|
NAGYATÁDI
HORVÁTH TAMÁS
Szindbád
utolsó vére
A
szürke pocsolyák tükréből miután mindent körbejártak a szűk helyeken,
és mindent kifigyeltek a csapdába csalt fénysugarak szanaszét szökkentek
az örökzöld bokrok levélzete, a fák törzse és ritkuló ruházatú ágai felé,
fáradt, őszi törekvéssel a csöpögő esőn át végső soron a felhők irányába,
és azokon túlra, ahonnan jöttek, a fényes égbe, kelet istenei és nyugat
angyalai játszóterére. Titokzatos mosollyal távozó őszi holtak széthulló
szellemei, kik éppen csak ráébredtek a még élők számára érzékelhetetlen
voltukra, nyitották immár végleg távozóban a minden mást látó szemeiket
a párálló szeptemberi parkra. Feketerigó szaladt halaszthatatlan dolga
után előrevetett nyakkal, majd mikor már a vegyes sövény takarásában tudhatta
magát, visszanézett, miféle nyomokat hagyott maga mögött az ázott, apró
kaviccsal felszórt úton. Vagy végigmérte esetleg a vágtában megtett távot
ki tudja?
A kavicsos utakat padok szegélyezték, az ülőkék, a
támlák vésésektől voltak sebhelyesek, a kis rövid, olykor egészen kesze-kusza
csatornácskákban vékonyan állt, remegett vagy folyt az esővíz, mintha
valami furcsa tudós terítette volna közszemlére egy általa felfedezett
faj idegrendszerét. A park Öregváros felőli részén, ahol egy padsor párhuzamosan
futott egy keskeny zsákutcával, fiatal nő ült, egymagában. Akkor ült oda,
amikor a kora délutáni Nap már lebukóban volt az egyenes törzsű feketediósor
mögött húzódó, Háromszázéves utca kétemeletes házainak fakó vöröses tetői
felett. Törékeny, habár kissé darabos mozdulatokkal törölte le a padot
egy zsebkendővel; arra sétáltában talán sütkérezni támadt kedve? Megeshet.
Akárhogy is, de ottfogta a város zajai közül szökött meghitt őszi hangulat
szellővel, hulló levelekkel és illatokkal a szemerkélő, még langyos eső.
És a kitapintható csend. Némán szemlélte az utcán ritkán elhaladó autókat,
gyalogosokat, a barokkos, mustársárga házak kinyíló, becsukódó ablakait.
Jó ideje ücsörgött már, mert amikor leült, a szemközti ház kéményének
árnyéka a lábáig sem ért, azóta viszont a tető gerincének árnyéka a nyakáig
kúszott fel, néha meg is remegett, mintha csak az előlopózó hidegtől.
A minden cél híján levő D. őgyelgett arra, aki ezt
a várost épp elhagyni kívánta, és szólította meg. Kedvesen, talán tőle
szokatlanul félénken is, amire a hölgy szemmel láthatóan összerezzent.
Betudhatóan talán annak, hogy sokkal jobban elmerült gondolataiban annál,
minthogy feltűnjék neki a kicsit sasszézva, imbolygón, az út kavicsait
rugdosva közeledő alak.
Elnézést, hölgyem, leülhetnék ide? A
megszólított késlekedésétől megremegő hangon, bizonytalanul folytatva:
Úgy látom, ezt a padot valaki letörölte. Talán nemrég, talán Ön?
Igen. Érkezett végül a válasz, sután,
mintha elzsibbadt nyelvét erőltette volna a megszólaló. Természetesen,
fiatalember! És D. leült, de addigra már egyáltalán nem volt biztos
abban, hogy nem inkább valamelyik vizes padot kellett volna válassza.
Kissé gunyorosan hangsúlyozottnak érezte a fiatalember szót. Igen, talán
mindenféle megszólítást nélkülözve kellett volna kérdezzen. Alapvetően
bizonytalan lelkületének délutánra épp csak megnyugvó vizén a szokásos
hullámokat verték fel a röpke párbeszéd szavai ha letegezem, az
a baj, hát ezzel a megszólítással meg ez a baj, de valahogy mégis, kellett...
De voltaképp mi az az ez, és mi az, hogy kellett? És D. máris legkedvesebb,
értelmetlen kérdései között találta magát.
D. aztán fészkelődött, kézi táskájából lefűzőmappát
vett elő, combjára tette aztán nyakát felemelve, kinyújtva kémlelte a
körutat, amelyről nyílik a park és a Háromszázéves utca. A fák közül egy
hetyke fekete-vörös tacskóféle kutya szaladt elő, nyakán több veszettség
elleni oltást igazoló műanyag biléta zörgött, a lakótelep felőli kanyarból
gazdája rekedtségtől remegő hangja szállt: Bütyi, Bütyi, rossz
kutyusom, ne szaladj előlem!
