Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 9. sz.
 
 
 
 

 

KIRILLA TERÉZ

 

Jégvirágok 


Éjjel. Hóhullás.
Pőrén lépek a lépcsőn,
szétzilált létrán,
a mennyből szórt lebegő
pernye árnyán. Tűnődöm.

Kereszteződnek
a mélyben titkaink. Vad
szerpentinen jön,
hunyt vulkánból a halál.
Elmetszi bűvös indánk.

Köd – acéltornyok
hálójába szőtt palást –,
te csendbojtjaid
nyakamba tűzted. Lüktet
a bronzsárga tulipán.

Rózsaszín csempék
tört fénysugarain egy
fekete madár
remeg. Búzadarám nincs,
fehér titkokba hajtom.

Tekinteted nem
perzseli pupillámat
már. Ködpáholyunk
a kút mélyére, szegfű-
kardunk csatornába hullt. 

Hangodban ringott
az ég fekete vére.
Zuhatagával
öntöztél. Homlokomon
ragyog a kín. Szertartás.

Gipszszeráfunk az
űrt szomjúhozza, s talán
a sziklapikkely
alatt vergődő Bárány
titkos röptének ízét.

Vérnarancs héját
tépegetem felhevült
ajkammal. Párás
sikolyunk tükrök fölött
száll. Ritmusba göngyölöm.

Mi igézett meg?!
Szüretkor a sötétlő
szőlő. A hattyú
bánata, mikor fehér
hortenziákon lépdelt...

Havas koporsó:
a halál uszálya, vagy
fénymedrű kehely?
S én? Habselyem egy kristály-
pelyhen, vagy pezsgő jégbor?

Létem hullatom.
Haldokló gránátalma,
dús magvaival
színültig a kobaltkék
porcelántál. Áldozom.