KELEMEN LAJOS 

Most és öröktől fogva 

Lator László: Az egyetlen lehetőség 



Hova el nem ér a költészet! Az egyetlen lehetőség például mintha a skandináv mitológiára mutatna, abba a csodálatos univerzumba, ahol az ember ősszülői: fák. Ask (vagy más írásmód szerint: Askr) és Embla ugyanis, az északiak Ádám-Éva párja, kiket az istenek élettel és szellemmel töltöttek be, óskandináv jelentésben: kőrisfa és égerfa. (Ne akadjunk most fenn azon, hogy Emblát néhol szilfának is fordítják.) Mindenesetre az ősnő névtestvére, ez az égerfa Lator Lászlónál többször is előkerül. Az Ingovány szerint „Akadozva ér el / a nap  nagy párák mosdatta éger- / fák enyves zöldben vöröslő szívéig.” Meglehet, e helyt még csak az enyves tenyészet, a viaszállományú klorofill, a víz verítéke, egyáltalán: a láp, a zsombék látványából fakadó hangulat utal a létezni-akarásra. A Holtágnak viszont, ahol „halványvörös sebekkel” jelennek meg az égerfák, egyértelmű a felütése: „Itt mindennek egyforma súlya van: / a teremtés forró páráival / egymásba habzó zsarnok elemek / kohóiban megsűrűsült anyag.” 
      Hogy Lator Lászlót a skandináv analógiába beleugratni egy kicsit olyan, akár a hószobrászat unszolása a trópusokon? De erőltetés-e csakugyan? Amennyiben az égermotívum netán akaratlanul, alkalmilag üt is vissza az északi hitregére, az biztos, hogy a párhuzam, ha vékony, nem Ask távolmaradása miatt sávolódik vékonynak. Mert Ask nem mulaszt, lényege nagyon is benne van ebben a lírában; mivel Ask, a kőrisfa-férfi lényege maga a költő, aki az írás ünnepélyes pillanataira készülve, az alkotás magasztos aktusában éppen hogy a legmélyebb természetét éli. És igenis: Lator László legalább felerészt északi ember. („Északon gyökösebb a szó, / Mélyebbről jön és nemesebben.” – mondja Ady.) Az a habitus jellemzi Az egyetlen lehetőség költőjét, akiben ha lobban valami lidércszerű, jár valami lángalak, bolygó tűz, a fölül ugyanakkor sosem hiányzik a fegyelemtudás, a mérnöki kontroll. És mégis (vagy épp ezért): a Lator-versben párját ritkító természetességgel hangzik össze ráció és érzelem. 
      De mi is ez az összehangzás igazából, mi működteti valójában? Nem egy rejtett (a bölcs intellektus mögé rejtett), s a férfiélet szakaiba minduntalan visszaszálló fiatalosság, amely minél több formát és minél több tartalmat igyekszik fölszívni? – Az az ifjúság, amelyet nem az életidő, hanem a teremtőkedv tart kondícióban. Lator ezzel az ifjúi frissességgel visszhangzik a természet örök életvágyára. S ez a hosszan őrzött, posszideál-ifjúság magyarázza, hogy csaknem valamennyi versében megszenteli és csaknem valamennyi versében azonképpen profanizálja is magát – soha nem durván, otrombán, csak világian. Sőt: mind kozmikus izzása, mind tárgyra irányuló érzékisége szereti szép szóra venni magát. A természet, a létezés mindenegyes darabkája, jelensége és gesztusa anyag és szín lesz számára. Vagy pontosabban a mű számára. (Küzd is rendesen, egy pályán át, a nyersanyag- és témaszerűség életszerűségre váltásáért.) 
      Mennyire jellemző, hogy A kert címmel háromszor is nekifut, hogy példának okáért a pásztortáska, a perjefű, a lúdhúr képében megverselje az újjászületés, az életőrzés birtokát. S aztán mennyire jellemző az egyetlen átfogható térről, Az udvarról szóló vers zárótétele: „árad, mozog reggeltől estelig, / s legbensőbb rétegéig megtelik / a mindenség nyers áramaival, / barlangjaiban hangtalan vihar, / szakadatlan sokszorozza a lét / tajtékos-örvényes tenyészetét, / hogy éjjel meleg szemhéjad alatt / szilánkjai még tovább izzanak, / hogy álmaid legbelső kapujáig / valami égi derengés sugárzik.” 
