Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 4. sz.
 
 
 
 

CSABAI LÁSZLÓ

 

Privát ügyek

 

 

A Takarékpalota első emeletéről remek kilátás nyílik az Iparosegylet székháza alatti, cégérekkel övezett üzletsorra, a Városháza előtti Pázmány térre, a Megyeháza előtti Lovashuszár térre, a Kígyóölő szoborra, a kakasos kútra, a díszhalas csobogóra, tehát magára a belvárosra.
    Szindbád, a nyárligeti detektív, üres pipáját szagolgatva, a párkányra támaszkodva ül. Az embereket figyeli. Galagonyalevél tea a csészében. Orvosa ajánlotta neki, mondván, tíz évvel tovább él, aki naponta megiszik egy csészével. A Sas Patikához érkezve elgondolkodott Szindbád, akar-e egyáltalán tíz évvel tovább élni, aztán úgy döntött: igen. Bement hát és megvette a gyógyteát. Kellemes az illata. Cukrot elfelejtett belerakni. A teás-, kávésszerviz a hozzávalókkal csak pár méterre van, a fali ivócsap tövében lévő asztalkán. De annyira jól elhelyezkedett, hogy most ezt is nehezére esne megtenni. Inkább cukor nélkül issza. Nem is keserű. A városháza árkádjainál vászonboleróban ölebet simogatva álldogáló, trécselő úrikisasszonyok, a módosabbak gardedámmal, a kevésbé tehetősek megbízható rokonnal. A tér túloldalán, a Pázmány-szobor korlátján munkáslányok. Őket nem vigyázza senki, az udvarlók túlzott gesztusokkal filmrészletek játszanak el, és csak arra várnak, hogy egy megdöbbentő jelenet előadása utáni borzongást kihasználva megtapogathassák a lány vállát, derekát, s néha még attól is lejjebb. Az úrikisasszonyok irigykedve-megvető, a gerdedámok szimplán megvető arckifejezéseket küldenek feléjük. A sarki csemege és az árkádsor között két kávémérés. Közelebb a Pannónia (alias zsidókávézó), távolabb az Erzsébet (alias kisdzsentri, mert a valódi, nagy dzsentritanya mégiscsak az innen nem látható Korona). Nyárligeten a nyílt faji zavargás nincs divatban. Kirakatbetörést, heccplakátozást az emberek hírből sem ismernek. A város hivatalnok-katonatiszti és iparos-kereskedő elitje közötti viszony azon mérhető le, mennyire különülnek el kávézás közben. Szindbád végigtekint a teraszok közönségén. Úgy látszik, béke van. A korzó még tart, de már gyengül. Közeleg az ebédidő. Az Országzászló térről indulók még elmennek a Hungária szállóig – vagy fordítva –, aztán szétszélednek, hisz otthon már gőzölög a nagyasztalon a tükrös tyúkhúsleves, a leveszöldség és a paradicsomszósz. Hacsak nem a Hungáriában, a Koronában vagy a Vesszősben foglaltak maguknak asztalt! Az egymással szembetalálkozó ismerősök – habár Nyárligeten mindenki ismerőse mindenkinek, legalábbis egy adott körön belül – bólintanak, s váltanak néhány szót. Ilyenkor gyakran mások is szükségét érzik a bekapcsolódásnak, miáltal – egy rövid időre – kis csoportok képződnek. A felügyelő most is lát ilyeneket. És ebben a csoportképződésben rendszer van. A Zrínyi Ilona utca felől indulva, hozzá egyre közelebb és közelebb állnak le beszélgetni az emberek, s már látszik is az, akinek az üdvözlését mindenki örömmel fogadja, akinek a barátságával mindenki szívesen büszkélkedik, mert a város elsőszámú virilistája, adakozója, jó- és széptevője ő, akiről már az elemisták is tudják, hogy egy nap leforgása alatt két fővárosi színésznőt csábított el, mikor azok Darányi programját éltetendő Nyárligetre jöttek vendégszerepelni.
    Gönczi Kálmán ő, az ügyvéd. És Szindbád őt várja.
    Gönczi, mielőtt belépne a kapun, egy kirakat felé fordul, leguggol cipőfűzőt bekötni, s csak miután ki-kipillantva meggyőződött, hogy senki nem foglalkozik vele, akkor tér be a lépcsőházba. A felügyelő sóhajt, szívesen nézné még a világról – úgy tűnik – megfeledkezni képes embereket, annál is inkább, mert a bujtosi pedofil üldözése után igazán ráférne egy kis regenerálódás, de vendége már kopog az ajtón.
   