Bicegő, billegő járása messziről feltűnt, nem úgy a
sétabot, amelyet inkább hadonászásra használt, mint támaszkodásra. Meglepően
gyorsan közeledett a padon ülők felé, akik előtt várakozón állt meg a
tacsi, élénken csóválta farkát, kuncsorgott feléjük, közben néha oldalra
figyelt, az öregasszony felé. A kutyák jobban megérzik a szeretőket, mint
akár ők maguk ennek tudatába kerülnének, talán meglátják az összekötött
sorsok vörös fonalát? Az öregasszony odaért, és nem vágta oldalba a kutyát,
jó szokása szerint. De hiszen a szökevény azért is állt meg ott, mert
tudta, a szökésért verés jár, de csak akkor, ha nincs közönség. Talán
a gazda szuszogásával mérge is csillapodik...
Óh, kedveskéim! Szaggatott beszéde lassacskán
folyamatossá vált, Bütyi előbb leült, aztán lefeküdt. Kedveskéim,
megbocsássanak. Nézzék, ez a ronda dög rögtön belehempereg ebbe az undok
sárba. Leülhetnék itt, a pad végén? És már ült is. Ronda
Bütyi, aztán berohansz a lakásba, de még a hálóba is, fel az ágyterítőre?
korholta még a kutyát.
Biccentett D., aztán a hölgyre nézett, aki sietve előzte
meg a komótos fejmozdulatot: Hogyne, tessék, foglaljon helyet,
én úgyis rögtön indulok, már elég régóta ülök itt.
Hát kedveskéim nem egymáshoz tartoznak? Mintha
olyan különösen összeillő párnak láttam volna magukat. Ó! Azzal
leült a pad szélére, D. közelebb húzódott a hölgyhöz, az öregasszonyból
pedig áradni kezdett a szó: Ez az ősz! Micsoda ősz, ezek a meleg
délutánok, mennyire szeretem ezeket a meleg szeptemberi délutánokat. Persze,
a tavaszi párok ilyenkorra már elköszönnek egymástól, de az őszi ismeretségek
sokkal szorosabbak. Habár nem okvetlenül, de úgy látom. Jó öregemmel mi
is ősszel ismerkedtünk össze, tavaly temettem el. Ötvenkét év után. Bütyi
maradj hát, ha ide hozott úri kedved! Nyolcvanöt lenne, utóbb már naphosszat
csak az ablakból nézett ki. Gyakran sóhajtozott, hogy bárcsak megmaradtunk
volna kinn. Volt egy tanyánk, ott éltünk, körben erdő, mögöttünk holtág,
mindenfelé vadak és mély, nagy csendek. Aztán bezsuppoltak minket egy
zajos panelba. Emlékszem, unokatestvére minden decemberben beállított
egy üveg, zamatos házi pálinkával, még jött ide városra is utánunk. Szóljanak
ám kedveskéim, ha untatom, feltartom magukat. Szóval nem együtt vannak?
Igen. Így van. Mondta D., miközben a
combján fekvő mappából gépelt lapokat, kabátzsebéből pedig egy tollat
vett elő, és mintha csak magának motyogna, úgy fejezte be a maga által
is lényegtelennek és fölöslegesnek ítélt választ. Nem együtt vagyunk
a hölggyel. Vagy kisasszonnyal? Habár éppen... Rossz egyedül ilyen szép
őszön, és máskor is, sokszor. Persze a kutya, ha van egy hűséges jószágunk,
az sokért kárpótol minket. Sokért.
A nő figyelmen kívül hagyva, hogy más is válaszolhat
az öregasszonynak, mint ő, így akaratlanul a fiatalember szavába vágott:
Gyakran üldögélek erre-arra az utóbbi időben. Olyan megnyugtató.
Elrendezem a fejemben bolyongó gondokat.
Igen, ez a park szép hely. Elnézegetem az embereket,
a madarakat itt, és az ovisokat, amíg Bütyi futkározik. Szívesen
feledném az éveket. De a fene tudja, mindig inkább előszemtelenkednek.
És egyre jobban. Bütyim is mennyivel virgoncabb volt, fürgébb. Mostanra
már alig lát valamit szegény. Vékony szövetkabátján egy lyukából
kiugrott gombot gombolt be az öregasszony, és ahogy felállt, mozdulatára
felugrott Bütyi is, úgy, mintha sürgős dolga jutott volna eszébe. Miközben
elindultak egy keskenyebb gyalogösvényen, még pár köszönő szót mondott:
Kedveskéim, hát minden jót. Így vagyunk. Megöregedtünk, minden
szép napot kihasználunk egy kis sétával. És örül az ember, ha ilyen mesébe
illően valóságos fiatalokkal tud beszélgetni, pár szót váltani, akiket
az Isten is egymásnak teremtett.
