|
KATONA
TAMÁS
Családi
emlékek Móriczról és
Szatmár vármegyéről
Raymond
Radiguet, a francia kamasz-regényíró ezekkel a szavakkal indítja nagyszerű
regényét, A test ördögét: Szemrehányásokkal kell kezdenem.
Nekem alighanem szabadkozásokkal kell kezdenem előadásomat, bocsánatkéréssel,
hogy egy magvas, megfellebbezhetetlen ítéletekkel, aprólékos elemzésekkel
ékeskedő tanácskozáson gyermekkori emlékekkel hozakodom elő, bizonytalan
emlékekkel, hiszen néha azt sem tudom, valóban én emlékszem-e, vagy annyiszor
hallottam a felnőttektől a történeteket, hogy már magam is úgy érzem,
igen, ezek az én emlékeim. Mégis belefogok a felsorolásukba, hiszen már
19. századi református pap őseim élete talákozott a Móricz Zsigmondéval,
és ebből az ismeretségből még nekem is jutott egy kevés vagy hetven esztendővel
ezelőtt.
Móricz Zsigmond 1879-ben született a Szatmár vármegyei Tiszacsécsén, ha
nem is abban a házban, amelyiken az emléktábla van. Az igazi szülőház
ugyanis tágas volt, a Rákosi-korszak úgy ítélte, túl pompázatos egy szegényparaszt
íróhoz. Kisebbet kerestek, azt nevezték ki szülőháznak. Az eredetit pedig
vagy fél évszázaddal ezelőtt szépen hagyták lebontani. Móricz Bálint,
az író apja nem volt ugyan szegényparaszt, hanem egy feltörekvő falusi
vállalkozó, malma volt a Tiszán, övé volt az első cséplőgép a faluban,
mégis az apa háza elég messze esett az anyának, a pap gyermekének a házától.
Társadalmilag is. A Tisza árvizeitől sokszor meglátogatott kis Tiszacsécséről
már Fényes Elek megírta, hogy magyar falu Szatmár vármegyében 4
római katolikus, 358 református, 10 zsidó lakossal, református anyatemplommal.
Határa ennek is nagyrészt sárga agyagos, a Tisza felé homokos; rétje kevés;
erdeje nincs, de gyümölcsei hasznosok. Ez a kis falu, ez a szép
falu volt Móricz első éveinek színhelye, a boldogság szigete. Egyik utolsó
írása, a Magyar Csillag második évfolyamában, 1942 nyarán
megjelenő Ficfás Tiszaháton, ahol gyermek voltam erről a csodáról
szól, hallatlan megjelenítő erővel, hiszen eredetileg rádióelőadás volt.
Az a zavartalan boldogságom egész életemben vidított, hogy olyan
szép szülőföldem volt, amilyen csak a mesében lehet.
Mindig szégyelltem magam a gyermekeim előtt, hogy én nem tudtam nekik
ilyen tökéletes, szabályszerű és elbűvölő szülőföldet biztosítani. Ők
itt születtek, itt nőttek fel Budapesten. Budapest a világ legszebb városa,
nem is születtek ennek rossz táján, ligetes volt az ott a Ludovikánál,
szemben velünk a botanikus kert. Közel a Népliget. És bármekkora kirándulást
is tettünk, csak egyre szebb tájra lehetett őket elvinni, a Gellérthegyre,
a Svábhegyre, a Dunára s Lányfaluba...
De ehhez képest micsoda tündérsziget Csécse ott fenn a Tiszaháton, a szőke
Tisza partján, a hatvankét házból álló kis falu, amely úgy körül van véve
gyümölcsössel, szilvásokkal, hogy ha az ember szekérrel közeledik felé,
semmit sem lát belőle távolról, csak a gyümölcserdőt és annak közepén
a pompás fatornyot hegyiben egy kopjagombbal.
Ez a falu igazán tiszta s valóságos gyermekkert.
Azt nem tudom, a felnőttek mért maradnak ott akkor is, mikor már felnőnek
de a gyerekeknek paradicsom. Talán a szülők csakugyan a gyermekeik
érdekében tanyáznak halálukig a hatszázholdas határú kicsi kis faluban...
