásával (Nemes Gyula – Káldor László munkája) példája lehet a tipográfiai munka egyszerű, ám lelem?nyes és nemzetközileg is helyt álló gyakorlatának.

A kép teljessége érdekében utalunk Kassák Lajos folyóirataira is (A Tett /1915–1916/, Ma /1916–1925/, Dokumentum /1926–1927/, Munka /1929–1939/), amelyek az avantgárd törekvések képzőművészeti vonatkozásait jelenítették meg címlapjaikon. Különösen a Munka induló évfolyamai kiemelkedőek, amelyeken a konstruktivista motívumok határozzák meg az összképet.[16]

S hogy kuriózum se maradjon ki látószögünkből, emlékeztetünk Supka Géza Literatúra című lapjának 1931–1938 közötti évfolyamaira, amelyekben a kiadó külön és – gyakorlatában ez a példa nélküli – folyamatosan számozta a folyóirat borítólapjait. Ezek ugyanakkor (a címlap kivételével) érdemi szövegeket is közöltek. Így az évfolyam lezárásakor külön kellett egymás mellé rakni az arabs számokkal jegyzett „folyóirat” lapokat – és a római számokkal jelölt borítólapokat. S ha netán valaki – a hagyományos gyakorlatot követve – eldobta a borítókat, úgy használhatatlanná tette a kötetét, mert a borítólap közleményeiről is szabályos tartalomjegyzék készült; s a folyóirat tanulmányai nem egyszer a borítólapon folytatódtak.

Hogy a kifejező és ugyanakkor vonzó, – s esztétikailag is megálló – borítólapokat milyen fontosnak tartották a kiadók, annak beszédes bizonyítéka, hogy kialakításuk, minőségük érdekében nem egyszer pályázatokat is kiírtak. Adataink közül a legkorábbiak a szaklapokra vonatkoznak. 1890-ben például az Építő Ipar (1887–1913) című műszaki hetilap kívánta tetszetősebbé tenni címlapját. Mint minden pályázat, ez is megfogalmazta elvárásait: hogy a terv fejezze ki a lap műszaki tartalmát, s hogy egyben megfelelő arányban adjon helyet a rajz mellett a szöveges felületnek is.[17] Az évszámra tekintve – nem meglepő, hogy a győztes rajz – Santhó István munkája – hemzseg a reneszánsz díszítő elemektől (szalagok, ágacskák, virágok, címer, angyalka) és a szakma rekvizitumaitól: körző, vonalzó, oszlopfő, vakolókanál stb.[18] A maradi felfogás érthető, hiszen a kiírás szerint csak a Magyar Mérnök- és Építész Egylet tagjai pályázhattak.

Valamivel mozgékonyabb látványtervhez sikerült hozzájutnia a Magyar Kerékpáros (1893–1897) című havilapnak. Pályázatának nyertese K. Nagy Mihály pécsi festőművész – kerékpárt [361tartó női alakot ábrázol, háttérben sportpályával. Ám rajta – mármint a női alakon is klasszikus a lepel, fején babérkoszorú.[19]

A Szakácsművészet (1922–1932) negyedszázaddal későbbi nyertese Révész Kornél, már korszerűbb eszközökkel dolgozik. Eleget tesz a pályázat kiíróinak, amikor a szakácsművészetet jelképező motívumokat tesz a középpontba (vadkacsa-fej, fácántoll stb.), s azokat viszonylag szerény, kicsit a szecesszió hatását tükröző elemekkel köríti.[20]

Nem érdektelen pillantást vetnünk e pályázatok résztvevőire: a Magyar Kerékpáros pályázatára még csak 5 munka futott be, a Szakácsművészetre már 28-an indultak. A Lyka Károly szerkesztette Művészet (1902–1918) kiírására pedig már több, mint 120 volt a jelentkező. S ez érthető is. A művészi szakma pályázatán részt venni eleve rangot jelentett, s a díj összegével a kiadó a Singer és Wolfner cég nem takarékoskodott; arról nem is szólva, hogy a győztes „pompéji mélyvörös” borítéklapja országos elismertséget biztosított.[21] A pályázat tisztes színvonalát az is jelzi, hogy a befutott grafikákból külön kiállítás nyílt a Műcsarnokban.[22]

