|
KARÁTSON
ENDRE
c)
A másik felbukkanásai
Az
olvasó: Hatalomra vásott a fogad?
A szerző: Nemigen. Erőre inkább, hogy keresztülvigyem az akaratomat, kitartásra,
hogy megvalósítsam, amit akarok.
Az olvasó: Hatalomra miért nem?
A szerző: Terhesnek éreztem. A hatalom szolgaság. Nem akartam lekötni
magamat lihegőknek, képmutatóknak. Közösségre vágytam, ahol megbecsülnek,
és hagynak szabadon beszélni, cselekedni.
Az olvasó: Hű, de naiv voltál. Hol találsz ilyesmit?
A szerző: Ott, amit otthonnak nevezek.
Az olvasó: Kész röhej. Külföldön kerested?
A szerző: Az otthoni nehézségek miatt. Kettősségben. Ha az egység börtön,
akkor elviselhetetlen.
Az olvasó: Hogyan kerested, mégis hogyan?
A szerző: Írtam franciául egyetemi prózát, magyarul szépirodalmit.
Az olvasó: A kettősséget látom, de mi volt ebben az egység?
A szerző: Az, hogy apámnak fogalmaztam akadémikus igénnyel, a novellákkal
pedig anyámat szórakoztattam.
Az olvasó: Visszafejlődtél hátulgombolósnak?
A szerző: Akkor ők még szót értettek, akkor mintha lett volna még otthon.
Az olvasó: Folyvást erre gondoltál?
A szerző: Azt nem, de gondolhattam volna. Neked nem volt gyerekkorod?
Az olvasó: Jó, jó. Mégis a valóságban mire gondoltál?
A szerző: Arra, hogy egy nekem kevés. Nem férek el benne.
Az olvasó: Gondoltál erre már Magyarországon is?
A szerző: Hébe-hóba gondoltam talán rá, de nem gondolkodtam rajta. Igényként
külföldön azonosítottam. Itt is akkor, amikor egy idő után rájöttem, hogy
egy másik ország másmilyen gondolkodását, szokásait, világban való elhelyezkedését
nem csupán megismerni érdekes. Lehet mindebben élni is. Hosszabb időre
berendezkedni. Barátságokat kötni, házasságokat. Lehet célokat kitűzni,
ezeket elérni. Elismeréseket kapni. El lehet jutni odáig is, hogy egy
további országba lépve az előbbi megkedvelt új hiányozzék. 196061-ben
a tanévet Londonban töltöttem. Hányszor sajdult belém, hogy Párizstól
távol vagyok. Pedig akkor négy évnél többet ott még nem éltem. Szóval
ki lehet alakítani egy másik azonosságot, fel lehet venni egy másik állampolgárságot,
le is lehet mondani az első állampolgárságról.1 Egyetlen egyet nem lehet
tenni: letagadni magunkban az eredeti azonosságunkat. Megtagadni lehet,
néhányan meg is tagadták, de szemléletben, gondolkodásmódban teljesen
elszakadni ezek sem tudtak.
Az olvasó: Láthatólag, te ilyesmivel nem próbálkoztál.
A szerző: Nem. Én nem a hazám ellen emeltem kifogást, hanem a rátelepedett,
politikai rendszer ellen. Úgy gondoltam, ha franciául tanulmányozom a
magyar irodalmat, a magyar és a francia irodalom kapcsolatait, és magyarul
művelem az irodalmat Franciaországban, akkor jó úton leszek az egység
felé.
Az olvasó: Egy újfajta egység felé. Vagyis a régit, a kettősség nélkülit,
besöpörted a szőnyeg alá.
A szerző: Mondom, hogy az újat tartottam fontosnak. Abban a réginek is
megvolt a helye.
Az olvasó: De nem egészként csupán részként. Valamit te is elfojtottál.
Nemdebár?
A szerző: Így ezt az első időkben nem tisztáztam magamban.
Az olvasó: Ne mondd már, hogy eszedbe sem jutott.
A szerző: Nem ilyen megfogalmazásban.
Az olvasó: Milyenben akkor?
