Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. 1. sz. (72-86. o.)

JOĂO CONFRARIA

Joăo Confraria, Portugália Katolikus Egyeteme, Közgazdasági Tanszék.

Az iparpolitika megváltozott szerepe - Portugália és Magyarország egybevetése


Az elmúlt három évtizedben egymással össze nem hangolt átalakulási folyamatok zajlottak Portugáliában. Az első a hatvanas évek elején az EFTA­tagsággal indult; e folyamat célja a portugál gazdaság fokozódó integrálása a nyugat­európai kereskedelmi blokkokkal a kereskedelem liberalizálása és a gazdasági tevékenység deregulálása révén. 1974-1977­ben éles irányváltás következett be, az új cél ekkor a szocialista gazdaság felépítése még a Nyugat­Európától való elszigetelődés árán is. A gazdaságpolitika gyakorlatában ez a cél csak rövid ideig élt, de nyomai a mai napig fennmaradtak. 1986­ban Portugália az Európai Közösség (EK) tagja lett. A kilencvenes években a maastrichti szerződés új kihívások elé állította a portugál gazdaságot.

A különbségek ellenére mind a magyarországi, mind a portugál piacgazdasági átmenet alapvetően megváltoztatja a gazdasági tevékenység alkotmányos kereteit, befolyást gyakorol a gazdaságpolitika szinte minden szintjére. A kérdés teljes körű ismertetése a makroökonómiai és a mikroökonómiai politikában bekövetkezett változások szimultán tárgyalását kívánja meg. A szerző a portugál és a magyar iparpolitika fő tendenciáira koncentrál - némi kitekintéssel a makroökonómiai és a kereskedelempolitikára.*


A portugál kísérlet

Az állam változó szerepe

Dereguláció: 1960-1974. Az új állam1 gazdaságpolitikája a makroökonómiai stabilitásnak, a magántulajdonnak és a magánberuházásoknak a gazdasági növekedésben játszott szerepét hangsúlyozta, de egyúttal az államnak is komoly teret szánt a piaci folyamatok szabályozásában. A szabadversenyt lényegében romboló folyamatnak tekintette, melynek adminisztratív koordinációjára van szükség a társadalmi jólét növelése érdekében.2

A hatvanas években - hasonlóan az azt megelőző évtizedekhez - a makroökonómiai politika meglehetősen egyszerű szabályokhoz igazodott: a költségvetés egyensúlyának követelményét bevették az alkotmányba. A központi bank feladata volt, hogy a kormánnyal3 kötött egyezmények alapján fenntartsa az árstabilitást. Ezek a szabályok fennmaradtak egészen az 1974. április 25­i forradalomig, bár a központi bank pozíciója némileg megváltozott, amikor 1961­ben autonómiáját részben elvesztette. A csekély infláció, a valutaárfolyam stabilitása és a kiegyensúlyozott költségvetés, az adózás és az állami kiadások4 alacsony szintje a portugál gazdaságnak tartós jellemvonásai voltak ebben az időszakban, és megalapozták a tartós növekedést.

Fenntartva a makroökonómiai politikának ezt az alapvető megközelítését, a kormányzat a mikroökonómiai politika alapvető reformjába kezdett. A legfontosabb talán a kereskedelempolitika. A hatvanas évek elején a magas vámok védelmet nyújtottak a portugál vállalatoknak a külföldi versennyel szemben. Ez még a harmincas évekből származó általános protekcionista irányzatnak volt az eredménye. Az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA) alapító tagjaként Portugáliának sikerült speciáis tagsági feltételeket kialkudni: a stockholmi egyezmény G) függeléke értelmében a vámcsökkentés Portugáliában sokkal lassabban valósul meg, mint más országokban. Mindenesetre 1974­re az átlagos nominális és tényleges védelem foka jelentősen csökkent. Ezt tette szükségessé nemcsak az EFTA­, de a GATT­tagság, valamint az Európai Közösséggel 1970­ben kötött szabadkereskedelmi megállapodás is.

Az EFTA­tagság egy másik fontos következménye a külföldi működőtőke­beruházás tízszeres növekedése 1962 és 1971 között. Korábban a külföldi beruházásokat vagy a természeti erőforrásokra alapozták (mint a bor vagy a cellulóz esetében), vagy a belföldi és a tengerentúli piacok védettségére (mint egyes vegyipari termékek, közműszolgáltatások, gépipari termékek esetében). A külföldi beruházásnak ez a típusa volt jellemző a hatvanas évekre is (például papíripar), de a beruházásnövekmény zöme olyan cégektől származott, akik így akartak olcsó termékekkel betörni az EFTA­piacokra; ez volt a helyzet a textil­, a ruházati, a cipő­ és egyes vegyipari termékek esetében.5

A feldolgozóipari piacok szabályozása a beruházási engedélyek rendszerén és a gazdasági szervezet korporatív formáin alapult. Az engedélyezési rendszer a piacra lépést és a belső növekedést szabályozta; a cél a kapacitásbővítés összehangolása volt a tömeges piacra lépés okozta problémák kiküszöbölése érdekében, ami számos piacon rontotta volna a teljesítményt (CONFRARIA [1992]). A harmincas évek végén szinte minden feldolgozóipari termék piaca e szabályozás hatálya alá tartozott; 1960­ra azonban ennek hatókörét jelentős mértékben szűkítették, majd 1965­ben és 1970­ben újabb reformok következtek, melyek a szabályozás hatókörét tovább csökkentették és folyamatát egyszerűsítették (MARTINS [1970]). A rendszer kiküszöbölte a vállalatok közti beruházási versenyt; továbbá, minthogy nem létezett verseny­ és trösztellenes törvény, és a gazdaságszervezés korporatív formáinak célja az árverseny "romboló" formáinak kiküszöbölése volt, számos feldolgozóipari termék importtól védett piacán a verseny gyakorlatilag megszűnt (CONFRARIA [1992]).

A munkaerőpiacon a korporatizmus fékezte a szakszervezetek hatalmát, és erősítette a munkaerő­áramlás általános politikai korlátait.6 E korlátozásoknak a bérekre gyakorolt hatása nem egyértelmű, minthogy a Nyugat­Európába történő fokozódó kivándorlás növelte a portugáliai munkavállalás haszonáldozati költségét; az átlagos reálbér mintegy 100 százalékkal nőtt 1960 és 1974 között.

A külső megrázkódtatásokhoz való alkalmazkodás, a szocializmus és bizonyos kétértelműségek: 1975­től a nyolcvanas évek elejéig. 1973-1975­ben a portugál gazdaság számos megrázkódtatáson ment keresztül. Ezek közül egyesek külső adottságok voltak. Az 1973­as olajárrobbanás és a nyersanyagárak hetvenes évek eleji emelkedése negatív hatást gyakorolt a cserearányokra, növelte az inflációs nyomást, és megváltoztatta az árarányokat; a gyarmatok függetlenné válásával csökkent a portugál állampolgárok külföldi vagyona, és mintegy 800 ezer menekült érkezett a volt gyarmatokról Portugáliába, majdnem 10 százalékkal növelve 1975-1976­ban az ország népességét. Ráadásul a kivándorlás, ami korábban évente százezer embert érintett, szintén leállt a növekvő nyugat­európai munkanélküliség hatására.

