Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. 1. sz. (58-71. o.)

ÉKES ILDIKÓ

Ékes Ildikó a közgazdaságtudományok kandidátusa.

Fogyasztási struktúra és egészségügyi kiadások


A szerző az Országos Egészségbiztosítási Pénztár megbízásából végzett, az egészségügyre fordított kiadások tendenciáinak bemutatására irányuló felmérés eredményeit ismerteti cikkében. A családok romló anyagi helyzete miatt a háztartások többségének már nincs szabad erőforrása arra, hogy hozzájáruljon az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásához. Ezen túlmenően számos olyan jószágra és szolgáltatásra sem jut pénz a családi kasszából, amely az egészség megőrzését lehetővé tenné. A lecsúszó rétegek az egészségügyi szolgáltatások megfizettetése esetén ki fognak esni a rendszerből, s ez súlyos társadalmi­gazdasági problémákat vetít előre. Mind többen szorulnak majd ki azért a munkaerőpiacról, mert nem tudják magukat időben gyógykezeltetni, s éppen emiatt egyre többen veszik igénybe a társadalombiztosítás által finanszírozott alapellátást. A tb költségei ezáltal úgy nőnek, hogy közben a bevételei - sőt a költségvetés bevételei is - csökkennek.
A társadalombiztosítási és költségvetési rendszer folyamatban lévő átalakítása miatt már évek óta előtérbe kerültek az egészségügy, az oktatás finanszírozásának kérdései. A korábbiakhoz képest most radikális változásokra kell számítani. A negyven éven át megszokott paternalista megoldások átadják helyüket a piacgazdaságokban szokásos finanszírozási módszereknek. A bökkenő csak az, hogy ehhez nem csupán a társadalombiztosítást és a költségvetés rendszerét kellene átalakítani, hanem számos más területen is gyökeres változásokra lenne szükség. Leginkább az elvonások rendszere és a bérek struktúrája kívánná meg ezeket az átalakításokat. Mindezenközben az elmúlt másfél évtizedben lassan közgazdasági axiómává merevedett az a két állítás, miszerint: "a költségvetés nem mondhat le bevételeinek semmilyen hányadáról a külső és belső adósság finanszírozhatóságának fenntartása érdekében", illetve "az államnak nincs pénze a bérek reformszerű átalakítására, ezt majd a piaci viszonyok fogják megoldani". A lehetségesnek látszó megoldások mindegyike arra utal, hogy a családoknak újabb terheket kell vállalniuk és/vagy ellátásuk csorbul. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) 1994 nyári felmérése a többi között arra kereste a választ, hogyan épülnek be az egészségügyre, egészségvédelemre fordított kiadások a családok fogyasztási szerkezetébe. Van­e még az átlagembereknek pénzük arra, hogy szükség esetén többet áldozzanak egészségükre? A vizsgálatot a Szakszervezetek Gazdaság­ és Társadalomkutató Intézete végezte el, a Szonda­Ipsos közreműködésével. A cikk az 5000 háztartásnak feltett kérdésekből leszűrhető legfontosabb információkat tartalmazza.

A vizsgálat kiindulópontjai

A társadalombiztosítási rendszer átalakításának kulcskérdése a finanszírozás. Az az alapvető dilemma, ki, mit és miből fog fizetni. Ez annál inkább húsbavágó kérdés, mert az állam az elmúlt 15 évben számos szükséglet részbeli vagy teljes körű finanszírozását hárította már át polgáraira - kiürült pénzesládájára hivatkozva. Az áthárítási akciók eddig sikeresek voltak, mert:1. az állampolgárok rendelkeztek bizonyos tartalékokkal; 2. az első időszakban az állam bizonyos lehetőségeket, kiutakat nyitott polgárai számára a feladatátruházáskor (kedvezményes kamatozású lakásépítési hiteleket, vgmk­ból származó pluszjövedelmet stb.); 3. az állampolgárok nagyfokú leleményességről tettek tanúságot a nehézségek kivédése terén (pl. a csináld magad terjedése, a rejtett gazdaságban való részvétel stb.). Mára azonban ezek a tartalékok, lehetőségek kimerülni látszanak. A korábbi akciók - úgy tűnik - már kiürítették a lakosság zsebeit. Ebből következik, hogy minden újabb változtatás - amely további áldozatokat kíván - egyre nehezebben kivitelezhető, egyre nagyobb ellenállásba ütközik. Úgy tűnik, a társadalombiztosítási reform elől elvitte a pénzt a többi reform. Ez tűnt ki a Szakszervezetek Gazdasági és Társadalomkutató Intézetének (SZGTI) korábbi és tavalyi vizsgálatából is.

Az SZGTI fogyasztásistruktúra-vizsgálatait 1990­ben, a rendszerváltás pillanatában kezdte meg. Azóta három felmérésre került sor, az utolsó 1994­ben készült (ÉKES [1991], ÉKES-ERNST [1992]). A felmérések során 5000-6000 háztartást kérdeztünk meg arról: hogyan élnek, mi a véleményük anyagi körülményeik alakulásáról, mire költenek és mire nem tudnak már pénzt adni, tudnak­e megtakarítani, házat építeni, nagyobb értékű fogyasztási cikket vásárolni, vannak­e tartalékaik és azt mire kívánják fordítani, hogyan alakultak a főbb kiadásaik, milyen védekezési stratégiákkal élnek a jövedelmük reálértékét csökkentő inflációval szemben.

Az 1994­es felmérés során - a megrendelő kívánságára - megpróbáltuk ebbe a környezetbe beleilleszteni az egészségi állapot, az egészséggel kapcsolatos kiadások kérdéskörét is. Az ezzel összefüggő kérdések arra irányultak, hogy:

- milyen a családok egészségi állapota általában és a különböző rétegeknél;
- milyen terheket ró a betegség a családokra;
- mennyire, milyen eszközökkel, milyen költségekkel próbálják egészségüket védeni a családok;
- milyen következtetéseket lehet levonni a táplálkozásból az egészséges életmódra való törekvés szempontjából;
- milyen a különböző réteget képviselő háztartások fizetőképes kereslete az orvosi ellátás iránt;
- milyen formákat öltenek az egészségügyre fordított családi kiadások (magánrendelés látogatása, hálapénz, SZTK alapon privát szolgáltatás megfizetése).