Az ügyvéd keményen szorít vele kezet, kínálás nélkül zökken a fotelbe, és azonnal sorolni kezdi folyamatban lévő ügyeit: a borbányai kápolnaépítést, a tüzérbált, a középiskolai honvédelmi tornabemutatót, hatalmas kártyanyereségét a Koronában, a csinos haszonnal továbbadott Horch 853-as cabrioletjét. Olyan elánnal beszél, hogy azt lehetne hinni, nemsokára áttér a szép postáskisasszonyra, akit – ezt is mindenki tudja –  sikerült elvinnie egy hétvégére a Lillafüredi Palotaszállóba. A felügyelő már sokszor megtapasztalta: az emberek nehezen jutnak el a lényeghez, időt kell adni nekik, míg végeznek színjátékukkal, de ez a vastag tokás, felfuvalkodott alak, kifejezetten idegesíti. Mindig is képtelen volt megérteni, mit esznek rajta a nők, mit értékelnek rajta nagyra a férfiak. (A pénzén és a hatalmán kívül.) Előveszi dohányzacskóját. Megrázza, kihúzza egyik csücskét, hiába, még féltömésnyi sincs benne. Ekkor eszébe jut, hogy már egy éve leszokott a füstölésről, csak az üres pipát rágja.
    – Nos, ezek a dolgok engem kevésbé érdekelnek. Rendőrtiszt vagyok, mondja el, mit követett el ön, vagy mit követtek el ön ellen. Gondolom, nem ok nélkül keresett föl – szakítja félbe kurtán.
    Gönczinek kikerekedik a szeme, az arca elpirul. Aztán az arcán lévő felháborodás fokozatosan átadja helyét egy félelmetes kétségbeesésnek, s ahogy belül átmegy ezen a metamorfózison, úgy húzza össze magát a fotelben.
    – Megcsal Eufró!
    Egymásra merednek. Hihetetlen, de Szindbád úgy érzi, ha nem előtte tette volna meg ezt a vallomást, még könnyet is képes lenne az ejteni. A felügyelőnek szánalmat mégsem, csak meglepődést kell legyőznie.
    – Nézze! Rossz helyre jött. Féltékenység, hűtlenség, félrevezetés – ezek privát dolgok! Nem az én hatásköröm. Én a minisztérium, az állam embere vagyok...
    – Ó valóban?! Hát államunk alapja nem a család? És a család alapja nem a férj és feleség szövetsége, hűsége? Hogy engedheti meg a törvény...
    A detektív egyetlen pillantással leszereli az átmenetileg megengedhetetlenül szemtelenné váló ügyvéd gyomorforgató panaszait.
    – Ha egy házasfél hűtlen, azért nem lehet bíróság elé citálni. Sem elmarasztalni! Kivéve, ha egy válóperes ügyben, a gyerekek elhelyezésénél vagy a vagyoni osztozkodásnál merülnek fel ilyen körülmények! Itt erről van szó?
    – Nem, dehogy! Éppen, hogy nem... – hadarja Gönczi. Látnivaló: végleg meghunyászkodott. – Nem elítéltetni akarom én őt... Hanem... Hiszen, hogy mit is akarok... Tudni szeretném, biztosan tudni, hogy egyáltalán, hogy tényleg... És akkor... Fogalmam sincs, mi lenne akkor... De tudnom kell, mert borzasztó így, higgye el borzasztó...
    – Ez érthető. Mégis csak annyit mondhatok: forduljon egy magándetektívhez!
    – Persze..., gondoltam rá! Csakhogy annyira félek a megszégyenüléstől! Mindkét iroda vezetőjét ismerem a Koronából, és ismeri őket ön is: ha részegek, jár a szájuk... Ön mindig hallgat, ha konkrét ügyekről van szó.
    – Megtisztelő a bizalma, de amit mondtam, megmondtam. Gyilkosság, gyilkossági kísérlet, betörés, rablás, zsarolás, nagy értékű lopás... – ezek az ügyek tartoznak az én reszortomba. Tehát, kérem...
    – De ön, éppen ön megérthetne engem... Hisz valamikor ön és Eufró...
    – Kérem! Hogy képzeli?!

