Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 10. sz.
 
 
 
 

 

KATONA TAMÁS

 

Családi emlékek Móriczról és
Szatmár vármegyéről

 

 


Raymond Radiguet, a francia kamasz-regényíró ezekkel a szavakkal indítja nagyszerű regényét, A test ördögét: „Szemrehányásokkal kell kezdenem.” Nekem alighanem szabadkozásokkal kell kezdenem előadásomat, bocsánatkéréssel, hogy egy magvas, megfellebbezhetetlen ítéletekkel, aprólékos elemzésekkel ékeskedő tanácskozáson gyermekkori emlékekkel hozakodom elő, bizonytalan emlékekkel, hiszen néha azt sem tudom, valóban én emlékszem-e, vagy annyiszor hallottam a felnőttektől a történeteket, hogy már magam is úgy érzem, igen, ezek az én emlékeim. Mégis belefogok a felsorolásukba, hiszen már 19. századi református pap őseim élete talákozott a Móricz Zsigmondéval, és ebből az ismeretségből még nekem is jutott egy kevés vagy hetven esztendővel ezelőtt.
      Móricz Zsigmond 1879-ben született a Szatmár vármegyei Tiszacsécsén, ha nem is abban a házban, amelyiken az emléktábla van. Az igazi szülőház ugyanis tágas volt, a Rákosi-korszak úgy ítélte, túl pompázatos egy szegényparaszt íróhoz. Kisebbet kerestek, azt nevezték ki szülőháznak. Az eredetit pedig vagy fél évszázaddal ezelőtt szépen hagyták lebontani. Móricz Bálint, az író apja nem volt ugyan szegényparaszt, hanem egy feltörekvő falusi vállalkozó, malma volt a Tiszán, övé volt az első cséplőgép a faluban, mégis az apa háza elég messze esett az anyának, a pap gyermekének a házától. Társadalmilag is. A Tisza árvizeitől sokszor meglátogatott kis Tiszacsécséről már Fényes Elek megírta, hogy „magyar falu Szatmár vármegyében 4 római katolikus, 358 református, 10 zsidó lakossal, református anyatemplommal. Határa ennek is nagyrészt sárga agyagos, a Tisza felé homokos; rétje kevés; erdeje nincs, de gyümölcsei hasznosok.” Ez a kis falu, ez a szép falu volt Móricz első éveinek színhelye, a boldogság szigete. Egyik utolsó írása, a Magyar Csillag második évfolyamában, 1942 nyarán megjelenő Ficfás Tiszaháton, ahol gyermek voltam erről a csodáról szól, hallatlan megjelenítő erővel, hiszen eredetileg rádióelőadás volt.
      „Az a zavartalan boldogságom egész életemben vidított, hogy olyan szép szülőföldem volt, amilyen csak a mesében lehet.
      Mindig szégyelltem magam a gyermekeim előtt, hogy én nem tudtam nekik ilyen tökéletes, szabályszerű és elbűvölő szülőföldet biztosítani. Ők itt születtek, itt nőttek fel Budapesten. Budapest a világ legszebb városa, nem is születtek ennek rossz táján, ligetes volt az ott a Ludovikánál, szemben velünk a botanikus kert. Közel a Népliget. És bármekkora kirándulást is tettünk, csak egyre szebb tájra lehetett őket elvinni, a Gellérthegyre, a Svábhegyre, a Dunára s Lányfaluba...
      De ehhez képest micsoda tündérsziget Csécse ott fenn a Tiszaháton, a szőke Tisza partján, a hatvankét házból álló kis falu, amely úgy körül van véve gyümölcsössel, szilvásokkal, hogy ha az ember szekérrel közeledik felé, semmit sem lát belőle távolról, csak a gyümölcserdőt és annak közepén a pompás fatornyot hegyiben egy kopjagombbal.
      Ez a falu igazán tiszta s valóságos gyermekkert.
      Azt nem tudom, a felnőttek mért maradnak ott akkor is, mikor már felnőnek – de a gyerekeknek paradicsom. Talán a szülők csakugyan a gyermekeik érdekében tanyáznak halálukig a hatszázholdas határú kicsi kis faluban...”
