Jégvirágok
Éjjel.
Hóhullás.
Pőrén lépek a lépcsőn,
szétzilált létrán,
a mennyből szórt lebegő
pernye árnyán. Tűnődöm.
Kereszteződnek
a mélyben titkaink. Vad
szerpentinen jön,
hunyt vulkánból a halál.
Elmetszi bűvös indánk.
Köd acéltornyok
hálójába szőtt palást ,
te csendbojtjaid
nyakamba tűzted. Lüktet
a bronzsárga tulipán.
Rózsaszín csempék
tört fénysugarain egy
fekete madár
remeg. Búzadarám nincs,
fehér titkokba hajtom.
Tekinteted nem
perzseli pupillámat
már. Ködpáholyunk
a kút mélyére, szegfű-
kardunk csatornába hullt.
Hangodban
ringott
az ég fekete vére.
Zuhatagával
öntöztél. Homlokomon
ragyog a kín. Szertartás.
Gipszszeráfunk az
űrt szomjúhozza, s talán
a sziklapikkely
alatt vergődő Bárány
titkos röptének ízét.
Vérnarancs héját
tépegetem felhevült
ajkammal. Párás
sikolyunk tükrök fölött
száll. Ritmusba göngyölöm.
Mi igézett meg?!
Szüretkor a sötétlő
szőlő. A hattyú
bánata, mikor fehér
hortenziákon lépdelt...
Havas koporsó:
a halál uszálya, vagy
fénymedrű kehely?
S én? Habselyem egy kristály-
pelyhen, vagy pezsgő jégbor?
Létem hullatom.
Haldokló gránátalma,
dús magvaival
színültig a kobaltkék
porcelántál. Áldozom.