Magyar Könyvszemle   114. évf. 1998. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Fenyő István: A centralisták. Egy liberális csoport a reformkori Magyarországon. Bp. 1997. Argumentum Kiadó. 430 1.

A centralisták iránt nem volt méltányos az utókor. Sőt, nem voltak azok már a kortársak sem. Fellépésüket, programjukat, publicisztikai megnyilatkozásaikat kezdettől fogva ellenszenv, visszautasítás, jobb esetben fanyalgás kísérte. Az ellenzék polgári átalakulásért küzdő táborának tagjai is fontoskodóknak, irreális képzelgőknek, külföldmajmolóknak látták őket. A megítélés alaphangját Kossuth Lajos véleménye adta meg, aki a Pesti Hírlap hasábján fejtette ki – nem elfogulatlan – véleményét. Desseffy Emil, a Budapesti Híradó szellemi vezére „utánzási viszketeg”-gel vádolta a centralistákat. És még a viszonylag tárgyilagos Pulszky Ferenc is tréfásan-gúnyosan „Magyarország hét bölcsének” titulálta őket. Az utókor ugyan megpróbálta elfogulatlanul a helyükre tenni őket (Bekcsics Gusztáv, Szekfű Gyula), de történetírásunk mindmáig nem egységes szerepük megítélésében. Sokakról (Eötvös Józsefről, Szalay Lászlóról) kiváló könyvek születtek, melyek azonban egyetlen tudományág szemszögéből vizsgálják a kérdést. Eszmetörténeti oldalról, egyáltalán komplex módszerrel Fenyő István könyve az első komoly feldolgozás, amely arról is tájékoztat, hogy a centralisták táborán belül is voltak nézeteltérések, elsősorban politikai törekvéseik gyakorlati megvalósítását illetően. Hogy mindezt a maga bonyolultságában lássa és láttassa Fenyő Istvánnak vissza kellett nyúlnia az előzményekhez, azaz az egyes szereplők pályaképét kellett felvázolnia, mert csak ennek ismeretében érthetőek a később történtek. Sőt Eötvös gyerekkoráról, neveltetéséről, korán megmutatkozó komoly olvasottságáról, a kor vezető férfiaihoz fűződő barátságáról is szól, de nem hallgatja el azokat a mozzanatokat sem, amelyek beárnyékolták az ifjú életét. Mind édesanyjától, mind pedig anyai nagyszüleitől a humanista emberbarátságot sajátította el s megértését annak, hogy az arisztokrata származás csupán annyit jelent, hogy kötelessége hatványozottabb a többi emberénél. Ugyanakkor anyai és apai nagyapjával kapcsolatban hallani kellett elemistás társaitól, hogy mindketten hírhedt aulisták voltak, a „császár hű szolgái”, a közvélemény szemében a leggyűlöltebb emberek. Az Eötvös-nagyapa vasra verette a nyitrai ellenzék vezetőit, oly korban, amikor a nemesi ellenállás császárellenes [184 volt, és a megyék középnemessége politikai reformokért küzdött. Édesapja tárnokmester, majd alkancellár és az ún. koleralázadáskor sok embert végeztetett ki, amit maga a császár is megsokallt. Nevüket csak megvető gúnnyal emlegették országszerte. A fiatal gyereknek, később legényembernek, nem lehetett könnyű ezt megemészteni.

De aprólékos gonddal veszi sorba a szerző azokat a külföldi hatásokat is, amelyek könyveken keresztül és részben személyes találkozásokon érték a két vezetőt, Eötvöst és Szalayt. Ezek, szerencsénkre, lépésről-lépésre nyomon követhetők írásbeli megnyilatkozásaikban, (Cousin, Lamartine, Lerminier, Bentham, Nassau-Senior, Ricardo, Mill, Mac-Culloch, Guizot, Gans, Hegel, Condorcet, Thierry, Bacon, Macaulay) és még sorolhatnánk hosszan azokat a szerzőket, akik hatással voltak Szalayékra. Valamennyiben egy a közös: olyan emberek útmutatását, nézetét fogadták el, akik a gyakorlati politikában is irányító szerepet vállaltak és az európai népek összetartozásának, egymásrautaltságának ideáljából indultak ki. Ezt a hatást a centralisták megítélése szempontjából nem lehet eléggé értékelni, hiszen működésük időszaka egybeesik a hazai nacionalista mozgalmak fejlődésével.