Feláll, pipadohányt keres. Nem talál. Emlékszik, hogy volt valahol egy doboz Jyldis cigaretta. Azokat föl lehetne fejteni, de egy idegen előtt ügyetlenkedjen? Éppen előtte? És elönti valami váratlan keserűség is a torkát. Annyira valódi, hogy nem lehet lelkiállapotnak betudni. Talán most érkezett meg az ízesítetlen főzet keserűsége. Kivesz egy kockacukrot, de szétnyomódik ujjai közt, míg elérkezik szájához. Lesöpörné mellényéről, s ezzel beledörzsöli. Tenyérnyi folt marad szíve fölött.
    Az Országzászló téri virágpavilonnak dőlve szagolgatja pipáját, figyeli a Kereskedelmi és Földhitelbank bejárata melletti kaput, s arra gondol, mennyire szerette Eufrozinát. – „Ez sületlenség, na nem nagy, csak olyan kicsi, olyan sületlenségecske!” – jelentette ki Eufró kacagva, mikor Szindbád az első randevún – szokás szerint, mert ez más nőknél bejött – azt bizonygatta, hogy ötven év múlva a nők fogják uralni a világot. – „A férfiak azért legénykednek, azért nyomják el a nőket, mert félnek a hatalmuktól, ha a nőne a hatalmuk, a férfiak még jobban megijednének, s ezért aztán még jobban el akarnák nyomni őket, vagyis ez egy róka fogta csuka helyzet. Minden maradni fog úgy, ahogy most van. Különben a dolgok lényege sosem változik...” – Szindbád elbűvölve hallgatta. Gondolatát – mint minden férfinemű lénynek – kamaszkora óta nők töltötték ki. Szerelmének tárgyát el tudta képzelni, amint szakadozó gúnyában krumplit pucol, vagy fényes estélyen bálkirálynővé avanzsál, vagy leprás betegek kicserepesedő homlokára olajat ken, vagy csak divatos ruhában, babaarccal ül és néz rá... Mindent el tudott képzelni egy nőről, csak azt nem, hogy értelmes, eredeti gondolat hagyja el ajkát. Mivel ilyet még nem tapasztalt. Nála igen. Rájött, hogy képes lenne beleszeretni Eufró eszébe. (Bele is szeretett.) Sétálni Sóstóra mentek. Mindegy milyen évszak volt, s milyen új, meghökkentő épülettel lepték meg a várost a Széchenyi utca mágnásai, ő csak Eufrót figyelte. Derekát, csípőjét, mely úgy ringott, mintha egy orgonaágat rejtett volna magában, orrát, mely egyetlen apró rántással tudott pajkos-viccelődőből szigorú-arisztokratikussá változtatni, és legfőképp bőrét, mely olyan finom, érzékeny és fehér volt, hogy szinte át lehetett látni rajta. Rájött, hogy képes lenne beleszeretni Eufró bőrébe. (Bele is szeretett.) A nő nem volt bőkezű a csókjaival. De egy különlegesen jól sikerült vicinális-kirándulás után engedte ajkaikat összeforrni. Szindbád alig kapott lélegzetet a megdöbbenéstől. A nőnek édes volt a csókja, valóban édes. Olyan valószínűtlenül édes, mint a Vízszabályozó Társaság székháza alatt üzletet bérlő macedón cukrász halvája. Rájött: képes lenne függővé válni ettől a csókíztől. (Függővé is vált tőle.) Irigy pillantások követték, ha végigment a Pázmány téren. – „Snájdig fiatalember, biztos, állami állással és csinos menyasszonnyal. Kell ennél több?” Szindbád maga is megszédült, ha belegondolt arra a boldogságra, ami rá vár. Megegyeztek, hogy kivárják a nagy tettel az esküvőt, ne kelljen öreg korukban semmi miatt szégyenkezniük önmaguk előtt. (Így Szindbád, a tisztességes nyárligeti fiatalemberekhez hasonlóan, a Szarvas utcai, előkelők számára fenntartott kuplerájban csillapította a randevúk alatt felizzott szenvedélyét.) Aztán egyszer a szomszéd városban kutatott egy bukaresti zsebtolvaj kompánia vezére után. Az Ezüst Sas nevezetű, városszéli lebujra csaptak le kollégáival. A bandavezért nem találták meg, de a házkutatás során, egy Hunyadi Alexander névre kivett szobában megtalálták Eufrozinát partnerével. (Pedig Sóstón kellett volna lennie valami mezítlábas sétából álló „Kneipp kúrán”.) Szindbád nem árult el senkinek semmit, de a jegygyűrűt már postán küldte vissza.