A szerző: Áttételesben. Mikor a Luxembourg parkban sétáltam, vagy a Szajna
partján, akkor a Luxembourg parkot figyeltem és a Szajna vizét láttam,
nem a Tabánt vagy a Dunát. Különösképpen még az sem foglalkoztatott, hogy
lektorból, az akkori hangzatos elnevezés szerint felelős szerkesztőből
vizsgákra készülő, engedelmesen jegyzetelő diákká vedlettem vissza. Legfeljebb
kicsit furcsa volt a könyveket nem úgy olvasni, hogy véleményt mondok
róluk, hanem úgy, hogy megtanuljam, miképpen kell véleményt mondani róluk.
Ennyi. Tudatom cenzúrája olyan hatásosan működött, hogy éjszakai álmaimra
legfeljebb töredékekben emlékeztem, ez utóbbiak is szinte nyomtalanul
eltűntek pillanatok alatt. Persze nem egyszer megtettem hol vonaton, hol
autóbuszban a visszautat Magyarországra, ahonnan aztán kivergődni nem
tudtam, csak rémülten felriadni. Azonban ezt az emigráns álom
néven ismert élményt megosztottam sok-sok párizsi, magyar ismerősömmel,
keleti menekültekkel általában, sőt egy orosz, absztrakt festővel is,
aki francia diplomáciai futár poggyászába bujtatva érkezett Moszkvából
a rue dUlmbe személyes jelentőséget, úgy éreztem, nem érdemes
neki tulajdonítani. Elevenen a forradalom eseményei, képei, fegyverdörgései
ismétlődtek a valóság erejével, például az Ecole könyvtárában, vagy amikor
valamelyik Sorbonne-előadás közben elbámészkodtam. Egy-egy ilyen visszhang
vagy látvány előhozott képeket, zajokat Budapest 1944-45-ös ostromából
is. A két káosz egymásba olvadt, és ami előttük, utánuk, vagy a kettő
között történt, az valahogyan megállt. Nem halt meg, csupán mozdulatlanná
merevedett. Apám is, anyám is, pedig hetente írtam nekik egy levelet meg
egy levelezőlapot, és ők is rendszeresen válaszoltak. Szoborszerűségükből
akkor elevenedtek csupán, mikor Nicole-nak számoltam be róluk. Igaz, Gyergyait
levelei élesztették, és nem egyszer megkísértett, mi lenne, ha K. I. éppen
szembe jönne velem. Ilyenkor felrémlett a Bartók Béla út, vagy a Kosztolányi
tér. Különben még a kék buszok meg a sárga villamosok is bekerültek egy
roppant állóképbe, kollégáimmal, barátaimmal egyetemben. Egyszer egyik
barátnőmnek olyasmit írtam, hogy nézem a Notre Dame tornya felett a keletre
szálló felhőket, de most is emlékszem, hogy akkor a felhőket néztem, és
az ő arcát nem láttam. Nem nevezhetem mindezt elsüllyedt katedrálisnak,
mert aki Magyarországról felbukkant Párizsban, mind azonnal elevenné vált,
a régi hangot egyből megtaláltam. Szóval igazi elfojtásról nem beszélhetek
Az olvasó: Valamilyen lélektani fék mégis működött.
A szerző: Valamilyen biztosan.
Az olvasó (fürkészi a szerzőt): No és az áttételes megfogalmazás?
A szerző: Csak most kapcsolom ide. Egy délwelszi tartózkodás után, az
ottani táj díszletébe helyezve írtam egy novellát, mely egy vándorhegedűsről
szólt, aki művészetének titkát keresve egy legyőzhetetlen versenytársba
botlik. Kettejük gyűlölködő vetélkedése teremti meg a világ legszebb
muzsikájá-t. A Zeneverseny után ez lett a novella
címe további írásaimat Székely Boldizsár néven közöltem. Cs. Szabó
el is nevezett Doppelgänger Bandinak. Mondjam-e, hogy az alakmás
megjelenésében a mozdulatlanná vált múlt nyilvánult meg? Akkor nem mondtam.