További megrázkódtatásokat okoztak a gazdaságpolitika radikális változásai. Az 1974. április 25­i forradalmat követően a költségvetési egyensúly és az árstabilitás már nem volt a makroökonómiai politika központi eleme. Állami irányítás alá vonták a központi bankot, amelynek kormányhoz fűződő kapcsolatai zavarosabbá váltak, és megszűnt a pénzkibocsátás - az állam központi banki meghitelezésének - korlátozása.7 Az új kormányok nem fogadták el a költségvetési egyensúly korábbi elvét, és 1975­re a költségvetési hiány elérte a GDP 6 százalékát. A helyzet a követő évtizedben nem változott jelentős mértékben, és az államadósság az 1973. évi GDP 18 százalékáról 1985­re 64 százalékra nőtt. További torzulásokat okozott a deficitfinanszírozás: a magánszektorba áramló hiteleket hitelplafonok korlátozták, ugyanakkor a bankokat arra kötelezték, hogy a kormány számára igen előnyös feltételek mellett felvásárolják a költségvetés adósságát. Nyereségességük helyreállítása érdekében a bankok a magánügyfeleknek rendkívül magas kamatlábat számítottak fel, illetve a banki betétekre nagyon alacsony kamatokat fizettek; ez az implicit adóztatás a GDP 8 százalékára rúgott 1983-1985­ben, s a GDP 4 százalékára esett 1987-1988­ban (MACEDO [1990]).

Alapvetően azonban a kormánynak a külső kihívásokra adott válasza elhibázott volt: az államadósság gyors ütemben nőtt, akárcsak az infláció és a fizetési mérleg hiánya, de politikai megfontolásokból a valutaleértékelést 1977­ig kerülték. A fizetési mérleg hiánya volt 1985­ig a gazdaságpolitikát legerősebben korlátozó tényező. Ez húzódott meg két igen fontos gazdaságpolitikai irányváltás mögött: a nominális és tényleges vámvédelem a feldolgozóipari termékek körében jelentősen nőtt, és a valuta nominális leértékelése a gazdaságpolitika tartós elemévé vált 1990­ig; 1977­től a nyolcvanas évek végéig ez a politika a valuta tényleges reálleértékelését eredményezte.8

A forradalom további változásokat is eredményezett a gazdasági tevékenység általános keretfeltételeiben. A korporatív szervezeteket felszámolták, és a kormány megpróbálta csökkenteni a feldolgozóipari piacokra történő belépés jogi korlátait. A munkaerőpiacon legalizálták a kormánytól független szakszervezeteket, és minimálbért állapítottak meg.9

Ezek a folyamatok azonban nem vezettek el a gazdaságpolitika liberalizálódásához. Az 1976­os alkotmány értelmében a gazdaságpolitika célja a szocialista társadalom építése.10 A bank­ és biztosítási szférát és számos feldolgozóipari nagyvállalatot államosítottak, aminek eredményeként az állam már 24 százalékban részesedett a hozzáadott értékből és 45 százalékban a beruházásokból; továbbá: számos pénzügyi és ipari szektort kizárólagosan állami vállalatoknak tartottak fenn. Korlátozták az elbocsátás lehetőségét. Átfogó, országos méretű árszabályozást vezettek be; ezt részben még az új államtól örökölték, de most megerősítést nyert, és komoly szerepet kaptak benne az állami vállalatok; az erőforrások hibás allokálását okozhatta az árkorlátozásokhoz való igazodás.11

A politikai és gazdasági változásoknak ez a programja nem talált egyértelmű támogatásra, és az egymást követő politikai koalíciók meglepően instabilaknak bizonyultak. A tulajdonjogok körüli kétértelműségek, valamint az államosított szektorral kapcsolatos egyértelmű politika hiánya volt talán a legfontosabb következménye az új alkotmányos kereteknek. Továbbá: a munkaerő-piaci szabályozás változásai sem kerülhették el a reálbérek leszorítására irányuló nyomást, tekintettel a munkaerő­kínálat növekedésére és az olajárrobbanásokra (KRUGMAN-MACEDO [1979]). Bizonyos változtatások történtek a jogrendszerben, de a munkaerőpiac rendkívüli rugalmasságról tett tanúságot: egyes becslések szerint a hetvenes évek második felében több munkahelyet teremtettek, mint a hatvanas években, és a nyolcvanas évek közepén a reálbérek még mindig az 1973. évi szint alatt voltak.

Európai közösségi és európai uniós tagság: 1986 utáni időszak. Portugália 1986­ban lett tagja az Európai Közösségnek, majd 1992­ben csatlakozott az Európai Pénzügyi Rendszerhez (EMS), 1992­ben a maastrichti szerződéshez. Ez a lépéssorozat további fordulatot tett szükségessé a portugál gazdaságpolitikában. A kereskedelem liberalizálása és az állam semlegesebb gazdasági szerepvállalása, amit az alkotmány 1989. évi módosítása iktatott törvénybe (beleértve az államosított vállalatok teljes privatizálásának a lehetőségét) voltak talán a legfontosabbak. A nyolcvanas évek közepétől a kormány az árszabályozás lebontásába kezdett; de a protekcionizmus és/vagy árszabályozás bizonyos elemei még mindig fellelhetőek, főleg a közművek és az állami beszerzések területén.

Bizonyos mértékig ösztönözték a külföldi beruházásokat, ama feltevés alapján, hogy mint az Európai Közösség olcsó bérszínvonalú tagja, az ország képes lesz a külföldi tőkét magához vonzani. A külföldi beruházások 1986 óta megfigyelhető növekedése ellenére még mindig nem világos milyen hatással lehetnek az EK­beli változások a beruházásokkal kapcsolatos portugál helyzetre. Az ország vonzereje a külföldi beruházások számára a hazai piac védettségének felszámolásával csökkent; továbbá az olcsó bérek hatását nagymértékben semlegesítette a fő piacoktól való távolság (KRUGMAN-VENABLES [1990]).

Ami a makroökonómiai politikát illeti, az európai pénzügyi rendszerben (EMS) viselt tagság az árak és a valutaárfolyam stabilitását központi gazdaságpolitikai céllá tette;1989 óta a reálárfolyam annak ellenére emelkedett, hogy az escudo havi leértékelése csak 1990­ben szűnt meg (OECD [1992]). A pénzügyi szabályzat korábbi torzító elemeit (hitelplafonok, a kormányzat előnyös hitelhez juttatása) megszüntették, a tőkeáramlás korlátait felszámolták. A maastrichti szerződés konvergenciakritériumai újabb megszorításokat jelentettek a költségvetési politika számára, hasonlókat az 1974 előtt érvényben voltakhoz. Azonban e gazdaságpolitikai irányváltások megvalósítását megkönnyítette az olajárak csökkenése 1985 óta, valamint az EK­alapokhoz való hozzáférés; a hetvenes évek közepe óta először a külső deficit már nem volt komoly korlátja a makroökonómiai politikának.12

Az EK­tagság azt jelentette, hogy az ország egésze számára jelentős összegű szerkezetváltást célzó juttatás vált hozzáférhetővé. 1986-1987­ben ezek az alapok a GDP 1 százalékát tették ki,1992-1993­ra ez felment a GDP 3 százalékára. Ez lehetővé tette az oktatási, az infrastrukturális, a K + F beruházások növelését, valamint a magánberuházások - közös finanszírozású - ösztönző rendszerének a kialakítását, azonban a "támogatáshajhász" magatartás bizonyos torzulásokat is okozott.