Fél tíz körül jelenik meg a nő. „Látszik, hogy úriasszonyéletet él.” A legeslegújabb divat szerinti aszimmetrikus, lila zsorzsett van rajta. A férfiak természetesen önkéntelenül megfordulnak utána. De erre nincs sok lehetőségük, mert rögtön beugrik a bank melletti virágboltba. Öt perc elteltével jelenik meg ismét. Nem vásárolt semmit. Az utcáról visszahívja a tulajdonos, és egy szegfűt helyez a füle mögé. Eufró hálából engedi, hogy megcsókolja kezét. Ezután beugrik a Kígyó patikába. Pár percig marad. Nem látni, vett-e valamit. Ezután jön a patika melletti Margaréta Ruhaszalon. Szindbád az Ér utca végéből próbál belesni a sűrűn nyíló ajtón. Sokan vannak. A nők – úrinők – anyagokat mustrálnak, a hordárok az ajtóban várakoznak készségesen. Eufró, itt végezvén, kiül a Károlyi cukrászda teraszára. Legalább tízen telepednek köré. Férfiak, nők vegyesen. A pincérek hatalmas kelyhekben hozzák a mentaleveles frissítővizet és magas nyakú csészékben a melange-ot. (Nyárligeten a melange-t úgy ejtik, hogy „melangé”.) Mikor mindenki elhelyezkedik, hirtelen fölpattan és átmegy a patikában. Bizonyosan valamit most állítanak neki össze, mert legalább tíz percig marad. Így van: visszatérve a teraszra felmutat egy kis tasakot, és a többiek sajnálkozva néznek rá. Gyorsan ásványvizet rendelnek neki. Ő beleönti a tasak tartalmát, de egy korty után már búcsúzik is. A patika elé érve megtorpan, de nem megy be. A virágüzlet előtt megáll és megkocogtatja a kirakatot. Átvág az Országzászló téren, állát magasra tartva, széles, köröző mozdulatokkal összecsókolózik három ismerős hölggyel – a férfiaknak a kezét nyújtja –, a gyereknek vattacukrot vesz, s már rohan is a kalapszalonba. Innen a prémkalap szalonba. Innen a Pázmány téri Erzsébet kávézóba. Körbeveszik, s ő egy újsággal legyezgetve magát mutatja mennyi dolga van, mennyire megizzadt. Átintegetnek neki a Pannónia kávézóból, így a kikért frissítőt a pincér oda viszi át. (Úgy látszik, tényleg béke van most faji téren.) Itt is legyezgeti magát, itt is panaszkodik. Aztán felugrik – és persze fizetés nélkül – távozik. A Korona főbejáratánál megtorpan, nem megy be. Mégis? Nem mégsem. És eljut a piachoz. Szindbád egy pohár bort kér a sarki kifőzdénél és a pultnak támaszkodva figyeli, hogy jár hordárt fogadva a nő standról, standra. Mindenütt bókolnak neki, mindenütt elfogadja a bókokat, de a kezét nem nyújtja. „Itt nem lehet senkije.” Aztán megsokallva búcsút int közönségének, és elindul visszafelé. A nyakig megpakolt hordárnak a kofák magyarázzák el, hová kell mennie. Eufró már a Pázmány szobornál jár. A két főtéri kávézónál nagy integetés, a Zrínyi Ilona utcán összecsókolózás hölgyekkel, a virágbolt kirakatüvegén kopogás, a patika előtt megtorpanás, de most be is megy, s pár perc múlva jön ki, kart-karba öltve egy dámával, vele együtt lép át a divatszalonban, ahonnan viszont már egyedül megy át a Károlyi teraszára. S jönnek a frissítők, s jönnek az ismerősök...
    Szindbád összegez: „A virágboltos öreg – ő aligha. A patikus fiatalabb, de hát egy üzletben enyelegni csúcsidőben? A piacról senki. A Pannóniából akárki. Az Erzsébetből akárki. A Károlyiból akárki.”