A felmérés eredményeinek ismertetése előtt - a válaszok megfelelő értékeléséhez - néhány általános, a helyzettel összefüggő gazdasági­szociológiai tényezőre kell a figyelmet irányítani. Az elmúlt néhány évben alapvető változások mentek végbe a lakosság fogyasztása, magatartása, költési szerkezete szempontjából. Közülük a legfontosabbakat tekintjük át a következőkben.

Változások a fogyasztói magatartásban és fogyasztási szerkezetben

1. A társadalmi­gazdasági változások nyomán prioritást kapott a magánszféra növekedése. A korábbi rendszerben a fogyasztás átlagos szintjének jelentős mértékig határt szabott a reálbérek alakulása. Ez viszont attól függött, hogy a központilag előírt bérszabályozás mit engedett meg a vállalatoknak, azaz mekkora adóterhek rakódtak a bérnövekményekre, illetve a vállalat mennyire találta meg a - részben legálisan is megoldható (vgmk stb.) - béremelés lehetőségeit. A nyolcvanas évek végétől gazdaságpolitikai prioritássá váló privatizáció viszont növelte azoknak a szervezeteknek a számát, ahol effajta előírásokat nem lehetett alkalmazni. Ez a bérszabályozás fokozatos felszámolásához vezetett, amelynek helyébe a bértárgyalások rendszere lépett. E tárgyalások megállapodásai azonban sem akkor nem voltak , sem ma nem érvényesek a kis magánszervezetekre. Ezek száma, gazdaságon belüli aránya gyorsan emelkedett az elmúlt években. A kis magánszervezetekre számos más - a nagyobb, állam által ellenőrzött vállalatokra érvényes - pénzügyi előírást sem lehetett alkalmazni. Így ezek a szervezetek olyan mértékű béremelést hajtottak végre, illetve olyan bérszínvonalat alakítottak ki, amilyent akartak. A bérekre kivetett magas társadalombiztosítási elvonások és adók elkerülése érdekében a keresetek zömét félig vagy teljesen láthatatlan módon fizetik. Így azután nem sokat tudunk a valódi bérkülönbségekről, a keresetek tényleges alakulásáról. Egy biztos, hogy az azonos tevékenységet végzőknél az állami szektorban rekedtek és a magánszektorba átkerültek jövedelmei között nagy különbségek alakultak ki, még akkor is, ha mindkét esetben bérmunkásokról van szó. E jövedelemkülönbségek óhatatlanul megjelennek a fogyasztási struktúrában.

2. A fogyasztási struktúrát befolyásoló másik tényező a munkanélküliség. Az ötvenes évektől ez a jelenség Magyarországon és a környező kelet-európai országokban a nyolcvanas évek végéig ismeretlen volt. A kilencvenes évek elejétől a KGST­piacok összeomlása egyre több embert fosztott meg a korábban garantált (bár egyesek számára kényszerű) munkahelyétől, s ezzel a biztos jövedelemforrástól. A gyors ütemben kialakuló és terjedő munkanélküliség kezelésére a kormány a piacgazdaságokban szokásos módszereket vette át (munkanélküli járadék, átképzés, munkahelyteremtő támogatások stb.). A helyzet azonban legalább két ponton markánsan különbözött a fejlett világban szokásos munkanélküliségtől. Az egyik fő különbség az volt, hogy a munkanélküliség nálunk - a korábbi rendszer összeomlása következtében kialakuló - általános gazdasági hanyatlás hatására jött létre és állandósult. Ennek az lett a következménye, hogy a munkanélküliek jelentős része hosszú távon nem tud(ott) elhelyezkedni. A szakirodalomból közismert jelenség, hogy a munka nélkül maradók bizonyos idő eltelte után már nem is nagyon képesek elhelyezkedni. Nálunk a helyzet e téren abból a szempontból is rosszabb volt, hogy a közel negyven év után megjelenő munkanélküliséghez az aktív korú népesség nem szokott hozzá. Nagyrészt tehát nélkülözte azt a képességet, amely a gyakori munkahely­változtatáshoz szükséges. A korábbi években éppen az egy helyen eltöltött hosszú munkaidőt részesítette előnyben a rendszer. A másik fő különbség az volt, hogy a munkanélküli­járadékot olyan bér százalékában határozták meg, amely eredetileg sem fedezett bizonyos szükségleteket és amely nem tartalmazott szabad rendelkezésű jövedelemhányadot. A munkanélküli járadék ilyen módon drasztikus és tartós fogyasztáscsökkentésre kényszerítette a családokat, bármilyen nagyvonalúnak tartotta is a kezdetben kialakított ellátórendszert a nemzetközi szakmai vélemény. A KSH [1993] kimutatása szerint a létminimum alatt élők aránya az országosan jellemző többszöröse azokban a családokban, ahol egy vagy két munkanélküli él.

3. Jelentős hatást gyakorolt a fogyasztási szerkezet átalakulására az árstruktúra változása is. A folyamat már a hetvenes évek végétől indult inflációval megkezdődött. A kormány törekvése már ekkor a fogyasztóiár-támogatások csökkentése volt és maradt. Ezt a célt a kormányzat olyan sikeresen oldotta meg, hogy a GDP­hez mérten 1982­ben még 8,1 százalékot kitevő fogyasztóiár­támogatás 1992­re 1,0 százalékra olvadt le (KOPITS [1993]).