Első nagy élménye négyéves korában a tiszai árvíz volt, de a veszélyességét
fel sem fogta. Tökéletesen megértem én a Szamos árvizét tapasztaltam
meg négyéves koromban Olcsvaapátiban. A férfiak lázasan dolgoztak, az
asszonyok pedig a gazdag Kósák, a majdnem olyan gazdag Szásziak
és a szegényebb Halásziak a parányival magasabban fekvő templom
előtt álltak és gyönyörűen énekelték a zsoltárokat. Nem hiába: a víz nem
jutott el a templomig.
Az iskolával azonban a csodának vége szakadt, Móricz Bálint gazdagságával
együtt. Móricz az iskoláit Túristvándiban kezdte meg nos, ott is
van vízimalom, Kende Zsigáé, mindmáig csodálatos állapotban , majd
Prügyön folytatta a szabolcsi Taktaközben, megint csak víz közelében.
Móricz Bálint akkor már itt dolgozott, ácsként. Nem volt szakképzett ács,
de amit épített, az akár máig is áll. Akkor még nem úgy tekintettek az
emberek az épületekre, mint ma, az örökkévalóságnak dolgoztak, évről évre
jó karban tartották a házaikat. Ma meg a legnagyobb épületeket is úgy
kezelik, mint a kapcájukat, nem törődnek vele, lelakják, aztán eldobják,
helyette méregdrágán bérelnek újat, mint ez a budai postapalotával éppen
napjainkban megtörtént. De már az államvasutak is meghirdette a pesti
székházát eladásra.
A gimnáziumot az író Debrecenben kezdte meg 1891-ben. Ezekről az évekről
csodálatos beszámolónk van, az önéletrajzi ihletésű Légy jó mindhalálig.
Nyilas Misi még a nevét is az író családjából kapta, hiszen anyai felmenői
közé tartozott Nyilass lelkipásztor úr. És ha azt olvassuk, hogy Misi
megvett egy fehér pergamenkötésű könyvet, kiszedte belőle a nyomtatott
oldalakat, üres lapokat köttetett bele, és ráírta: Nyilas M. 1892, találni
fogunk a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében egy nemrég odakerült fehér
pergamenkötésű könyvet, rajta: Móricz Zs. és az évszám. A Forr a bor
és a Bál folytatja majd a diákévekre való visszatekintést, az Életem
regénye pedig már nyíltan is önéletrajz lesz. Kár, hogy csak tízéves
koráig jut el az író benne. A középiskola 1894 és 1896 közt Sárospatak,
1897 és 1899 közt pedig a paraszti alapítású kisújszállási gimnázium
elvégzése után visszatért Debrecenbe, előbb teológiát, majd jogot hallgatott,
később Budapesten jogot, majd bölcsészetet. Állást keresett, önmagát kereste,
volt óraadó tanár Kisújszálláson, hivatalnok a Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztériumban, a Központi Statisztikai Hivatalban de csak az
öccséből, Móricz Miklósból lett statisztikus. 1903-tól az Ujság
segédszerkesztője, 1907-től pedig a Magyarország vármegyéi és városai
(a Borovszky-féle monográfia-sorozat) segédszerkesztője. A hírlapban egyetlen
cikke sem jelent meg, a monográfiákban annál több, részben a saját neve
alatt, részben megint csak a Nyilas név Nyilas István álnév
mögé rejtőzve. Ő írta a Szatmár vármegyei kötet népismereti részét, majd
a PestPilisSoltKiskun vármegyei és Esztergom vármegyei
kötetek hasonló anyagát, de az esztergomi kötetben a természeti viszonyokat
is ő fogalmazta meg (szidta is érte Lóczy Lajos, a nagy földrajztudós),
sőt az ő tollából származik a kötet bevezetője a református papivadék
írta a Vaszary Kolos hercegprímás nevével jegyzett oldalakat. A szatmári
néprajzoskodást szívvel csinálta, öt nagy utat tett meg népdalokat, népmeséket
gyűjtve. A többit pénzért, és erre szüksége is volt, hiszen beleszeretett
Holics Eugéniába, Jankába, és 1905-ben feleségül is vette. Két egymásnak
teremtett, de egymás életét örökösen megkeserítő ember őszinte szerelme
volt ez, és Móricz bepillanthatott egy kicsit a Felvidék kisvárosi életébe,
hiszen Janka Nagyrőcéről, a szlovák nemzeti mozgalom egyik központjából
származott, és a rozsnyói temetőben van első gyermeküknek, Bandikának
a sírja. (A harmincas években Móriczot meghívták Rozsnyóra felolvasást
tartani, és a honoráriumból száz cseh koronát egy ismerősének a kezébe
adott csendesen, kérve, hogy a kisfiú sírját keressék meg és gondoskodjanak
a fenntartásáról.)
