Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 4. sz.
 
 
 
 

KARÁTSON ENDRE

 


c) A másik felbukkanásai

 

 

Az olvasó: Hatalomra vásott a fogad?
A szerző: Nemigen. Erőre inkább, hogy keresztülvigyem az akaratomat, kitartásra, hogy megvalósítsam, amit akarok.
Az olvasó: Hatalomra miért nem?
A szerző: Terhesnek éreztem. A hatalom szolgaság. Nem akartam lekötni magamat lihegőknek, képmutatóknak. Közösségre vágytam, ahol megbecsülnek, és hagynak szabadon beszélni, cselekedni.
Az olvasó: Hű, de naiv voltál. Hol találsz ilyesmit?
A szerző: Ott, amit otthonnak nevezek.
Az olvasó: Kész röhej. Külföldön kerested?
A szerző: Az otthoni nehézségek miatt. Kettősségben. Ha az egység börtön, akkor elviselhetetlen.
Az olvasó: Hogyan kerested, mégis hogyan?
A szerző: Írtam franciául egyetemi prózát, magyarul szépirodalmit.
Az olvasó: A kettősséget látom, de mi volt ebben az egység?
A szerző: Az, hogy apámnak fogalmaztam akadémikus igénnyel, a novellákkal pedig anyámat szórakoztattam.
Az olvasó: Visszafejlődtél hátulgombolósnak?
A szerző: Akkor ők még szót értettek, akkor mintha lett volna még otthon.
Az olvasó: Folyvást erre gondoltál?
A szerző: Azt nem, de gondolhattam volna. Neked nem volt gyerekkorod?
Az olvasó: Jó, jó. Mégis a valóságban mire gondoltál?
A szerző: Arra, hogy egy nekem kevés. Nem férek el benne.
Az olvasó: Gondoltál erre már Magyarországon is?
A szerző: Hébe-hóba gondoltam talán rá, de nem gondolkodtam rajta. Igényként külföldön azonosítottam. Itt is akkor, amikor egy idő után rájöttem, hogy egy másik ország másmilyen gondolkodását, szokásait, világban való elhelyezkedését nem csupán megismerni érdekes. Lehet mindebben élni is. Hosszabb időre berendezkedni. Barátságokat kötni, házasságokat. Lehet célokat kitűzni, ezeket elérni. Elismeréseket kapni. El lehet jutni odáig is, hogy egy további országba lépve az előbbi megkedvelt új hiányozzék. 1960–61-ben a tanévet Londonban töltöttem. Hányszor sajdult belém, hogy Párizstól távol vagyok. Pedig akkor négy évnél többet ott még nem éltem. Szóval ki lehet alakítani egy másik azonosságot, fel lehet venni egy másik állampolgárságot, le is lehet mondani az első állampolgárságról.1 Egyetlen egyet nem lehet tenni: letagadni magunkban az eredeti azonosságunkat. Megtagadni lehet, néhányan meg is tagadták, de szemléletben, gondolkodásmódban teljesen elszakadni ezek sem tudtak.
Az olvasó: Láthatólag, te ilyesmivel nem próbálkoztál.
A szerző: Nem. Én nem a hazám ellen emeltem kifogást, hanem a rátelepedett, politikai rendszer ellen. Úgy gondoltam, ha franciául tanulmányozom a magyar irodalmat, a magyar és a francia irodalom kapcsolatait, és magyarul művelem az irodalmat Franciaországban, akkor jó úton leszek az egység felé.
Az olvasó: Egy újfajta egység felé. Vagyis a régit, a kettősség nélkülit, besöpörted a szőnyeg alá.
A szerző: Mondom, hogy az újat tartottam fontosnak. Abban a réginek is megvolt a helye.
Az olvasó: De nem egészként – csupán részként. Valamit te is elfojtottál. Nemdebár?
A szerző: Így ezt az első időkben nem tisztáztam magamban.
Az olvasó: Ne mondd már, hogy eszedbe sem jutott.
A szerző: Nem ilyen megfogalmazásban.
Az olvasó: Milyenben akkor?