E lépések hatására az alapvető cikkek árai az átlagosnál jobban emelkedtek, hiszen korábban igyekeztek azokat támogatással alacsonyan tartani. Hozzájárult az árszerkezet változásához az általános forgalmi adó bevezetése is - időről időre történő emelése, valamint a visszaigényelhetőség korlátozása mind szélesebb körben. Végül az árszerkezet változását okozta a magánszféra fejlődését biztosítani hivatott ár­ és importliberalizálás. Mindezek a tényezők együttesen nemcsak az árak átstrukturálódását, de az árszínvonal általános emelkedését is kiváltották. Mivel a bérek esetében a bértárgyalások fő iránya mind a mai napig - sőt most újra erőteljesebben - a bérnövekedés korlátozása, a lakosság nagyobbik felét kitevő bérből és keresetből élők jövedelmének reálértéke (1994­et kivéve) folyamatosan mérséklődött. Ők tehát fogyasztási struktúrájuk változtatására kényszerültek.

4. A magyar, illetve közép­ és kelet­európai régióban van egy további, nagyon jelentős fogyasztási struktúrát befolyásoló tényező. Ez a kiterjedt és növekvő rejtett gazdaság. A rejtett gazdaság hatása a fogyasztási szerkezetre kétirányú. Egyrészt lehetőséget ad arra, hogy a családok láthatatlan jövedelmekre tegyenek szert, és a látható jövedelmeikből már nem finanszírozható kiadásaikat mégis állni tudják. Ezen túlmenően persze a láthatatlan jövedelmek egy szűkebb rétegnek arra is módot adnak, hogy a fogyasztását jelentős mértékben növelje. Sőt vagyont halmozzon fel belőle, tekintettel arra, hogy nálunk nincsen vagyonelszámoltatás. Másrészt viszont a rejtett gazdaság egy része (a szürke­ és feketepiacok, a számla nélkül dolgozó kisiparosok stb.) oly módon is befolyásolja a fogyasztási szerkezetet, hogy az ott szokásos alacsonyabb árak mérsékelik a jövedelmek reálértékének csökkenését. E piacok, ezek a szolgáltatások azért egyre népszerűbbek, mert az átlagos, illetve kis jövedelmű emberek itteni vásárlásaik révén kevésbé kényszerülnek fogyasztásukat visszafogni, mintha ezek a piacok, szolgáltatások nem léteznének. A rejtett gazdaság tehát kétfajta egérutat is kínál az anyagi helyzet romlásából a kisembereknek, miközben a rejtett gazdaság igazi nyertesei a magas jövedelműek, a nagybani vállalkozók. Ez utóbbiak viszont - ennek hatására - fogyasztásukat nagymértékben képesek bővíteni, miközben befektetéseiket sem kell emiatt csökkenteniük. Az viszont kutatási szempontból nagy probléma, hogy a magas jövedelmű vállalkozók fogyasztásáról mind kevesebbet tudunk, hiszen az adatszolgáltatás önkéntes. A magas jövedelműek túlnyomó többsége megtagadja a választ a felmérések során (legtöbbször inkább be sem engedi a kérdezőbiztost a lakásba) vagy a feltett jövedelmi kérdésekre irreális válaszokat ad. Így azután mind kevesebbet lehet tudni azokról a jövedelmi különbségekről, amelyek a fogyasztási struktúra alakulása szempontjából igen lényegesek. A KSH legutóbbi, 1992. évi jövedelemfelvételekor a bemondott jövedelmek és a makroszintű statisztikákból számítható lakossági jövedelem között 25 százalékos eltérés volt. Ennyivel kevesebb adódott a jövedelmek bevallásából, mint a más irányú kalkulációkból. Az eltagadási arányok más felmérések tanúságai szerint azóta csak nőttek. Márpedig e jövedelemkülönbségek hatása a fogyasztási szerkezetre nem hanyagolható el.

5. A jövedelemkülönbségeknek a fogyasztási szerkezetre gyakorolt hatása az idevágó szakirodalomból közismert. E hatás nálunk azonban egészen más, mint a fejlett világ országaiban. Ennek az a legfőbb oka, hogy a jelenleg (eredeti) tőkét, hatalmas vagyonokat felhalmozók mentalitása teljesen más, mint a kapitalizmus őskorában volt. Akkor a tőkét felhalmozó személy termelőként kívánt meggazdagodni, minél több termelőeszközt, gyárat, földet stb. kívánt magáénak tudni. Az a puritanizmus, amely e korszakban Angliából a többi, hasonló fejlődési szakaszát átélő országba kisugárzott, a fogyasztás - lehetőségekhez mért - korlátozását hozta magával a gazdagodó polgárság körében. A mai Magyarországon és a környező országokban tőkét felhalmozó, gazdagodó réteg azonban egészen más anyagból van gyúrva. Magatartására két tényező gyakorol nagy hatást. Az egyik a bizalmatlanság az állammal és intézményeivel szemben. Ebben benne van a szülőktől kapott információ a háború utáni vagyonelkobzásokról, valamint az elmúlt évtizedek gyorsan változó gazdaságpolitikája. Ez utóbbi negyven éven át állandó bizonytalanságban tartotta mind az állami nagyvállalatok vezetőit, mind az akkor szűk magánszférát, ma pedig a vállalkozókat. Az érintettek nem nagyon tudják (még a legbeavatottabbak sem), hogy meddig érdemes befektetni. Ezért nem is törekednek arra, hogy a megszerzett pénz egészét a vállalkozás fejlesztésére fordítsák. A vagyon elvesztésétől való félelem arra sarkallja őket, hogy élvezzék a pillanatot. Az esetek jelentős részében nagyobb összegeket költenek fogyasztásra, gyakran kifejezetten pazarló fogyasztásra, mint a hasonló rétegbeliek egy stabil gazdasági környezetben.

A magas jövedelműek fogyasztási magatartását befolyásoló másik fontos tényező a nyugati világból jövő demonstrációs hatás. Miközben az eredeti tőkefelhalmozás idején a piacgazdaságokra a puritanizmus volt a jellemző, ma már leginkább a státusfogyasztás. A magas jövedelműek a fejlett világ számos országában fogyasztásukkal is igyekeznek kifejezni társadalmi helyzetüket. Ez a hatás is arra ösztönzi a magyarországi tőkéseket, hogy anyagi erejükön felül fogyasszanak, nehogy lemaradjanak nyugati partnereiktől. A pénzügyi kapcsolatok nemzetközivé válása további indokot szolgáltat a státusfogyasztáshoz: "nem szabad lemaradni a partnerektől, hiszen akkor esetleg nem is leszünk partnerek".