Térjünk azonban vissza egy pillanatra Szatmárhoz, az egyetlen szatmári
községhez, amelyet Trianon Csehszlovákiának juttatott, most tehát Ukrajnához
tartozik, a gazdag Nagypaládhoz. Ennek köszönhetem ugyanis, hogy egyáltalán
megszülettek családi emlékeim. Nagypaládon volt református pap dédapám,
Bencsik István, a nagybányai egyházmegye esperese. Nála volt legátus teológus
korában Móricz Zsigmond. Évfolyamtársával, Fóris Lajossal ugyanennek
az egyházmegyének későbbi esperesével együtt ment Nagypaládra.
Az ugocsai, tiszabökényi születésű Fóris Lajos ekkor már javában udvarolt
dédapám számtalan lánya közül az egyik legfiatalabbnak, Violának. Viola
néném nem volt szép, ráadásul nagyon szigorú volt, a húga, Bencsik Erzsike
azonban szemrevaló is, kedves is, szaporanyelvű is. Móricz tehát Erzsikének
mondta a szépeket, hogy: a magas lelkészlak olyan a holdfényben, mint
valami várkastély, és a lányok benne a várkisasszonyok. A várkisaszszonyok
remekül főztek erre mind vér szerinti anyjuk, mind mostohaanyjuk
nagyon adott és csodálatosan ügyes kezű kertészek voltak. Minden
lánynak megvolt a maga külön kertrésze, és büszkén mondhatom, hogy Erzsikéé
volt a legszebb. Erzsikéé, aki remekeket társalgott Zsigával, tetszett
is neki a szórakoztató, sőt érdekes beszédű legátus, hálásnak kell tehát
lennem Viola nénémnek, aki szokott szigorával intette Erzsikét, hogy bánjon
tartózkodóbban azzal a kis kancsi emberrel. (Móricz is örökölt
valamit a Pallagi családban szokásos kancsalságból.) Erzsike tehát egy
kicsit tartózkodottabban kezdett bánni Móriczcal, és az én önző szempontomból
jól is tette, hiszen így nem lett belőle Móricz Zsigmondné, hanem csak
Halász Gyuláné, utóbb pedig az én nagyanyám. Holics Janka öngyilkossága
után egyszer, már a Fővám téri szép nagy lakásban Móricz csipőre tett
kézzel, kihúzva magát nem sokkal volt magasabb 160 centiméternél
ugratni kezdte nagyanyámat: Talán mégis jobban járt volna,
Erzsikém, ha azt a kis kancsi embert választja Paládon. Nagyanyám
nem maradt adós a válasszal: Így jártam jobban, Zsigám, mert én
még élek.
Most azonban megint csak Pestre kell mennünk, az Üllői úti már ismert
lakásba, a Fűvészkert és a Ludovika park szomszédságába, hiszen itt születtek
a lányok, az okos Virág, a szorgalmas Gyöngyi és a kedves Lili. De még
a lányok előtt megszületett a Móricz sorsában óriási fordulatot hozó nagyszerű
novella, a Hét krajcár. Móricz 1936-ban szükségesnek tartotta,
hogy felvétesse magát a kortársak lexikonába. A Ki kicsoda
hasábjain megírta, hogy a Hét krajcár megjelenése után már
csak a szépirodalommal foglalkozott. Egy régi sérelmére is visszatért
a róla szóló cikkben, hiszen azt közli, hogy tagja a Petőfi- és
a Kisfaludy-társaságnak pedig 1919 után mindkettőből kizárták.
A lakáscím már megint változik: Budapest, XI. Horthy Miklós út 50.
Tel.: 1-865-72.