Nézték, ahogy távolodik az öregasszony és kutyája.
Már kigyúltak a város távolabbi fényei, a park öntöttvas lámpásai, az
égen a csillagok és a Hold, kerek arcán azzal az örökös, bamba figyelemmel
nézett körbe. A hölgy, mintegy az indulók megszokásával összébb húzta
könnyű kabátját és lendületet vett, alig észrevehetőt. Ki tudja miért,
mégis inkább csak amolyan fészkelődő mozdulat lett belőle. A
kibukni készülő gondolatok árulkodón mozgatják az embert, olykor a legfegyelmezettebbeket
is. Fiatalember! Ugye nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy máshova
ült volna, ha csak a pad szárazságán múlik? Persze, ne válaszoljon, ha
nem akar. És az előző, elvágott lendület után vett egy másikat,
és nehézkesebben, mint imént az öregasszony, de felállt.
Miért érzem úgy, hogy alig akar indulni?
A hölgy e szavakat hallva D.-re nézett. Szerette volna, ha nézését, melyet
nem sikerült észrevétlenül elsiklatni D. csontos, sarkos arcáról, a férfi
csak olyan nézésként érti, ahogy azt ő magyarázná. De az emberek nem olyanok...
Egy pillanatra félrenézett D., mintha csak ő kívánná
befejezni a hölgy őszintének tűnő pillantását, le a cipője elé, míg a
visszafogott lendülettel érkező választ hallgatta.
Van egy titkom. Amivel nem tudok mihez kezdeni
akárha magába beszélősen is, de muszáj, hogy végre elmondja valakinek,
és folytatta fásult-fátyolos hangon a hölgy. Engem megátkoztak...
Azzal magához szorította kabátját, kistáskáját, és
mintha hirtelen dolga jutott volna eszébe, rohanva távozott a park néptelen
sétányán. Távolodó lábai alatt zizegett a kavics, D. áramütötten ült,
és csak nézett az eltűnő alak után, akinek a körvonalai lassan összefolytak
a félhomállyal, a messziben összeboruló fák takarásában. D. még percekig
nézett arrafelé, aztán a padon, maga mellett, egy névjegykártyát vett
észre, amely mintha csak egy kézzel varrott zsebkendő utánzata volna,
régi időkből. Felvette a világoskék-rózsaszín kártyát, olvasgatta, gondolkozott,
hogy mit tegyen vele, és mire megjegyezte az összes adatot róla, visszahelyezte
a pad sokat tűrt deszkájára, és a már combján nyugvó mappájában kotorászott.
Könyvecskét vett elő, felnyitotta, ahol a könyvjelző
volt benne, szemét erőltetve olvasni próbálta. Aztán összecsukta, elpakolt
mindent és magában beszélve egy bátorító, rövid verset mondott maga elé.
Felállt, és elindult arra, amerre az imént az az ismeretlen nő elrohant.
Mérey Kriszta. Háromszázéves utca 17. D. elkanyarodott
egy hangos talponálló felé, belépett, a pult felé ment, és amíg odaért
kigondolta, hogy mit is inna. Rendelt, és az egyik vadul villogó, szerencsepróbára
csábító játékgép melletti pulthoz állt. Mennyire mindegy minden egyes
név. Mérey Kriszta, akiről a címén és foglalkozásán kívül csupán annyit
tud, hogy meg van átkozva.
Miféle
átok lehet, Krisztán? Kitől való? Mennyire nehéz? Nehezebb, mint az övé?
Menni városról városra, mintha keresne valakit. Megtalálni mindenkiben
az ismerőst, és mindenkit tűnni hagyni. Felégetni a hidakat, mégha csak
öntözőcsatornák ócska gerendapallói is. Belátni, hogy nincs hova eljutni.
És mégis kételkedni a hiábavalóság tudásának igazában. D. megitta fröccsét,
és indult komótos léptekkel vissza, a Háromszázéves utca 17. felé. Valami
titkot kell kideríteni. Talán az utolsót, talán életében az utolsót, vagy
talán ebben a városban az utolsót?
17-es, rózsaszín ház, fehér ablakkeretekkel, az emeleti ablakokat akác
ágak takarják, fény csak az egyikből szűrődik. Sötét lépcsőház, számkódos
ajtózár, kaputelefonok gombjai. Takács, Vesztes, Kéry, Kirchner, Mérey,
Faluvégi.