A mi szempontunkból a sajtó fontosságáról vallott – Constant nyomán megfogalmazott – nézetük is fontos. A Pesti Hírlap leendő szerkesztői a maguk bőrén tapasztalhatták meg azoknak az igazságoknak érvényét, hogy „Ha egy országban nem lehet beszélni a kormány engedélye nélkül, akkor ott minden szó hivatalos lesz.”, „Ha nem beszélünk valamiről, attól a dolgok nem léteznek kevésbé.”

A felkészülés évei nehéz esztendők voltak Eötvös és Szalay számára. Mást olvastak a könyvekből (könyvtárának állományát kitűnő feldolgozásból ismerjük) és mást tapasztaltak a valóságban. Kettőjük közül Eötvös József került ki hamarabb a válságból, amiben nyugat-európai körútja is segítette. Hazatérve folyóiratot akart indítani Haza és Külföld címen. Ez ugyan nem valósult meg, de céljai, törekvései kitapinthatók az évek múlva megindított Budapesti Szemlében.

Szalay László is tett egy hosszabb külföldi utat (Csehország, Szászország, Németország, Belgium, Franciaország) és ez neki is jót tett, kilábalt a válságból. Az 1837 nyarán–őszén kezdődő politikai perek (Kossuth Lajos, Lovassy László, Wesselényi Miklós) világossá tették, hogy a szólás- és sajtószabadság került veszélybe. A vád alá helyezettek fogságának körülményei, a vizsgálat, a kihallgatás módja egyaránt a vád alá helyezettek kiszolgáltatottságát jelezték. A hatalom a vádlottaktól még a rendi alkotmány nyújtotta védekezési lehetőséget is megvonta, s ezt azért tehette, mivel a büntető eljárás korszerű szabályai hiányoztak. Szalay ezért határozta el 1837-ben a Themis című gyűjtemény kiadását, de ez rövid életűnek bizonyult. Ennek ellenére úgy tartjuk számon, mint az első jogtudományi közlönyt, jelentősége ilyen szempontból is, elvitathatatlan.

Az 1830-as évek utolsó harmadában két új szövetségessel egészül ki Eötvös és Szalay kettőse – el nem választhatóan folyóirat-kezdeményezéseiktől – Trefort Ágostonnal és Lukács Móriccal. Az ő csatlakozásukkal kezd csoporttá válni az eddigi duó. Amit ezentúl ők négyen írnak és mondanak, az már önállósulni kezdő eszmei-politikai platform, de a többi ellenzéki reformerektől egyelőre csak abban különböznek, hogy jövőképükben a nemesség jóval kisebb szerepet kap. 1834 első hónapjaiban megkezdték a Pesti Műegylet, illetve a Budapesti Szemle kiadását szervezni. Csatlakozott hozzájuk Henszlmann Imre és Pulszky Ferenc is, a hazai esztétikai gondolkodás két úttörője. (Munkásságukat a hazai régészet is számon tartja.) Miközben a Budapesti Szemle indulása körüli eseményeket dolgozza fel a szerző az érintettek levelezése nyomán, fontos sajtótörténeti megállapításokat tesz. Többek között azt, hogy erre a hazai értelmiség befolyásolása céljából volt szükségük Eötvöséknek. Előttük az Edinburgh Review és a párizsi Revue des Deux Mondes példája lebegett. A vállalkozás rövid ideig, mindössze tíz hónapig állott fenn, csupán két kötete került a közönség kezébe. A közönség átlagának felkészületlensége mellett, az idő sem kedvezett a vállalkozásnak, [185 hiszen hosszú lefojtottság után, szabadabb légkör nyílt a sajtó munkatársai előtt. A széles olvasói tábornak nem tudományos folyóiratokra, a legműveltebbeknek szóló revűkre, hanem gyorsan és folyamatosan megjelenő újságokra, napilapokra volt szüksége. Egyszerre hat magyar nyelvű orgánum (Pesti Hírlap, Erdélyi Híradó, Múlt és Jelen, Religio és Nevelés, Közlemények, Litteratúrai Lapok) elégíti ki az olvasók szélesedő táborát.