Külön probléma, hogy a státusfogyasztás jelentős része mögött az adórendszerből való kibújás szándéka munkál. A magasabb jövedelműek jelentős része nem kevés láthatatlan jövedelemmel rendelkezik. A felméréskor, jövedelembevalláskor ők kisjövedelműként jelennek meg a statisztikában. Ez azután megzavarja a fogyasztási szerkezetre vonatkozó információkat, mert a válaszok átlagolásából az derül ki, hogy a magukat kisjövedelműeknek vallók közül sokan nem is élnek olyan rosszul.

6. A fogyasztási struktúra átalakulását serkenti az a gazdaságpolitikai irányváltás is, amely az elmúlt években a szociális ellátásban ment végbe. Az állam és az állami vállalatok bizonyos szükségleteket csak a nyolcvanas évek végéig elégítettek ki olcsón vagy ingyenesen. Számszerű adat nincs arra, hogy mekkora jövedelmet jelentett a lakosság számára például a jelképes térítés ellenében adott szakszervezeti üdültetés. A nagyvállalati üdülők jó részét eladták; felszámolták az ugyancsak csekély összegért igénybe vehető vállalati bölcsődék, óvodák nagy részét; eltűntek az ingyenes vállalati, szakszervezeti könyvtárak; megszűntek a könyvjutalmak, olcsó színházjegyakciók stb. Ezek és a közelmúltban az ingyenes fogorvosi ellátás megszűnése az aktív korúak számára, valamint a tandíj általános bevezetése a felsőoktatásban szükségszerűen módosítják, átstrukturálják a fogyasztást - vagy úgy, hogy e szükségletek kielégítésének fenntartására a fogyasztás más típusait kell korlátozni, vagy úgy, hogy ezeknek a szükségleteknek a kielégítéséről le kell mondani.

A felmérések főbb eredményei

A fogyasztási szerkezet elmúlt évekbeli változása alapvetően nem gyökeresen új jelenségekben, hanem bizonyos korábban is meglévő tendenciák felerősödésében, markánssá válásában mutatkozott meg. Az SZGTI által 1990­ben kezdett felméréssorozat első vizsgálata már jelzett olyan magatartásmódokat, a jövedelmi különbségek lényegi hatásait, amelyek az idő folyamán egyértelművé, meghatározóvá váltak.

Már az 1990. évi felméréskor is a családok túlnyomó része, több mint 80 százaléka anyagi helyzetét rossznak, illetve romlónak ítélte meg. Ez a magas arány - bár némileg mérséklődött - az idők folyamán megmaradt, 70 százalék körül stabilizálódott a romló anyagi körülményeket érzékelők aránya. Ugyancsak stabilan 3-4 százalék körül mozgott a helyzetük javulását tapasztaló családok aránya. Viszonylag szűk kör - a háztartások 13-27 százaléka - tartotta változatlannak a helyzetét, saját megítélése szerint. Ezek az arányok természetesen szubjektív értékítéleteket mutatnak, nem tényleges helyzetképet. Ennek ellenére más irányú vizsgálatok, s a KSH számításai szerint a létminimum alá kerülők arányának gyors növekedése is azt támasztja alá, hogy sokaknál a romló helyzetre vonatkozó értékelés reális. A jó, illetve javuló helyzetet jelzők aránya viszont minden valószínűség szerint irreálisan alacsony.

A családok fogyasztási szerkezete nagyon változatos képet mutat. Ennek egyik fontos oka az - amiről már részben szó volt -, hogy nincs reális képünk a jövedelmek szóródásáról, illetve az egyes családok tényleges jövedelmi viszonyairól. A kiterjedt rejtett gazdaság ma már - a GDP mintegy egynegyedét kitevő - láthatatlan jövedelmek létrejöttét biztosítja. Ezekről a pénzekről tulajdonosaik nemcsak az adóhivatalnak, hanem a lakossági életkörülményeket vizsgáló kutatóknak, kérdezőbiztosoknak sem kívánnak beszámolni. Az 1994. évi vizsgálat során megkérdezettek 30 százaléka vagy egyáltalán nem volt hajlandó jövedelmi adatot mondani, vagy olyan összeget mondott, amely - összevetve kiadásaival - irreálisnak bizonyult. Így a felmérések során kialakuló alacsony, közepes és magas jövedelműnek tekinthető csoportokban jelentős torzítások lehetségesek a tényleges jövedelmi viszonyokhoz képest.

Az alacsony és közepes jövedelműek csoportjában előfordulhatnak - akár nagyobb számban is - magas jövedelműek. A szándékos jövedelemeltagadáson túl ennek még egy oka lehet. Mégpedig az, hogy a legtöbb családban több, néha kifejezetten sok jövedelemforrás van. Ezek egy része nem rendszeres, és változó összegű (alkalmi munkák, eseti megbízások, borravalók, óraadás, fusizás, kisgazdaságban megtermelt áruk értékesítése, kamatok stb.). A megkérdezettnek gyakran egyik­másik nem jut eszébe, főként, ha nem ő a jövedelem címzettje, és nem is tud belőle reális átlagot képezni. Ez annál inkább így van, mert a kézhez kapott - adóelőleggel csökkentett - összeg a jövedelem­összevonáskor újabb adóval mérséklődik. Így sokan a legjobb szándék ellenére sem tudnak valós képet adni helyzetükről. Ez a bizonytalanság a jövedelmek kisebbítése irányába tereli a válaszokat.

Végül a fogyasztási szerkezet heterogenitásához hozzájárul a korábban említett státusfogyasztás. Ennek fontos következménye az is, hogy sokan erejükön felül költenek bizonyos - számukra fontos - javakra, szolgáltatásokra, miközben emiatt más - akár nagyon fontos - szükségletet nem, vagy nem a tényleges jövedelmi viszonyaiknak megfelelően tudnak kielégíteni.