A szerző: Áttételesben. Mikor a Luxembourg parkban sétáltam, vagy a Szajna partján, akkor a Luxembourg parkot figyeltem és a Szajna vizét láttam, nem a Tabánt vagy a Dunát. Különösképpen még az sem foglalkoztatott, hogy lektorból, az akkori hangzatos elnevezés szerint „felelős szerkesztőből” vizsgákra készülő, engedelmesen jegyzetelő diákká vedlettem vissza. Legfeljebb kicsit furcsa volt a könyveket nem úgy olvasni, hogy véleményt mondok róluk, hanem úgy, hogy megtanuljam, miképpen kell véleményt mondani róluk. Ennyi. Tudatom cenzúrája olyan hatásosan működött, hogy éjszakai álmaimra legfeljebb töredékekben emlékeztem, ez utóbbiak is szinte nyomtalanul eltűntek pillanatok alatt. Persze nem egyszer megtettem hol vonaton, hol autóbuszban a visszautat Magyarországra, ahonnan aztán kivergődni nem tudtam, csak rémülten felriadni. Azonban ezt az „emigráns álom” néven ismert élményt megosztottam sok-sok párizsi, magyar ismerősömmel, keleti menekültekkel általában, sőt egy orosz, absztrakt festővel is, aki francia diplomáciai futár poggyászába bujtatva érkezett Moszkvából a rue d’Ulmbe – személyes jelentőséget, úgy éreztem, nem érdemes neki tulajdonítani. Elevenen a forradalom eseményei, képei, fegyverdörgései ismétlődtek a valóság erejével, például az Ecole könyvtárában, vagy amikor valamelyik Sorbonne-előadás közben elbámészkodtam. Egy-egy ilyen visszhang vagy látvány előhozott képeket, zajokat Budapest 1944-45-ös ostromából is. A két káosz egymásba olvadt, és ami előttük, utánuk, vagy a kettő között történt, az valahogyan megállt. Nem halt meg, csupán mozdulatlanná merevedett. Apám is, anyám is, pedig hetente írtam nekik egy levelet meg egy levelezőlapot, és ők is rendszeresen válaszoltak. Szoborszerűségükből akkor elevenedtek csupán, mikor Nicole-nak számoltam be róluk. Igaz, Gyergyait levelei élesztették, és nem egyszer megkísértett, mi lenne, ha K. I. éppen szembe jönne velem. Ilyenkor felrémlett a Bartók Béla út, vagy a Kosztolányi tér. Különben még a kék buszok meg a sárga villamosok is bekerültek egy roppant állóképbe, kollégáimmal, barátaimmal egyetemben. Egyszer egyik barátnőmnek olyasmit írtam, hogy nézem a Notre Dame tornya felett a keletre szálló felhőket, de most is emlékszem, hogy akkor a felhőket néztem, és az ő arcát nem láttam. Nem nevezhetem mindezt elsüllyedt katedrálisnak, mert aki Magyarországról felbukkant Párizsban, mind azonnal elevenné vált, a régi hangot egyből megtaláltam. Szóval igazi elfojtásról nem beszélhetek
Az olvasó: Valamilyen lélektani fék mégis működött.
A szerző: Valamilyen biztosan.
Az olvasó (fürkészi a szerzőt): No és az áttételes megfogalmazás?
A szerző: Csak most kapcsolom ide. Egy délwelszi tartózkodás után, az ottani táj díszletébe helyezve írtam egy novellát, mely egy vándorhegedűsről szólt, aki művészetének titkát keresve egy legyőzhetetlen versenytársba botlik. Kettejük gyűlölködő vetélkedése teremti meg a világ „legszebb muzsikájá”-t. A „Zeneverseny” után – ez lett a novella címe – további írásaimat Székely Boldizsár néven közöltem. Cs. Szabó el is nevezett Doppelgänger Bandinak. Mondjam-e, hogy az alakmás megjelenésében a mozdulatlanná vált múlt nyilvánult meg? Akkor nem mondtam. Hogyan is juthatott volna eszembe, hogy a barna köpenyes ellenhegedűs a magyarországi állóképből érkezik? Azt hittem, ha szerényen is, a fantasztikus irodalomhoz kapcsolódom. Hat évvel később, első novelláskötetem, a Lelkigyakorlat záró novelláját, a Székely Boldizsár halálát már egész más felfogásban írtam. Ebben ugyanis írói álnevemből hoztam létre szereplőt, foglalkozása szerint írót, aki novelláinak szereplőit arra akarja mozgósítani, kényszerítsék az ő Teremtőjét, vagyis Karátson Endrét Székely Boldizsár anyjának világra hozatalára. Merthogy Karátson Endre, akárcsak az Egek Ura az embereket, Székely Boldizsárt a női biológia közvetítése nélkül vetette a létezésbe. Boldogtalan Boldizsár a saját maga által ásott csapdába szorul: novellafigurái összegyűlnek, de fel is lázadnak ellene és tőle maguknak követelnek anyát A nagy kavarodásban meg is ölik. Ennek a metafizikai tükörjátéknak a visszfényei sokféle elidegenedésre vetülnek, de központjukban, félre nem ismerhetően a haza nélkül alkotó író viaskodik.