      Első nagy élménye négyéves korában a tiszai árvíz volt, de a veszélyességét fel sem fogta. Tökéletesen megértem – én a Szamos árvizét tapasztaltam meg négyéves koromban Olcsvaapátiban. A férfiak lázasan dolgoztak, az asszonyok pedig – a gazdag Kósák, a majdnem olyan gazdag Szásziak és a szegényebb Halásziak – a parányival magasabban fekvő templom előtt álltak és gyönyörűen énekelték a zsoltárokat. Nem hiába: a víz nem jutott el a templomig.
      Az iskolával azonban a csodának vége szakadt, Móricz Bálint gazdagságával együtt. Móricz az iskoláit Túristvándiban kezdte meg – nos, ott is van vízimalom, Kende Zsigáé, mindmáig csodálatos állapotban –, majd  Prügyön folytatta a szabolcsi Taktaközben, megint csak víz közelében. Móricz Bálint akkor már itt dolgozott, ácsként. Nem volt szakképzett ács, de amit épített, az akár máig is áll. Akkor még nem úgy tekintettek az emberek az épületekre, mint ma, az örökkévalóságnak dolgoztak, évről évre jó karban tartották a házaikat. Ma meg a legnagyobb épületeket is úgy kezelik, mint a kapcájukat, nem törődnek vele, lelakják, aztán eldobják, helyette méregdrágán bérelnek újat, mint ez a budai postapalotával éppen napjainkban megtörtént. De már az államvasutak is meghirdette a pesti székházát eladásra.
      A gimnáziumot az író Debrecenben kezdte meg 1891-ben. Ezekről az évekről csodálatos beszámolónk van, az önéletrajzi ihletésű Légy jó mindhalálig. Nyilas Misi még a nevét is az író családjából kapta, hiszen anyai felmenői közé tartozott Nyilass lelkipásztor úr. És ha azt olvassuk, hogy Misi megvett egy fehér pergamenkötésű könyvet, kiszedte belőle a nyomtatott oldalakat, üres lapokat köttetett bele, és ráírta: Nyilas M. 1892, találni fogunk a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében egy nemrég odakerült fehér pergamenkötésű könyvet, rajta: Móricz Zs. és az évszám. A Forr a bor és a Bál folytatja majd a diákévekre való visszatekintést, az Életem regénye pedig már nyíltan is önéletrajz lesz. Kár, hogy csak tízéves koráig jut el az író benne. A középiskola – 1894 és 1896 közt Sárospatak, 1897 és 1899 közt pedig a paraszti alapítású kisújszállási gimnázium – elvégzése után visszatért Debrecenbe, előbb teológiát, majd jogot hallgatott, később Budapesten jogot, majd bölcsészetet. Állást keresett, önmagát kereste, volt óraadó tanár Kisújszálláson, hivatalnok a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, a Központi Statisztikai Hivatalban – de csak az öccséből, Móricz Miklósból lett statisztikus. 1903-tól az Ujság segédszerkesztője, 1907-től pedig a Magyarország vármegyéi és városai (a Borovszky-féle monográfia-sorozat) segédszerkesztője. A hírlapban egyetlen cikke sem jelent meg, a monográfiákban annál több, részben a saját neve alatt, részben – megint csak a Nyilas név – Nyilas István álnév mögé rejtőzve. Ő írta a Szatmár vármegyei kötet népismereti részét, majd a Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyei és Esztergom vármegyei kötetek hasonló anyagát, de az esztergomi kötetben a természeti viszonyokat is ő fogalmazta meg (szidta is érte Lóczy Lajos, a nagy földrajztudós), sőt az ő tollából származik a kötet bevezetője – a református papivadék írta a Vaszary Kolos hercegprímás nevével jegyzett oldalakat. A szatmári néprajzoskodást szívvel csinálta, öt nagy utat tett meg népdalokat, népmeséket gyűjtve. A többit pénzért, és erre szüksége is volt, hiszen beleszeretett Holics Eugéniába, Jankába, és 1905-ben feleségül is vette. Két egymásnak teremtett, de egymás életét örökösen megkeserítő ember őszinte szerelme volt ez, és Móricz bepillanthatott egy kicsit a Felvidék kisvárosi életébe, hiszen Janka Nagyrőcéről, a szlovák nemzeti mozgalom egyik központjából származott, és a rozsnyói temetőben van első gyermeküknek, Bandikának a sírja. (A harmincas években Móriczot meghívták Rozsnyóra felolvasást tartani, és a honoráriumból száz cseh koronát egy ismerősének a kezébe adott csendesen, kérve, hogy a kisfiú sírját keressék meg és gondoskodjanak a fenntartásáról.)