Jó estét, Mérey Krisztát keresem, szólt
a kaputelefonba bizonytalan hangon D. D. vagyok. Délután említette
a parkban, hogy el van átkozva. Azért keresném...
El vagyok átkozva, mi dolga van azzal? 64-32-70
a kód. Második emelet, a lépcsővel szemközti ajtó.
D. kettő ritkát koppantott a tömörfa bejárati ajtón,
és mire a harmadik koppantást az ajtóra mérte, kiszólt Kriszta, hogy rögtön
jön. Aztán semmi. D. eközben, mintha észbekapott volna, már-már feslő,
kopott ruházatát ápolatlan arcát és haját illetően, arra gondolt, hogy
jelenlevő személye semmiképp sem illik be ebbe a környezetbe. Persze,
mint ahogy abba a sok másikba sem, amelyekbe eddigi életében mégis volt
szerencséje vagy olykor szerencsétlensége megfordulni. Éppen emelte volna
újra a kezét mégis a maradás mellett döntve, mikor meghallotta a kulcsok
zörgését.
Kriszta nyitott ajtót, és betessékelte. Majd ahogy
vezette D.-t a félhomályos nappali felé, beszélni kezdett. Tudja
fiatalember, az ilyen öregasszonyokra kénytelen-kelletlen, de mindig hallgatok.
Vagy igazat mondanak, vagy pedig valami olyasmit, ami habár a lehető legtávolabb
állónak tűnik az igazságtól, mégis valami furcsa és szoros, egyúttal meghatározhatatlan
viszonyban van azzal.
Érdemes szerintem is hallgatni rájuk
reagált a szavakat lassan formázva D. Csak épp nem tudom, miképp
alkothatnék akárkivel szép párt.
Kriszta hellyel kínálta a magát kérető D.-t, miközben
válaszolt, a hízelgés minden jele nélkül, ami D.-nek jólesett:
Igen. Maga nagyon elhanyagoltan néz ki, ápolatlan, mintha hajléktalan
volna. Testszaga van, igaz, még épp nem büdös, de már nem is kívánatos.
Viszont valami furcsa vibrációt éreztem maga körül a padon, és most is.
Ez zavarhatott meg végtelen magabiztosságomban. És tessék, megint. Véletlenül
nem Mátyás király egy kései utódjához van szerencsém? Tette fel
a hamiskás kérdést Kriszta.
Mátyás király, ez jó... Nyugtázta a bizonyos
szempontból teljesen helyénvaló kérdést D., majd folytatta: Itthonról
nem szaladhat el, úgyhogy nyugodtan küldjön el. Küldtek el már számtalan
helyről. Meg fogom érteni. Sőt, akarja, hogy máris elmenjek?
Nem. Semmiképpen sem. Inkább zuhanyozzon le.
Adok pár ruhát megboldogult apám maradék ruhái közül. Azzal Kriszta
a folyosói beépített szekrényből egy fürdőlepedőt vett elő, és nyújtotta
felé. Apámmal nagyon jó viszonyom volt. Néhány napja temettem el,
anyám mellé. A ruhái, amelyeket a kórházból adtak haza, még itt vannak.
Tiszták. Gondoltam, kimosom, mielőtt odaadnám valami jótékonysági szervezetnek.
Ezt a farmert amúgy néhány hónapja kapta tőlem. Az ing a kedvenc ruhái
közül való. Trikó, gatya, zokni amíg beszélt, egymás után nyomta
a ruhadarabokat D. kezébe, majd egy erőteljen mozdulattal megfordította.
Az ott a fürdő ajtaja, tessék. Addig nézek magának valami vacsorát,
én már ettem. Azon sem lepődnék meg, ha maga még ebédet sem evett volna.
D. csak nézett a rózsaszín háziruhában álló, nála alig
idősebb nőre, ahogy tisztán, egyenesen és érthetően beszél hozzá. De mégis,
mi végre? Ez járt D. fejében, és olyanná vált ez alatt a hangulata, hogy
kedve lett volna visszarohanni a kocsmába és bőgve berúgni. Az elvesztegetett
évek jutottak eszébe, azok, amelyekről előtte azt hitte, élete legjobb,
megismételhetetlen évei lesznek. Országjárás, világjárás. És sokáig úgy
is tűnt, de aztán... A hadsereg, a baleset, a munkakeresés, a cégalapítás,
az a hihetetlen, már-már csodaszámba menő szerencsesorozat, és ráadásul
mindenhol valami, amit akkoriban az értetlenség falának hitt. Holott az
egész más volt; csupán egy halom minden rendszert nélkülöző reakció, visszajelzések
arra, hogy mihelyst önmagát adná, kiderül, hogy mindenre és mindenhol
alkalmatlan és kellemetlen személy. Keserűségében jött rá, hogy ha valaki
nem érti őt, akkor az egyedül saját maga lehet.