Fogyasztási szerkezet a felmérés tükrében

Mindezen zavaró tényezők ellenére a fogyasztási szerkezet bizonyos alapvonásai elég egyértelműen alakulnak. Ezek közül az egyik, hogy a háztartások zömében az alapvető szükségletek finanszírozása a családi jövedelmek túlnyomó részét felemészti. Vizsgálataink során előbb öt, 1994­ben már 11, havonta rendszeresen visszatérő kiadásra kérdeztünk. E kiadásoknak a jövedelemhez mért arányait az 1. táblázat mutatja a különböző jövedelmi kategóriájú családoknál. A számításba csak azokat a családokat vontuk be, amelyek esetében a jövedelmekre adott válasz elfogadhatónak látszott.

A felsoroltakon kívül azonban még mindig számos alapvető - ám nem feltétlenül havonta jelentkező - kiadás is van egy háztartásban. Például ruházkodás, tanszerek, tankönyvek a gyermekeknek, gyógyászati segédeszközök (szemüveg, lúdtalpbetét stb.), háztartási gépek javítása, ruhafélék javítása, háztartási eszközök (pohár, tányér, konyharuha stb.) pótlása, vásárlása, újságok, tv­előfizetés stb. Ezért arra lehet következtetni, hogy már a közepes jövedelmű családoknál sem marad túl sok szabad rendelkezésű jövedelem az alapvetőnek számító kiadások finanszírozása után. Nem is szólva arról, ha a családnak igénye van olyan javakra és szolgáltatásokra is, amelyeket a statisztika, a szakirodalom a nem alapvető javak kategóriájába sorol (könyv, színház, üdülés stb.). Nélkülük ugyan lehet élni, mégis modern társadalomban e fogyasztási elemek hiányát alapvető problémának kell tekinteni.

Védekezési stratégiák

Az alapvető cikkek fogyasztáson belüli dominanciája ráadásul annak ellenére alakult ki, hogy az átlagos család jelentős erőfeszítéseket tett e kiadásai csökkentése, illetve jövedelmei növelése érdekében. A válaszok szerint a háztartásoknak mindössze mintegy 4 százaléka nem próbál semmi módon takarékoskodni. A többség viszont mindent megtesz azért, hogy valamiképp lefaragja a napi kiadásokat. A megoldások igen tág határok között mozognak: a "csináld magad" típusú barkácsolástól, a rejtett gazdaságban történő aktív fogyasztói részvételig. A legtöbb családban az asszonyok visszatértek a befőzéshez; ismét elterjedt a házilagos szabás­varrás; a férfiak elvégzik a ház körüli javító­szerelő munkák zömét. Ha a lakás felújításra, bővítésre szorul, sok helyen az egész család fest, mázol, tapétáz; akinek kertje, hétvégi telke van, megpróbálja éves gyümölcs­, zöldségkészletét megtermelni; s ha jó a termés, árulja a hivatalában vagy az utcasarkon; a vásárlók pedig szaporodnak az alkalmi árusoknál a féllegális, aluljárói piacokon. Az egyes pénzkímélő taktikákat folytató családok arányát a 2. táblázat mutatja.

A védekezési stratégia másik fontos eleme a kiegészítő jövedelmekre való törekvés. Az idő múlásával a bevallások szerint csökkent a kiegészítő jövedelemmel bírók aránya. Emögött több tényező húzódik meg. Az egyik, hogy sok másod­, illetve mellékállásban folytatott magánvállalkozói tevékenység az utóbbi időkben főtevékenységgé változott: vagy azért, mert a vállalkozás sikeres volt, és nem volt értelme a vállalkozónak másra pazarolnia az idejét, vagy azért, mert az eredeti főállás megszűnése miatt az adott személy kénytelen volt a kiegészítő jövedelmet biztosító tevékenységet kiterjeszteni. Eközben sokak számára szűkültek is a különjövedelem­szerzési lehetőségek. A vgmk­k és a szövetkezeti szakcsoportok a nyolcvanas évek közepén mintegy 400 ezer embernek adtak lehetőséget kiegészítő jövedelmek szerzésére. A nyolcvanas évek végén azonban ezek a szervezetek törvényi előírásra megszűntek, amikor megjelent a munkanélküliség, hiszen a csökkenő kereslet okozta létszámleépítés első fázisát az ilyen munkahelyek megszüntetésével próbálták megoldani a vállalatok.

Mindezek következtében az 1991­es és az 1994­es vizsgálat között lényegesen csökkent a különjövedelmet jelző háztartások aránya: 1991­ben még a családok 45 százalékánál volt valamilyen kiegészítő jövedelem, 1994­ben már csupán 25 százalékuk jelezte, hogy van béren, nyugdíjon kívüli, többnyire munkából származó különjövedelem a háztartásban. Ezen belül az egyes jövedelemforrásokból pénzhez jutók arányai a 3. táblázat szerint alakultak.

Végül az is fontos alaptendencia volt, hogy a már említett fogyasztási és jövedelmi viszonyok következtében a családok mind jobban csökkenő hányada képes csak megtakarítani jövedelméből. Ez nem mond ellent a növekvő lakossági megtakarítások tényének. Amint ezt már többen, több helyen kifejtettük, a megtakarítások növekedésében több tényező játszik közre: a legfontosabb az infláció (BIHARI [1992]), illetve az, hogy a megtakarítóképesek egyre többet tudnak félretenni, ami bőségesen kompenzálja a kieső kismegtakarításokat. Felméréseink kezdetén, 1990­ben még a háztartások 40 százaléka tudott pénzt félretenni. Bár már ez is kisebb arány volt, mint a nyolcvanas évek elején­közepén mért 50 százalék (SZURKOS [1985]), ám az arány 1991­re 30 százalékra, majd 1994­re 25 százalékra esett vissza. Eközben növekedett azok aránya, akiknek egyáltalán nincs tartalékuk. 1994­ben már a családok közel egyharmada volt ilyen helyzetben. Emelkedett azok aránya is, akik hónap végén kölcsönre szorulnak. 1991­ben a háztartások 11 százaléka említette, hogy csak kölcsönkért pénzzel tudják kihúzni a hónap végéig. 1994­ben ezeknek a háztartásoknak az aránya már 18 százalékra növekedett.