      Térjünk azonban vissza egy pillanatra Szatmárhoz, az egyetlen szatmári községhez, amelyet Trianon Csehszlovákiának juttatott, most tehát Ukrajnához tartozik, a gazdag Nagypaládhoz. Ennek köszönhetem ugyanis, hogy egyáltalán megszülettek családi emlékeim. Nagypaládon volt református pap dédapám, Bencsik István, a nagybányai egyházmegye esperese. Nála volt legátus teológus korában Móricz Zsigmond. Évfolyamtársával, Fóris Lajossal – ugyanennek az egyházmegyének későbbi esperesével – együtt ment Nagypaládra. Az ugocsai, tiszabökényi születésű Fóris Lajos ekkor már javában udvarolt dédapám számtalan lánya közül az egyik legfiatalabbnak, Violának. Viola néném nem volt szép, ráadásul nagyon szigorú volt, a húga, Bencsik Erzsike azonban szemrevaló is, kedves is, szaporanyelvű is. Móricz tehát Erzsikének mondta a szépeket, hogy: a magas lelkészlak olyan a holdfényben, mint valami várkastély, és a lányok benne a várkisasszonyok. A várkisaszszonyok remekül főztek – erre mind vér szerinti anyjuk, mind mostohaanyjuk nagyon adott – és csodálatosan ügyes kezű kertészek voltak. Minden lánynak megvolt a maga külön kertrésze, és büszkén mondhatom, hogy Erzsikéé volt a legszebb. Erzsikéé, aki remekeket társalgott Zsigával, tetszett is neki a szórakoztató, sőt érdekes beszédű legátus, hálásnak kell tehát lennem Viola nénémnek, aki szokott szigorával intette Erzsikét, hogy bánjon tartózkodóbban „azzal a kis kancsi emberrel”. (Móricz is örökölt valamit a Pallagi családban szokásos kancsalságból.) Erzsike tehát egy kicsit tartózkodottabban kezdett bánni Móriczcal, és az én önző szempontomból jól is tette, hiszen így nem lett belőle Móricz Zsigmondné, hanem csak Halász Gyuláné, utóbb pedig az én nagyanyám. Holics Janka öngyilkossága után egyszer, már a Fővám téri szép nagy lakásban Móricz csipőre tett kézzel, kihúzva magát – nem sokkal volt magasabb 160 centiméternél – ugratni kezdte nagyanyámat: „Talán mégis jobban járt volna, Erzsikém, ha azt a kis kancsi embert választja Paládon.” Nagyanyám nem maradt adós a válasszal: „Így jártam jobban, Zsigám, mert én még élek.”
      Most azonban megint csak Pestre kell mennünk, az Üllői úti már ismert lakásba, a Fűvészkert és a Ludovika park szomszédságába, hiszen itt születtek a lányok, az okos Virág, a szorgalmas Gyöngyi és a kedves Lili. De még a lányok előtt megszületett a Móricz sorsában óriási fordulatot hozó nagyszerű novella, a Hét krajcár. Móricz 1936-ban szükségesnek tartotta, hogy felvétesse magát a kortársak lexikonába. A Ki  kicsoda hasábjain megírta, hogy a Hét krajcár megjelenése után „már csak a szépirodalommal foglalkozott”. Egy régi sérelmére is visszatért a róla szóló cikkben, hiszen azt közli, hogy „tagja a Petőfi- és a Kisfaludy-társaságnak” – pedig 1919 után mindkettőből kizárták. A lakáscím már megint változik: „Budapest, XI. Horthy Miklós út 50. Tel.: 1-865-72.”