Hogyan is juthatott volna eszembe, hogy a barna köpenyes ellenhegedűs
a magyarországi állóképből érkezik? Azt hittem, ha szerényen is, a fantasztikus
irodalomhoz kapcsolódom. Hat évvel később, első novelláskötetem, a Lelkigyakorlat
záró novelláját, a Székely Boldizsár halálát már egész más
felfogásban írtam. Ebben ugyanis írói álnevemből hoztam létre szereplőt,
foglalkozása szerint írót, aki novelláinak szereplőit arra akarja mozgósítani,
kényszerítsék az ő Teremtőjét, vagyis Karátson Endrét Székely Boldizsár
anyjának világra hozatalára. Merthogy Karátson Endre, akárcsak az Egek
Ura az embereket, Székely Boldizsárt a női biológia közvetítése nélkül
vetette a létezésbe. Boldogtalan Boldizsár a saját maga által ásott csapdába
szorul: novellafigurái összegyűlnek, de fel is lázadnak ellene és tőle
maguknak követelnek anyát A nagy kavarodásban meg is ölik. Ennek a metafizikai
tükörjátéknak a visszfényei sokféle elidegenedésre vetülnek, de központjukban,
félre nem ismerhetően a haza nélkül alkotó író viaskodik.
Az olvasó: Aki pórul jár.
A szerző: Aki irodalmi alkotást hoz létre. Olyant, amilyent a hazájában
alkotó író nem tud. Szóval nem sajnáltatni akarom, csak jelzem, hogy akkor,
vagyis a Székely Boldizsár halála írásakor már tisztáztam magamban,
milyen hiánnyal tartom a kapcsolatot, és hogy ebből a hiányból hasznot
lehet húzni.
5)
Mi a baj a magyarórák irodalomszemléletével?
Az olvasó:
Csak úgy tisztáztad? Viaskodva a léthelyzeted mumusaival?
A szerző: Ugyan. Nem akarok aranylegendát költeni magamról. A léthelyzetnek
annyi szerep jutott, hogy fogékonnyá tett a személyiség és az alkotás
dramatizálására az irodalomban. Pontosabban bátorította a bennem ez irányban
régóta bujkáló fogékonyságot, amelynek az akkor dívó, hazai irodalom felfogás
nemigen kedvezett. Nem is az volt a baj, hogy az írótól a marxista ideológia
előírása szerint lakkozott valóságot kérték számon azok, akik művészeti
kérdésekben döntöttek. Az igazi baj ott kezdődött, hogy a rendszerrel
egyet nem értő olvasók szemében az a mű lett fontos, amelynek valóság
látása kijátszotta a hatalom előírásait. Merthogy az ilyen mű bátran megmondja
az igazat. Minek következtében az irodalom politikai vélemény szócsöve
lett, lényegét tekintve az ellenzékiek, ha más tartalommal is, ugyanazt
várták el tőle, mint a zsdanovisták meg a révaisták. A valóságlátáson
túl egyetértés uralkodott a valóság ábrázolásának kérdésében, illetve
abban, hogy e téren voltaképpen semmi sem kérdéses. A tapasztalati valóságról
volt szó, arról, amelyet mindenki láthat a maga szemével. Amelyben személyes
tulajdonságokkal bíró emberek élnek, akiket érzelmi és társadalmi kapcsolatok
hol összehoznak, hol szétválasztanak; az írónak pedig az a feladata, hogy
ezeket az embereket az ő kapcsolataikkal, kapcsolataik mozgatóival élethűen
bemutassa, érzékletesen jellemezze, tanulságosan elemezze. Lukács kitalálta
a haladó hagyományt képviselő szerzők törzsfogalmát, akik persze nem értek
fel a szocialista realista szerzőkkel, de azért a tollforgatónak, aki,
mondjuk, Balzacot tartotta mesterének, s nem Solohovot vagy Azsájevet,
annak a lassabb fejlődő képességét külön nem ostorozták.
Az olvasó: Azt akarod mondani, hogy mindezt lenyelted?
A szerző: Ezt tanították a főiskolán. A kritika ebben a szellemben nyilatkozott.
Amíg Gyergyaival nem ismerkedtem meg, helyesbítő útmutatóm nem akadt.