Az olvasó: Aki pórul jár.
A szerző: Aki irodalmi alkotást hoz létre. Olyant, amilyent a hazájában alkotó író nem tud. Szóval nem sajnáltatni akarom, csak jelzem, hogy akkor, vagyis a Székely Boldizsár halála írásakor már tisztáztam magamban, milyen hiánnyal tartom a kapcsolatot, és hogy ebből a hiányból hasznot lehet húzni.
   


5) Mi a baj a magyarórák irodalomszemléletével?
   


Az olvasó: Csak úgy tisztáztad? Viaskodva a léthelyzeted mumusaival?
A szerző: Ugyan. Nem akarok aranylegendát költeni magamról. A léthelyzetnek annyi szerep jutott, hogy fogékonnyá tett a személyiség és az alkotás dramatizálására az irodalomban. Pontosabban bátorította a bennem ez irányban régóta bujkáló fogékonyságot, amelynek az akkor dívó, hazai irodalom felfogás nemigen kedvezett. Nem is az volt a baj, hogy az írótól a marxista ideológia előírása szerint lakkozott valóságot kérték számon azok, akik művészeti kérdésekben döntöttek. Az igazi baj ott kezdődött, hogy a rendszerrel egyet nem értő olvasók szemében az a mű lett fontos, amelynek valóság látása kijátszotta a hatalom előírásait. Merthogy az ilyen mű bátran megmondja az igazat. Minek következtében az irodalom politikai vélemény szócsöve lett, lényegét tekintve az ellenzékiek, ha más tartalommal is, ugyanazt várták el tőle, mint a zsdanovisták meg a révaisták. A valóságlátáson túl egyetértés uralkodott a valóság ábrázolásának kérdésében, illetve abban, hogy e téren voltaképpen semmi sem kérdéses. A tapasztalati valóságról volt szó, arról, amelyet mindenki láthat a maga szemével. Amelyben személyes tulajdonságokkal bíró emberek élnek, akiket érzelmi és társadalmi kapcsolatok hol összehoznak, hol szétválasztanak; az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket az embereket az ő kapcsolataikkal, kapcsolataik mozgatóival élethűen bemutassa, érzékletesen jellemezze, tanulságosan elemezze. Lukács kitalálta a haladó hagyományt képviselő szerzők törzsfogalmát, akik persze nem értek fel a szocialista realista szerzőkkel, de azért a tollforgatónak, aki, mondjuk, Balzacot tartotta mesterének, s nem Solohovot vagy Azsájevet, annak a lassabb fejlődő képességét külön nem ostorozták.
Az olvasó: Azt akarod mondani, hogy mindezt lenyelted?