      Az igazi cím azonban Móricz számára egyre inkább: Leányfalu. Rózsahegyi Kálmán, a Nemzeti Színház tagja csábította ki oda, de a megtekintett házak egyike sem tetszett az írónak. Valami mégis, annál inkább. Móricz Virág így ír erről a Magyar Csillag 1942. november 15-én megjelent számában, Édesapám című szép és mégis tényszerű írásában:
      „Édesapám harminc évvel ezelőtt kirándult egyszer Lányfaluba és ott beleszeretett egy csodálatos, terebélyes vén diófába. Két nap alatt megvette kertestől. Azóta Lányfalu volt életének kedves kerete. Az év nagy részét mindig kint töltöttük, az utolsó években állandóan kint lakott, kertészetet rendezett be, lovat, malacot, csirkéket tartott, és családjába fogadta  minden kertészét és munkását, aki kertjébe vágta az ásóját.
      Lányfalu csöndjében írta majdnem minden regényét, novelláját, színdarabját.  Kitárt ablakán a hajnali madárfütty belecsendült írógépe kattogásába. Büszke volt rá, hogy több mint harminc éve mindent írógépen írt. Nagy, erős gépe van, csak az bírta ki indulatát, ami átforrósította munka közben. A könnyű gépeket napok alatt szétverte.
      Fiatalon is korán kelt, de később már sokszor háromkor, és az öt óra soha nem találta ágyban. Mikor még alszik az egész világ, csönd van a házban, akkor szeretett legjobban a gépével beszélgetni. Mire mi felkeltünk, már túl volt az első munkán. Az unokái betörtek hozzá, és ő frissen, nevetve ugrott fel az asztal mellől, ölbeszedte őket, és úgy ment ki velük a verandára reggelizni, mint egy rakott almafa.
      Szerette, ha tele van a ház családdal, barátokkal. Régi nyarakon huszan is voltunk együtt, de abból legalább öt-hat gyerek. A maga és a testvérei gyerekei, aztán az unokái.”
      Ennek a vendégszeretetnek köszönhettem, hogy nagyanyámmal–nagyapámmal vagy anyámmal–apámmal jónéhányszor kint jártam Leányfalun. A kertben egy óriási lavorban valamelyik lányunoka üldögélt meztelenül – ne tessék aggódni, nagyon kicsik voltunk. Móricz imádott az emberekkel beszélgetni, hiszen tudjuk, néprajzi gyűjtő nehezen boldogul enélkül. Még gyerekekkel is hajlandó volt társalogni. Velem is. Én pedig nem féltem tőle, oroszlánfeje zömök, alacsony testen nyugodott, nem volt csupa láb, mint a legtöbb felnőtt. Ráadásul ugyanúgy beszélt, ahogy nagyanyám, ugyanazzal a szatmári–tiszaháti tájszólással. Olyan volt, mint egy családtag, mint egy jólismert rokon. Figyelmes volt, tudott és szeretett ajándékozni. Babits esztergomi házában a vendégek a falra írhatták fel a nevüket, az érdekesebb aláírások mindmáig olvashatók. Móricznál egy fehér vasajtón örökíthették meg magukat az ezzel megtisztelt látogatók. Én is kaptam egy vastag sárga ceruzát – máig is megvan –, hogy feliratkozzam. Középre akartam odakaparni a nevemet, de nagyapám csendben figyelmeztetett, hogy mindenki ezt a hibát követi el, ha az ajtó szélére írok, több helyem lesz, és több esélyem arra, hogy az aláírásom megmaradjon. Móricz egy kis zöld ceruzát is elővett. „Ezzel valami igazán szépet írtam. Neked adom.” (Talán a Pillangó volt ez az „igazán szép”, tudomásom szerint azt írta végig ceruzával.) Annyira örültem neki, hogy meg sem köszöntem. Anyám azonnal pofonokkal fenyegetett, de Móricz megállította. „Nem kell eröltetni a dolgot. A gyerekek nem szeretik megköszönni azt, aminek örülnek. Gondoljon csak a karácsonyra.” És utána már anyámmal beszélgetett. „Azt mondják, hogy Báthory Gáborban Adyt írtam meg, Bethlen Gáborban meg sajátmagamat. Hát ez nem egészen igaz. Az én heves ösztöneim is benne vannak Báthoryban.” Nem nagyon értettem, mit mond, de éppen ezért megmaradt a fejemben.