Az igazi cím azonban Móricz számára egyre inkább: Leányfalu. Rózsahegyi
Kálmán, a Nemzeti Színház tagja csábította ki oda, de a megtekintett házak
egyike sem tetszett az írónak. Valami mégis, annál inkább. Móricz Virág
így ír erről a Magyar Csillag 1942. november 15-én megjelent számában,
Édesapám című szép és mégis tényszerű írásában:
Édesapám harminc évvel ezelőtt kirándult egyszer Lányfaluba és ott
beleszeretett egy csodálatos, terebélyes vén diófába. Két nap alatt megvette
kertestől. Azóta Lányfalu volt életének kedves kerete. Az év nagy részét
mindig kint töltöttük, az utolsó években állandóan kint lakott, kertészetet
rendezett be, lovat, malacot, csirkéket tartott, és családjába fogadta
minden kertészét és munkását, aki kertjébe vágta az ásóját.
Lányfalu csöndjében írta majdnem minden regényét, novelláját, színdarabját.
Kitárt ablakán a hajnali madárfütty belecsendült írógépe kattogásába.
Büszke volt rá, hogy több mint harminc éve mindent írógépen írt. Nagy,
erős gépe van, csak az bírta ki indulatát, ami átforrósította munka közben.
A könnyű gépeket napok alatt szétverte.
Fiatalon is korán kelt, de később már sokszor háromkor, és az öt óra soha
nem találta ágyban. Mikor még alszik az egész világ, csönd van a házban,
akkor szeretett legjobban a gépével beszélgetni. Mire mi felkeltünk, már
túl volt az első munkán. Az unokái betörtek hozzá, és ő frissen, nevetve
ugrott fel az asztal mellől, ölbeszedte őket, és úgy ment ki velük a verandára
reggelizni, mint egy rakott almafa.
Szerette, ha tele van a ház családdal, barátokkal. Régi nyarakon huszan
is voltunk együtt, de abból legalább öt-hat gyerek. A maga és a testvérei
gyerekei, aztán az unokái.
Ennek a vendégszeretetnek köszönhettem, hogy nagyanyámmalnagyapámmal
vagy anyámmalapámmal jónéhányszor kint jártam Leányfalun. A kertben
egy óriási lavorban valamelyik lányunoka üldögélt meztelenül ne
tessék aggódni, nagyon kicsik voltunk. Móricz imádott az emberekkel beszélgetni,
hiszen tudjuk, néprajzi gyűjtő nehezen boldogul enélkül. Még gyerekekkel
is hajlandó volt társalogni. Velem is. Én pedig nem féltem tőle, oroszlánfeje
zömök, alacsony testen nyugodott, nem volt csupa láb, mint a legtöbb felnőtt.
Ráadásul ugyanúgy beszélt, ahogy nagyanyám, ugyanazzal a szatmáritiszaháti
tájszólással. Olyan volt, mint egy családtag, mint egy jólismert rokon.
Figyelmes volt, tudott és szeretett ajándékozni. Babits esztergomi házában
a vendégek a falra írhatták fel a nevüket, az érdekesebb aláírások mindmáig
olvashatók. Móricznál egy fehér vasajtón örökíthették meg magukat az ezzel
megtisztelt látogatók. Én is kaptam egy vastag sárga ceruzát máig
is megvan , hogy feliratkozzam. Középre akartam odakaparni a nevemet,
de nagyapám csendben figyelmeztetett, hogy mindenki ezt a hibát követi
el, ha az ajtó szélére írok, több helyem lesz, és több esélyem arra, hogy
az aláírásom megmaradjon. Móricz egy kis zöld ceruzát is elővett. Ezzel
valami igazán szépet írtam. Neked adom. (Talán a Pillangó
volt ez az igazán szép, tudomásom szerint azt írta végig ceruzával.)
Annyira örültem neki, hogy meg sem köszöntem. Anyám azonnal pofonokkal
fenyegetett, de Móricz megállította. Nem kell eröltetni a dolgot.
A gyerekek nem szeretik megköszönni azt, aminek örülnek. Gondoljon csak
a karácsonyra. És utána már anyámmal beszélgetett. Azt mondják,
hogy Báthory Gáborban Adyt írtam meg, Bethlen Gáborban meg sajátmagamat.
Hát ez nem egészen igaz. Az én heves ösztöneim is benne vannak Báthoryban.
Nem nagyon értettem, mit mond, de éppen ezért megmaradt a fejemben.