Iparpolitika

Általánosabb értelemben az iparpolitikához tartozik az ipar, bizonyos esetekben a pénzügyi és üzleti szolgáltatások deregulációjára rendelkezésre álló eszközök összessége. Beletartozik az államosítás/privatizáció, a munkaerő­áramlás szabályozása, az infrastruktúra, az oktatás­ és a technológiapolitika. Az első probléma, amit itt vizsgálni kell, a különféle minisztériumok és állami ügynökségek közti koordináció problémája; ez egyértelműen olyan terület, ahol sokat lehet tenni a portugál gazdaságpolitika teljesítményének javítása érdekében. Másfelől esetleg csak portugál hagyományokból adódóan - az iparpolitika az ipari minisztérium hatáskörébe tartozik, és ezért a kívánatos politika finanszírozása az ő lehetőségein múlik. Többek között emiatt hiányzott szinte teljesen az iparpolitika Portugáliából a nyolcvanas évek elején; 1988 óta azonban, amikor az Európai Közösség vállalta, hogy beszáll egy, az ipari minisztérium által menedzselt 1 milliárd ECU­s program finanszírozásába, jelentős kapacitások jöttek létre különböző programok kidolgozására és finanszírozására, így e tevékenységnek már nem kell hagyományos módon a pénzügyminisztériumba koncentrálódnia.

A következőkben csupán a piacszerkezet, az iparvállalatok finanszírozása és a privatizáció kérdéseire összpontosítunk. Bizonyítható, hogy ezek voltak a legfontosabb területek, mind az igénybe vett erőforrások mennyiségét, mind a következményeiket tekintve.13

A piacszerkezet szabályozása

A portugál iparpolitika hagyományosan egyik legfontosabb irányzata a piacra lépés, a piacról való kilépés és a növekedés szabályozása a piacszerkezet átalakulásának felgyorsítása érdekében. E cél valószínűleg az egyik legtartósabb eleme az elmúlt évtizedek iparpolitikájának - mindig ugyanarra hivatkozva: szükség van a vállalatok támogatására, hogy úrrá lehessenek a különféle európai kihívásokon: az EFTA­én a hatvanas években, az EK­én a hetvenes és nyolcvanas években, újabban pedig az Európai Unióén.

1960­tól 1974­ig számos feldolgozóipari piacon a piacra lépés és a belső növekedés a szabályozó hatóság diszkrecionális jóváhagyásától függött.14 E hatóság célja volt felgyorsítani a rossz hatékonyságú üzemek kilépését a piacról, és a hatékonyak belépését. A hatékonyság értékelésének fő kritériuma a termelés mérete és a legkisebb optimális méret kategóriája volt. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a szabályozó hatóság megpróbálta korlátozni a rossz hatékonyságú (kisméretű), már piacon lévő vállalatok növekedését és megakadályozni a rossz hatékonyságú (kis) belépők piacra jutását. Ugyanakkor engedélyezte a nagyvállalatok beruházásait, mert a feltevésük szerint ezek eleve hatékonyabbak (CONFRARIA [1992]).15 A méretgazdaságosság fogalmának az iparpolitika középpontjába helyezése számos hátránnyal járt, minthogy a szabályozó hatóság azt kockáztatta, hogy figyelmen kívül marad a piaci dinamika számos más fontos vonása: a minőségellenőrzés, az elosztás, a marketing. Erre viszonylag hamar rájöttek, és a hetvenes évek elején a szabályozási reform már a küszöbön állt. (MARTINS [1970]).

Az 1974­es forradalmat követő kormányok igyekeztek folytatni ezt a folyamatot. Az elképzelés ismét az volt, hogy megpróbálják felgyorsítani a vállalati és a piaci szerkezetváltást. A szabályozott feldolgozóipari piacokon a belépést és a belső növekedést számos korlátozásnak vetették alá, melyek a következőképpen csoportosíthatók.16

1. Minimális termelési kapacitást írtak elő az új belépőknek és minimális gépi kapacitást a már bentlévőknek.

2. Minden vállalatnak rendelkeznie kellett minőségellenőrzési rendszerrel, hogy a minimális követelményeknek eleget tudjon tenni.

3. A vállalat pénzügyi struktúrájával kapcsolatos korlátozások: a tőke részvényhányadára és a beruházások értékére alsó korlátokat írtak elő.

A jogi előírásoknak eleget nem tevők nem léphettek piacra, és nem foghattak új beruházásokba.

Ezek az új szabályok nyilvánvalóan sok hasonlóságot mutattak a korábbi szabályozási kerettel. Azonban ez a szabályozás tejesen általános volt, a szabályozó hatóság diszkrecionális magatartását nem tette lehetővé, és implicit módon a vállalat és a túlélők kiválasztásának eltérő felfogását tartalmazta. A vállalat pénzügyi struktúrájával kapcsolatos korlátozások nagy hangsúlyt helyeztek a részvénytőke ipari elkötelezettségére. Továbbá: számos vállalat esetében ezek az új korlátozások sokkal szigorúbbnak tekinthetők. Új előírások voltak a minőségellenőrzéssel, a vállalatok pénzügyi struktúrájával kapcsolatban, és amely cégek nem tudták teljesíteni a minimális követelményeket, azok nem léphettek a piacra, illetve nem növekedhettek. A korábbi szabályozási rendben ez bizonyos esetekben, a szabályozó hatóság által kialakított keretek között még lehetséges volt.

E politika potenciális szerkezetátalakító hatása nem egyértelmű. Felgyorsíthatta a technikai vagy pénzügyi értelemben gyenge, a növekedésre képtelen cégek elhalását, ugyanakkor meg is akadályozta a piacra lépést és a kisvállalatok belső fejlődését, pedig ezek hagyományosan a piaci dinamika fontos forrásai. Azonban e szabályozásnak nem szereztek egyértelműen érvényt, és a hetvenes évek végén el is törölték őket.

1988­ig az iparpolitikát a valuta folyamatos leértékelésére, adómentességekre és az exportőröknek adott ösztönzésre alapozták. 1986 után az európai közösségi tagság, az egységes európai térség és a gazdasági és pénzügyi unió felépítésének terve új korlátokat jelentett a gazdaságpolitika számára, ugyanakkor új perspektívákat is nyitott.

Az új intézményi keretek között az iparpolitika magja a portugál iparfejlesztés programja lett, amelyet pénzügyileg támogatott az Európai Közösség. A piaci folyamatok szabályozásának általános módja az volt, hogy pénzügyi támogatásban részesítették a piacra lépéshez, a belső növekedéshez és a vállalati szerkezetátalakításhoz szükséges beruházásokat. A következő beruházástípusokat vették figyelembe:

1. K + F programokat új termékek és eljárások kifejlesztésére, prototípusok megépítésére és tesztelésére;

2. fizikai tőkébe történő beruházást innováció és modernizáció céljából;

3. minőségszabályozási és környezetvédelmi programokat;

4. egyéb, a fizikai tőkébe történő beruházásokat.

Az általános alkalmassági kritériumok értelmében a vállalatoknak ki kellett elégíteniök bizonyos minimális pénzügyi feltételeket és a beruházás típusától függő kritériumokat. A beruházásoknak törvényben meghatározott minimálértéket állapítottak meg a K + F tevékenység, az innovációs és modernizációs programok esetében (10 millió escudo); a tőke részvényben megadott hányada az 1., 2. és 3. típusú beruházások esetében 25 százalék feletti kellett hogy legyen. Az innovációs és modernizációs programokat rangsorolták az iparpolitika kinyilvánított céljai szempontjából való fontosságuk szerint is. A rangsort jól definiált és közzétett formulák alapján számolták ki, és nagyobb súlyt adtak a következő változóknak:

1. hazai természeti erőforrások használata;

2. új technológiai folyamatok, termékek bevezetése;

3. a minőségszabályozás, a termékfejlesztés és a marketing tökéletesítése;

4. a beszállítókra és a felvevőkre gyakorolt hatás.

