Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 6. sz.
 
 
 
 

BENEDEK SZABOLCS 

Haláldekameron 


Egy kis kastély állt a domboldalon, meglehetősen eldugott helyen: lentről, a völgyből nem lehetett belőle semmit látni, és az országúttól is igen távol esett. Leginkább csak az jutott el ide, aki ismerte a hozzá vezető, az erdő sötétjében egyáltalán nem veszélytelen ösvényt, avagy valahol, valamiképpen letért a szelíd toszkánai dombok között kanyargó útról, és hosszas bolyongást követően véletlenül eljutott arra a tisztásra, amelyen a kastély állt. 
     Szép volt a kastély – és egészen új. Nem telt el néhány évtized sem azóta, hogy a néhai Galeotto herceg, a mostani Galeotto herceg nagyapja egy akkor talán hirtelennek és némiképp szeszélyesnek tűnő ötlet nyomán fölépítette. A herceg vadászat közben bukkant rá a tisztásra, és rögtön észrevette annak páratlan szépségét, azt, hogy szinte teljesen szabályos négyzetalakot hasít ki az erdő fáiból, és bármennyire is lejt a domb, azon a részen majdhogynem sík a talaj. Mondani se kell: Galeotto herceg azonnal beleszeretett ebbe a helybe. Nem sokkal később kőműveseket hozatott – mégpedig messzi földről, hogy azok a munka befejezése és távoztuk után ne árulhassák el a környékbélieknek, hogy merre és min dolgoztak –, akik a legnagyobb titoktartást fogadva, sebes munkával, alig egy évtized alatt fölhúzták az épületet. Kiváló munkát végeztek. A kastély éppen a tisztás közepére került, s négyzet formájával pontosan követte annak alakját. A belső, szökőkúttal és cserjékkel ékesített udvart oszlopos csarnokok és tágas termek vették körül, a falakon hatalmas, élénk színű festmények lógtak, az udvar szélére ásott kút folyton friss vizet adott, és a személyzet (amelynek tagjait a Galeotto család legbizalmasabb és legmegbízhatóbb szolgái közül válogatták ki) gondoskodott arról, hogy a virágoskert szép és ápolt legyen, és a pincében mindig legyen elegendő bor. 
     Onnantól fogva az lett a Galeotto család titkos rezidenciája. Egy kis darab mennyország a földi siralomvölgyben. Amikor megsokasodtak a bajok: a hosszú tél miatt nem volt elegendő élelem, az emberek egymásra acsarkodtak, és Firenzében lázadoztak a ciompók, Galeotto herceg és vendégei eme kastélyban, a kora tavasztól fogva vadvirágoktól borított tisztáson méltán érezték úgy, hogy nekik mindehhez semmi, de semmi közük nincsen. Ami a külvilágban történik, az valami olyan távoli és idegen dolog, hogy még a zaja sem jut el a domboldalra, a fák közé. 
     Ide, erre a mesebeli helyre küldte el a lányait Alessandro úr, a firenzei Antognioni kereskedőház feje a pokollá változott városból, alig pár nappal azután, hogy egy vacsorai szóváltást követően a fia, Fernando fölállt az asztal mellől, kiment a házból, és többé nem látták. Akkor, azon estén, noha ennek szokás szerint nem adta érzékelhető nyomát, Alessandro Antognioniban fortyogott a düh makacs és önfejű gyereke iránt. Ám a harag rövid idő alatt elpárolgott, és ismervén kettejük meglehetősen viharos kapcsolatát, maga Alessandro úr is meglepődött azon, hogy fölülkerekedett benne az atyai szív. Másnap lelkiismeret-furdalással ébredt amiatt, hogy este nem állította meg Fernandót, és hagyta távozni. Az volt az első gondolata, hogy kerestetni fogja, azután eszébe jutott, hogy jószerivel nincs hogyan és kivel, hiszen a máskor oly zsúfolt és népes utcákon nem látni embereket, akiket föl lehetne fogadni ilyesmire, azt pedig a többiek védelmében nem tehette meg, hogy a saját háza népéből bízzon meg valakit, mivel ezzel azt kockáztatta volna, hogy behurcolják a kórt. Aminek persze – gondolta keserűen Alessandro úr – így is megvan az esélye, na de ha azt lehet talán csökkenteni valamelyest, akkor legalább próbáljuk meg a bajt távol tartani. Így aztán nem maradt más, mint hogy remélte és imádkozott azért, hogy Fernando már nincs a városban, és nem csatlakozott a munkásokhoz sem, akiknek köreiben a döghalál igen bőséggel szedte áldozatait. 