Félreismerte magát, mert egyszerűen egy rosszul összerakott
képet húzott magában magára. És ahogy haragjában, maga iránti utálkozásában
és gyűlöletében azt széttörte, mint egy marék homok, szétfolyt az is,
aki valójában volt. Kétszeresen senki, mert nincs meg egyik énje sem már,
sem a képzeletbeli, sem az, amelyre ezt ráerőltette. És háromszorosan
is senki, mert aki ezek után lehetne, sehogy sem állt össze. És négyszeresen
senki, mert amikor azt hitte, személyisége nemsoká elmúlik, mint egy bodhiszattváé,
aki csak épp visszatért néhány dologért, egyszerre mindenféle démonok
ellen kellett harcolnia, akik mintha valami üres helyet akartak volna
betölteni a szívében. Ötödjére, ő talán az a valaki lesz, aki most képes
lesz felvenni a harcot ezekkel a démonokkal. Alkalmi hajléktalan, kósza
álszent vagy cégtulajdonos bohóc bárcsak képes volna valahogy arra
a kis lángocskára vigyázni, ami születőben van benne, szíve tróntermében,
és hogy amíg él, az semmi több, mint egy könnyen kioltható lángocska maradjon.
Kérem, ne dramatizálja túl a helyzetét!
Szólt rá Kriszta, amit D. úgy értelmezett, mintha csak belelátna.
A helyzet tetszőlegesen bonyolítható, de kezelje olyan egyszerűen, mint
amennyi épp látszik belőle. Döntse el, lefürdik, vagy így marad? Esetleg
elmegy?
Nem, csak épp... Igen, igaza van. Megyek, lezuhanyzom.
De megtisztelne, ha megmondaná, miért is, mivel van elátkozva? Ez érdekelt
volna. Talán inkább ezen rágódnék a víz alatt, mint a magam balsorsán.
D. vagyok nyújtotta kezét hirtelen elmosolyodva D.
Nahát... Jól van, ha ennyire összeszedte magát,
szólítson nyugodtan Krisztának. Igen, és tegezzen csak mondta viszonozva
a kézfogást. Majd hozzátette: El vagyok átkozva, hogy mindig csak
várjak valakit, aki sosem érkezik meg. Az talán maga is lehet, de valószínűbb,
hogy már anélkül a valaki nélkül maradok.
Jó. Hát tegezz te is. Akkor én most lefürdök.
Valóban.
Azzal D. megfordult és belépett a fürdőbe. Magáracsukta
az ajtót, és ahogy pillantása a zárra siklott, látta, benne van a kulcs.
Gondolkozott, talán magára kellene zárja. Vagy talán mégse? Körbenézett.
A fürdő eklektikusan, minden rendszer nélkül volt berendezve, valamiféle
stílusa mégis volt a sok világoskék, fehér és rózsaszín felületnek és
holminak. Igen, a hideg. Sehol egy zöld vagy sárga vagy barna valami.
Mintha egy királynő kristálypalotájába csöppent volna. Amíg körbe-körbe
járatta tekintetét, levetkőzött, belépett a zuhanyzóba, behúzta a cseppmintás
ajtót és megeresztette a vizet. Jól esett D.-nek, ahogy bőrén végigfolytak
az először hideg, aztán a langyos, végül a forró víz csíkjai. Már vörösödött
a bőre, amikor beszappanozta magát, aztán áttekerte hidegre a vizet, és
mire már csak hideg víz folyt, végzett is. Kilépett a kabinból, megtörölközött,
és felvette Kriszta apjának ruháit. A nappaliból egy ismerős, régi dalt
hallott, és azt, hogy Kriszta mintha telefonon át veszekedne valakivel.
Nem kell, hogy ide gyere. Érted? Nincs szükségem rá. D. vett
egy nagy levegőt, és kilépett a folyosóra. A tél hosszú, hibás a
gyógyszer, nem lesz több tavasz.
D. várt még talán egy percet, aztán belépett a nappaliba,
ahol a díványon, szemlátomást magába zuhanva ült Kriszta. Felnézett, végigmérte
D.-t, mintha most látná először, aztán elmosolyodott, cinkosan.
Hát erről beszéltem. Ez a rajtam levő átok.
Ezt nem egészen értem. Vagyis, semennyire nem
értem. Válaszolta némi szünet után D.