A szerző: Ezt tanították a főiskolán. A kritika ebben a szellemben nyilatkozott. Amíg Gyergyaival nem ismerkedtem meg, helyesbítő útmutatóm nem akadt. Szóval, amikor az irodalom iránt elkezdtem érdeklődni, ilyen alapozást kaptam. A Nagy Imre idejében valamelyest növekvő szólásszabadság is az irodalom politikai szerepét lökte az előtérbe. Hiába idegenkedtem éppen Balzactól, fenntartásaimat gyatrán, impresszionistán öntöttem szóba. Fordítottam is egy érzelmes novelláját, meg szerkesztettem is 1955 telén egy Réz Pali által válogatott novelláskötetét, amelyben az Ismeretlen remekmű – az alkotó összeomlásának felidézésében – egyszerre vonzott és taszított: vonzott, mert az öreg Fernhofer romantikus tökéletesség vágyától vezettetve szakított a realista testábrázolással, és taszított, mert a történet narrátora voltaképpen a realista valóságábrázolás nevében megsemmisítő ítélkezéssel utasította el a mai szemmel modernnek tekinthető formabontást. Érezhetően jelen volt az egész kötetben ez a cenzúra, de akkor még nem jutott eszembe, hogy ezzel a fogalommal éljek. A cenzort akkoriban az írók ellenségének tartottam, eszembe sem jutott, hogy maguknak az íróknak, olykor a legnagyobbaknak a nevében kellemetlenkedhet. Akkor kapcsoltam, amikor láttam, hogy a francia új regényírók Balzac mázsásan bénító hatására panaszkodtak a regényszereplő felfogását illetően. Hogy az megfelelt a 19. századnak, a 20. században ők már ráuntak a realizmusra, a realizmus által gyakorolt cenzúrára. Hát én is, hát én is – ujjongtam fel akkor, fogékonyan arra az érvelésre, hogy az emberi személyiség egyszerűen nem fér el a „personnage” szűkösre szabott körvonalaiba, és hogy az irodalom valóságát az író teremti, nem a tapasztalati valóság diktálja.
Az olvasó: Elkezdtél elméletet gyártani?
A szerző: Főleg az értekezéseim összetákolásával bíbelődtem. Írói próbálkozásaim szempontjából is tanulságosan.
Az olvasó: A 20. század közepén a 19. századi francia költőket böngészve?
A szerző: Képzeld, igen. Azokat böngészve, akiket a 20. század első negyedében a Nyugat költői modernnek tartottak, s akik őket alkotói függetlenségük kivívására bátorították. Franciaországban Baudelaire-t, Verlaine-t, Rimbaud-t Adyval, Babitscsal, Kosztolányival egybevetőn olvasva arra döbbentem rá, hogy bizonyos szempontból íróként közvetlenül csatlakozhatom az ötven évvel azelőtt vívott, irodalmi szabadságharc céljaihoz, hiszen a szerencsétlen, balkezes magyar történelem folyvást csak akadályozta megvalósulásukat. A függetlenség. A hatalomtól, az ideológiától, az irodalmon kívüli érdekektől való függetlenség. Ignotus 1912-ben a radikális irányzatú, polgári haladásnak elkötelezett Társadalomtudományi Társaság vitaestjén mondhatta ki: „Mint a philosophia nem maradhatott ancilla theologiae, a literatúra nem lehet ancilla politicae.” És milyen rendkívüli szószólója volt Ignotus a liberalizmusnak, amelyre az irodalomnak meggyőződésem szerint olyan szüksége volt/van, mint az élőlényeknek a levegőre. Úgy emlékszem, még az Új Magyar Kiadóban olvastam a Lettres Françaises-ban, a Francia Kommunista párt irodalmi hetilapjában Aragon kiáltványát, mely azt követelte a hazafiasan haladó költőktől, hogy a jövőben szonettet írjanak, ne szabad verset. Mármost Franciaországba érkezve utána érdeklődtem egy sereg francia költőnél, hogy mit gondolnak erről. Kuncogtak, gúnyolódtak. Jelentőséget a hagyományőrző hadparancsnak nem tulajdonítottak. Bezzeg a század elején, amikor Rákosi Jenő fenyegette virgáccsal a Nyugatot, merthogy annak költészete lábbal tiporja a magyar hagyományokat, a megrovás mellett nem lehetett csak úgy elmenni kacarászva. A magyar költészetet a politikai hatalom a maga ügyének tekintette, mármint olyan ügynek, amelybe érdeke beleszólnia, nehogy a rímbe foglalt ellenzékiség felkavarja a kedélyeket, lázadásba sodorja az országot. Más érvekkel, de még rámenősebb karhatalommal körülvéve Révai József ugyanebben a szellemben nyilatkozott. A pompásan vitázó Ignotus legalább tiltakozhatott a magyar modernség nevében, személyes biztonsága nem került veszélybe. Révaival már nem lehetett ilyen biztonságosan feleselni. Legfeljebb úgy, ahogyan Réz Pali tette, mikor Lukács György védelmére kelt Révaival szemben. Én, aki a Révai féle kultúrpolitika mindennapjainak a főiskolán és még a kiadóban is tanúja voltam, ámulattal olvastam Ignotus sziporkázó eszmefuttatásait a „perzekutor esztétika” ellen.