Vannak hasonlóságok és eltérések e célok és eszközök, valamint a hetvenes évek közepén alkalmazottak között.17 A legnyilvánvalóbbak ezek a gazdaságpolitikai eszközök esetében. 1974 előtt a feltételezések szerint hatékonyabb vállalatok növekedését azzal ösztönözték, hogy nem büntették őket, miközben a kisebb vállalatokra korlátozásokat léptettek életbe; továbbá lehetővé tették a kormány diszkrecionális magatartását. 1988 után a szelekciós kritériumoknak eleget tevő vállalatok növekedését pénzügyi ösztönzőkkel bátorították, csökkentve a tőke határköltségét. Ugyanakkor a többi vállalatot nem sújtották büntetéssel. Az erőforrás­allokációban használt alapvető szabályoknak egyéb következményei is voltak. A portugál iparfejlesztési program keretében az egyes vállalatoknak adott pénzügyi támogatás a benyújtott tervezet minőségén múlt, amit az iparpolitika kinyilvánított céljai alapján értékeltek, és nem függött a vállalat méretétől. Mint korábban, a kormány most is megpróbált olyan követelményeket támasztani, amelyek a legjobb vállalatok növekedését segítik, de a vállalatok kiválasztásának kritériuma eltérő volt: a hetvenes évek végéig a kisebb egységeket rossz hatékonyságúnak tekintették, de 1988-1992­ben a szabályozást a piaci dinamika forrásainak reálisabb értékelésére alapozták.

Ami a portugál iparfejlesztés programjának18 következményeit illeti, a tapasztalatok arra utalnak, hogy a rendelkezésre álló támogatás leginkább az 50 főnél többet foglalkoztató vállalatoknak kedvezett, és az elutasítás gyakorisága a vállalatmérettel csökkent. Ténylegesen a vállalatméret és a beruházás közti korreláció gyenge, ami arra utal, hogy a pénzügyi támogatás a kisvállalatok viszonylag nagyméretű beruházásainak jutott. Végül kijavították azt, ami talán a piacszerkezeti szabályozás legfőbb fogyatékossága volt 1974 előtt: vállalati funkciónak nem csupán a termelést tekintették, nagy hangsúlyt helyeztek a K + F­re, a minőségszabályozásra, a marketingre és terméktervezésre, a beszállítókkal és vevőkkel való kapcsolatokra. A pénzügyi támogatás zöme a fizikai tőkébe történő beruházásoknak jutott, de ez inkább a vállalati magatartásnak, mint tudatos kormányzati politikának a következménye: a fizikai tőkébe történő beruházással kapcsolatos tervezetek elutasítási százaléka általában magasabb, mint a K + F­be vagy vállalatvezetésbe történő beruházásoké; egyszerűen az történt, hogy a vállalatok kevés K + F vagy vállalatvezetési programot adtak be, bár ezek az összberuházásból való részesedésüket meghaladó pénzügyi támogatásban részesültek (GEP [1994]).

Iparpolitika és a pénzügyi szektor. Mondhatja valaki, hogy a támogatási rendszer a mai portugál iparban kettős funkciót tölt be: csökkenti a pénzügyi rendszer rossz hatékonysága miatt a kisvállalkozásokra nehezedő torzításokat, és csökkenti a maastrichti kritériumokat követő szigorúbb monetáris politikából adódó pénzügyi terheket.

Az első probléma a bankok közti összefonódással, a bankszektornak a kis­ és középvállalatok benyújtotta tervek elemzésére való állítólagos képtelenségével (az ilyen vállalatokkal kapcsolatos ismeretek hiányával), valamint a részvényfinanszírozáshoz való hozzáférés nehézségeivel kapcsolatosak, minthogy a részvénytőzsde kicsi és nem elég likvid. A problémák egy része megoldható a bankszektoron belüli verseny erősítésével,19 azonban az iparpolitika keretében is foganatosítani kell bizonyos intézkedéseket annak érdekében, hogy a kis­ és középvállalatoknak a részvénytőzsdére való bejutását megkönnyítsék, hogy növeljék a pénzügyi szektor informáltságát a feldolgozóipari cégekkel kapcsolatosan, hogy csökkentsék a bankok mint hitelnyújtók kockázatát. Továbbá a vállalkozói tőkét kínáló állami vállalatok szerepét is valószínűleg erősíteni kell, mert ezek voltak a vállalkozói tőke piacának talán legfontosabb szereplői. Ennek ellenére, más országokhoz hasonlóan a támogatott programok többsége a hagyományos portugál ágazatokból kerül ki (GEP [1994]).

Bármint legyen is, a vállalati információ hiánya gyakran a szabályozó szervek aszimmetrikus informáltságának közismert problémájához kapcsolódik. Az iparpolitika célja, hogy megerősítsék a bankok és a támogatási rendszert felügyelő állami szervek közi együttműködést. A kamatlábak szubvencionálásának politikáját szándékoznak megvalósítani, és az ingyenes juttatásoknak az összes támogatáson belüli részarányát szeretnék csökkenteni. Azonban tekintettel a tőkepiaci torzulásokra, a szubvencionálás nem feltétlenül optimális politika (DEMEZA-WEBB [1987]).

Bár vannak bizonyos előnyei annak az elképzelésnek, hogy az EU részben kompenzálja a pénzügyi unióval járó többletköltségeket, fogyatékossága - túl azon, hogy nem egyértelmű, vajon a támogatások jelenlegi szintje "optimális"­e -, hogy a problémát nem dinamikájában kezeli. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az európai gazdasági és pénzügyi unió növeli a jólétet, szükség van arra is, hogy intézményes keretek között felmérjék az intézkedés költségeit és hasznát. Márpedig ezek a beruházási volumen változásaihoz és a külső megrázkódtatásokhoz való alkalmazkodás képességén is múlnak, és nem csupán a kamatláb változásain.

Privatizációs politika. A privatizáció a nyolcvanas évek második felében a gazdaságpolitika kiemelt területévé vált, mind ami az európai gazdaságpolitika általános fejlődésvonulatát illeti, mind pedig amiatt az általános meggyőződés miatt, hogy az állami vállalatok teljesítménye a politika beavatkozása és az állami stratégia kétértelműségei miatt nem optimális. 1989­ben Portugáliában viszonylag széles körű konszenzus volt e tekintetben, lehetővé téve az alkotmánynak a nagyprivatizációs program folytatásához szükséges módosítását.

A gyakorlatban nem tettek különbséget az állami vállalatok teljesítményének különböző szintjei között, és soha nem vonták komolyan kétségbe, hogy az állami vállalatok bizonyos körülmények között növelhetik a társadalmi jólétet.20 Másfelől a veszteséges állami vállalatoknál számos szerkezetátalakítási programot valósítottak meg, időnként jelentős támogatással, hitelgaranciával vagy az adósságoknak az állami költségvetés általi átvállalásával. A privatizáció indoka egyik esetben sem a statikus értelemben felfogott növekvő piaci többlet, hiszen az állam is megfogalmazhat teljesítménykritériumokat. Ha a privatizáció értelmét a közérdek fogalmában akarjuk fellelni, a legmegfelelőbb magyarázat a piaci dinamikával kapcsolatos, és a magánvállalat által újrabefektetett profitokkal, ami mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a magánszektor társadalmi megtérülési rátája magasabb, mint az államié.