      Nagy öröm volt, amikor Veres Péter egyik írásában olyasmit olvashattam, ami megegyezett az én tapasztalataimmal. A Parasztok, paraszti írók és Móricz Zsigmond című eszmefuttatásban ez olvasható: „Még ismeretlen koromban, de amikor már ő tudott rólam – mert hisz mindenkit számontartott – bejött hozzám, amikor a Hortobágyra vezetett az útja. Úgy tudott bejönni, hogy abban sem írói fölény, sem újságírói tolakodás nem volt, és amikor elment, úgy tudott otthagyni a gyerekeim számára egy doboz cukorkát, hogy csak jó sokára vettük észre. Impresszionista lélek volt, de olyan finoman elrejtőzött benne a kiváncsi író, hogy sohase éreztük, hogy a számára mi írói objektumok vagyunk. Ismerte a fajtánkat, tudta, hogy a gyerekeinkből milyen nehéz kikényszeríteni a köszönöm szépen-t, s bölcsen megkímélte ettől az én gyerekeimet is.”
      A csodálatos Leányfalut Móricz imádta, alig várta, hogy tavasszal kiköltözhessék oda. Janka viszont alig várta, hogy visszamehessen Pestre. Ha pedig Móricz távol volt tőle, eszeveszett féltékenység gyötörte. (Korántsem mindig alaptalanul.) A második feleség, Simonyi Mária színésznő – a házasság 1926-tól 1937-ig tartott, elválni azonban utána sem váltak el  –  eleve nem volt vidék- és háztartásimádó asszony. Móricz a házasság bomlásakor, 1937-ben írta meg kettejük történetét a Míg új a szerelem című regényben. 1936-ban megkezdődött, vagy legalábbis komolyra fordult Móricz utolsó kapcsolata: Littkey Erzsébet, Csibe, akiből később Móricz Erzsike lett. Az árvalánnyal Móricz természetesen rengeteget beszélgetett, és a szívfacsaró történetmorzsákból 1939-re megszületett a Csibe című kötet, 1941-re pedig az Árvácska című remekmű. A kültelki ágyrajáró proletárlányt Móricz megszerette, taníttatta, örökbefogadta, ő vezette a leányfalusi háztartást, sőt utóbb Móricz rábízta folyóiratának, az 1939 karácsonyán átvett Kelet Népének szerkesztőségi titkári feladatait is. Csibének utóbb könyvesboltja lett – 1971-ben antikváriumi dolgozóként halt meg.
      Sokan megemlékeztek Móricz olthatatlan kíváncsiságáról, csodálatos, a bizalmatlan és zárkózott szegényeket is megszólalásra bíró beszélgetni tudásáról. Legalaposabban Schöpflin Aladár a Magyar Csillag Móricz-emlékszámában:
      „Aligha van, aki a magyar világot annyira személyesen ismerte, mint ő. Harminc év óta állandóan utazgatott az országban – olyan vagyok, mint egy utazó ügynök, mondta ő maga. A vasúti bérletjegyet, amely mindig a zsebében volt, alaposan kihasználta, akármikor eszébe jutott, csak kapott a vonatra, és utazott, sokszor egészen ötletszerűen, valahova vidékre. Legjobban szeretett harmadik osztályon utazni, ott szóba állhatott kubikosokkal, mindenféle munkásokkal, parasztokkal, kofaasszonyokkal, hallgatta beszélgetésüket, amelyek rendszerint bajaik körül forogtak, szóba állt velük, kikérdezte őket életükről, érdeklődött apró dolgaik iránt. Tudott az egyszerű emberek nyelvén beszélni, bizalmukat megnyerni. Szerette a szegény embereket, s azt ezek érezték, kitárták magukat előtte. Már ismerték mindenfelé, bizalmasan beszéltek vele. Neki ez kellett – ha néha rám jön, parasztot kell látnom – mondta, ha kérdezték, mért utazik annyit. Állandóan a fülében volt az egyszerű emberek beszéde, az ilyen úti beszélgetésekből jobban ismerte a vidéki nép életét, mintha állandóan tanulmányozta volna néprajzi kutatók módjára.”