Az olvasó: Úgy beszélsz, mint aki Nyugaton irodalmi felszabadító sereget akar összetrombitálni...
A szerző: A lelkesedés még nem tett. Nem is emlékszem olyan magyar értelmiségire, aki a honi cenzúra ellen tömeges szuronyrohamra trombitált volna a vasfüggönyön innen. Az öncenzúra, az más, de arról később. Ami engem illet, az ötvenes évek végén annak örültem: a hazai múlt is nyújthat bátorítást arra, hogy az alkotói személyiség jogait mindenféle nem irodalmi követelések elébe helyezzem.
Az olvasó: Ezeket a jogokat, ugyebár, ki is kell vívni?
A szerző: Egy egész életet el lehet tölteni ilyen csatázással. Aránylag szabadabb társadalomban aránylag szerencsésebben. Diktatúrákban sikertelenebbül. Párizsban került kezembe Victor Sklovszkij 1923- ban kiadott esszégyűjteménye. Az orosz formalisták valóságos szellemi bűvészmutatványokat rendeztek az irodalom önállósága melletti érvelésükkel. Tűzijátékot arról, hogy az irodalom forradalma nem lehet azonos a forradalom irodalmával. Aztán, ha valamit elértek, azt mégis a zsarnok szeszélyének köszönhették. Az időt pedig, amit vitairatok fogalmazására fordítottak, az irodalmi alkotástól vonták el. Egyre erősödő felfogásom szerint tehetségüket pazarolták el. Ezen valahogy nem sikerült túltennem magamat. Próbáltam mérlegre tenni egyrészt az indulatokat, a szenvedélyt, az elnyomás elleni háborgás robbantó erejét, másrészt a kinyomtatott, a levegőbe repített szavak által elért eredményeket. Érdeklődni kezdtem az irodalom és közélet, és mivel poétákkal foglalkoztam, a költészet és politika látszólag közvetlen, természetes, valójában nyakatekert kapcsolata iránt.
Az olvasó: Erről az értekezéseidben nem írtál.
A szerző: Ilyenformán akkor nem. Ami a közvetlen kapcsolatot illeti, elfogadtam, sajnos, felületesen, azt a nézetet, hogy az irodalomnak döntő szerepe lehet egy társadalom átalakításában, és hogy a társadalom követi az irodalom útmutatását. Feltételeztem azt is, hogy egy- egy irodalmi irányzat állásfoglalásai egységesek, következetesek, célirányosak. Azt a paradoxont azért kihámoztam – enyhítse legalább ennyi a naivitásomat –, hogy a dinamikus változásokat a századelő Magyarországán a dekadencia poétikájával szorgalmazták. Viszont csak harminc évvel később, Kelevéz Ágnessel folytatott beszélgetésben körvonalaztam, hogy a dekadencia és a dinamizmus házasságából szükségszerűen politikai kripli jött a világra.
Az olvasó: Most a doktorandusról beszélsz. Hová lett az író?
A szerző: Miközben a doktorandus a múltról próbált képet alkotni, az író a jelenhez keresett fogódzkodót. Úgy érezte, nem elég felismerni az irodalmi csatározások hátráltató hatását az alkotásra, nem elég felismerni azt sem, hogy a hősi berohanások az arénába sok időt vesznek el, eredményük viszont kérészéletű. Látva, hogy az igényes szépirodalom sokértelmű, egyre inkább úgy vélte, nem való az igazából sem tájékoztatásra, sem dokumentálásra, sem oktatásra. Ha nevel is, csak áttételesen teszi. Világossá vált előtte, mekkora szellemi kárt okozhat az a pedagógia, amelyik az irodalomtanítást tautologikusan arra korlátozza, hogy mire tanítanak bennünket az írók. Még attól a következtetéstől sem riadt vissza, hogy az író, aki szépirodalmi művével tanítani akar, voltaképpen visszaél stiláris eszközeivel: nem a gondolatok tisztaságát idézi elő, hanem az érzékeken át gyakorol a szellemre hatást, ami a zavarosság melegágya. Gyanúperrel élt kiváltképpen a költőkkel szemben, akik az utat akarják ilyen vagy olyan közösségnek mutatni, játsszák a váteszi szerepet, ami jót tesz a hiúságuknak, és rosszat olvasóik világos elemző képességének. Elég az hozzá, hogy az író kezdett egyre görbébb szemmel nézni nem csupán a pártos irodalomtanításra, amelyen a sztalinizmus idején átesett, hanem minden olyan irodalom magyarázatra, amely a műből elsősorban a pedagógiai erényeket óhajtja kihüvelyezni. Vagyis meghasonlott azzal a szemlélettel, amely múltjának magyaróráit zömükben jellemezte.