Más esetekben az tűnik világosnak, hogy a privatizáció a vállalat túlélésének szükséges feltétele. Az állami vállalatok menedzsereinek gyakran nincs meg a műszaki és marketing szakértelme. Van, amikor adott piaci szerkezet és magatartás mellett egy állami vállalat iránt azért érdeklődnek, mert jól beleillik egy vevő üzleti stratégiájába.

A portugál privatizációs politikára rengeteg tisztázatlanság rakódott rá, mind ami a folyamat intézményi megtervezését, mind ami céljait és eszközeit illeti. A privatizációért viselt felelősség több minisztériumot is terhel, és ennek az okát nem mindig könnyű megérteni: például a pénzügyminisztérium felelős a vezető iparvállalatok privatizálásáért, a többiek pedig az ipari minisztériumhoz "tartoznak". Másfelől nem világos, hogy a cél a piaci többletek vagy az államkincstár bevételeinek a maximalizálása. Valójában még a többlet definíciója sem egyértelmű, például bizonyos esetekben közömbösséget tanúsítanak a külföldi tulajdonnal szemben, míg máskor, például a bankok esetében a kormány igyekezett megakadályozni a külföldi ellenőrzést. Hasonlóképpen az sem mindig világos, hogy a privatizáció a portugál csoportok megerősítésének az eszköze­e (és/vagy a hetvenes évek államosítási hullámaiban felszámoltaknak a helyreállítása), vagy pedig ez nem igazán fontos politikai kérdés.

A magyar átmenet és a portugál tapasztalatok

A makroökonómiai politika általános kerete

Az 1968­as gazdasági reform kezdete óta a magyar gazdaság az átmenet állapotában van, mely átmenet, ha nem is mindig volt töretlen, és a hetvenes években bizonyos visszalépések is történtek, mégis segítette a piacgazdaságba való sima beilleszkedést (HARE [1992]; KILÉNYI-LAMM [1990]).

Az 1990 óta szerzett magyar tapasztalatok bizonyos hasonlóságot mutatnak az 1977-1985­ös időszaki portugál folyamatokkal. Mindkét esetben a külső deficit volt a gazdaságpolitikát korlátozó egyik legfontosabb tényező, a költségvetési hány a GDP 6-9 százalékára nőtt, az inflációs ráta pedig 20-30 százalékra nőtt. Hangsúlyozni kell e tekintetben a gazdaságpolitikai válaszreakciók különbségeit, ami nagyrészt a két gazdaság eltérő vonásainak köszönhető.

1990­re a magyar monetáris politika formálóinak fő problémájává az vált, hogy hogyan lehet úgy kézben tartani az aggregált keresletet, hogy megakadályozzák az import elfutását és az árliberalizáció inflatorikus hatását. Az első lépés: egészségesebb intézményi keret létrehozása a pénzügyi szektor számára.

A nyolcvanas évek óta a magyar bankszektor reformja először a jegybanki és kereskedelmi banki funkciók szétválasztásához, majd - minden korlátját és kétértelműségét leszámítva (VÁRHEGYI [1993]) - a központi bank autonómiájának biztosításához vezetett. A Magyar Nemzeti Bank ma elkötelezett a forint vásárlóerejének védelme és a belső pénzügyi egyensúly megőrzése mellett; az állam a központi banktól csak bizonyos korlátok mellett vehet fel hitelt. Ezt a korlátot az állami bevételek százalékában határozzák meg. Ez restriktív monetáris politikához vezetett, és tetézve a költségvetési deficit kiszorító hatásával magasra emelte a vállalati szektornak nyújtott hitelek reálkamatát. Ebből egy sor likviditási probléma származott; e problémák elkerülésének fő eszköze, úgy látszik, a hitelek sorolása (BRADA ÉS SZERZŐTÁRSAI [1994]). Az általuk vizsgált számos vállalat likviditási és adósságproblémáinak fő forrása a nyolcvanas évek adminisztratív irányítással meghozott rossz beruházási döntései; ez azt jelenti, hogy vállalatvezetési és műszaki kapacitásokkal viszonylag jól ellátott vállalatok is "gyenge hatékonyságúak" a jelenlegi kamatlábak és árak mellett.

A magas kamatokhoz járul a betéti és a hitelkamatok közti nagy rés. Ez a rés talán tudatos politika eredménye, és célja, hogy a nyolcvanas évek elhibázott döntései következtében felhalmozott rossz hitelektől megtisztítsa a kereskedelmi bankok mérlegét. Ezt a magatartást megkönnyíti, hogy a pénzpiacokon nincs valódi verseny.

Időközben a forint időnkénti nominális leértékelései az 1990-1992­es időszakban a reálárfolyam 20 százalékos felértékelődéséhez vezettek. Ezt 1993­ban bizonyos stabilizálódás követte, és ez komoly terheket rótt az exportálható javak szektorára. Ezt csak felerősítette az importliberalizáció. Továbbá az Európai Unióval megkötött társulási szerződés értelmében Magyarország tíz éven, az Európai Unió pedig hat éven belül megnyitja piacait. Mindkét esetben a sebesség az érintett termékek jellegétől függően differenciált, és bizonyos megszorítások is fennmaradnak.

Portugália a hetvenes évek végén a nyolcvanas évek elején más alkalmazkodási pályát követett. Mint fentebb megállapítottuk az 1973­as és 1979­es olajársokk makroökonómiai problémákat okozott; mindkét esetben azt mondhatjuk, hogy több mint két év telt el, amíg a megfelelő gazdaságpolitikai válaszlépést megtették - és mindkét esetben ez a válasz az IMF­fel aláírt "szándéknyilatkozat" eredménye volt. Mint a fentiekben láttuk, ez a védelem szintjének növekedéséhez és a reál effektív valutaárfolyam leértékelődéséhez vezetett, ami felerősítette a portugál gazdaság nemzetközi szakosodásának hagyományos mintáit: a hagyományos, alacsony bérekre alapozott ágazatok részesedése az exportból nőtt. Nem váratlanul ezek az ágazatok szenvedtek a legtöbbet a nyolcvanas évek vége óta az árfolyam­politikai fordulattól.

Magyarországon a kormány árfolyampolitikája nyomást gyakorol a vállalatokra a szerkezetváltás és az erőforrások ágazatok közti átcsoportosítása érdekében. Mindeddig a siker nem egyértelmű. Az esettanulmányokban szereplő legtöbb vállalat vezetői azt gondolják, hogy a versenyelőnyük fő forrása az alacsony bérköltségek következtében alacsony árak. Az EU­ba irányuló export növekedésének egyik legfontosabb tényezője az alvállalkozás, bérmunka, különösen a ruházati iparban, de a gépgyártásban és a vegyiparban is; azonban az ország sebezhető a még alacsonyabb bérköltségű kelet­európai országok versenyével szemben, és ez is az oka lehetett az 1993­as év romló exportteljesítményének.

Iparpolitikák

Intézményi problémák. A magyar iparpolitika számos intézményi fogyatékossága meglehetősen hasonlít a portugál gazdaságpolitikából jól ismert problémákra.