Nagy öröm volt, amikor Veres Péter egyik írásában olyasmit olvashattam,
ami megegyezett az én tapasztalataimmal. A Parasztok, paraszti írók
és Móricz Zsigmond című eszmefuttatásban ez olvasható: Még ismeretlen
koromban, de amikor már ő tudott rólam mert hisz mindenkit számontartott
bejött hozzám, amikor a Hortobágyra vezetett az útja. Úgy tudott
bejönni, hogy abban sem írói fölény, sem újságírói tolakodás nem volt,
és amikor elment, úgy tudott otthagyni a gyerekeim számára egy doboz cukorkát,
hogy csak jó sokára vettük észre. Impresszionista lélek volt, de olyan
finoman elrejtőzött benne a kiváncsi író, hogy sohase éreztük, hogy a
számára mi írói objektumok vagyunk. Ismerte a fajtánkat, tudta, hogy a
gyerekeinkből milyen nehéz kikényszeríteni a köszönöm szépen-t,
s bölcsen megkímélte ettől az én gyerekeimet is.
A csodálatos Leányfalut Móricz imádta, alig várta, hogy tavasszal kiköltözhessék
oda. Janka viszont alig várta, hogy visszamehessen Pestre. Ha pedig Móricz
távol volt tőle, eszeveszett féltékenység gyötörte. (Korántsem mindig
alaptalanul.) A második feleség, Simonyi Mária színésznő a házasság
1926-tól 1937-ig tartott, elválni azonban utána sem váltak el
eleve nem volt vidék- és háztartásimádó asszony. Móricz a házasság
bomlásakor, 1937-ben írta meg kettejük történetét a Míg új a szerelem
című regényben. 1936-ban megkezdődött, vagy legalábbis komolyra fordult
Móricz utolsó kapcsolata: Littkey Erzsébet, Csibe, akiből később Móricz
Erzsike lett. Az árvalánnyal Móricz természetesen rengeteget beszélgetett,
és a szívfacsaró történetmorzsákból 1939-re megszületett a Csibe
című kötet, 1941-re pedig az Árvácska című remekmű. A kültelki
ágyrajáró proletárlányt Móricz megszerette, taníttatta, örökbefogadta,
ő vezette a leányfalusi háztartást, sőt utóbb Móricz rábízta folyóiratának,
az 1939 karácsonyán átvett Kelet Népének szerkesztőségi titkári
feladatait is. Csibének utóbb könyvesboltja lett 1971-ben antikváriumi
dolgozóként halt meg.
Sokan megemlékeztek Móricz olthatatlan kíváncsiságáról, csodálatos, a
bizalmatlan és zárkózott szegényeket is megszólalásra bíró beszélgetni
tudásáról. Legalaposabban Schöpflin Aladár a Magyar Csillag Móricz-emlékszámában:
Aligha van, aki a magyar világot annyira személyesen ismerte, mint
ő. Harminc év óta állandóan utazgatott az országban olyan vagyok,
mint egy utazó ügynök, mondta ő maga. A vasúti bérletjegyet, amely mindig
a zsebében volt, alaposan kihasználta, akármikor eszébe jutott, csak kapott
a vonatra, és utazott, sokszor egészen ötletszerűen, valahova vidékre.
Legjobban szeretett harmadik osztályon utazni, ott szóba állhatott kubikosokkal,
mindenféle munkásokkal, parasztokkal, kofaasszonyokkal, hallgatta beszélgetésüket,
amelyek rendszerint bajaik körül forogtak, szóba állt velük, kikérdezte
őket életükről, érdeklődött apró dolgaik iránt. Tudott az egyszerű emberek
nyelvén beszélni, bizalmukat megnyerni. Szerette a szegény embereket,
s azt ezek érezték, kitárták magukat előtte. Már ismerték mindenfelé,
bizalmasan beszéltek vele. Neki ez kellett ha néha rám jön, parasztot
kell látnom mondta, ha kérdezték, mért utazik annyit. Állandóan
a fülében volt az egyszerű emberek beszéde, az ilyen úti beszélgetésekből
jobban ismerte a vidéki nép életét, mintha állandóan tanulmányozta volna
néprajzi kutatók módjára.