Az egészségügyi kiadásokról

Az előbbiekben bemutatott tendenciáknak különös jelentőségük van a jelenleg folyó társadalombiztosítási átalakítások szempontjából. Az aktív korú lakosság fogorvosi ellátásának fizetett szolgáltatássá változtatása, a gyógyszertámogatás körének és mértékének csökkentése, a fizetett egészségügyi szolgáltatások körének várható további szélesítése mind olyan lépések, amelyek azt feltételezik, hogy a családok még képesek újabb kiadásokat vállalni. Az előzőekben bemutatott főbb tendenciák viszont arra utalnak, hogy a korábbi évek inflációja, a fogyasztóiár­szerkezet átalakulása, valamint egyéb változtatások (például a korábban kedvezményes kamatú lakásépítési hitelek piaci kamatozásúvá tétele) már felemésztették azokat a tartalékokat, amelyeket a családok korábban esetleg még ilyen célokra tudtak volna fordítani. Gyakori reakció erre, hogy "hiszen a hálapénzek miatt az egészségügyi ellátás amúgy sem volt már régen ingyenes, ezt a pénzt most majd nem zsebből zsebbe, hanem hivatalos csatornákon fizetik ki." (GÁBOR [1984].) A probléma ezzel az érveléssel kapcsolatban kettős. Az egyik, hogy a hálapénz nem volt kötelező, a szolgáltatást a beteg akkor is megkapta, ha nem tudott hálapénzt fizetni, illetve a háláját nem pénzben, hanem valamilyen általa könnyebben adható formában (kertjében termő gyümölcs, virág, általa hímzett terítő, mástól ajándékba kapott ital, dísztárgy stb.) próbálta leróni. Az esetek zömében ezek a betegek nem is kaptak kisebb értékű szolgáltatást emiatt. A másik probléma az egészségügyben dolgozók fizetése. Köztudott, hogy az aránytalanul alacsony bérek mellett a munkavállalást az egészségügyben (főként a középkáderek, ápolók, nővérek esetében) a kiegészítő jövedelmek tették elfogadhatóvá. Az egészségügy ennek ellenére folyamatos munkaerőhiánnyal küzdött. Az eddigiekben a fizetetté váló szolgáltatásokat nem kapcsolták össze a területen dolgozók fizetésének rendezésével. Ha a hálapénzek is elmaradnak, a munkaerőgondok várhatóan felerősödnek, ami viszont már erőteljesen befolyásolhatja a szolgáltatás színvonalát, mert előbb­utóbb nem lesz ápoló, nővér.

A többség romló jövedelmi pozíciója azáltal is megmutatkozik, hogy mind kevesebben adnak hálapénzt. 1986­ban a Gazdaságkutató Intézet és a KSH közös felmérésekor a megkérdezett háztartások valamivel több mint 40 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szokott hálapénzt adni, ha orvoshoz kell fordulnia. Az 1994­es felmérés során már csak kb. 36 százalék volt a betegség esetén hálapénzt adó háztartások aránya. Az arány természetesen számos tényezőtől függ. Ezeken belül a legfontosabb a család egészségi állapota, lakóhelye, jövedelme és a családfő iskolai végzettsége. Amint az várható volt, a rosszabb egészségi állapotúak, a budapestiek, a magasabb jövedelműek és a magasabb iskolai végzettségűek családjai adnak nagyobb arányban hálapénzt.

A hálapénzek átlagos összege az eltelt időszakban emelkedett. A hálapénz teljes összege így nominálisan mintegy 3,5­szeresére növekedett. Ezt azonban a családok szűkülő köre fizeti, és így nyilvánvalóan szűkül azoknak a köre is, akik az egészségügyben ehhez a kiegészítő jövedelemhez hozzá tudnak jutni.

A hálapénzen kívül az orvosi, egészségügyi kiadásoknak még egy, mindenkor létező és a jövőben terjedő fizetett formája van. Ez a magánrendelésen fizetett tiszteletdíj. Emellett kialakult és még bizonyos mértékig ma is jellemző egy, a kettő közötti átmeneti forma, amelyet a köznyelv úgy nevezett, hogy "SZTK alapon magán" szolgáltatás. Ebben a kombinációban az orvos a magánrendelőjében kezelni kezdett beteget a társadalombiztosítás által fizetett főállású munkahelyén kezelte tovább olyan esetekben, amikor a kezelést járóbetegként nem lehetett folytatni, illetve ha olyan kezelésekre volt szükség, amelyhez a magánrendelőben nem voltak megfelelő eszközök. E megoldásnak másik változata volt, amikor az orvosnak nem is volt magánrendelője, hanem a kórházi munkahelyén biztosított betegnek speciális ellátást, gyorsabb, kényelmesebb kiszolgálást.

Az 1994­es felmérésünk során a fizetett orvosi ellátásra vonatkozó kérdést a válaszadók mintegy háromnegyede azonosította a magánrendeléssel. A családoknak mindössze 20 százaléka jelezte, hogy fizetőbetegként jár orvoshoz, és ezek negyede nyilatkozott úgy, hogy kórházban, rendelőintézetben is ad az orvosnak pénzt. Erről sem derült azonban ki, hogy a pénzt valóban az orvos kapja­e, vagy a fizetett összeg a szolgáltatás hivatalosan megállapított térítési díja. Az átlagos tiszteletdíjak egy­egy vizitre számítható összege szakterületenként változó, ám igen szerény összeget tett ki. A legmagasabb átlag a fogorvosoknál adódott (2430 forint). A fogászatban azonban a többi orvosi szolgáltatáshoz képest hagyományosan magas az anyagköltség, illetve az esetek nagy részében a vizitdíjhoz technikusi díjak is kapcsolódnak. Belgyógyászok és egyéb, külön nem kérdezett orvosok átlagos vizitdíja 1300 forint körül volt, a nőgyógyászoké valamivel több mint 1000 forint, a gyermekgyógyászoké közel 600 forint. Ha a családban egészségügyi probléma fordult elő, a betegek közül fizetőbetegként egy év alatt a családok átlagosan hat alkalommal keresték fel a fogorvost, ugyanennyiszer a belgyógyászt, gyermekorvoshoz átlag nyolc esetben, nőgyógyászhoz négy esetben, egyéb orvoshoz tízszer fordultak.