1844 második felétől kezdve a centralisták kezébe került Kossuth Lajos nagyszerű vállalkozása a Pesti Hírlap. Ismertetésünk elején közölt nyilatkozatukat ez nyilván erősen befolyásolta. A szerkesztőváltás a bécsi kormányzat manipulációja következtében ment végbe. Eötvösék erről mit sem sejtettek. A Pesti Hírlap gyökerét általában Kölcsey kezdeményezésére szokás visszavezetni. Fenyő István könyvéből kiderül, hogy genezisében szerepe volt a Budapesti Szemle ösztönzéseinek is. A centralisták kezébe került Pesti Hírlapnak eszmei alaptörekvését elsősorban Eötvös vezércikkei tükrözik, melyekben olyan politikai gondolatrendszert képviselt, amelynek szemléleti egysége, szempontjainak logikai ereje, átfogó hazai és világpolitikai látóköre, társadalomkritikája és reformjavaslatainak polgári minősége kivételes értékű volt a kor magyar publicisztikájában.

A hazai konzervatívok újjáformálták eddigi lapjukat a Világot és 1844 júliusától kezdve immár hetente négyszer juttatták el olvasóikhoz. 1845 elején megújult a másik konzervatív lap, a Nemzeti Újság vezetése is. Mindkét lap azt tekintette fő céljának, hogy besározza az ellenzék eszmei értékeit és politikai gyakorlatát. Eötvösék felvették a kesztyűt, de ugyanakkor sajnálkozva kellett tapasztalniuk: a konzervatív lapok érvei alkalmasak arra, hogy eltántorítsák az ellenzéki (köztük a centralista) törekvésektől a nemesi olvasók ingadozó rétegét. Szalay László hamarosan felismerte, hogy a vezércikkeken kívül égetően szükség van a napi híranyagra, ám a rovatvezetők Kossuth kiválásával távoztak a szerkesztőségből. Helyüket az ízig-vérig újságíró Csengery Antal csak nehezen tudta pótolni, bár szerződtetése Szalay László legszerencsésebb szerkesztői döntése volt. A vidéki levelezők híradásait, a megyegyűlési beszámolókat – amelyek Kossuth lapjának erősségei voltak – is pótolni kellett. Szalay hívására Madách Imrét sikerült megnyerni erre a célra. A szerző könyve itt is számtalan adattal, főképpen pedig újfajta értékeléssel gazdagítja a Madáchról kialakult képünket.

Szalayéknak mihamar érezniük kellett, hogy csupán egy kicsiny értelmiségi elitet képviselnek, hogy nem áll mögöttük számottevő politikai erő. Eötvös is, Szalay is belefáradt a lapírásba, szerkesztésbe. Ennek következménye, hogy 1845 novemberében átadják a lapot Csengery Antalnak, aki megígérte, hogy minden fontosabb kérdést megbeszél Kossuthtal, Batthyányval és Telekivel. Az egység nagynehezen helyreállt, de a válság nem tett jót a Pesti Hírlapnak, 1846 folyamán a lap árnyéka volt régi önmagának. Mindazonáltal a Pesti Hírlap nemcsak az első nyomtatásban megjelent, teljességgel politikai újság volt a reformkori Magyarországon, de az első olyan hírlap is, amely kifejezetten a liberális reformer ellenzék törekvéseit képviselte.

A centralisták (publicisták, írók, fordítók) a társadalmi reformokat következetes polgári elvek alapján akarták megvalósítani. Erős hazai törekvéseiket csak részben sikerült érvényesíteniük. Mindezek ellenére közírói tevékenységük eredményeként terjedt el a hazai közgondolkodásban a népképviseleti országgyűlés, a megyerendszer átalakításának szükségessége, az igazságszolgáltatás reformjának, a népoktatás korszerűsítésének eszméje, amelyek szabadságharcunk eszmevilágát képezik.

Fenyő István kiváló monográfiájának központjában ennek a tevékenységnek a bemutatása áll. Minden eddiginél sokrétűbb, árnyaltabb feldolgozását kapjuk, európai látóhatárba ágyazva, működésüknek, törekvéseiknek. Miközben politikaelméleti, államtudományi nézeteikkel megismerkedünk, számos irodalomtörténeti és sajtótörténeti ismerettel is gyarapodunk.

Kőhegyi Mihály [186