Az olvasó: És Ady, aki az általad tanulmányozott és fontosnak tartott Nyugat periódus vezéralakja volt?
A szerző: Fogas kérdés. Ady nagyszerű politikai költő is volt. Vezér is akart lenni, mint Petőfi. A kordivat szellemében trottyos, dekadens Petőfi. S az a fergeteges nyelvezet, amellyel a radikális követeléseknek szárnyat adott újdonságában, riadó visszhangzásában csodálatra méltó. Válaszom tehát az, hogy formai megközelítése rendkívüli alkalmat adhat ünnepi irodalomtanításra. Azt kibontani, azt élvezni, hogy miképpen testesítette káprázatossá az egyébként prózai és főleg prózai tisztázásra szoruló országos témákat. Amelyeknek megbeszélése közgazdasági, társadalomtudományi, ideológiai, politikai és geopolitikai, egészségvédelmi és bölcseleti szempontból inkább a történelemóráknak a feladata. Magyarórán, captatio benevolentiaeként fel lehet vetni, miért érdekes nekünk, irodalmi szempontból Ady Endre vérbaja. A tanulók válasz helyett idétlenül nevetgélnek, bár nem titkolják kíváncsiságukat sem. Kezdődhet a tanár felvilágosító munkája. Ady ugyan nem azért lett vérbajos, mert országunk félfeudális volt, viszont ő az elővigyázatlanságból begyűjtött spirocheta pallidákat képátvitellel, gondolattársítással rákente a félfeudális társadalomra, hogy az elmaradottságot kórtünetként jelképezze. Mi itt tantárgyunk szempontjából a merész nyelvi kezdeményezést díjazzuk.
Az olvasó: Szóval te nem a nagy, magyar, politikai költők példakép szerepére vetnéd a hangsúlyt?
A szerző: Éppenséggel a szerepet hangsúlyoznám, a színpadi teljesítményt. Hogyan kell megszólalni ahhoz, hogy az olvasók, akik nem óhajtanak feltétlenül a segesvári csatában, szifiliszben vagy a magyar államvasutak kerekei alatt meghalni, mondjuk, Petőfit, Adyt, József Attilát nem csupán hangos személyiségnek, hanem útmutatójuknak is elfogadják? Milyen igék, milyen főnevek, milyen jelzők, határozók, milyen képek, rímek, ritmusok alkalmasak erre? Mi ennek a kommunikációnak a leghatásosabb retorikája? Érzelmi szempontból milyen arányban ajánlatos keverni a sértettséget, a büszkeséget, a valóságos bántódást, a tiltakozást, a dacot, az önsajnálatot, mit lehet a sorsnak tulajdonítani, mit az ellenségnek, ha az ellenség maga a magyarság, hogyan lehet kígyót-békát kiáltani rá, s egyúttal iránta túláradó szeretetet mutatni, mikor kell bevetni az ország nevében a váteszi indulatot, mely minden akadály, áldozat, sőt kényelmetlenség ellenére a jövő iránti fogékonyságban megtartja a lelkeket, és megtartja őket abban a hitben is, hogy a guru versének olvasása felmenti őket minden egyéb olvasás, netalán személyes nézet kidolgozásának gondja alól. Elvégre a verssel nem lehet vitatkozni. Legfeljebb ellenverset írhat, aki maga is költő. Mindenki azonban nem költő, aki pedig az, nem mind küldetéses, nem mind kinyilatkoztató. De éppen ezért érdemes ennek a szerepnek a megalkotását tanulmányozni, a küldetés módszertanát, a kinyilatkoztatás technikáját.