Eufró dél körül áll föl. Most nem sietve. A Vasgyár utcai kápolna felé indul, vagyis végig a Széchenyi utcán. Szindbád utána. Az Angolkisasszonyoknál a nő megfordul. Egymásra néznek, és elindulnak egymás felé. A Benczúr-szobornál találkoznak.
    – Jegyezd meg: kávéházi teraszon az emberek nem a kávéval, nem is egymással, hanem azzal foglalkoznak, ki bámulja őket, vagy legalábbis melyik ismerős tűnik föl. Tehát fél szemük mindig kifelé sandít. A kávéházazókat mindig belső helyiségből kell meglesni, arra nem fordulnak, és nappal oda nem is lehet belátni. Én tanítsalak?! Én vagyok a detektív vagy te?! Jól van, nem is baj, hogy téged bérelt föl az az ostoba férjem. Rég beszélgettünk. Hívj meg ebédre! Te megteheted! Gyanún felül állsz. Már amennyire ez nálunk lehetséges...

– Nincs senkim, ha erre vagy – vagytok – kíváncsiak – kezdi, mikor elhelyezkednek a Lengyel Kioszkban, amely, most éppen, étteremként is működik. – Egyszer botlottam, akkor is nagyon megbántam.
     Ezt akár hízelgőnek is vehetné a felügyelő, de a másik hangjában csak – most először – elfojtott ingerület van, semmi melegség.
    – Jó, akkor rendeljünk!
    Egészben sült süllőt rendelnek hercegnő burgonyával és tartárral. Szindbád a közös tálból előzékenyen magának veszi el a fejet tartalmazó felét. A nő beletúr az ételbe, talál egy szálkát, maszatolni kezd, majd félretolja. Ez akár fel is bosszanthatná a detektívet, de itt most nem az ő idegei feszülnek jobban.
    – Azért ez mégis furcsa! Ő fűnek-fának a hódításaival henceg a kaszinóban, nekem meg a hajamat cibálja egy rosszindulatú pletyka miatt! Remélem, te nem hiszed el, amit a gyámhivatal elnöke rólam meg a bankigazgatóról híresztel...
    Szindbád meggyőződés nélkül nemet int fejével. Érdekes: nem hallott az esetről. A gyámhivatal elnökét persze ismeri, Gönczi régi haragosa, rágalmazza, hergeli, amikor csak tudja.
    A hal amúgy remek, ropog a bőre és puha, de nem összetapadó a húsa. Látszik, hogy tejben áztatták, aztán párolták, majd hirtelen sütötték pirosra.
    – Valóságos szembesítést rendezett a Svájci Lakban. De hiába igazolt a tulajdonosnő, nem hiszi el, hogy egyedül voltam...
    Olyan silány, közönséges ez az egész. Ha bepillant a nyárligeti jómódúak – és kevésbé jómódúak – életébe, a többé-kevésbé rendben tartott felszín alatt, majd mindenhol ilyen banális eseteket talál. (És ő maga sem kivétel!) Sajnálja, hogy engedett a múlt, és a Gönczi által felajánlott pénz csábításának és elvállalta ezt az ügyet. De hogy a remek süllő is kárba menjen, azt még jobban sajnálná. Nem kérdez, míg meg nem eszi az utolsó leszopogatott szálkáig.
    – Miért nem hisz neked a férjed? Elkapott már valamikor?
    – Hová gondolsz?!
    – A mi ügyünkről mennyit meséltél neki?
    – Hogy állandóan dolgoztál, az volt a baj. Azt nem...
    – Akkor? Ki vele!
    – Nem ott voltam, ahol kellett volna lennem. Tornázni indultam, de meggondoltam magam és beugrottam mégis inkább egy kis tereferére Sztankónéhoz, a fogadóshoz.
    – Hát ez nem egy nagy történet! Annyira egyszerű, hogy akár igaz is lehet!
    – Ne gúnyolódj, kérlek...
    – Hova mentél volna tornázni?
    – Nem is igazi torna az. Csak összejövünk néha ketten-hárman barátnők, és mezítláb sétálunk az Igrice egy eldugott partján, azt mondják, hasznos, Kneipp terápia a tudományos...
    Ha Eufró folyamatosan beszél tovább, még talán el sem csodálkozik Szindbád az egybeesésen, de a nő rémülten szájához kapja kezét, kimereszti szemét, és ez nem kíván bővebb magyarázatot. A felügyelő ledobja az étlapot.
    – Nem árullak el az uradnak, de most menjünk!