Szóval, amikor az irodalom iránt elkezdtem érdeklődni, ilyen alapozást
kaptam. A Nagy Imre idejében valamelyest növekvő szólásszabadság is az
irodalom politikai szerepét lökte az előtérbe. Hiába idegenkedtem éppen
Balzactól, fenntartásaimat gyatrán, impresszionistán öntöttem szóba. Fordítottam
is egy érzelmes novelláját, meg szerkesztettem is 1955 telén egy Réz Pali
által válogatott novelláskötetét, amelyben az Ismeretlen remekmű
az alkotó összeomlásának felidézésében egyszerre vonzott
és taszított: vonzott, mert az öreg Fernhofer romantikus tökéletesség
vágyától vezettetve szakított a realista testábrázolással, és taszított,
mert a történet narrátora voltaképpen a realista valóságábrázolás nevében
megsemmisítő ítélkezéssel utasította el a mai szemmel modernnek tekinthető
formabontást. Érezhetően jelen volt az egész kötetben ez a cenzúra, de
akkor még nem jutott eszembe, hogy ezzel a fogalommal éljek. A cenzort
akkoriban az írók ellenségének tartottam, eszembe sem jutott, hogy maguknak
az íróknak, olykor a legnagyobbaknak a nevében kellemetlenkedhet. Akkor
kapcsoltam, amikor láttam, hogy a francia új regényírók Balzac mázsásan
bénító hatására panaszkodtak a regényszereplő felfogását illetően. Hogy
az megfelelt a 19. századnak, a 20. században ők már ráuntak a realizmusra,
a realizmus által gyakorolt cenzúrára. Hát én is, hát én is ujjongtam
fel akkor, fogékonyan arra az érvelésre, hogy az emberi személyiség egyszerűen
nem fér el a personnage szűkösre szabott körvonalaiba, és
hogy az irodalom valóságát az író teremti, nem a tapasztalati valóság
diktálja.
Az olvasó: Elkezdtél elméletet gyártani?
A szerző: Főleg az értekezéseim összetákolásával bíbelődtem. Írói próbálkozásaim
szempontjából is tanulságosan.
Az olvasó: A 20. század közepén a 19. századi francia költőket böngészve?
A szerző: Képzeld, igen. Azokat böngészve, akiket a 20. század első negyedében
a Nyugat költői modernnek tartottak, s akik őket alkotói függetlenségük
kivívására bátorították. Franciaországban Baudelaire-t, Verlaine-t, Rimbaud-t
Adyval, Babitscsal, Kosztolányival egybevetőn olvasva arra döbbentem rá,
hogy bizonyos szempontból íróként közvetlenül csatlakozhatom az ötven
évvel azelőtt vívott, irodalmi szabadságharc céljaihoz, hiszen a szerencsétlen,
balkezes magyar történelem folyvást csak akadályozta megvalósulásukat.
A függetlenség. A hatalomtól, az ideológiától, az irodalmon kívüli érdekektől
való függetlenség. Ignotus 1912-ben a radikális irányzatú, polgári haladásnak
elkötelezett Társadalomtudományi Társaság vitaestjén mondhatta ki: Mint
a philosophia nem maradhatott ancilla theologiae, a literatúra nem lehet
ancilla politicae. És milyen rendkívüli szószólója volt Ignotus
a liberalizmusnak, amelyre az irodalomnak meggyőződésem szerint olyan
szüksége volt/van, mint az élőlényeknek a levegőre. Úgy emlékszem, még
az Új Magyar Kiadóban olvastam a Lettres Françaises-ban, a
Francia Kommunista párt irodalmi hetilapjában Aragon kiáltványát, mely
azt követelte a hazafiasan haladó költőktől, hogy a jövőben szonettet
írjanak, ne szabad verset. Mármost Franciaországba érkezve utána érdeklődtem
egy sereg francia költőnél, hogy mit gondolnak erről. Kuncogtak, gúnyolódtak.
Jelentőséget a hagyományőrző hadparancsnak nem tulajdonítottak. Bezzeg
a század elején, amikor Rákosi Jenő fenyegette virgáccsal a Nyugatot,
merthogy annak költészete lábbal tiporja a magyar hagyományokat, a megrovás
mellett nem lehetett csak úgy elmenni kacarászva. A magyar költészetet
a politikai hatalom a maga ügyének tekintette, mármint olyan ügynek, amelybe
érdeke beleszólnia, nehogy a rímbe foglalt ellenzékiség felkavarja a kedélyeket,
lázadásba sodorja az országot. Más érvekkel, de még rámenősebb karhatalommal
körülvéve Révai József ugyanebben a szellemben nyilatkozott. A pompásan
vitázó Ignotus legalább tiltakozhatott a magyar modernség nevében, személyes
biztonsága nem került veszélybe. Révaival már nem lehetett ilyen biztonságosan
feleselni. Legfeljebb úgy, ahogyan Réz Pali tette, mikor Lukács György
védelmére kelt Révaival szemben. Én, aki a Révai féle kultúrpolitika mindennapjainak
a főiskolán és még a kiadóban is tanúja voltam, ámulattal olvastam Ignotus
sziporkázó eszmefuttatásait a perzekutor esztétika ellen.