A magánrendeléseken fizetett pénzeken kívül - betegség esetén - számos egyéb kiadás is adódik (gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök, az otthoni ápolás költségei stb.). A gyógyszereket leszámítva, ezek a kiadások a családok szűkebb körét érintik egy­egy év során. Gyógyszerkiadása a családok több mint háromnegyedének van, ami természetes, hiszen gyógyszerfélét, gyógyhatású szereket olyanok is szednek, akik abban az értelemben nem betegek, hogy munkaképtelenek lennének, viszont alkalmilag vagy tartósan különféle fizikális problémákkal küzdenek (fej­, gyomor­, derékfájdalmak stb.). Betegséggel kapcsolatos egyéb kiadásokkal átlagosan a családok 8-14 százaléka kerül szembe egy év során. A kiadás azonban egy­egy család esetében elég jelentős lehet.

Jövedelmi kategóriánként nézve - s azokat a családokat figyelembe véve, amelyek reálisnak tűnő választ adtak a jövedelmi kérdésekre - az egyes kiadásokkal rendelkező családok közül az alacsonyabb jövedelműeknél a jövedelemhez mérten a költés aránya átlagosan a speciális étrendnél és a gyógyszereknél magasabb, az utókezelésnél és a hálapénznél alacsonyabb volt, mint a náluk magasabb jövedelműeknél. Ez természetes, hiszen az előbbiek a mindennapi életben elkerülhetetlen kiadások, az utóbbiak viszont már sokkal inkább azon múlnak, hogy telik­e rájuk, vagy sem. Egy­egy kiadásfajta átlagosan a jövedelmek 2-6 százalékát köti le. Ha több is összejön belőle, ahogyan ez gyakorta előfordul, akkor a családi jövedelemnek akár 20-25 százaléka is felemésztődhetett a gyógyításra, annak ellenére, hogy az egészségügyi ellátás a vizsgált periódusban még ingyenesnek volt mondható.

Tekintve, hogy az alacsonyabb jövedelmű háztartásokban - mint korábban szó volt róla - a néhány legfontosabb kiadás a jövedelem több mint 65 százalékát elviszi, érzékelhető a betegség esetén felmerülő kiadások problémája. Továbbá az is elég jól felmérhető, hogy mekkora mozgástere van az alacsonyabb jövedelmű rétegnek a kiegészítő biztosítások megkötése, a fizetett orvosi szolgáltatások igénybevétele és/ vagy az egészségvédelem területén.

A fejlett országokban már évtizedek óta elterjedt életfilozófia, főként az iskolázottabb réteg körében, hogy a betegséget meg kell előzni, erre kell költeni sok pénzt, nem az orvosra, gyógyszerre. Az utóbbi időben nálunk is terjedőben van ez a felfogás, ám még közel sem lehet azt mondani, hogy annyira elterjedtté vált volna, mint Amerikában vagy Nyugat­Európában. Az viszont nálunk is jellemző, hogy inkább az iskolázottabbak hajlanak rá, ők igyekeznek életmódjukat úgy alakítani, hogy az egészségüket karban tartsák. Gyakori ellenvetés ma még, hogy drága dolog az egészségvédelem, a csökkenő reálbérek mellett a többségnek nem telik rá. Ez azonban csak féligazság. Tény, hogy a sportolás bizonyos módjai - a jelenlegi uszodai belépők, kondicionálóterem használati díjak, teniszpálya bérleti díjak stb. mellett - költséges formái az egészségvédelemnek. Az is tény, hogy keveseknek adatik meg az a lehetőség, hogy tiszta, jó levegőjű környezetben, csendes vidéken lakjon. Hiszen a legtöbb embert a munkája a városokhoz köti, ott pedig nagyon drága a zöldövezetben épült lakás. Sokba kerül az egészségesnek mondott étkezéshez szükséges sovány hús, sajt, zöldségféle. Az egészségvédelemnek azonban bizonyos formái kifejezetten pénzkímélők, nevezetesen az, ha valaki nem dohányzik és nem iszik rendszeresen alkoholt. Az egészségvédelem költségmentes formáját teszi lehetővé a séta, a futás, a gyalogtúra, a torna. A zsírokkal és fűszerekkel takarékoskodó főzésmód pedig akkor is mérsékeli a gyomor megterheléséből származó problémákat, ha egyébként az alapanyagot olcsóbb élelmiszerek szolgáltatják.

Vizsgálatunkból úgy látszott, hogy az egészségi állapot védelme kényes kérdés. A megkérdezett háztartásoknak ugyanis jelentős hányada, a kérdéstől függően (kondicionálószerek fogyasztása, sportolás, ivási és dohányzási szokások), 35-70 százaléka nem volt hajlandó válaszolni. Így azután az a kép, amit a családok egészségvédelmi taktikájáról sikerült nyerni, meglehetősen hiányos. A magas válaszmegtagadás ellenére - úgy tűnik - bizonyos esetekben ez a kép nagyon szépített is. A válaszolók közel 60 százaléka állította, hogy egészségesen táplálkozik, és több mint 60 százaléka, hogy nem iszik. A KSH számításai szerint az egy főre jutó sör­, bor­, égetettszesz­ és zsiradékfogyasztás adatait figyelembe véve, ezek az arányok kevéssé valószínűek.

A válaszoló családok nagyobbik fele­harmada áldoz arra, hogy egészségét megőrizze. Az egészség védelmében tett lépések közül a legnagyobb arányokban azt említették, hogy nem isznak, nem dohányoznak, illetve többet költenek élelmiszerekre, hogy egészségesen táplálkozzanak, vagyis sok zöldséget, gyümölcsöt, tejet és tejterméket fogyasztanak, kerülik a zsíros ételeket, húsokat, a túl sok fűszert. Az egészségük védelméért kiadásokat is vállaló háztartások (a kérdést egyáltalán megválaszolni hajlandókon belüli) arányait és emiatt felmerülő kiadásaik átlagos összegét a 7. táblázat mutatja.