     A lányok roppant nehezen viselték a bezártságot. Nem csoda, hiszen nyüzsgéshez és emberekhez voltak szokva. Most azonban csupán a szemközti palotában élő Rosalia Beritola jelentette számukra az egyetlen társaságot, ám ő is csak rövid ideig, mivel az egyik naptól fogva, hiába tekintgettek kifelé (persze, kellő óvatossággal, ahogy apjuk kérte, hiszen a mérgező gőzök az elővigyázatlanul nyitva hagyott ablakokon keresztül is bejöhettek), Rosalia nem bukkant föl többet a szemben lévő épületben, hogy kézzel-lábbal, jelekkel mutogatva eltársalogjanak. Alessandro úr sejtette, hogy odaát baj lehet, ám erről nem akart a lányaival beszélni – azok föltehetően e nélkül is tudták. Akkor már naphosszat járták Firenze utcáit a lehorgasztott fejű, arcukat is bő köpenyükbe rejtő becchinók, jószerivel az ő saroglyáik nyikorgása volt az egyetlen zaj, amit kívülről lehetett hallani. Amikor megszólalt ez a fájóan síró hang, az Antognioni kisasszonyok minél messzebb menekültek az ablakoktól, hogy még véletlenül se lássák meg a kordéra dobált hullákat. 
     Aztán egy keddi nap délelőttjén a lányok elmentek a Santa Maria Novella székesegyházba imádkozni. Nagyon csodálkoztak, hogy ez megtörténhetett, hiszen azon a bizonyos estén, amikor fivérük ismeretlen helyre távozott, az apjuk szigorúan megtiltotta, hogy átlépjék a ház küszöbét. Nem is kérték őt többé erre, azonban Alessandro úr ezen a kedd reggelen azzal a gondolattal ébredt, hogy talán mindnyájuk nyomorúságát enyhítené, és a ház nyomasztó légkörét is csökkentené valamelyest, amennyiben elmennének a templomba imádkozni. Persze, kellő elővigyázatossággal, nagyon ügyelve arra, hogy útközben senkivel ne találkozzanak, ne nyúljanak semmihez, és a templomban is olyan helyre üljenek, ahol a közelben nincs emberfia  – noha abban, hogy rajtuk kívül bárki is lenne majd az épületben, Alessandro úr erősen kételkedett, bár ennek a véleményének megint csak nem adott hangot. Úgy vélte hát, jó volna kicsit kimozdulni, bármennyire is veszélyes lehet, néha azonban a változás megér annyit, hogy elviseljük a vele járó kockázatot, végtére is nem laknak a Santa Maria Novella székesegyháztól messzire, annyi idő alatt nem fogja őket föltétlenül megtalálni a baj. Alessandro úr továbbá azt is remélte, hogy az ima hatásosabb lehet a megszentelt falak között, és ki tudja, még akár a fiáról is megtudhat valamit, annak ellenére, hogy változatlanul erősen bízott benne, hogy Fernando már nincs a városfalakon belül. 
     Filomena és Elisa legalább annyira megörültek, amennyire meglepődtek apjuk bejelentésén. A csöndes ház egyszeriben élettel telt meg. A lányok csacsogva-kacarászva szedelőzködni kezdtek, és olyannyira hosszú ideig öltözködtek, hogy Alessandro úr végül beüzent értük, hogy jöjjenek már, mert lekésik a délelőtti misét. Persze, ő maga se tudta, hogy lesz-e egyáltalán mise, az utóbbi napokban meglehetősen rendszertelenül harangoztak a székesegyház tornyában, és amikor meg is kondult az a harang, akkor is gyászosan, sírva szólt, nem pedig a szokott méltóságával, amellyel közös imára hívta a híveket. 
     Az utca közepén lépdeltek, ahogyan mindig is, hogy az utca mindkét, veszélyeket rejtő oldalától kellő távolságra legyenek: elöl az apjuk, mögötte a hölgyek, végül egy fegyveres szolga zárta a menetet. Ezúttal azonban nem a kapualjból érkező rablótámadástól kellett óvakodniuk, hanem attól, hogy ne lélegezzék be a környező házakból kiáramló gőzöket. A lányok jó kedve egyszeriben elpárolgott: némán, megszeppenten lépdeltek a kihalt utcán, különösen pedig az tett rájuk mély benyomást, hogy a dómon nem dolgozott senki. Pedig más napokon nyüzsögtek körülötte a kőművesek, a tér körüli épületek visszhangoztak a kalapácsütésektől, az állványokon pedig fürge lábú, izmos testű, barna bőrű, nyurga ifjak szaladgáltak, szerszámokat vagy építőanyagokat egyensúlyozva a hátukon. 
     Messziről úgy tűnt, hogy zárva van a Santa Maria Novella templom ajtaja, és a bejárat környékén sem volt ember, amikor azonban közelebb értek, kiderült, hogy a kilincset le lehet nyomni, nincs elfordítva a zár nyelve. Alessandro Antognioni belépett. A kora nyári meleg után arcát megcsapta a benti hideg levegő, s beletelt egy kis időbe, mire megszokta a gyertyák és mécsesek alig enyhítette sötétet. Miután úgy tapasztalta, hogy nincs bent senki, beinvitálta a többieket is. A lányok az anyjukkal azonnal az oltárhoz siettek imádkozni. A rend kedvéért Alessandro úr is elmormolt egy rövid imát, majd megállt mögöttük, és jobb kezét a balján lévő tőr markolatán nyugtatva figyelte, nem bújik-e meg mégis az oszlopok között valaki. 
     Márpedig megbújt, ám Alessandro úr aggodalma szerencsére vele kapcsolatban alaptalannak bizonyult. Igaz, először megijedt, amikor megpillantotta a templom másik oldaláról feléje tartó alakot, aztán hamar észrevette, hogy Galeotto herceg az. Alessandro úr jól ismerte a fiatalembert és családját: az Antognionik régi üzleti kapcsolatban álltak a Galeottókkal, egyebek mellett az ő birtokaikról is vásároltak gyapjút. Lépteinek zajára a lányok is fölfigyeltek, az imát megszakítva megfordultak, majd miután egy röpke mosollyal nyugtázták, hogy az ifjú Galeotto az, újra elmélyültek az áhítatban. Alessandro úr ezalatt szóba elegyedett a herceggel, aki nagy sajnálkozását fejezte ki a firenzei állapotokkal kapcsolatban, és közölte, hogy talán még ma, de legkésőbb holnap reggel elhagyja a várost, s egy kellően biztonságos vidéki rezidenciájára megy, ahol reményei szerint néhány barátja társaságában átvészelheti ezeket az időket. 
     Így kerültek az Antognioni lányok a Galeotto családnak az erdei tisztáson megbúvó kastélyába. Apjuk kihasználta az alkalmat, miszerint a Galeottók nem csak régi ismerőseik, de lekötelezettjeik is az által, hogy az Antognioni kereskedőház akkor is jó áron szokott vásárolni tőlük gyapjút, amikor másként nem tudnák eladni. Nem is volt fennakadás, Galeotto herceg egy pillanatig sem tiltakozott: amint Alessandro úr a Santa Maria Novella székesegyház hajójában némiképp váratlanul, de igen határozottan megkérdezte tőle, hogy volna-e olyan kedves, és magával vinné-e az ő lányait is a birtokára, természetesen úgy, hogy ő minden költségüket meg fogja téríteni, azonnal, habozás nélkül igent mondott, sőt közölte, hogy amennyiben a hölgyeknek időre van szükségük a fölkészüléshez, ő végleges döntés gyanánt hajlandó másnap reggelre halasztani az indulást. 
     Váratlan, hirtelen jött ötletnek tűnt, holott azóta, hogy Fernando elhagyta a házat (és legalábbis apja reményei szerint a várost is), Alessandro Antognioni azon gondolkodott, hogy miként tudná a lányait elmenekíteni. A kereskedőház széles üzleti kapcsolatokkal rendelkezett, ám Alessandro úr nem érezte kellően biztonságosnak egy másik városba küldeni Filomenát és Elisát, hiszen a hírek szerint ahol eddig még nem ütötte föl a fejét a döghalál, ott ezután fog megjelenni. A falvakban sem volt jobb a helyzet, sőt, olyan faluról is lehetett hallani, amelyik teljesen elnéptelenedett. A Galeotto-birtok ugyanakkor ideális megoldásnak tűnt. A lányok is örültek annak, hogy elhagyhatják a nyári napsütés ellenére sötét fellegekbe és vészjósló komorságba burkolózó, néma és üres Firenzét, egyedül azt sajnálták, hogy a szüleik nem tartanak velük; Alessandro Antognioni azonban egyfelől nem akart visszaélni a herceg jó indulatával, másfelől a vész idején is fontosnak gondolta kézben tartani az ügyeket, hiszen – ellentétben azokkal, akik már az első napoktól fogva az Úr mindent elsöprő haragjáról és a végítéletről kántáltak – meg volt győződve arról, hogy a döghalál után is lesz élet, amelyben ő továbbra is fontos szerepet szánt az Antognioni kereskedőháznak. 
     A következő reggelen Galeotto herceg két fedett kocsija állt meg a ház előtt: az egyikben a herceg utazott, a másikat volt olyan szíves fölajánlani a hölgyeknek (persze, Alessandro úr költségtérítésként fölkínált pénzét elfogadta). A búcsú rövid volt és könnyes. Egy gyors ölelkezés után nekivágtak. A külvárosig sima és akadálymentes volt az út, aztán az egyik külső utcában szembetalálkoztak a becchinók egy csoportjával. A kocsik, amennyire lehetett, félrehúzódtak, és várták, hogy a szomorú menet elhaladjon mellettük. A kisasszonyok szorongó szívvel hallgatták a kordé nyikorgását és a figyelmeztető csengőt – Elisa a tenyerébe temette az arcát, hogy még véletlenül se pillantson reá, Filomena azonban kisandított a függöny mögül. Szent Mihály lova ezúttal üres volt, a becchinók épp halottakért mentek, és Filomena legnagyobb megdöbbenésére egyikükben a bátyját vélte fölismerni. Csak egy pillanatra látta, amint feléjük fordult, és noha arcának nagy részét a köpönyeg árnyéka borította, a vonásai határozottan olyanok voltak, mint Fernandóé. Filomena felsikoltott, a becchino ekkor elfordította a fejét és haladt tovább. Filomena Elisára nézett, ám ő továbbra is a tenyerébe temetkezett. A kocsi újra nekilódult, és Filomena úgy döntött, hogy amit látott, azt nem mondja el senkinek. 
     Mikorra odaértek, már egy kisebb társaság verődött össze az erdei tisztás közepén megbúvó kastélyban. Többnyire tízes vagy húszas éveiket taposó előkelő ifjak, bár volt közöttük néhány idősebb is. Például az a szép küllemű, szabályos arcú, előkelő tartású, mindezek tetejében pedig igen eszes és művelt férfiú, aki Giovanni Boccaccio néven mutatkozott be. Kifinomult modora és vonzó személyisége révén ő lett a társaság középpontja. Az Antognioni kisasszonyokkal is hamar jó viszonyba került, különösen azután, hogy megtudta, hogy azok Firenzéből érkeztek. Giovanni Boccaccio is firenzei születésűnek mondta magát, ugyanakkor állítása szerint kisgyermek kora óta nem járt szülővárosában. Apjáról azt mesélte, hogy Boccaccio de Chellinónak hívták, és egy bankház utazó ügynöke volt – Filomenának és Elisának azonban nem csengett ismerősen a név, bárhogy kutakodtak emlékezetükben, nem rémlett nekik, hogy az apjuk emlegette volna. Nem akarták azonban ezt különleges férfit még véletlenül sem megbántani, ezért úgy tettek, mintha Chellino neve fölbukkant volna az Antognioni kereskedőház hajdani üzleti kapcsolatai között, ezáltal pedig szerepelne a család történetében. Giovanni Boccaccio számára nyilvánvaló volt a jótét hazugság ténye, amit hálás szívvel fogadott, és ez a kis játék csak még szorosabbra kovácsolta hármuk barátságát. 
     A férfi amúgy a többiekkel ellentétben eredetileg nem a dögvész elől menekült. Nápolyból kelt útra, pár nappal azután, hogy a várost elfoglalták a magyarok. Még csak azonban nem is a bevonuló magyar király és az új uralom lettek hirtelen távozásának okai – hanem szerelmi bánat. Hosszú időn keresztül volt ugyanis a szeretője egy előkelő nápolyi hölgynek (ebből Giovanni Boccaccio egyáltalán nem csinált titkot, sőt a maga kifinomult módján még kérkedett is vele), aki azonban váratlanul szakított vele, ő pedig bánatában, megtört szívvel úgy döntött, hogy fölkeresi rég nem látott szülővárosát. Természetesen már Nápolyban hallott a döghalálról, ám mert a járvány akkor a várost még nem érte el, csak az ostromló és a védő csapatok soraiban aratott, eleinte azt gondolta, hogy ez is megmarad majd afféle szokásos katonai dolognak, ami minden háborúskodás idején előfordul. Firenzébe aztán a dühöngő kór miatt már nem jutott be. Mivel előkelő kapcsolatai révén jól ismerte Galeotto herceget, így meghívást nyert pompás rezidenciájára, amit ő abban a reményben fogadott el nem mellesleg nagy örömmel – tette hozzá élettörténetéhez –, hogy szerény személye segít majd átvészelni a kényszerű száműzetés keserű és olykor bizony unalmas óráit. 
     Giovanni Boccaccio elbűvölte az Antognioni kisasszonyokat. Azok még soha nem találkoztak ennyire szellemes és emelkedett férfival. Hozzá képest ama nemes és előkelő firenzei ifjak, akik gyakran és előszeretettel lépték át házuk küszöbét, akik látogatását rendszerint oly nagy örömmel várták és fogadták, és akikről szívesen pusmogtak egymás között, bizalmasan az éjszaka sötétjében, most egyszeriben nevetséges, pelyhedző állú sihedernek tűntek unalmas szófordulataikkal, ezerszer hallott történeteikkel és pletykáikkal, valamint a mosolyt legföljebb udvariasságból fakasztó, tréfásnak vélt megjegyzéseikkel. Giovanni Boccaccio olyan fölénnyel és magától értetődő természetességgel udvarolt, hogy a firenzei nemesúrfik bókjai szánalmas erőlködésnek tűntek csupán – nem csak az emlékek ködén keresztül, hiszen Filomena és Elisa még soha nem tapasztalták azt a fajta egyszerre kellemes és áhítozó bizsergést, amit Giovanni Boccaccio társaságában éreztek. Bár neveltetésük megakadályozta, hogy ezt egyértelműen kimutassák, itták a férfi szavait, amikor pedig nem volt éppen jelen (meg kell jegyezni: ez igen ritkán fordult elő), kimondatlanul is vágytak nem csak választékosan emelkedett mondataira és mindig lebilincselő, újabb és újabb történeteire, hanem (amit eleinte még maguknak is csak alig-alig mertek bevallani) a személyére is. 
     Az nem igazán derült ki, hogy Giovanni Boccaccio mivel foglalkozik. Ő szerényen, ám kellő öntudattal írónak és tudósnak mondta magát, és állítása szerint gazdag előkelőségek patronálták művészetét. Büszke volt arra, hogy Firenzében született, akárcsak Dante, mint ahogy arra is büszke volt, hogy közeli barátságot ápolt Petrarcával, a költővel. A Chellinóhoz hasonlóan Filomena és Elisa Antognioni eme két nevet sem ismerték, azonban ez sem akadályozta meg őket abban, hogy igyák a férfi szavait, és a kastély többi vendégével együtt gyermeki örömmel fogadják és élvezzék azokat a társas játékokat, amelyeket rendre Giovanni Boccaccio talált ki, és amelyek valóban pompás időtöltésnek bizonyultak. 