Úgy vettem az életemet fiatal lány koromtól
kezdve, mivel csak a sajátom, bármit megtehetek vele. És bármit megtehetek
azokkal, akiket csak az utamba sodor a szél, vagy küld a balsors, vagy
akármi. Nem vigyáztam sem magamra, ami őszintén szólva a
kisebb baj volna; de nem vigyáztam senki másra sem és ez viszont
jóvátehetetlen hiba, vagy vétek. Vagy bűn. Mindig a magam feje után mentem,
nem figyeltem senkire, nem hallgattam senkire, nem voltam tekintettel
senkire. Aztán ahogy múltak a viharos évek, miközben hulltak körülöttem
az emberek mindenféle értelemben: hulltak azt vettem észre,
hogy ahogy nekem nem volt fontos semmi és senki, úgy én is érdektelenné
válok lassanként mindenki számára. Mint egy rongy, igaz, olykor érdekes,
szórakoztató és kellemes voltam, de csak egy rongy. A katasztrófák sora
pedig ez után jött. A szerelmes barátokat elmartam vagy elszórakoztam
magam mellől, és amikor ráébredtem, mekkora kincs lehetett volna egyesével
jóformán akármelyikük, az őket követő, hasonló barátok a legfájóbb pillanatokban
adták tudtomra, hogy senki sem vagyok nekik. Nem tudom, érted-e?
Valahogy, talán, értem. Átok, amit magad idéztél
magadra. És mintha otthon lenne D., az ablakba állt, elnézve a
fák lombjai között átsütő fények felé.
Igen. És ezt minél világosabban látom, és minél
egyértelműbben szenvedek, annál jobban várok valakit.
De az a valaki csak nem jön? Kérdezte
D. kissé ironikusan.
Néha mégis azt hiszem, hogy egy-két nap, és
itt is van. Olyankor veszek egy lottót, egy üveg konyakot, vagy rosszabb
esetben a parkban sétálok, és idegen férfiakat csábítok el. Mind ismerős
valahonnan, mintha csak tucatszámra járkálnának ebben a városban is. Te
is ismerős vagy. Félszeg, rátarti, kissé öntelt, hiú, magabiztos, aki
aztán egyik pillanatról a másikra összezuhan. Szenvedélybeteg, vagy ellenkezőleg
ugyanaz. Ábrándozó. Meg nem is tudom még mi...
Igen... Vagy nem? Régebben foglalkoztam ilyesmivel,
ilyen amatőr pszichológizálással, aztán egyre inkább felhagytam.
Vette át a szót D. A kedvenc foglalatosságom ez lett: szabadságom
idején hajléktalanná vedlek, elfelejtem a munka napi rutinját, mint egy
kalandtúrázó. Naponta leiszom magam, parkokban alszom, és véletlenszerűen
megyek egyik városból a másikba.
Akkor csak nem elrontottam a játékod, hogy ideidéztelek?
Kérdezett Kriszta ugyanazzal az iróniával, mint amivel az
előbb D. tette. Mert hidd el, eszemben sem volt. Bár mellékesen
éreztem valami furcsaságot a lényedben, de azt hittem, hogy ez csak az
elfojtott sóvárgás. A művészlelkek kvintesszenciája. Nem leépítés, hanem
elfojtás. Nem tűnsz egy kiélős fajtának...
Manapság a hűséges, csavargó fajtám, a már-már
aszkéta nem divat. Aki egy kicsit is művész, pláne sztár, az mind kiéli
magából még azt is, ami valójában benne sem volt. Ugyanaz, a hazugság
másik fele, és közben a mellüket döngetik, ami persze ki sem hallatszik
a díszletek alól. Apropó, egy-két nap, és itt van?
Nem, azt hiszem, itt van, mosolyodott
el újra Kriszta, arcán egyszerre volt ott a fölényeskedő magabiztosság
és a kislányos, kérdő kétség.
Hmm. Ez csak az én átkom miatt lehetséges, amit
most egyelőre nem mondok el. De ha a lottó már megvolt, akkor talán következhetne
a konyak. Már ha van kedved sétálni indulni most.
Csak ha kint tölthetem veled az éjszakát.
Szabta meg a séta feltételét Kriszta.
Azt hiszem akad elég hely kettőnknek is a csillagok
alatt. Hagyta helyben az ötletet D.
Amíg így beszélgettek Kriszta lófarokba fogta haját
és egy vastag, fekete pulóvert kötött a dereka köré.
Induljunk mondta Kriszta.
A
pinceszerű kisvendéglő néhány lépcsőjén kora hajnal felé Kriszta és D.
már egymás kezét fogva jöttek fel, de ezt mintha észre sem vették volna.
Az éjszaka folyamán a körülöttük egyre hangosodó zene mostanra alig hallhatóan
szólt, az éjszaka folyamán a körülöttük egyre sűrűsödő füst mostanra meglehetősen
elült, az éjszaka folyamán a körülöttük egyre-másra felbukkanó párok és
kis társaságok már mind eltűntek, a közöttük égő hosszú gyertya leégett.