Az olvasó: Szóval te a nagy példaképeket színésznek tartod. Semmibe veszed őket.
A szerző: Nem értem, miért kellene a szerepjátszókat lenézni. Ismétlem, nagyságuk a művészetükben, a hadonászásukban, az arcjátékukban, az öblögető vagy rikoltó beszédükben, a szemük forgatásában, a megindító sóhajaikban van, hát ezeket kell a tanulók számára megközelíthetővé tenni. Hogy megtapasztalják a különbséget az ember és a színész között. Lássák, mennyivel többnek tud látszani egy ember, mint amilyen valójában.
Az olvasó: Úgy gondolod, hogy rana rupta? Miért nem mondod ki, hogy felfuvalkodott béka? Miért nem, hogy az ilyen pojácákat le kell leplezni, hogy meg kell őket botozni kíméletlenül?
A szerző: Nem ítélőszék az irodalomtanítás. Különben sem lehet kifogásolni, hogy valaki kettős, elvégre többé-kevésbé mindenki az. Az emigráns, aki tudja ezt magáról, hamar észreveszi másoknál. Ellenszenvesnek azt tartom, aki azt hiszi, ő olyan, amilyennek tetteti magát. Aki azt képzeli be magáról, hogy ő egyetlen fából van faragva. Aki vak magával szemben, és vezetni akarja a világtalanokat. Nem szeretem a szerepembert.
Az olvasó: Valóságosra gondolsz, vagy irodalmi figurára?
A szerző: Voltaképpen egyikre is, másikra is. A valóságban kínosan érzem magam azoknak a társaságában, akik halálos komolyan veszik magukat, akik hagyják, hogy az álarc ránőjön az arcukra, illetve azon erőlködnek, hogy ránőjön. Viszolygásomat Magyarországról hoztam. Vallásos környezetben idegenkedtem a száz százalékos szentfazekaktól, „népi demokratikus” környezetben a vakbuzgó személyzetisektől, párttitkároktól. Apámmal is gyakran azért nem értettem szót, mert ő otthon is méltóságos úrként viselkedett, éppen úgy, ahogyan a világban. Kisgyerek lehettem, még az Attila körúton laktunk: ő az erkélyen letelepedett a nyugszékbe, ennek azonban a vászna széthasadt, apám meg seggre esett. Én a szót magát nem is ismertem akkor, vígjátékba sem vittek el még, a látványtól mégis – hihi-haha – elröhögtem magam. Hű, hogy lekapott a tíz körmömről, és prédikált arról, hogy őt nem illik gúnyolnom. Nyugatra érve feltűnt a franciák színészkedése, ezt azonban nemzeti sajátságnak fogtam fel, tetszett a választékossága. Magam is besétáltam utcájukba: talán első hollandiai utamon, holland-magyar társaságban, ahol franciául folyt a szó, egyszerre Kibédi Varga Sándor megjegyezte, olyan mesterkélten szónokolok, mint egy Sorbonne-professzor. Zavartan abbahagytam. Tudtommal a továbbiakban sem vettem fel azokat a jellegzetességeket, amelyek leginkább ragadnak a magyarokra. Nem rázom olalázva a kezem fejét, mikor valami hatásfokot szemléltetek, arcomat felfújva nem hallatok pukkanó zajt, ha nem tudok válaszolni egy kérdésre, és nem merdezek, zsömanfúzok, nem a távozás kifejezésére használom a nemzetközi karjelet. Persze ezek apró külsőségek, olyanok, amilyenek a brit szigeten a gondolkodást jelző idétlen nyögések, a meglepetést mímelő kis „o-u” felkiáltások, a mérgelődő sitsitek, a fakingozás, a hellózás, a lóröhej.

 

1
A Kádári-időkben a nyugati konzulátusokon örömmel fogadták, ha az emigránsok „kiváltják” magukat – mint hajdan a rabszolgák – magyar állampolgárságukról. Hivatalos tarifát nem tettek nyilvánossá; az árat az érdekeltek jövedelme, anyagi helyzete alapján szabták meg.