      Utolsó éveiben rengeteget dolgozott. Megírta a tervezett Rózsa Sándor-trilógia első két kötetét: Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét. Készült a trilógia befejezésére és az Erdély folytatására, az 1940-ben visszakerült észak-erdélyi és székelyföldi utazások élményanyagára támaszkodva pedig egy nagy útirajz megírására. A leányfalusi dolgozószoba tele volt könyvespolcokkal, majdnem csupa történelmi és irodalomtörténeti művel, a történelmi regények forrásaival. Móricz továbbra is ott állt a Nyugat utóda, a Magyar Csillag mellett, Zilahy Lajos Híd című folyóiratának főmunkatársa volt, a Kelet Népe pedig büszkén hirdette, hogy Móricz Zsigmond folyóirata. A mozgalmárok rossz néven vették tőle, hogy ennek a lapnak a beköszöntőjében meghirdette programját: „Hagyd a politikát! Építkezz!” Úgy érezte, az ország megérett, de nem készült fel a szociális változásra. Nem várt igazi jót a kormánypárttól, nem sokkal többet a belőle kivált Imrédy-féle párttól (Virág lánya és annak férje, Kolos – akkor még Koch – Richárd, egy kitűnő mérnök, később kommunista miniszterhelyettes ekkoriban még ennek a pártnak volt lelkes híve), semmit a nyilasok demagógiájától, a hagyományos ellenzéki pártokat pedig erőtlennek tartotta. Gyakorlati kérdésekkel foglalkozott. „Emberfölötti erő, tettvágy és ezermesteri érdeklődés élt benne minden élet és realitás iránt, legyen az népfőiskola, újfajta gyümölcsaszaló eljárás országos propagálása, telepítési szakkérdés vagy muskátli-tömegtermelés. Rengeteg jó ügynek volt igazi minisztere” – írta róla Szabó Lőrinc. „Betegen, elhasználtan járta az országot, hogy valamit lendíthessen. Amikor az árvíz hajléktalanná tette az alföldi magyarság jó részét, utazó ügynöke lett a Sándor-féle szénporos téglának. Az irodalmárok megmosolyogták, bogarasságnak vélték. Mi magunk is fanyalogva, kételkedve követtük. Ma szerte az országban épülnek a házak ebből a téglából, s a házamtól pár száz lépésre ott áll egy hatalmas gazdasági iskola: az udvaron levő gödörből épült, ott égették helyben a téglát” – így Veres Péter. 1940-ben első kiadásban, 1942-ben jóval megbővítve kiadta a Magvető című antológiát a régi és a kortársi magyar irodalomból, hogy – mint tréfásan mondotta – „legyen egy gyűjtemény, mely a magyar irodalom minden betiltott írását tartalmazza”. A második kiadás ajánlásában ezt írta: „Ennek a könyvnek minden darabja kell hogy gyönyörködtessen, tanítson és nemzeti öntudatot építsen.” Ott ült sátrában a könyvnapon, majd a Nemzetközi Vásáron, sőt – napimádó lévén – sokszor a sátor mellett, a forró napon. Dedikálni nem szeretett, így hát csak a nevét írta be a megvett, csakis a megvett könyvekbe. (Öröm számomra, hogy nekem két hosszabban dedikált Móricz-könyvem van. Nagyapámnak, aki 1934-ben elindította az Édes anyanyelvünk sorozatát a rádióban, azt írta be a Légy jó mindhalálig címoldalára: „Halász Gyula kedves barátom azok közül való, akik ezt a címet mint jelszót viselik pajzsukon. 1930.máj. 7. Móricz Zsigmond.” A Barbárok pedig akkor jelent meg 1932-ben, amikor én megszülettem. A dedikációban nem csak apámat és anyámat köszöntötte, hanem engem is: „Tamás Tibort, mint kis barbárkát. 1932. febr. 2. Móricz Zsigmond.”)
      1942 nyarán már nagyon fáradt volt. Egyedül is érezte magát, hogy megint csak Szabó Lőrincet idézzük: „Legtöbb kortársát, fegyverbarátját már elvesztette, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Mikes Lajost, másokat. – Téged még csak ismerlek, szinte gyermekkorodban közénk kerültél, de mi közöm, mi személyes közöm van már nekem a fiatalokhoz? – panaszolta nekem százszor is, és akkor is, ott, a vonaton. – Az én nemzedékem nagyrészt elhalt, és arra figyelmeztet, hogy egyedül maradtam...!” 1942 szeptemberének legelején agyvérzés érte, és 4-én, éppen Budapest első bombázásának óráiban meghalt.