Az olvasó: Úgy beszélsz, mint aki Nyugaton irodalmi felszabadító sereget
akar összetrombitálni...
A szerző: A lelkesedés még nem tett. Nem is emlékszem
olyan magyar értelmiségire, aki a honi cenzúra ellen tömeges szuronyrohamra
trombitált volna a vasfüggönyön innen. Az öncenzúra, az más, de arról
később. Ami engem illet, az ötvenes évek végén annak örültem: a hazai
múlt is nyújthat bátorítást arra, hogy az alkotói személyiség jogait mindenféle
nem irodalmi követelések elébe helyezzem.
Az olvasó: Ezeket a jogokat, ugyebár, ki is kell vívni?
A szerző: Egy egész életet el lehet tölteni ilyen csatázással. Aránylag
szabadabb társadalomban aránylag szerencsésebben. Diktatúrákban sikertelenebbül.
Párizsban került kezembe Victor Sklovszkij 1923- ban kiadott esszégyűjteménye.
Az orosz formalisták valóságos szellemi bűvészmutatványokat rendeztek
az irodalom önállósága melletti érvelésükkel. Tűzijátékot arról, hogy
az irodalom forradalma nem lehet azonos a forradalom irodalmával. Aztán,
ha valamit elértek, azt mégis a zsarnok szeszélyének köszönhették. Az
időt pedig, amit vitairatok fogalmazására fordítottak, az irodalmi alkotástól
vonták el. Egyre erősödő felfogásom szerint tehetségüket pazarolták el.
Ezen valahogy nem sikerült túltennem magamat. Próbáltam mérlegre tenni
egyrészt az indulatokat, a szenvedélyt, az elnyomás elleni háborgás robbantó
erejét, másrészt a kinyomtatott, a levegőbe repített szavak által elért
eredményeket. Érdeklődni kezdtem az irodalom és közélet, és mivel poétákkal
foglalkoztam, a költészet és politika látszólag közvetlen, természetes,
valójában nyakatekert kapcsolata iránt.
Az olvasó: Erről az értekezéseidben nem írtál.
A szerző: Ilyenformán akkor nem. Ami a közvetlen kapcsolatot illeti, elfogadtam,
sajnos, felületesen, azt a nézetet, hogy az irodalomnak döntő szerepe
lehet egy társadalom átalakításában, és hogy a társadalom követi az irodalom
útmutatását. Feltételeztem azt is, hogy egy- egy irodalmi irányzat állásfoglalásai
egységesek, következetesek, célirányosak. Azt a paradoxont azért kihámoztam
enyhítse legalább ennyi a naivitásomat , hogy a dinamikus
változásokat a századelő Magyarországán a dekadencia poétikájával szorgalmazták.
Viszont csak harminc évvel később, Kelevéz Ágnessel folytatott beszélgetésben
körvonalaztam, hogy a dekadencia és a dinamizmus házasságából szükségszerűen
politikai kripli jött a világra.
Az olvasó: Most a doktorandusról beszélsz. Hová lett az író?
A szerző: Miközben a doktorandus a múltról próbált képet alkotni, az író
a jelenhez keresett fogódzkodót. Úgy érezte, nem elég felismerni az irodalmi
csatározások hátráltató hatását az alkotásra, nem elég felismerni azt
sem, hogy a hősi berohanások az arénába sok időt vesznek el, eredményük
viszont kérészéletű. Látva, hogy az igényes szépirodalom sokértelmű, egyre
inkább úgy vélte, nem való az igazából sem tájékoztatásra, sem dokumentálásra,
sem oktatásra. Ha nevel is, csak áttételesen teszi. Világossá vált előtte,
mekkora szellemi kárt okozhat az a pedagógia, amelyik az irodalomtanítást
tautologikusan arra korlátozza, hogy mire tanítanak bennünket az írók.
Még attól a következtetéstől sem riadt vissza, hogy az író, aki szépirodalmi
művével tanítani akar, voltaképpen visszaél stiláris eszközeivel: nem
a gondolatok tisztaságát idézi elő, hanem az érzékeken át gyakorol a szellemre
hatást, ami a zavarosság melegágya. Gyanúperrel élt kiváltképpen a költőkkel
szemben, akik az utat akarják ilyen vagy olyan közösségnek mutatni, játsszák
a váteszi szerepet, ami jót tesz a hiúságuknak, és rosszat olvasóik világos
elemző képességének. Elég az hozzá, hogy az író kezdett egyre görbébb
szemmel nézni nem csupán a pártos irodalomtanításra, amelyen a sztalinizmus
idején átesett, hanem minden olyan irodalom magyarázatra, amely a műből
elsősorban a pedagógiai erényeket óhajtja kihüvelyezni. Vagyis meghasonlott
azzal a szemlélettel, amely múltjának magyaróráit zömükben jellemezte.
Az olvasó: És Ady, aki az általad tanulmányozott és fontosnak tartott
Nyugat periódus vezéralakja volt?
A szerző: Fogas kérdés. Ady nagyszerű politikai költő is volt. Vezér is
akart lenni, mint Petőfi. A kordivat szellemében trottyos, dekadens Petőfi.
S az a fergeteges nyelvezet, amellyel a radikális követeléseknek szárnyat
adott újdonságában, riadó visszhangzásában csodálatra méltó. Válaszom
tehát az, hogy formai megközelítése rendkívüli alkalmat adhat ünnepi irodalomtanításra.
Azt kibontani, azt élvezni, hogy miképpen testesítette káprázatossá az
egyébként prózai és főleg prózai tisztázásra szoruló országos témákat.
Amelyeknek megbeszélése közgazdasági, társadalomtudományi, ideológiai,
politikai és geopolitikai, egészségvédelmi és bölcseleti szempontból inkább
a történelemóráknak a feladata. Magyarórán, captatio benevolentiaeként
fel lehet vetni, miért érdekes nekünk, irodalmi szempontból Ady Endre
vérbaja. A tanulók válasz helyett idétlenül nevetgélnek, bár nem titkolják
kíváncsiságukat sem. Kezdődhet a tanár felvilágosító munkája. Ady ugyan
nem azért lett vérbajos, mert országunk félfeudális volt, viszont ő az
elővigyázatlanságból begyűjtött spirocheta pallidákat képátvitellel, gondolattársítással
rákente a félfeudális társadalomra, hogy az elmaradottságot kórtünetként
jelképezze. Mi itt tantárgyunk szempontjából a merész nyelvi kezdeményezést
díjazzuk.
Az olvasó: Szóval te nem a nagy, magyar, politikai költők példakép szerepére
vetnéd a hangsúlyt?
A szerző: Éppenséggel a szerepet hangsúlyoznám, a színpadi teljesítményt.
Hogyan kell megszólalni ahhoz, hogy az olvasók, akik nem óhajtanak feltétlenül
a segesvári csatában, szifiliszben vagy a magyar államvasutak kerekei
alatt meghalni, mondjuk, Petőfit, Adyt, József Attilát nem csupán hangos
személyiségnek, hanem útmutatójuknak is elfogadják? Milyen igék, milyen
főnevek, milyen jelzők, határozók, milyen képek, rímek, ritmusok alkalmasak
erre? Mi ennek a kommunikációnak a leghatásosabb retorikája? Érzelmi szempontból
milyen arányban ajánlatos keverni a sértettséget, a büszkeséget, a valóságos
bántódást, a tiltakozást, a dacot, az önsajnálatot, mit lehet a sorsnak
tulajdonítani, mit az ellenségnek, ha az ellenség maga a magyarság, hogyan
lehet kígyót-békát kiáltani rá, s egyúttal iránta túláradó szeretetet
mutatni, mikor kell bevetni az ország nevében a váteszi indulatot, mely
minden akadály, áldozat, sőt kényelmetlenség ellenére a jövő iránti fogékonyságban
megtartja a lelkeket, és megtartja őket abban a hitben is, hogy a guru
versének olvasása felmenti őket minden egyéb olvasás, netalán személyes
nézet kidolgozásának gondja alól. Elvégre a verssel nem lehet vitatkozni.