Szindbád már a Vénusz-szobornál búcsúzna, de a másik halad mellette. Így történik a Benczúr-szobornál és a Múzeum előtt is. A Nemzeti Bank sarkánál aztán megadja magát.
    – Tessék, van még valami?
    A nő megragadja karjánál, nehogy közben elmeneküljön, és ömlik belőle a szó.
    – Nagyanyám mindig azt mondogatta: „Ne tedd, mert az Úristen mindenért felelősségre fog még egyszer vonni!” Vagy azt: „Csak ezt a pár évtizedet kell itt magunkat legyőzve kibírni, aztán az örökkévalóságban mindenért kárpótlást kapunk!” Ő hitte is. Lehet. Talán. De én egy percig sem. Egészen kiskoromban sem. Mióta az eszemet tudom, mindig képtelenségnek tartottam, amit a hitoktatók meg a papok a bűnről és a lehetséges örök boldogságról vagy kárhozatról tanítottak. Pedig nem akart engem senki hitetlenné tenni, megrontani. Egyszerűen ilyen voltam. Abban hittem, amit megtapasztaltam. Hogy egy fiúnak tetszem, a tenyerén hordoz, és mindent megtenne értem: az tetszett. Hogy egy férj, utazni, színházba visz, az is tetszett. Hogy egy dolgát jól értő férfi átölel, és boldoggá tesz, még ha az csak egy raktárban történik is meg, míg egy újabb kuncsaft nem érkezik, az is tetszett. Ha szállodai szobákban történik meg, az még jobban tetszett. Ha példás családapa maradt mellettem, az is tetszett. Ha elhanyagolta miattam a családját, az is imponált. Hogy egy előkelő hölgy arra vágyik, bárcsak a közelemben kerülhetne, s közben nem is sejti, milyen közelembe került már a férje, az is tetszett. Amikor lebuktam, tulajdonképpen abban is volt valami jó, az is büszkeséggel töltött el. Legalább megmutattam annak a féregnek: én is tudok hódítani. Igen! Igen! Igen! Viszonyom van a gyámhivatal vezetőjével. Nem a férjem bosszantása végett... Bár, talán azért is. És viszonyom van a Jelzálogbank igazgatójával, és annak az öccsével is, miért ne lenne, amikor az még tőle is jobban ölel. Jól ölel a patikus is, jól ölel, vagy legalábbis sokáig jól ölelt a virágboltos is, és jól ölel Unterhügler, a faáru- kereskedő, és Alsódombi a másik faáru-kereskedő, akik legszívesebben megfojtanák egymást, de ez engem nem érdekel, én kisajtolok belőlük mindent, amit nekem adhatnak..., az orvosokat különösen szeretem, ők olyan módszeresen látnak hozzá, a tanárokkal gond van, azok gyakran infantilisek, de azért jól ki lehet tanítani őket, a katonatisztek durvák, de a sok babusgatás után néha épp erre vágyok... Tessék: ez az én történetem. Nem vagyok rá büszke, de nem is szégyellem. Ez az az élet, amelyik hamarosan minden nőnek, mindannyiunknak osztályrésze lesz. Valamivel ki kell majd töltenünk azt a pár évtizedet, ha már az öröklétre nem számíthatunk. „A semmi határán történő boldogságkereső lebegésnek”, „kétségbeesett életösztön manifesztációnak”, „beszűkített paradicsomnak” vagy egyszerűen „modern életnek” nevezik ezt.
    – Tévedsz! Ezt úgy nevezik: kurválkodás.