      Kár, hogy idegen nyelvre elég keveset fordították. Nem is lehetett könnyű tájszavakban, magyar ízekben bővelkedő stílusát idegen nyelven újrakölteni. Amikor nagynéném, aki Angliába ment férjhez, már a második világháború kitörése körüli időben arra gondolt, hogy valamelyik Móricz-regényt lefordítja, Zsiga bácsi azt írta neki: „Arra kérem, hogy drága édesanyjának azon a gyönyörű szatmári nyelvén szólaljon meg.” Hogy még egy Szabó Lőrinc-idézetet meghallgassunk, ezúttal éppen erről a kérdésről: „A külföld mindenütt az emberiség egyik nagy klasszikus íróját kaphatja benne a Hamsunok vagy Gorkijok fajtájából, egy apostolkodás-nélküli Tolsztojt. S vele élő és igaz képet a magyar glóbuszról. Újabban divat azt hinni, hogy csak a népi-nemzeti érdekelheti a külföldet. Ez tévedés. Ami túlságosan különleges, az idegenben csak folklorista, csak romantikus érdekesség; a túlságos eredetiség elválaszt és különtart. A nemzetinek és az általános emberinek szerencsés egyensúlya kell hozzá, hogy irodalmi mű más országban is megértésre találhasson. Móricz Zsigmond eléggé magyar és eléggé emberi-európai ahhoz, hogy sehol se legyen egzotikum, ahol szeretik a nagy művészetet és a mély emberi gyónásokat.”
      Hatalmas életmű maradt utána. Rengeteg mindent nem is ismerünk, nem is ismerhetünk belőle. Naplójának csak töredékei kerültek közgyűjteménybe. Kéziratai, feljegyzései jobbára magángyűjtőkhöz kerültek. A Rákosi-korszak, akárcsak Adyt vagy József Attilát, a maga képére igyekezett torzítani, a maga hasznára igyekezett kihasználni őt is. Még a tiszacsécsei szülőház szomorú esete is ezt igazolja. Móricz Virágéknak nem volt elég ereje hozzá, hogy eredményesen felléphessenek mindez ellen. Át kellett állniuk az állampárt oldalára. Meg is tették. „El fognak majd jönni – írta a hagyatékról Schöpflin –, akik ezt a gazdagságot számba veszik, leltárba foglalják, értékét megbecsülik és köztulajdonná teszik. Akkor fogja a nemzet megtudni, mekkora érték veszett el életéből, és milyen kevéssé tudták a kortársak megbecsülni.” Van tehát még mindig mit keresni és találni ebben a képtelenül gazdag hagyatékban. Hadd legyen minden sora, a látszólag legérdektelenebb is köztulajdonban.
      A kötelező olvasmányokat az iskolások nem szokták szeretni – még azokban a korokban sem, amikor még olvastak, sokat olvastak az emberek. Móriczból kötelező olvasmány lett. Mégis mind mostanig maradtak és akadtak hívei. És ha az írás elején már emlegettük nagytiszteletű Fóris Lajos esperes urat, Móricz évfolyamtársát, említsük meg azt is, hogy hodászi pap korában egy hosszúra nyúlt, nagyon szegény és nagyon okos hodászi parasztfiúnak, Czine Mihálynak ő adta az első Móricz-köteteket a kezébe, ő mesélt róla, az emberről is, nem csak az íróról. Czine Mihály életműve bizonyítja, hogy nem hiába.
      Márai Sándor megírta egyszer, hogy őt az Úri muri elolvasása késztette hazatérésre az imádott Párizsból, 1928-ban. Úgy illik tehát, hogy befejezésül az ő Móricz-nekrológjából idézzünk: „Nagy írók emlékét leghelyesebben olyként ápolja az ember, ha olvassa műveiket. Minden más nem egyéb, mint mikor sanda örökösök füstölővel járnak a ravatal körül. Nem ajánlhatjuk eléggé, hogy éppen ez években, mikor a magyarság történelmének egyik legválságosabb időszakát éli, forduljunk a hatvan kötet felé, mely Móricz Zsigmond hagyatéka. Ha meg akarjuk ismerni magunkat – s a magyarság megmaradásának ez első, legszigorúbb feltétele –, ha meg akarunk tudni egyfajta döntő és lényeges bizonyosságot önmagunkról, merüljünk el Móricz életművébe.”