      A kortárs világköltészetből talán az ír Heaneyre gondolhatunk, amikor szomszéd szemléletét keressük a talaj, a táj, a tárgyvilág kisrealizmusának; ezeknek a gonddal rajzolt, földies miniatúráknak, amelyek Lator Lászlónál valóban csupán kezdőbetűként szolgálnak az építkezéshez. De míg Heaney az észlíra dísztelenebb eleganciájával és ironikus atmoszférájával hat, szimbólumait nem egyszer identitásfogalmak tisztázására használja, addig Lator a java verseit mint folytatólagos teremtéspróbát futtatja le; látjuk a vers szilárd vázát, sokszor egész apródad részletekig, ám a váz körül mindegyre felgomolyog valami pára, félhomály, fölnagyítódik valami sejtetés, valami emelkedett csodajelleg, s valami izzás, valami biológiai szívósság, a keletkezés jele. Az ő valósága nőni, kiterjedni akar, s az utolsó porcikájáig jelentőségteljességre tör. Egyik-másik Lator-mű olvastán az ember úgy érzi, e versekben, a névelőket leszámítva, nincs alkatrész, amely ne a monumentalitásért lenne. A költő egy árva primer látványt sem hagy azonmód önmagában, Az egyetlen lehetőség szerzőjénél minden élmény az újjászületés, a teremtés, vagy a születéssel össze nem keverendő mássá-levés drámájára hegyeződik. Mert ez a líra a magasröptű és előkelő stíl, a hozzáadott művésziség, az ars burkában mégiscsak dráma: az áldás és a verés ütközik meg benne; a teremtőképességgel megáldott és a kétségekkel megvert személyiség. Úgy van: Lator László műhelyének nem csekély tőkéje a makulátlan kifejezőkészség, mindazonáltal az igazi hozamot verseinek drámaisága biztosítja. 
      Észrevesszük-e, hogy legintimebb szituációban sem képes a teljes elernyedésre. Fűti, sőt olykor-máskor, tagadva az északias temperamentumot, majdhogynem túlfűti az érzelem, szerelmes-erotikus verseinek valósággal ünnepies fontosságot tud adni, de nem akar, nem bír kicsit sem hanyag, elengedett lenni, szinte képtelen a játékra. Ahol egy kissé könnyedebb évődést vélünk, az csupán előjáték. Pedig egyébként  micsoda ösztön vibrál például az Éretlen szerelem érzékies soraiban: „Mattbarna válla-karja mellett / csontfehér volt tán körteforma melle, / hozzám nyomta, s hátán a hosszú vápa / ujjaim hegyét elvezette / fara két dombja szurdokába.” A versben már-már zenél, zeng a vágy: „Alulról felfelé szemérem- / ajkát bejárja újra s újra / a lángoló kéz három ujja, / hogy a középső aztán benyomulva, / tajtékos lágy redői, engedékeny / párnái domborzatát megtanulja.” S mindez a buja nekimerészkedés, idillium, szerelmes mozgalom azért a mítoszi magaslatért, amelyen a vers zárósora csattan, hogy tudniillik ez az egész „mégiscsak: isteni óra!” 
      Akibe egyszer beivódott a Biblia teremtésképe, az a szent könyv lélekemelő, fenséges költészetének a közepén mindig a Teremtőt fogja látni. S lám itt egy versösszeg, Az egyetlen lehetőség, amelyben annyi az erőfeszítés világok világra jövéséért, annyi a bibliás áhítat, a mítoszi nyugtalanság, annyi a konstrukció alá szorított izgalom, a teremtő komolyság, de úgy, hogy eközben alig-alig esik szó Istenről. Igaz, a Nem a halál szerint épp „egy isten konok kényszerére” ég föltámadásra „a föld homályos tisztítótűzében” mindaz, ami „ingatagul szervezett rend”, romló anyag. Nincs kimerítve a teremtés, nem erről van szó, hanem inkább tán arról, hogy Lator László fölfogásában Isten már kiosztott erőt, tehetséget, örömet, meghasonlást, már beléoltotta a teremtménybe az erkölcsöt, megtanította az igenre és nemre; úgyhogy az elhívás most az egyedi embert ragadja meg; sőt: mintha magát a költőt engedné a pályára azzal: hadd lássam, ember, mit tudsz realizálni belőlem, most és öröktől fogva. És a teremtmény? „fellobban, elhomályosul, / önnön homályán süt keresztül, / próbálja körvonalait, / díszeket rak a gyönge vázra, / hogy felelhessen valamit / erre a képtelen hívásra.” (Hogy felelhessen valamit
      Az egyetlen lehetőség nem kis idő, jó hatvan év termése; kint a világban nagy, ijesztő sötétségek és (többnyire) csalóka világosulások kora – nem kicsiny dolog: se megélni, se megírni. Az ilyesfajta válogatáskönyveknél, mondják, érdemes és izgalmas úgy kezdeni az olvasást, hogy az ember a kötet elejébe s végébe is belekap, és nemcsak a betűk, szavak keltette légkör miatt, hanem bizonyos érés, növés, tisztulás argumentumaira is kíváncsian. 
      Ám dehogyis gondoljuk, hogy az ember semmi egyéb, mint idő. Aki fönt, kellő magasban kezdi, annak nem kell mást tennie, mint kitartani. Olvassuk tehát Lator Lászlót ezerkilenszáznegyvenhétből: „Zuhogó hét sugárba nő / a fényes szárnyú telt idő, / hét oszlopa közt zúg a mély, / part nélküli, hatalmas éj.”  Aztán lássuk őt kétezerhétből: „Légy irgalommal hozzám, már időtlen, / ha így, ha úgy, igazítsd egyenesre / ezt a gubancos útvesztőt előttem!” Mi ez, ha nem a kezdet egyenes folytatása? Azaz: a végtelen sugarán csüngő időtlen költészet. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007