Először is ott van az erőforrás­ellátottság problémája: az ipari minisztérium által kidolgozott programok megvalósítása a többi minisztérium együttműködésén és forrásain múlik, így mindenekelőtt a pénzügyminisztériumén; mint említettük csak 1988­ban sikerült a portugál ipari minisztériumnak jelentős saját erőforráshoz jutnia az iparpolitikai kezdeményezéseinek finanszírozására.

Másodszor: van némi bizonytalanság az ipari és kereskedelmi minisztérium szerepét illetően, minthogy az iparpolitika kihat a pénzügyminisztérium és a privatizációs ügyekért felelős szervezet hatáskörébe tartozó kérdésekre. Szükség van a különböző minisztériumok és ügynökségek közti koordinálásra, ami nem mindig könnyű feladat (TÖRÖK [é. n.]). Tapasztalható a funkciók bizonyos megkettőződése; például a kis­ és középvállalatok esetében, ahol ha egy ügynökség kezében összpontosulna az iparstratégia, hatékonyabb lehetne. Az lenne a meglepő, ha nem lennének feszültségek, amik bizonyos kétértelműséget visznek a gazdaságpolitikai lépések megtervezésébe és megvalósításába. Azonban ami a privatizáció folyamatát illeti, az Állami Vagyonügynökség felállítása, amit egy tárca nélküli miniszter felügyel, javította az elszámoltathatóságot, még akkor is, ha ennek ára a bürokratikus tehetetlenség növekedése és talán bizonyos lehetőségek elszalasztása volt.

Bármint legyen is, függetlenül az alkalmazott intézményi megoldástól, azok hatékonysága mind Magyarországon, mind Portugáliában azon múlik, hogy mennyiben sikerül a megfelelő emberi erőforrásokat a közszolgálatba vonzani és ott meg is tartani, valamint a "régi gárda" és a fiatalabb generáció közti elkerülhetetlen feszültségeket kezelni. Ez nemcsak fizetés kérdése, de a közszolgálati célok kijelöléséé, a belső szervezet kialakításáé, a közhivatalok megfelelő ösztönzéséé is.

Privatizáció és piacszerkezet. Hasonlóan Portugáliához, de nem mindig ugyanazon okból a magyar iparpolitika egyik legfontosabb eleme a magánvállalatok mozgékonyságának az erősítése. A korábbi adminisztratív irányítási rendszer keretében a piaci dinamika hagyományos forrásai blokkolva voltak.

A piacra lépés és a piacról kilépés dinamikája gyenge volt, s a vállalatok növekedési rátáiban meglévő különbségek függetlenek voltak a piaci teljesítményektől.

A magyar csődtörvény fontos szerepet játszott a csődbe ment állami vállalatok folyamatos működéséből adódó potenciális torzulások kiküszöbölésében. Azonban lehetséges, hogy ez a törvény túl sokat kívánt az adott gazdasági körülményekhez viszonyítva. A törvény 90 napot adott a vállalatoknak arra, hogy adósságaikat rendezzék, de számos vállalat csak azért ment jogi értelemben csődbe, mert kintlevőségeit nem tudta behajtani, nem volt pénze hitelezőinek a kifizetésére. Ebben az esetben a csődbe ment vállalat nem volt feltétlenül rossz hatékonyságú. A gyakorlatban sok múlott azon, hogy a hitelezők - ezek gyakran állami bankok, a társadalombiztosítás vagy a kincstár - milyen magatartást tanúsítottak a csődeljárás során a felszámolás elkerülése és a működés folytatásának lehetővé tétele érdekében.21

Portugáliában a nyolcvanas évek nagy részében, és még most is a sorban állási probléma egy másik változata érvényesül. Hasonló okokból, ha figyelembe vesszük a kiszorítási hatás okait, azt látjuk, hogy ez elsősorban olyan csődbe ment magánvállalatok esetében érvényesült, amelyek annak ellenére folytatták tovább működésüket, hogy már képtelenek voltak fizetni a béreket, az adókat, a társadalombiztosítási hozzájárulásokat, és amennyire csak lehetett halasztották a szállítóknak történő átutalásokat is. Újabban a problémát új csődtörvénnyel próbálják kezelni. Ennek hatásossága végső soron a bíróságok hatékonyságán múlik, mely területen kétségkívül van még javítani való.

A piacra lépés dinamikája kétségkívül összefügg a privatizációval. A belföldi megtakarítások segítették a kisprivatizáció sikerét és az új kisvállalatok megalakulását. Az erőforrások nagyobb privatizációs akciókhoz allokálása a pénzpiacok fejlődésén múlik, és azon, hogy rendelkezésre állnak­e más módszerek is mint például a vezetői kivásárlás. A privatizáció során ténylegesen sor került olyan konstrukciók bevezetésére, melyek a magánvállalkozók piacra lépését segítették elő. A korábbi ellenséges magatartás a "spontán" privatizációval szemben csökkent, és bizonyos ösztönzők hatására több hazai tulajdonost, alkalmazottat, vállalatvezetőt sikerült bevonni a folyamatba.

Négy év reformot követően nagyszámú privatizálásra váró vállalat maradt; még ha kizárjuk is azokat, melyek az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság hatáskörébe tartoztak 1994­ben, valószínű, hogy egyesek - közvetve vagy közvetlenül - még több évig állami kézben maradnak. E cégek egyik legfontosabb problémája, hogy hogyan alakítsák ki és hogyan finanszírozzák beruházási stratégiájukat. A szerző által készített egyes interjúkban a vállalatvezetők arra panaszkodtak, hogy a tulajdonosok - az állam vagyonügynöksége és az állami bankok - passzívak a beruházási döntések meghozatalánál. Interjúink időpontjában bizonyos kételyek merültek fel az állam e cégek szerkezetátalakításában betöltendő szerepét illetően. E vállalatok piaci értéke csökkent a belföldi recesszió és a növekvő verseny hatására; ha a beruházásokkal és a követendő stratégiával kapcsolatos döntéseket nem hozzák meg időben, még tovább veszítenek értékükből. A helyzet talán javulhat, ha az ösztönző rendszer növeli a vállalatvezetők elszámoltathatóságát, és nagyobb részesedést biztosít a számukra a vállalat részvényeiből vagy egy adott projektből.

Tekintettel a válság mélységére és regionális következményeire, természetes nyomás érvényesül az állami támogatás megszerzésének érdekében.

A kereskedelemliberalizációs politikában nem valószínű fordulat, de a legtöbb feldolgozóipari cég valószínűleg üdvözölne egy kevésbé szigorú árfolyampolitikát. Másfelől a kormány bizonyos ágazatokban az új beruházásokhoz kamattámogatást ad, és támogatja a foglalkoztatást is. Néha ezeket az intézkedéseket kiegészítik a kormány bankoknak szóló ajánlásai, melyek rámutatnak bizonyos beruházások finanszírozásához fűződő különleges érdekekre.

Számos nagy iparvállalat esetében a kormány - úgy tűnik - elkötelezte magát a közvetlen pénzügyi támogatás mellett, ami kölcsönök, garanciák, adósságelengedés vagy adósság­részvény­csere formájában valósul meg. Interjúink időpontjában 13 cég kapcsolódott be a programba, később ez a szám 14­re bővült; a beavatkozás indokoltsága erősen függött a részt vevő vállalatok méretétől és a regionális gazdaságban betöltött szerepétől. Néhány vállalat esetében a portugál kormány is hasonló módszert alkalmazott, éveken át különböző mértékben sikeres szerkezetátalakító programokat valósított meg. (AMARAL [1991])

Külföldi beruházás. Magyarország viszonylag sikeres volt a külföldi beruházások becsalogatásában, bár úgy tűnik, hogy néha a külföldi cégek stratégiái elmaradnak a várakozásoktól. A folyamat hasonló ahhoz, ami Portugáliában történt az EFTA­, illetve EK­tagság elnyerését követően: a külföldi cégeket vonzotta az alacsony bérköltség, a Kelet­Európában kiépített értékesítési hálózatok, a még mindig védett belső piac. A magyar gazdaság legjobb szektorainak esetleges külföldi tulajdona - mint mindenhol - itt is politikai problémákat vet fel.