És ők, anélkül, hogy különösen sokat beszéltek volna a zajos, éjjeli forgatagban,
úgy érezték, megtalálták mindketten azt, akit régóta kerestek, vártak.
Kérlek perdült fáradt mosollyal D. elé Kriszta , mesélj
a téged sújtó átokról.
Hm. Nem mondom, hogy nem, de nem szívesen teszem.
Mondta D., aki erre hirtelen olyanná vált, mint aki egy színpad
szélén állva elnéz a közönség feje felett. Az én átkozottságom
nagyon hasonlít a tiedre.
Akkor ez most valami próba lesz?
Nem, kedves mondta D. keserű grimasszal
, de azzá válhat.
No. Hadd halljam hát. És Kriszta közel
D. arcához összecsűcsörítette ajkait, majd arcát elhúzva csókot
csattantott a levegőben.
Úgy voltam az életemmel, talán öntudatlan kisfiú
koromtól kezdve, hogy mivel az enyém, bármit megtehetek vele. Azt gondoltam,
hogy bármit megtehetek azokkal, akiket csak az utamba sodor a szél, vagy
küld a balsors, vagy akármi. Nem voltam tekintettel sem magamra, ami
őszintén szólva a kisebb baj volt; de nem vigyáztam senki másra
sem. Nem azért, mert bármiről különösebb elképzelésem lett volna, hanem
talán ellenkezőleg, minden eseményt helyénvalónak találtam, magától értetődőnek,
és úgy gondoltam, fölösleges minden akarat a változtatásra. Ezért sokszor
tűnhetett úgy, hogy csak úgy beletaposok az utamba kerülőkbe, mintha démonok
szálltak volna meg, és azoknak engedelmeskednék. Ez a bűneimnek persze
már csak a következménye volt, de én a pokolban éreztem magam. Aztán ahogy
múltak az évek, úgy hulltak körülöttem az emberek, de tényleg mindenféle
értelemben: hulltak. Ahogy nekem nem volt fontos semmi és senki, úgy én
is érdektelenné váltam lassanként mindenki számára, fölösleges kolonccá.
Nem emlékszem senkire, aki ebben az időben csak a barátságom kedvéért
megmaradt volna mellettem. Olykor érdekes, szórakoztató és kellemes voltam,
de végtére mindig csak egy kolonc. Aztán elkövetkezett a katasztrófák
igazi sora. A belém szerelmes lányokat legtöbbször észre sem vettem, vagy
elmartam és elszórakoztam őket magam mellől. Aztán amikor kezdtem ráébredni,
mekkora kincs lehetett volna egyesével jóformán akármelyikük, az őket
követő, hasonló lányok és nők a legfájóbb pillanatokban adták tudtomra,
hogy senki sem vagyok nekik. Nem tudom, érted-e? Állt meg beszéde
végén D.
Kriszta, amíg hallgatta D.-t, egyre gyengébben fogta
a kezét, végül elengedte, és már csak sétált mellette, és átkozottnak
érezte magát, azt, hogy megszületett és felnőtt, a sorsát. Ahogy D. megállt,
ő is megállt, remegő térddel fordult felé.
Annyira szeretném hinni, hogy igazat beszélsz,
és nem csak visszhangként mondtad vissza az én tegnap délutáni szavaimat.
El akarom hinni, és el is hiszem, mert olyan aljas nem lehet senki, hogy
ezt megtegye. Viszont az emberi szerencsétlenségek között miért ne lehetne
két egyforma. És ha elhiszem, értem is. Mondta Kriszta, majd az
éjszaka alatt felgyűlt vágyakozás lángjait feledve, az alattuk termő fehér
hamvak forró szeretetével ölelte át D. nyakát. Szemébe nézve egy hosszú
csókra hangolódva közelítette arcát D. arcához, aki ez elől kifordulva,
az ölelő kezeket finoman, a világ szenvtelen szeretetével fejtette le
magáról.
Kicsit sem vagyunk különlegesek ezzel a sorssal.
Sőt, ez az önző, hiú és gőgös emberek legtipikusabb útja. Aztán mindenki
máshogy igyekszik nem tudomást venni róla, vagy együtt élni vele.
Indult el újra D., amerre a vasútállomást sejtette. Vagy igyekszik
valahogy megmásulni. Eleinte én is, mint annyi hozzám hasonló szánalmas
alak, próbáltam ezt is felhasználni, hogy kitűnjek a tömegből, és észrevegyenek.
Aztán feltettem a kérdést, hogy miért is?