Képünk akkor válik teljessé, ha egy harmincas évekből származó pályázattal is szolgálunk. A Franklin Társulat kiadásában a művelt középosztályt megcélzó modern magazin a Tükör (1933–1942) pályázatáról van szó: ez a kiírás 47 pályamunkát eredményezett. A nyertes, Gábor Pál címlapfelfogása érdekes. Felhasználta a korszerű tipográfia és a konstruktivista kezdeményezések tanulságait.[23] Két színű összképében (a szín számonként változott) a tetszetős s egyben szokatlan betűformák arányos felületet biztosítottak egy-egy fotó számára (természetesen e felvételek is számonként új és új látvánnyal szolgáltak). Nem kétséges a Tükör közkedveltségébe nemcsak változatos tartalma, hanem borítólapjainak látványa is belejátszott. Ez a borító már nem csupán a lap jellegének és közleményeinek a propagálója volt. Reklámmá avanzsált, amely – a harmincas években virágba boruló reklámgrafika termékeként – üzleti feladatot is vállalt, „fogyasztásra”/vásárlásra is csábított.

Csak közvetve kapcsolódik témánkhoz, ám mégsem hagyható ki az éves borítólapok, a fél- vagy egész évfolyamok bekötésére szolgáló „gyűjtők” illetve bekötési táblák kérdése. Az egyes számok borítólapjaival való rokonságuk nyilvánvaló. Ugyanúgy, mint azok valamiképpen jelképesen szólni kívánnak a folyóirat tartalmáról, jellegéről, s az összegyűjtött sorozatokat könyv alakban kívánták megőrizni. E nagymúltú nemzetközi gyakorlat magyar kezdeményezéseiről csak szórványosan állnak rendelkezésünkre adatok. Időrendben az Urambátyám (1886–1906) című politikai és társadalmi hetilap táblája, illetve a róla szóló híradás áll elsőként a rendelkezésünkre, praktikus, már-már dísztelen kivitelezésben.[24] De bekötési táblákat kínált előfizetőinek, megindulásától, 1895-től kezdve – az Új Idők is. Tetszetős – néhány növényi díszt és búzakalászt felhasználó külseje jelentősen megemelte a bekötött számok értékét s arra csábította rendszerető olvasóját, hogy tekintélyes sorozatokat alakítson ki kedvenc hetilapjából. A századforduló másik népszerű képes, szépirodalmi hetilapja az Érdekes Ujság (1913–1925) borítólapjának igényességét emelte, hogy annak megformálására is pályázatot írtak ki, s azt a jónevű Faragó Géza nyerte el.[25] Hasonló módon biztatott évfolyamainak megőrzésére Megyery Ella, majd gr. Bethlen Margit szerkesztette Ünnep (1934–1940) című képes, [362szépirodalmi hetilap. Stilizált virágszirmokkal díszített kötetei látványos formában őrizték meg az úriszobák könyvespolcain a képes hetilap olvasmányait.[26]

Zárópéldaként megemlítjük, hogy legelső évfolyamától kezdve a Nyugat is készített bekötőtáblákat előfizetői számára. Ezek egységes barna színt alkalmaztak, minden díszítés nélkül. Egyedül a kötetek gerincén látható a folyóirat aranyozott címe és Beck Ö. Fülöp Mikes-emblémája.

A borítótáblák így valóban hozzájárultak a folyóiratok évfolyamainak megőrzéséhez. De alkalmazásuk ugyanúgy együtt járt a füzetek – beszámozatlan – borítólapjainak az eldobásával, mint a bekötőtáblákkal nem szolgáló lapok, már említett könyvtári kötése. Állításunk legfrissebb visszaigazolását Stauder Mária előszavában olvashatjuk, ahol elmondja, hogy a Vigilia (1935– ) repertóriumának összeállítása – minden igyekezete ellenére – hiányos, mert gyűjtőmunkája során egyetlen könyvtárban sem tudta kézbevenni a folyóirat borítólapos példányait. Munkájából hiányoznak így a borítókon lévő közlemények, a borítókon látható illusztrációk adatait is csak a lap tartalomjegyzéke alapján tudta felvenni.[27]

Szemlénk távolról sem teljes. Példatárunk azonban ebben a hézagosságában is lehetővé teszi, hogy megfogalmazzuk: a periodikumok borítólapjai és táblái nemcsak a lapok puszta rekvizitumai – megformálásuk folytán részei egyben képző- és iparművészetünk történetének; fejlődésük, alakulásuk szervesen kapcsolódik a nyomdaipar és a könyvkiadás vonulatához. Egyfajta donkihótei remény: hátha akadnak olvasóink között, akik még megtehetik, hogy mentsék, őrizzék vagy kiegészítsék a köz- és magángyűjteményekben az oly mostoha módon ránkmaradt hetilapok és folyóiratok füzeteit, évfolyamait. Művelődés- és sajtótörténetünk közérdekű tette volna.