Rétegenként vizsgálva a kiadásokat, a várható összefüggések jelentek meg. Eszerint a budapestiek, a magasabb jövedelműek és a magasabb iskolázottságúak családjai nagyobb arányban tudnak és akarnak tenni az egészségükért (8-10. táblázat).

;

Az orvosi ellenőrzés esetében a kisebb arányok a magasabb jövedelműeknél és a magasabb iskolázottságúak családjainál alapvetően arra vezethetők vissza, hogy az egészségi állapotuk átlagosan valamivel jobb, illetve vannak olyan családi, baráti kapcsolataik orvosokkal, hogy a szűrésekre járás nélkül is nagyjából tisztában vannak egészségi állapotukkal. Ezeknél a rétegeknél az orvosi ellenőrzés elhanyagolása azért is gyakori, mert feladatukat, helyzetüket hajlamosak túlértékelni ("meghalni sincs időm"), és így gyakran csupán betegségük előrehaladott szakaszában kerülnek orvoshoz.

*

Összefoglalóan elmondható, hogy a felmérés a következő - a témában járatosak számára várhatónak minősülő - tényeket támasztotta alá.

1. A háztartások jövedelmének nagyon jelentős hányadát kötik le - az alacsonyabb és közepes jövedelemmel rendelkező rétegek esetében - az ún. legalapvetőbb kiadások, amelyekhez a napi megélhetés számos egyéb, kényszerű költése társul.

2. Az előbbiek miatt a családok nagyobbik hányada nem nagyon rendelkezik ún. szabadon elkölthető jövedelemmel. Ennek egyik jele, hogy szűkül a megtakarítóképes háztartások köre.

3. A szabadrendelkezésű jövedelmek hiánya, illetve csökkenő hányada a nagy többség számára egyik oldalról egészségügyi problémák kiváltója részben azért, mert számos olyan fogyasztási elemre nem jut pénz, ami az egészség megőrzését lehetővé tenné (például: megfelelő táplálkozás, a lakóhely megválasztása stb.), részben pedig azzal, hogy tehetetlenségük tudatában sokak ivásnak adják a fejüket. Ezzel egyaránt tovább rontva anyagi helyzetüket és egészségüket.

4. A korlátozott anyagi lehetőségek azonban azt is jelentik, hogy olyan egészségügyi ellátásra, ahol a betegnek is hozzá kell járulnia a szolgáltatás finanszírozásához, a háztartások többségének nincs forrása. Az egészségügyi kiadások a régi rendszerben is elvonhatták a családi jövedelem akár 20 százalékát is. Azokban a családokban, ahol a pénzforrások szűkösebbek, egy­egy ilyen helyzet az elszegényedést okozhatta. Különösen akkor, ha nincs tartalék, és a családban egy­egy kereső miatt valamilyen okból (munkanélküliség, halál) további jövedelemcsökkenés következik be. Az egészségügyi szolgáltatások mind szélesebb körének fizetetté válása azt valószínűsíti, hogy ezekből a szolgáltatásokból sokan ki fognak esni fizetésképtelenségük miatt. A kieső réteg azonban jelentős társadalmi­gazdasági problémák forrásává fog válni. Egyrészt azért, mert mind többen szorulnak ki a munkaerőpiacról, mert nem tudják magukat időben gyógyíttatni. Másrészt azért, mert egyre többen lesznek a tb által finanszírozott alapellátásra szorulók, éppen az előbbi ok miatt. A tb költségei ezáltal majd úgy nőnek, hogy közben a bevételei, sőt a költségvetés bevételei is csökkennek (ÉKES [1995]). Azok az emberek ugyanis, akik a kórházakat járják vagy táppénzre kerülnek, nemcsak növelik az egészségügy kiadásait, hanem a kieső keresetükre jutó szja­ és tb járulék összegével a költségvetés és a tb potenciális bevételeit is csökkentik. Sőt ennél jobban zsugorodik ilyenkor a költségvetés bevétele, hiszen a magyar átlagcsalád a jövedelmét elfogyasztja (ez látszik a megtakarítóképesek csökkenő arányaiból ÉKES-ERNST [1995], SZONDA-IPSOS [1993], [1994], [1995]). Ha tehát kiesik a bér, a fogyasztás is kevesebb. Ezzel viszont az áfa­ és a fogyasztásiadó­bevétel mérséklődése is együttjár.

Hivatkozások

BIHARI PÉTER [1992]: Hipotézisek a lakossági megtakarításokról. Budapest Bank, július.

ÉKES ILDIKÓ [1987]: A lakosság egyes láthatatlan jövedelmei. GKI, Budapest, június.

ÉKES ILDIKÓ [1991]: Teherbírásunk határai. GT­füzetek, SZGTI, Budapest.

ÉKES ILDIKÓ [1995]: Egyes 1995-1996­os kormányzati intézkedések jóléti hatásairól. Népjóléti Minisztérium, Budapest.

ÉKES ILDIKÓ-ERNST GABRILLA [1992]: Életszínvonal - vállalkozási kedv. GT­füzetek, SZGTI, Budapest.

ÉKES ILDIKÓ-ERNST GABRIELLA [1995]: Rendszerváltó háztartások? (1990-1994). GT­füzetek, SZGTI, Budapest.

GÁBOR ZSUZSA [1994]: Az egészségügy mentőre vár. Népszabadság, július 27.

KSH [1993]: A létminimum szintjén és alatt élő népesség jellemzői. KSH, Budapest, július.

KOPITS GYÖRGY [1993]: Állami pénzügyek Magyarországon: a fokozatos reform esete. Közgazdasági Szemle, 10. sz.

SZONDA-IPSOS [1993], [1994], [1995]: Gazdaság alulnézetben. Népszabadságban havonta megjelenő összesítések.

SZURKOS MÁRIA [1985]: Takarékoskodási szokások az 1980­as évek elején. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest.