Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 3. sz.
 
 
 

 

WEHNER TIBOR

 

Hetven esztendő, ötven esztendő

  Kaposi Endre festőművész visszapillantó kiállítása Esztergomban

 

 

Az Új Forrás Komárom-Esztergom megyei testvérlapja, a Limes, illetve annak művészeti folyománya, az Art Limes 2008. évi 2., legújabb, a kiadvány tematikus összeállításainak sorozatába illeszkedő számaként egy roppant érdekes és hiánypótló, Esztergom 20. századi művészetének történetét összefoglaló áttekintés jelent meg a közelmúltban. A gazdag, színes illusztrációs anyaggal kísért lap Képzőművészek Esztergomban a 20. században című összeállításában a szerző, a hetvenedik születésnapját 2009 januárjában ünneplő Kaposi Endre festőművész feszes lexikoncímszavakban veszi sorra a város legújabb kori művészetében jelentős, vagy kisebb- nagyobb szerepet vállaló alkotók munkásságát, mindenkor hangsúlyosan tárgyalva az Esztergomhoz kapcsoló életrajzi és alkotói mozzanatokat. E régóta várt, a jól ismert alkotók és életművek mellett a feledés hullámaiból kiemelt kismesterek működését is feltáró, csaknem kilencven életrajzot közreadó lexikont követően a lapban válogatás olvasható az Esztergomban immár öt évtizede élő és munkálkodó, rendkívül sokrétű, összetett tevékenységet kifejtő Kaposi Endre művészeti írásaiból – amelyek eredetileg 1970 és 2007 között Komárom, majd Komárom-Esztergom megyei önálló és időszaki kiadványokban, illetve országos kitekintésű művészeti periodikák oldalain láttak napvilágot. Az Art Limes e 2008 decemberében az olvasókhoz került száma a művész alkotóútjának teljességre törő regisztrációjával zárul: megismertetve a Zalaegerszegről indult, majd Esztergomban kiteljesedett életút állomásaival, számba véve az önálló tárlatokat és a csoportos kiállításokon való szereplések hosszú sorát, az elnyert díjakat, a közgyűjteményeket, amelyek műveit őrzik, s közölve a művészeti tevékenységére reflektáló irodalomjegyzéket, és publikációinak részletes jegyzékét. A pontosan öt évtizedet felölelő, Esztergomhoz és Komárom, illetve Komárom-Esztergom megyéhez oly erős szálakkal kötődő Kaposi-munkásság eme dokumentációjának megjelenését követően az esztergomi Duna Múzeum Európai Közép Galériája vállalkozott az alkotói tevékenység visszapillantó jellegű áttekintésére: ötven esztendő gazdag terméséből válogatott műegyüttes kapott 2009 februárjában a múzeum három termében bemutatóteret (a kiállítás kurátora Szabó Ágnes és Kovács Melinda volt). 

Az egykor Esztergomban oly előszeretettel dolgozó kitűnő művészettörténész, Mucsi András az Új Forrás 1973. évi 2. számában adta közre Kaposi Endre művészetének első átfogó elemzését. E művészportréjában Mucsi András rendkívül pontosan jellemzi és elemzi a Zalaegerszegről festő édesapjával, Kaposi Antallal az ezeréves településre 1959-ben érkezett, akkor már másfél évtizede a város falai között munkálkodó művész alkotásainak jellegzetes vonásait: „Mint a finoman, szépen tervezett, művészi gonddal kivitelezett bélyegeket, érdemes egymás mellé sorakoztatni Kaposi Endre képeit. Összefüggő, egybekapcsolódó színes mozaikkép alakul ki: az egyes vonalak, mértani formák folytatódni, kiegészülni látszanak a különböző, egymás mellé kerülő művekben. Tudatosan, átgondoltan alkotó művész művekben megnyilatkozó önarcképe bontakozik ki ebből a mozaikból, átszőve a csendéleti tárgyak, a derengő tájak és a szigorúan megformált fejek mögött meghúzódó líraisággal. Mintha valóban költő – »az adott világ varázsainak mérnöke« – szerkesztette volna ezeket az első pillanatra zárkózottnak, feloldhatatlannak tűnő képeket. Festőjük a folyton változó világ sodrásában, hangos gesztusok nélkül önmagában teremti meg a rendet és a tiszta harmóniát. Kisméretű, csendet és nyugalmat árasztó képeivel lépésről lépésre nagy feladatra vállalkozik, mintha parittyával vonulna nagyhangú óriások ellen...” A harminchat éve megfogalmazott gondolatok nemcsak a pályakezdő periódus alkotóelveire és alkotásaira, hanem a teljes pályaképre, az öt évtizedes esztergomi munkásságra is érvényesek. Körbetekintve az esztergomi Duna Múzeum művei között megállapíthattuk, hogy valóban, e művész alkotói világának az egyik legfontosabb jellemzője – a hatalmas, falnyi méretű vásznak és printek már-már kizárólagosságra törő korában – a bensőséges, lírai kifejezés, amely elsősorban kisméretű, álló és fekvő, kissé megnyújtott téglalap-alakzatú, papírra, kartonra, fára és farostlemezre alkotott kompozíciókban ölt testet. Az olajjal festett táblák, a tussal és páccal, krétával papírra rögzített rajzok tradicionális, természetelvű szemléletű alkotások, amelyek a figurativitás határait sohasem lépik át, s műfajilag is pontosan beilleszthetők a hagyományos tájkép, városkép, portré, interieur és csendélet műfaji kategóriájába. Ám természetesen nem fényképszerű – ámbár az Esztergom lakóira, a kultúrhistória kiemelkedő jelentőségű alakjaira, a város részleteire beazonosítható, közismert vagy rejtett motívumok révén hivatkozó – kompozíciók Kaposi Endre művei: a valóságelemeket átíró, különös festői redukcióval élő, a részleteket a lényegi elemekről lehántó, egy-egy képi mozzanatot összefüggéseiből kiemelő vagy új kontextusokba helyező, szimbolikus tartalmi mondandókat megragadó munkák. Művei mintegy észrevétlenül avatják a részletet zárt, új minőségű, megbonthatatlan, teljes egésszé. A komor, sötét árnyalatokba rejtőző vagy sötét árnyalatokból kibomló, mély ragyogású színek a borongós hangulatok, a merengő festői meditációk tolmácsolói. Az egy-egy konyhabelsőt, komor várfalat, kihalt kisvárosi utcát láttató munkák között számosat a geometrikus formarend, a már-már rideg konstrukció jellemzi, míg a szemben, félprofilban vagy profilban ábrázolt, különös egyéniségeket megragadó portrék szereplői attribútumok nélkül, semleges háttér előtt, szuggesztív sugárzással jelennek meg. A fej, a kifejező arc a hangsúlyos az ismeretlenek és az ismert személyiségek – Szent Ferenc, Villon, Mozart, Janus Pannonius, Madách stb. – egyéni hangvételű, különösségekben játszó megjelenítésében. A Kaposi-piktúra megközelítéséhez, a magyar művészet áramlataiban való elhelyezéséhez maga a művész adja meg a kulcsot az alábbi, 1989-ben rögzített, Virág Jenő által jegyzett beszélgetés során megfogalmazott gondolatokkal: „A hatás, amit egy Barcsay Jenő, egy Egry József, egy Nagy István, Kmetty János, Gulácsy és Ámos Imre jelentett, úgy épült be szemléletembe, hogy nem tudom, melyik miben és hogyan hatott rám. Egyszerűen belém ivódott az egész hangulat, az egész légkör, amit a két világháború közötti magyar képzőművészet jelentett. Ebben benne van Szőnyi, Márffy, Bernáth Aurél és még sok mindenki. [...] Engem mindegyik érdekelt és mindegyikben találtam valamit, ami nekem fontos volt. Ebből fakadhat a tény, hogy meglevő munkáimban nem lehet egy stílust felismerni, mert indulásomnál nem köteleztem el magam. Valójában minden képet úgy kellett megfestenem mindig, mintha az elsőt festeném. Nekem minden kép egy külön probléma volt, amit végig kellett küszködnöm.” 