Utolsó éveiben rengeteget dolgozott. Megírta a tervezett Rózsa Sándor-trilógia
első két kötetét: Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor
összevonja a szemöldökét. Készült a trilógia befejezésére és az Erdély
folytatására, az 1940-ben visszakerült észak-erdélyi és székelyföldi utazások
élményanyagára támaszkodva pedig egy nagy útirajz megírására. A leányfalusi
dolgozószoba tele volt könyvespolcokkal, majdnem csupa történelmi és irodalomtörténeti
művel, a történelmi regények forrásaival. Móricz továbbra is ott állt
a Nyugat utóda, a Magyar Csillag mellett, Zilahy Lajos Híd
című folyóiratának főmunkatársa volt, a Kelet Népe pedig büszkén
hirdette, hogy Móricz Zsigmond folyóirata. A mozgalmárok rossz néven vették
tőle, hogy ennek a lapnak a beköszöntőjében meghirdette programját: Hagyd
a politikát! Építkezz! Úgy érezte, az ország megérett, de nem készült
fel a szociális változásra. Nem várt igazi jót a kormánypárttól, nem sokkal
többet a belőle kivált Imrédy-féle párttól (Virág lánya és annak férje,
Kolos akkor még Koch Richárd, egy kitűnő mérnök, később
kommunista miniszterhelyettes ekkoriban még ennek a pártnak volt lelkes
híve), semmit a nyilasok demagógiájától, a hagyományos ellenzéki pártokat
pedig erőtlennek tartotta. Gyakorlati kérdésekkel foglalkozott. Emberfölötti
erő, tettvágy és ezermesteri érdeklődés élt benne minden élet és realitás
iránt, legyen az népfőiskola, újfajta gyümölcsaszaló eljárás országos
propagálása, telepítési szakkérdés vagy muskátli-tömegtermelés. Rengeteg
jó ügynek volt igazi minisztere írta róla Szabó Lőrinc. Betegen,
elhasználtan járta az országot, hogy valamit lendíthessen. Amikor az árvíz
hajléktalanná tette az alföldi magyarság jó részét, utazó ügynöke lett
a Sándor-féle szénporos téglának. Az irodalmárok megmosolyogták, bogarasságnak
vélték. Mi magunk is fanyalogva, kételkedve követtük. Ma szerte az országban
épülnek a házak ebből a téglából, s a házamtól pár száz lépésre ott áll
egy hatalmas gazdasági iskola: az udvaron levő gödörből épült, ott égették
helyben a téglát így Veres Péter. 1940-ben első kiadásban,
1942-ben jóval megbővítve kiadta a Magvető című antológiát a régi
és a kortársi magyar irodalomból, hogy mint tréfásan mondotta
legyen egy gyűjtemény, mely a magyar irodalom minden betiltott írását
tartalmazza. A második kiadás ajánlásában ezt írta: Ennek
a könyvnek minden darabja kell hogy gyönyörködtessen, tanítson és nemzeti
öntudatot építsen. Ott ült sátrában a könyvnapon, majd a Nemzetközi
Vásáron, sőt napimádó lévén sokszor a sátor mellett, a forró
napon. Dedikálni nem szeretett, így hát csak a nevét írta be a megvett,
csakis a megvett könyvekbe. (Öröm számomra, hogy nekem két hosszabban
dedikált Móricz-könyvem van. Nagyapámnak, aki 1934-ben elindította az
Édes anyanyelvünk sorozatát a rádióban, azt írta be a Légy jó
mindhalálig címoldalára: Halász Gyula kedves barátom azok közül
való, akik ezt a címet mint jelszót viselik pajzsukon. 1930.máj. 7. Móricz
Zsigmond. A Barbárok pedig akkor jelent meg 1932-ben, amikor
én megszülettem. A dedikációban nem csak apámat és anyámat köszöntötte,
hanem engem is: Tamás Tibort, mint kis barbárkát. 1932. febr. 2.
Móricz Zsigmond.)
1942 nyarán már nagyon fáradt volt. Egyedül is érezte magát, hogy megint
csak Szabó Lőrincet idézzük: Legtöbb kortársát, fegyverbarátját
már elvesztette, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Mikes Lajost, másokat.
Téged még csak ismerlek, szinte gyermekkorodban közénk kerültél,
de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz? panaszolta
nekem százszor is, és akkor is, ott, a vonaton. Az én nemzedékem
nagyrészt elhalt, és arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam...!
1942 szeptemberének legelején agyvérzés érte, és 4-én, éppen Budapest
első bombázásának óráiban meghalt.
Kár, hogy idegen nyelvre elég keveset fordították. Nem is lehetett könnyű
tájszavakban, magyar ízekben bővelkedő stílusát idegen nyelven újrakölteni.