Hosszú távon az ország mint olcsó termelő pozíciója nem tartható fenn, a teljes bérköltség ugyanis magasabb, mint Lengyelországban vagy a Cseh Köztársaságban, főleg a társadalombiztosítási hozzájárulás magas szintje miatt.22 Azonban lévén, hogy földrajzilag közelebb fekszik az Európai Unióhoz, hosszú távon Magyarországon kedvezőbbek a kilátások a külföldi beruházásra, mint Portugáliában.

Talán az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai cél a külföldi beruházások háttériparának biztosítása. Bizonyos esetekben a külföldi beruházók megrendelései, sőt műszaki támogatása állt a potenciális belföldi szállítók színvonal­emelkedése mögött; azonban gyakran megtörténik, hogy a belföldi kereslet nagysága, beleértve a külföldi tulajdonú cégek keresletét is, nem elégséges a hatékony technológiák üzembe állításához. Az autóipar jó példája ennek: a külföldi tulajdonú autógyárak részben hazai alkatrészgyártókra támaszkodnak és technikai segítséget adtak például a minőségjavításához; azonban a hazai autógyártás túl kicsi ahhoz, hogy fenntarthasson egy sereg alkatrészgyártót, és egyes cégek nem tartják elfogadhatónak, hogy bizonytalan exportkilátásokra nagy volumenű beruházásokat alapozzanak.

Az állami megrendelésekkel hasonló problémák vannak, és kétségtelenül nehezedik bizonyos nyomás a kormányra, hogy a magyar cégeknek a védett nyugati piacokra való beengedése fejében biztosítson szabad hozzáférést a magyar piachoz.

*

A kilencvenes évek magyar változásai szakítást jelentenek a múlttal, a gazdasági rendszer teljes átalakulását hozták; azonban sokan Magyarországon az 1968­ban megkezdett reformfolyamat drámai lezárását látják bennük, azét az 1968­ét, amely - ha politikai korlátok között is - egymást követő mikroökonómiai reformokat valósított meg egy óvatos makroökonómiai irányítás keretében.

Hosszabb távon a portugál gazdaságpolitika meglepően instabil volt, bár a többé vagy kevésbé szabályozott piacok mindig fontos szerepet töltöttek be az erőforrás­allokációban. A portugál társadalom különösen nehéz feladatnak találta, hogy konszenzust alakítson ki a gazdasági tevékenység alkotmányos szabályait illetően. Az EK­tagság egyik előnye talán az volt, hogy kívülről nagyobb konzisztenciát kényszerített a portugál gazdaságpolitikára. Rövid távon azonban a változások jelenlegi folyamata az Európai Unióban erősíti az intézményi és gazdasági instabilitást, a kormányszerveknek és a vállalatoknak viszont bizonyos időre van szüksége a felzárkózáshoz.

A magyar gazdaságpolitika számos területén - úgy tűnik - még mindig kételyek vannak a követendő utat illetően. Az iparpolitika talán az egyik ilyen terület, és érthetően az, mint ahogy ide tartozik az is, hogy mely nagy iparvállalatokat válasszanak ki állami támogatásra. Más területeken nehéz a jelenlegi politikának valamilyen irányvonalát felfedezni. Talán még sikerül Magyarországnak széles körű konszenzust kialakítani az ország alapvető gazdasági céljai és az alkalmazandó eszközök tekintetében. Ez azonban nem lesz könnyű: a mindennapi tapasztalat is mutatja, hogy a reform jelentős elmozdulást eredményezett a személyi és a regionális jövedelemeloszlásban, növelve a magyar társadalom belső feszültségeit.

Hivatkozások

AMARAL, L. [1991]: Indústria e energia. As apostas portuguesas. Instituto de Apoio ás Pequenas e Médias Empresas Industriais, Lisszabon.

ANTĂO M. [1986]: Política monetária e cambial. Megjelent: Macedo (szerk.): Custos certos e benefícios incertos. A.P.R.I., Lisszabon.

BRADA, J. -SINGH, I. J.-TÖRÖK, Á. [1992]: Firms afloat and firms adrift: Hungarian industry and the economic Transition. M. E. Sharpe, New York.

CAVES, R. - CHRISTENSEN, L. R. [1980]: The relative efficiency of public and private firms in a competitive environment: the case of Canadian Railroads. Journal of Political Economy, 88, 958-976. o.

CONFRARIA, J. [1992]: Condicionamento industrial. Uma análise económica. Direcçăo-Geral da Indústria, Lisszabon.

CONFRARIA J. [1994]: Continuity and change in portuguese industrial policy: mobility regulation in the clothing and textile markets (1946-1990). Megjelent: K. Cowling-P. Bianchi-R. Sugden (szerk.): Europe's Economic Challenge. Routledge, London.

CRESPO, F.-SALGUEIRO, M. [1994]: Livro branco das reestruturaçőes empresariais. Vol. I. O caso Quimigal, Direcçăo-Geral da Indústria, Lisszabon.

DEMEZA, D.-WEBB, D. [1987]: Too much investment: a problem of assymetric information. Quarterly Journal of Economics, 281-292. o.

DOMBERGER, S.-MEADOWCROFT, S.-THOMPSON, D. [1986]: Competitive tendering and efficiency: the case of refuse collection. Fiscal Studies, 7, 69-87. o.

FORD, R.-SUYKER, W. [1990]: Industrial subsidies in the OECD economies. OECD Economic Studies, No. 15.

FRANCO, A. S.-MARTINS, O. [1993]: A Constituiçăo Económica Portuguesa. Livraria Almedina, Coimbra.

GEP [1994]: O PEDIP e a evoluçăo da indústria portuguesa. Perspectivas de uma avaliaçăo. Gabinete de Estudos e Planeamento do Ministério da Indústria e Energia, Lisszabon.

HARE, P. [1992]: Hungary. Megjelent. Jeffries (szerk.): Industrial Reform in Socialist Countries. Edward Elgar.

IWE [1993]: Hungary's Association Agreement with the European Communities. RRT Hungary Document 18, The Institute for World Economics, Hungarian Academy of Sciences.

KILÉNYI, G.-LAMM, V. (szerk.) [1990]: New Tendencies in the Hungarian economy. Akadémiai Kiadó, Budapest.

KRUGMAN, P.-MACEDO, J. [1979]: The economic consequences of the April 25th Revolution. Economia, Outubro.

KRUGMAN, P.-VENABLES, A. [1990]: Integration and the competitiveness of the peripheral industry. Megjelent: C. Bliss-Macedo (szerk.): Unity with diversity in the European Community. Cambridge University Press, Cambridge.

LOPES, J. [1993]: A política económica portuguesa: evoluçăo recente e perspectivas. Megjelent: Ferreira, E. S.-Cabral, M. V. (szerk): Portuguese studies in international perspective. UAL/CEDEP, Lisszabon.