     Erre ugyanis nagy szükségük volt. Bármennyire is szép volt a kastély, kellemes a környéke, friss, üde a levegő, ragyogó a nyár, ők maguk sem tudták elfelejteni, hogy valójában foglyok. Kényszerűségből élvezték a herceg bőkezű vendégszeretetét, és a világtól elzárva szorult szívvel gondoltak arra, hogy vajon mi történhet odakint, az erdőn túl. Időnként, a versek, a dalok és a táncok szüneteiben olykor suttogva, olykor hangosabban azt találgatták, hogy hol tarthat a járvány, és mennyi idő lehet még hátra addig, amíg a megállapodás értelmében a túlélők azzal az örömhírrel jönnek értük, hogy vége van. Filomena és Elisa nagyon reménykedtek, és buzgón imádkoztak azért, hogy a szüleik is azok között legyenek, akik egy reményteli szép napon bekopogtatnak majd a Galeotto-kastély kapuján. Sőt, ne csak a szüleik, de a tékozló Fernando is – Filomenának gyakran a nyelve hegyén volt, hogy elmesélje Elisának, mit látott Firenzében, az utolsó ottani perceik alatt, aztán inkább végül minduntalan hallgatott. Hiszen ő sem lehetett bizonyos abban, hogy valóban a fivérét látta, vagy csupán valakit, aki hozzá nagyon hasonlatos. 
     Természetesen tehát időről időre a dögvész is szóba került. Akik a kastélyban összeverődtek, szerencsére mind olyan helyzetben voltak, hogy a saját szemeikkel nem látták a borzalmakat, ám a Nápolytól idáig tartó hosszú út során Giovanni Boccaccio tudomást szerzett olyan dolgokról is, amelyekkel kapcsolatban nem győzte hangsúlyozni, hogy inkább nem osztja meg őket eme előkelő és ifjú társasággal, mivel nem akar senkit, különösen az érzékeny és gyöngéd lelkű hölgyeket még jobban elborzasztani. Egyet s mást azért elárult. Például azt, hogy a kór úgy keletkezett, hogy valahol egy távoli országban, talán Indiában, mások szerint a tatárok földjén, egy szörnyű nagy vihart követően meghasadt a föld, és a belőle kiáramló gőzök méreggel telítették a levegőt. Akik belélegezték a mérget, megbetegedtek és nagy számban meg is haltak, ám a méreg hamarosan az ő hullájukból is párologni kezdett, és további embereket betegített meg. De nem csak a hullákból párolgott a mérgezett gőz, hanem azok ruháiból, tárgyaiból, és mindazon dolgokból, amelyekkel érintkeztek. Így terjedt tovább a járvány mérföldeken keresztül, mígnem genovai hajósok behozták Itáliába. Azt beszélik – magyarázta Giovanni Boccaccio a megszeppent hallgatóságnak –, hogy tizenkét genovai gálya kelt útra a messzi tengerekről. Nagy részük már út közben elnéptelenedett, s közülük néhány ma is holttestekkel a fedélzetén hánykolódik valahol a vizeken. Akadt azonban olyan, mely miután emígyen irányítás nélkül maradt, partot ért és összetört. A kíváncsi emberek odamentek, és látták, hogy a hajó ugyan megfeketedett hullákkal van tele, ám ez nem zavarta őket, hiszen a törött gerendák és roncsdarabok közül értékes kincsek bukkantak elő, amelyeket a genovai kereskedők akartak Itáliába juttatni. Ezek a tárgyak viszont ugyanúgy méreggel voltak telítődve, mint a megfeketedett és szörnyű kelések borította hullák, úgyhogy akik hozzájuk értek, mi több, hazavitték a kincseket, nem sokáig örülhettek váratlan gazdagságuknak: a belőlük áramló gőzök rövidesen ledöntötték őket. Azt beszélik Nápoly környékén, hogy ott, lent, délen két genovai gálya egészen bizonyosan hajótörést szenvedett, úgy, hogy amikor