Amikor nagynéném, aki Angliába ment férjhez, már a második világháború
kitörése körüli időben arra gondolt, hogy valamelyik Móricz-regényt lefordítja,
Zsiga bácsi azt írta neki: Arra kérem, hogy drága édesanyjának azon
a gyönyörű szatmári nyelvén szólaljon meg. Hogy még egy Szabó Lőrinc-idézetet
meghallgassunk, ezúttal éppen erről a kérdésről: A külföld mindenütt
az emberiség egyik nagy klasszikus íróját kaphatja benne a Hamsunok vagy
Gorkijok fajtájából, egy apostolkodás-nélküli Tolsztojt. S vele élő és
igaz képet a magyar glóbuszról. Újabban divat azt hinni, hogy csak a népi-nemzeti
érdekelheti a külföldet. Ez tévedés. Ami túlságosan különleges, az idegenben
csak folklorista, csak romantikus érdekesség; a túlságos eredetiség elválaszt
és különtart. A nemzetinek és az általános emberinek szerencsés egyensúlya
kell hozzá, hogy irodalmi mű más országban is megértésre találhasson.
Móricz Zsigmond eléggé magyar és eléggé emberi-európai ahhoz, hogy sehol
se legyen egzotikum, ahol szeretik a nagy művészetet és a mély emberi
gyónásokat.
Hatalmas életmű maradt utána. Rengeteg mindent nem is ismerünk, nem is
ismerhetünk belőle. Naplójának csak töredékei kerültek közgyűjteménybe.
Kéziratai, feljegyzései jobbára magángyűjtőkhöz kerültek. A Rákosi-korszak,
akárcsak Adyt vagy József Attilát, a maga képére igyekezett torzítani,
a maga hasznára igyekezett kihasználni őt is. Még a tiszacsécsei szülőház
szomorú esete is ezt igazolja. Móricz Virágéknak nem volt elég ereje hozzá,
hogy eredményesen felléphessenek mindez ellen. Át kellett állniuk az állampárt
oldalára. Meg is tették. El fognak majd jönni írta a hagyatékról
Schöpflin , akik ezt a gazdagságot számba veszik, leltárba foglalják,
értékét megbecsülik és köztulajdonná teszik. Akkor fogja a nemzet megtudni,
mekkora érték veszett el életéből, és milyen kevéssé tudták a kortársak
megbecsülni. Van tehát még mindig mit keresni és találni ebben a
képtelenül gazdag hagyatékban. Hadd legyen minden sora, a látszólag legérdektelenebb
is köztulajdonban.
A kötelező olvasmányokat az iskolások nem szokták szeretni még
azokban a korokban sem, amikor még olvastak, sokat olvastak az emberek.
Móriczból kötelező olvasmány lett. Mégis mind mostanig maradtak és akadtak
hívei. És ha az írás elején már emlegettük nagytiszteletű Fóris Lajos
esperes urat, Móricz évfolyamtársát, említsük meg azt is, hogy hodászi
pap korában egy hosszúra nyúlt, nagyon szegény és nagyon okos hodászi
parasztfiúnak, Czine Mihálynak ő adta az első Móricz-köteteket a kezébe,
ő mesélt róla, az emberről is, nem csak az íróról. Czine Mihály életműve
bizonyítja, hogy nem hiába.
Márai Sándor megírta egyszer, hogy őt az Úri muri elolvasása késztette
hazatérésre az imádott Párizsból, 1928-ban. Úgy illik tehát, hogy befejezésül
az ő Móricz-nekrológjából idézzünk: Nagy írók emlékét leghelyesebben
olyként ápolja az ember, ha olvassa műveiket. Minden más nem egyéb, mint
mikor sanda örökösök füstölővel járnak a ravatal körül. Nem ajánlhatjuk
eléggé, hogy éppen ez években, mikor a magyarság történelmének egyik legválságosabb
időszakát éli, forduljunk a hatvan kötet felé, mely Móricz Zsigmond hagyatéka.
Ha meg akarjuk ismerni magunkat s a magyarság megmaradásának ez
első, legszigorúbb feltétele , ha meg akarunk tudni egyfajta döntő
és lényeges bizonyosságot önmagunkról, merüljünk el Móricz életművébe.
|
|