Szindbád nem néz vissza. Bizsereg bőre az izgalomtól a másik elképedésére gondolva. Kedve lenne fütyülni és sétapálcát lóbálni, ha tudna fütyülni és lenne sétapálcája. A Nemzeti Bankkal szembeni újságosnál vesz egy bulvárlapot. Nem olvas bele, majd otthon, összecsavarja, és azzal emelgeti kalapját. A Vízszabályozó Társaság bérházához érve automatikusan a macedón üzletét keresi. Huszonöt éve mindig betér, ha erre jár, és így huszonöt éve követi a szálfaegyenes cukrász életét. Akkor találkozott vele először, mikor a bérház bejáratánál gyárilag selejtes csokoládétáblákat tördelt össze és adott el krajcárjával az Angolkisasszonyok intézetében tanulóknak. Örömöt okozott látnia, hogy a következő évben már krémest is rábízott egy helyi cukrászda. A következő évben saját standja, az azt következőben saját üzlete volt már, s jelentős összeggel támogatta a Széchenyi utca és a Bessenyei tér sarkán épülő ortodox imaház építését. Ekkor elbeszélgetett vele. Öccsének felemlegetésével kezdte, akit váltságdíjért raboltak el a törökök az utolsó balkáni háborúban – azóta kiderült, hogy nem az volt az utolsó balkáni háború – s aki az Ohridi tavat átúszva oldott kereket. Üzletében Kelet mesés nyalánkságaival kezdte, majd fokozatosan megjelentek nála a hazai édességek is. De a felügyelő mindig a csupa-csupa ropogós levélből álló baklavát, a szájban szétomló mandulás, szezámmagos halvát vagy az ánizsos szultánkenyeret kereste. Most különösen kívánja ezeket, hisz az ebéd, kellemetlen körülmények között, még a desszert előtt félbeszakadt. És, amit el nem bírt képzelni: a macedón cukrászatát bezárva találta. Üres a kirakat, és nincs még egy cédula sem a váratlan eseményre magyarázatul. Kérdezősködhetne a szomszéd kávézóban, de fél a szomorú választól. Ezért inkább letelepszik az Országzászló téren az országzászló mögé, és lapozni kezd az újságban, anélkül, hogy egyetlen sort is elolvasna. Mert hiányzik neki nagyon az a furcsa, fanyar édesség, amiből sok kibírhatatlanul émelyítő, de a kevés napokra kellemes élményemlékekkel tölti fel érzékeit, hiányoznak a platánokról a levelek, melyek a meleg őszre fittyet hányva egyetlen éjszaka alatt hullottak le és hiányzik neki nagyon régóta egy ölelés, egy soha nem feledhető ölelés. De hisz nem is olyan meleg már az ősz. Keletről egy vacogtató légáramlat lopakodik, mely ellen hasztalan húzza össze a kabát nyakát, bebújik az, be bizony mellkasához. „Hiába, az október, az október...”