partot értek, már nem volt rajtuk élő ember. Az egyik Szicíliában, a másik a Nápolyi Királyság területén. Onnét terjedt el a döghalál mindenfelé. Legalább egy hajó azonban valahogy mégis csak eljuthatott Genováig, ott ugyanis iszonyatos erővel pusztít a halál. Akik onnét menekültek, mind azt meséltek – mondta Giovanni Boccaccio –, hogy a város teljesen elnéptelenedett, de még a környező falvak is kiürültek: vagy azért, mert kihaltak belőlük az emberek, vagy azért, mert más helyen kerestek menedéket. Egyébként teljesen kiszámíthatatlanul sújt le a kór, Milánóban és Velencében például roppant kevesen estek neki áldozatul, igaz, ez Isten kegyelmén túl állítólag nagyban annak is köszönhető, hogy az ottani elöljáróságok igen szigorú rendeleteket hoztak: a betegeket elkülönítették az egészségesektől, és senkit nem engednek be a városba, aki pedig esetleg vesztegetéssel próbálkozik, azt azonnal, nyilvánosan megbotozzák. 
     Giovanni Boccacciónak egyáltalán nem állt szándékában még jobban megrémiszteni a különféle helyekről – leginkább persze Firenze környékéről – érkezett ifjakat, úgyhogy miután látta, hogy okításnak és tanulságnak szánt elbeszélése mennyire kétségbe ejti őket, gyorsan elmondott egy sokkal könnyedebb és vidámabb történetet egy fura szerelmi kalandról, amely pár esztendővel korábban, Nápoly környékén esett meg. Így született meg az újabb játék, amelyet minden addiginál jobban élvezett a társaság, és onnantól fogva estéről estére lekötötte a figyelmüket: történeteket meséltek egymásnak, mégpedig attól kezdve nem csak Giovanni Boccaccio, hanem a többiek is. Hogy kitaláltakat-e, vagy valóban megtörténteket, az nem számított, egyedül az volt a fontos, hogy kellőképpen szórakoztassa őket. Minden este kijelölték a következő esti történetmondót, aki aztán egy álló napon keresztül gondolkodhatott azon, hogy miről fog beszélni. A többiek persze közben folyamatosan ugratták, próbálták kiszedni belőle legalább a témát, ám az is a játékhoz tartozott, hogy nem volt szabad előre elárulni semmit. A történetnek érdekesnek, izgalmasnak és fordulatosnak kellett lennie, és a végén a társaság közösen vonta le a tanulságokat. 
     Ez roppant jó móka volt – elérték vele azt, hogy legalább estéről estére valamelyest megfeledkeztek arról a fojtogató kérdésről, hogy vajon eközben mi történik odakint. A legjobb, legfrappánsabb és legszellemesebb történeteket persze továbbra is rendre Giovanni Boccaccio mondta, aki azonban minden alkalommal kitüntetett figyelemmel kísérte a többiek elbeszéléseit, és soha nem fukarkodott a dicsérő szavakkal és az elismeréssel. Sőt, amikor jó pár estén túl voltak, s nem kevés történet hangzott már el, kijelentette, hogy föl fogja jegyezni az itt elmondottakat, hogy mások is okuljanak és tanuljanak majd belőlük. Onnantól fogva aztán mindenki még jobban törte a fejét és pallérozta gondolatait, hogy még szebb és még jobb történetekkel rukkoljon elő. Persze, változatlanul Giovanni Boccaccio maradt a társaság közepe, ám senki nem botránkozott meg azért, és féltékenységet sem mutatott senki amiatt, hogy ő az Antognioni kisasszonyokat tünteti ki leginkább a figyelmével és a kedvességével. Azok is testvériesen megosztoztak rajta: esténként, az aznapi történet meghallgatása és megvitatása után hol egyikük, hol másikuk tért vele nyugovóra.