Legfeljebb ellenverset írhat, aki maga is költő. Mindenki azonban nem
költő, aki pedig az, nem mind küldetéses, nem mind kinyilatkoztató. De
éppen ezért érdemes ennek a szerepnek a megalkotását tanulmányozni, a
küldetés módszertanát, a kinyilatkoztatás technikáját.
Az olvasó: Szóval te a nagy példaképeket színésznek tartod. Semmibe veszed
őket.
A szerző: Nem értem, miért kellene a szerepjátszókat lenézni. Ismétlem,
nagyságuk a művészetükben, a hadonászásukban, az arcjátékukban, az öblögető
vagy rikoltó beszédükben, a szemük forgatásában, a megindító sóhajaikban
van, hát ezeket kell a tanulók számára megközelíthetővé tenni. Hogy megtapasztalják
a különbséget az ember és a színész között. Lássák, mennyivel többnek
tud látszani egy ember, mint amilyen valójában.
Az olvasó: Úgy gondolod, hogy rana rupta? Miért nem mondod ki, hogy felfuvalkodott
béka? Miért nem, hogy az ilyen pojácákat le kell leplezni, hogy meg kell
őket botozni kíméletlenül?
A szerző: Nem ítélőszék az irodalomtanítás. Különben sem lehet kifogásolni,
hogy valaki kettős, elvégre többé-kevésbé mindenki az. Az emigráns, aki
tudja ezt magáról, hamar észreveszi másoknál. Ellenszenvesnek azt tartom,
aki azt hiszi, ő olyan, amilyennek tetteti magát. Aki azt képzeli be magáról,
hogy ő egyetlen fából van faragva. Aki vak magával szemben, és vezetni
akarja a világtalanokat. Nem szeretem a szerepembert.
Az olvasó: Valóságosra gondolsz, vagy irodalmi figurára?
A szerző: Voltaképpen egyikre is, másikra is. A valóságban kínosan érzem
magam azoknak a társaságában, akik halálos komolyan veszik magukat, akik
hagyják, hogy az álarc ránőjön az arcukra, illetve azon erőlködnek, hogy
ránőjön. Viszolygásomat Magyarországról hoztam. Vallásos környezetben
idegenkedtem a száz százalékos szentfazekaktól, népi demokratikus
környezetben a vakbuzgó személyzetisektől, párttitkároktól. Apámmal is
gyakran azért nem értettem szót, mert ő otthon is méltóságos úrként viselkedett,
éppen úgy, ahogyan a világban. Kisgyerek lehettem, még az Attila körúton
laktunk: ő az erkélyen letelepedett a nyugszékbe, ennek azonban a vászna
széthasadt, apám meg seggre esett. Én a szót magát nem is ismertem akkor,
vígjátékba sem vittek el még, a látványtól mégis hihi-haha
elröhögtem magam. Hű, hogy lekapott a tíz körmömről, és prédikált arról,
hogy őt nem illik gúnyolnom. Nyugatra érve feltűnt a franciák színészkedése,
ezt azonban nemzeti sajátságnak fogtam fel, tetszett a választékossága.
Magam is besétáltam utcájukba: talán első hollandiai utamon, holland-magyar
társaságban, ahol franciául folyt a szó, egyszerre Kibédi Varga Sándor
megjegyezte, olyan mesterkélten szónokolok, mint egy Sorbonne-professzor.
Zavartan abbahagytam. Tudtommal a továbbiakban sem vettem fel azokat a
jellegzetességeket, amelyek leginkább ragadnak a magyarokra. Nem rázom
olalázva a kezem fejét, mikor valami hatásfokot szemléltetek, arcomat
felfújva nem hallatok pukkanó zajt, ha nem tudok válaszolni egy kérdésre,
és nem merdezek, zsömanfúzok, nem a távozás kifejezésére használom a nemzetközi
karjelet. Persze ezek apró külsőségek, olyanok, amilyenek a brit szigeten
a gondolkodást jelző idétlen nyögések, a meglepetést mímelő kis o-u
felkiáltások, a mérgelődő sitsitek, a fakingozás, a hellózás, a lóröhej.
1 |
A
Kádári-időkben a nyugati konzulátusokon örömmel fogadták, ha az
emigránsok kiváltják magukat mint hajdan a rabszolgák
magyar állampolgárságukról. Hivatalos tarifát nem tettek
nyilvánossá; az árat az érdekeltek jövedelme, anyagi helyzete alapján
szabták meg. |
|
|