MACEDO, J. [1990]: External liberalisation with ambiguous public response: the experience of Portugal. CEPR, Discussion Paper, No. 378.

MARTINS, R. [1970]: Caminho de País Novo. Lisszabon.

MIHÁLYI PÉTER [1993]: A unique approach to privatisation. Megjelent: Székely, I. P.-Newbery, D. (szerk): Hungary: an economy in transition. Cambridge University Press, Cambridge.

OECD [1976]: Portugal, OECD Economic Surveys, Párizs.

OECD [1992]: Portugal, OECD Economic Surveys, Párizs.

PORTO, M. L. [1982): Estrutura e Políticas Alfandegárias - o caso portugués. Separata do Boletim de Ciéncias Económicas, vols. 25-27, Universidade de Coimbra.

RENDEIRO, J. O. [1984]: Estratégia Industrial na Integraçăo Europeia. Banco de Fomento Nacional, Lisszabon.

RODRIGUES, E. F.-RIBEIRO, J. F.-FERNANDES, L. G. [1977]: O sector exportador portuguęs e a internacionalizaçăo de produçăo. GEBEI, Lisszabon.

SALAZAR, A. DE O. (1935]: Conceitos económicos da nova Constituiçăo. Discursos, vol. I, Coimbra.

SILVA, A. [1986]: An analysis of the effects of preferential trade policies through the estimation of quantitative models: the case of Portugal. Publikálatlan PhD dolgozat, Reading University.

SILVA, J. A.-SANTOS, A. [1983]: Rivalidades e barreiras á entrada no sector público empresarial: um ensaio de análise económica. Megjelent: Perspectivas do Desenvolvimento Industrial Portuguęs, APEC.

TÖRÖK ÁDÁM (é. n.): Hungarian industry and the economic transition. Research Paper Series, No. I5, World Bank.

VÁRHEGYI ÉVA [1993]: The modernisation of the Hungarian Banking Sector. Megjelent: Székely, I. P.-Newbery, D. (szerk.): Hungary: an economy in transition. Cambridge University Press, Cambridge.


* A cikk a Világbank Vállalati alkalmazkodás Kelet­Európában című 1994. szeptemberi műhelyvitájára készült a Vállalati magatartás és gazdasági reform: Közép­ és kelet­európai összehasonlító vizsgálat című kutatási program keretében, melynek résztvevői voltak: a Világbank, a London School of Economics, Portugália Katolikus Egyeteme, a Budapesti Ipargazdasági Kutatóintézet, a Csehszlovák Menedzsment Központ és a lódzi egyetem. A programot támogatta a Világbank, a portugál ipari és energiaügyi minisztérium és a japán segélyügyi szervezet. A cikk a szerző álláspontját tükrözi, és nem a részt vevő vagy finanszírozó szervezetekét.

1 Az új állam (Estado Novo) az 1931 és 1974 között létezett portugál gazdasági és politikai rendszer elnevezése; itt most a hatvanas és hetvenes évek gazdasági reformját vizsgáljuk.

2 Lásd SALAZÁR [1935) megjegyzéseit az 1933­as alkotmány gazdasági fejezeteiről.

3 A költségvetési politikával kapcsolatosan lásd az 1933. február 22­i Decreto 22241­et; a monetáris politika és a Banco de Portugal tekintetében az 1962. június 29­i Decreto 44432­t.

4 1973­ra mind a költségvetési kiadások (a társadalombiztosítást leszámítva), mind a teljes adóbevételek elérték a GDP 16 százalékát; az államadósság a GDP 18 százalékára rúgott.

5 1965­ben új törvényt hoztak a külföldi beruházásokról, amely állítólag kevésbé megszorító volt, mint a korábbi; azonban a külföldi beruházások növekedésének egyedüli legfontosabb oka az EFTA­tagság. Lásd RODRIGUES ÉS SZERZŐTÁRSAI [1977].

6 A munkaerő­piaci korporatizmus alapjait az alkotmány fektette le, beleértve a sztrájkok tilalmát is.

7 Decreto­lei No. 644/75, 1975. november 15.

8 Lásd SILVA [1986] a kereskedelempolitikáról és ANTĂO [1986] az effektív valutaárfolyam alakulásáról.

9 Ebben az időben úgy becsülték, hogy a nem mezőgazdasági munkások körülbelül 50 százaléka a minimálbérnél kevesebbet keresett.

10 1982­ben sor került az alkotmány módosítására, hogy összhangba hozzák az EK­tagsággal. Azonban bizonyos szocialista elemeket megtartottak, mint például az állami vállalatok privatizálásának tilalmát. Egy átfogóbb revízióra 1989­ig kellett várni (lásd FRANCO-MARTINS [1993].

11 Lásd SILVA-SANTOS [1983] az állami vállalatok jogi szabályozásának torzulásairól és F. RENDEIRO [1984] megjegyzései az árszabályozás rendszeréről.

12 Lásd LOPES [1993] a makroökonómiai politika új feltételeiről.

13 Az iparpolitika általános kereteiről lásd L. M. AMARAL [1991].

14 A hetvenes évek elejére a piacszerkezeti szabályozás hatálya alá tartozó legtöbb ágazat monopólium vagy oligopólium volt; néhány versenyágazatot is szabályoztak azonban: így a textilipart, a műanyagipart, bizonyos fémfeldolgozó ágazatokat. Lásd az 1970. augusztus 19­i Decreto­lei No. 393/70, valamint az 1972. november 28­i Decreto­lei No. 481 /72­t.

15 Ez alól az általános szabály alól számos kivétel létezik. Az importhelyettesítéssel és a hazai természeti erőforrások használatával kapcsolatos esetekben a gazdasági hatékonyság a hatóság megítélése szerint gyakran másodlagos. Másfelől amikor több vállalat versengett nagyjából hasonló technikai tartalmú programokkal ugyanazért az engedélyért, akkor nehéz volt eldönteni, ki legyen a nyertes.

16 A reform általános keretével kapcsolatban lásd az 1974. október 10­i Decreto­lei No.533/74­et. A korlátozásokat ágazatonként fogalmazták meg.

17 A textilipar talán az az ágazat, ahol a piacszerkezet portugál szabályozásában a folytonosság a legnyilvánvalóbb (CONFRARIA [1994].)

18 A portugál iparfejlesztési program empirikus elemzését lásd GEP [1994].

19 Ez egy másik olyan terület, ahol voltak bizonyos problémák a kormányszervek közti koordinációval, minthogy a versenyhivatal és a pénzügyminisztérium felfogása eltérő.

20 A verseny és a tulajdon teljesítményre gyakorolt hatásáról egymásnak ellentmondó empirikus eredményekkel rendelkezünk; lásd többek között CAVES-CHRISTENSEN [1980] és DOMBERGER ÉS SZERZŐTÁRSAI [1986].

21 Ha nem ez a helyzet, ördögi kör jöhet létre, amennyiben a vállalatok felszámolása csökkenti az adóalapot, ami növeli az állami hitelfelvételt, ez erősíti a kiszorító hatást, ez új csődökhöz vezet... Lásd TÖRÖK [é. n.] és BRADA ÉS SZERZŐTÁRSAI [1994].

22 Magyarországra és Portugáliára egészen meglepő adatokkal rendelkezünk. A Business Central Europe júliusi/augusztusi száma szerint (a kelet­európai országok gazdasági mutatóinak rovata, melyben Portugália összehasonlítás céljából szerepel) az átlagos havi bér Magyarországon 299 dollár, Portugáliában 276 dollár.