Lakatos Éva

[1] Szemere Leóna: Könyvekről és egyebekről. = Pesti Napló 1910. jan. 30. 37.

[2] Petőfi szerkesztői üzeneteit Fekete Sándor dolgozta fel, Petőfi a segédszerkesztő (1958) című kötetében. Arany János üzeneteivel Kovács Sándor Iván foglalkozott: Az Arany-folyóiratok és feltárásuk további lehetőségei. = Irodalomismeret 1992. máj., 1. sz. 38–43.

[3] Lapszemle. = Figyelő 1874. máj. 17. 237.

[4] Vita a Tárogató címlapjáról. = Tárogató (Winnipeg, Toronto) 1941. dec. 6. sz. 7–8.

[5] Czimképünkről. = Vasárnapi Ujság 1876. jan. 2. 1. sz. 11.

[6] Virágh Géza, B.: A mi jubileumunk. = Ország-Világ. Jubiláris almanach. 1905. 1–11.

[7] Szerkesztőségünk üzenetei. = Új Idők 1897. ápr. 18. 380.

[8] Új köntösben. = Új Idők 1898. ápr. 10. 15. sz. 333.

[9] Walter Crane. = Ujság (Kolozsvár) 1915. ápr. 6. 8–9.

[10] Új címlapunk. = Tolnai Világlapja 1905. dec. 3. 49. sz. 1919.

[11] Színes képeink. = Tolnai Világlapja 1913. dec. 7. 1–2.

[12] L. Vezér Erzsébet előszavát: Független Szemle 1921–1923. Kékmadár. 1923. Repertórium. Bp. 1979. 5–9. (A PIM Bibliográfiai Füzetei. B. sorozat. 10.)

[13] Az akadémia a sajtó ellen. = Budapesti Hírlap 1888. dec. 18. 4.

[14] Jelenlétüket szemléletesen érzékelteti egy ellenük írott dohogás: Echo: Képes lapjaink czímképei. = Magyar Szemle 1895. aug. 18. 33. sz. 1–2.

[15] Lakatos Éva: Álhírlapírók és zugsajtó Magyarországon. = Magyar Könyvszemle 1998. 3. sz. 233–259.

[16] Formai hibája leírásunknak, hogy a Dokumentumot kivéve – takarékossági meggondolásokból Kassák Lajos nem alkalmazott külön borítókat. A címlapokat beillesztette a folyamatos oldalszámozásba.

[17] A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet mű- és középítése szakosztályának kis pályázata. = Építő Ipar 1890. nov. 16. 46. sz. 1.

[18] Épitő Ipar 1891. jan. 14. 1. sz. 12–13.

[19] A „Magyar Kerékpáros” czímrajzpályázata. = Magyar Kerékpáros 1895. ápr. 15. 8. sz. 91–92.

[20] Prüner Arnold: A „Szakácsművészet” címlappályázatának bírálata. = Magyar Nyomdászat 1922. febr., 2. füz. 26–27. és Szabó Róbert: Eldöntött pályázatok. = Uo. 3. füz. 41–42.

[21] Művészet. = Budapesti Hírlap 1902. 42. sz. 10.

[22] Százhúsz címkép. = Budapesti Hírlap 1902. jan. 4. 4. sz. 8.

[23] Címlap-pályázat. = Reklámélet 1933. aug. 2. és „A Tükör” címlap-pályázat eredménye. = Reklámélet 1933. szept. 6.

[24] Gyűjtő mappa az „Urambátyám” számaihoz. = Urambátyám 1896. dec. 6. 49. sz. 586.

[25] Az Érdekes Ujság bekötési táblája. = Pesti Tükör 1913. szept. 24. 6.

[26] Az Ünnep bekötési táblái. = Az Ünnep 1936. júl. 10. 1225.

[27] Stauder Mária: Bevezető. In: Vigilia repertórium 1935–1984. Bp. 1987. 384.