Egyedül vagyok, nagyon magányos vagyok. És már
egyáltalán nem érzem jól magam így, ebben a szerepben. Vette át
a szót Kriszta. Az utolsó pasimat tegnap dobtam ki, és közben már
rád gondoltam. És most úgy hiszem, már örökké magányos maradok.
Nagyon szeretnélek, de igazából nem tudlak semmivel
sem bíztatni. Válaszolta melankólikusan D. Sokszor elég
egy mozdulat vagy egy hangsúly, és az ember sorsa máris fordul, és másképp
alakul, mint ahogy az várható lett volna ezt bárki tudhatja, de
azt, hogy melyik volt vagy lehetett volna az a mozdulat vagy hangsúly
azt hiszem, ezt a legkevesebben tudják. Viszont akik tudják, azok
meg már éppen nem foglalkoznak vele.
D. és Kriszta úgy mentek a hajnali szürkületben egymás
mellett a lassan éledő kertvárosi hangulatú utcán, mint akik gyerekkoruk
óta ismerik egymást; egy éjszaka elég volt ahhoz, hogy mélyen magukban
felismerjék a másikban azt, akiről tudták, hogy él valahol, de az évek
múltával mindkettejüknek egyre inkább meseszerűnek tűnt, hogy még összetalálkoznak
ebben az életben. Persze, e tudat ellenére mindketten úgy alakították
egyre sivárabbá váló életüket, hogy felismerjék rögtön, ha az a másik
feltűnik.
Már látszott az állomás szürke-barna épülete és a két
peron, ahova a szomszéd városba igyekvő dolgozók egyre-másra érkeztek,
komótosan, kis csoportokban állva, mint furcsa madarak. Habár Kriszta
már talán fél órával annak előtte érezte, hogy D. is arra vette az irányt,
és szíve szerint nem engedte volna el, mégis, valami emberfeletti nyugalommal
ment mellette, mintha csak egy messzire induló, meghitt barátját kísérné.
Tudod kezdte nagyjából ebben a hangulatban
Kriszta , kislány koromban volt egy kaleidoszkópom. Amikor megkaptam,
hitvány egy ajándéknak tartottam, még úgy is, hogy apukám azt mondta:
Kriszta, csak jól figyeld a folyton újjáalakuló alakzatokat! A lélek is
így látszana az ember szívében, ha megfigyelhetnénk. Haragudtam rá, hogy
azért, amiért ő annyit emlegette a gyerekkori kaleidoszkópját, nekem miért
azt kellett kapnom egy születésnapra, mégha kaptam mellette mást is. Aztán
hogy, hogy nem, néhány hónap múlva már ez volt mindenem. Akármi bánat
ért, bezárkóztam vele a nagy akasztós szekrénybe. A télikabátok miatt
sosem lehetett teljesen becsukni, és számomra mindig egy kicsit tél volt
odabent. A végét ehhez a kis fénycsíkhoz nyomtam, és úgy forgattam, hosszú
percekig nagyon lassan. Valóban, olyankor úgy tűnt, hogy benne van az
egész világ, az én világom, és csak valami gonosz véletlen miatt lehetett,
hogy én nem voltam benn a színes cserepekből összeálló virágok között,
amelyeket mindig lelkem tükreként vettem.
Egyszer vette át a szót D. percekre rá,
hogy Kriszta abbahagyta beszédét, és már hallották a közeledő szerelvényt
, széttörtem egy kaleidoszkópot, mert kíváncsi voltam, mi van benne.
A tenyeremen csak egy marék szemét volt az, ami előtte csodákat láttatott
velem. Általában mindent szétszereltem vagy széttörtem, ami csak a kezembe
került, de semminek a darabjai nem töltöttek el olyan szomorúsággal, mint
akkor a kaleidoszkóp részei. Érdekes, ahogy a teljes más eredetű dolgok
sokszor egymáshoz teljes hasonló módon nyilvánulnak meg.
Mire gondolsz ezzel? Kérdezte Kriszta,
ahogy a közeledő, narancssárga mozdonyt nézte.
Elmennék, holott maradnom kéne. Maradnék, holott
mennem kéne. Olyan, mint egy darabokra szedett játék, és én világéletemben
azzal voltam elfoglalva, hogy ilyenekbe leheljek új életet. D.
lassan beszélt, körbe-körbe az igyekvő emberek a látszatot meghazudtolva
tülekedtek, és fogytak a peronról. Ez még egyszer sem sikerült,
és félek, hogy most sem sikerülne. A gyengeség az igazi átkom, formázhatatlan
anyag vagyok. Te pedig erős vagy, túl erős, hajlíthatatlan forma vagy.
Remélem, az emlékedből elég erőt merítek, és akkor talán nem lesz túl
késő, hogy majd felkeresselek...
|
|