Fentebb idézett tanulmányában Mucsi András művészettörténész is utalt arra, hogy Kaposi Endre alkotóútjának kezdetén sokat rajzolt – a Duna Múzeum kiállításán is számos finom, tollal és fapálcával készített, érzékeny, néhány könnyedén meghúzott vonallal is karakteres alakokat, arcokat, kifejező jeleneteket, élethelyzetet tükröztető, korai és újabb keletkezésű rajz került a falakra –, majd a pálya későbbi szakaszában – a rajz folyamatos jelenléte mellett – a festészeti kibontakozásnak lehettünk tanúi. A festészet és a grafika mellett művészetében azonban már az 1970-es években megjelent – minden bizonnyal a városban élő-dolgozó Martsa Alajos fotóművész és az Esztergomba gyakran látogató, műveivel itt fellépő Bálint Endre hasonló műveinek inspiráló hatására – a fotó, illetve a fotókollázs. A kollázsok között fellelhetünk hagyományos, újságokból kivágott részleteket új kompozícióvá érlelő alkotásokat, de saját fotográfiák felhasználásával készült műveket, és kivételesen festett képbe ragasztott fotókivágatok révén készült alkotást, de bármely technikát alkalmazza is a művész, mindenkor hű marad a szigorú, egyszerűségre törő, néhány motívumot alkalmazó építkezéshez. A harsány, éles ellentéteket, képi konfliktusokat közvetítő fotókollázs-nyelvezet Kaposi Endre műhelyében meditatív, vizuális tűnődésekké szelídül. A rajzok, a festmények, a fotók és fotókollázsok mellett, illetve a fotókollázsokhoz kapcsolódva a kilencvenes években mind erőteljesebbé vált a tárgykollázsok megalkotásának folyamata: Kaposi Endre talált tárgyakból, elsősorban régi szerszámokból, vasszerkezetekből, alkatrészekből szerel össze, majd állít térbe furcsa megjelenésű-felépítésű konstrukciókat, kisplasztikákat. E műsorozat révén a művész elhagyja a figurativitás tartományát, és a konkrét alkotórészek eredeti funkcióját és hajdani formai megjelenését elmosva a fantasztikumok, a formatalányok, a sejtetések, a titokzatos működések és működésképtelenségek birodalmába lép át. Öszszekapcsolódik e műveken minden, ami eredetileg nem kapcsolódhatott volna össze, s kompozíciós főelemmé emelkedik a korábban jelentéktelennek tűnő, parányi összetevő úgy, hogy a tárgyak kézműves vagy ipari jellegű megformáltságának szépségei hangsúlyossá válnak. A kereket, a fogaskereket, a tárcsákat kiemelten műbe illesztő, a forgásra, az idő múlására, a régmúltra hivatkozó alkotások (amelyek egy csoportjából Mucsi András emlékére Kerék címmel 1994-ben egy önálló válogatást mutatott be a művész a budapesti Óbudai Társaskör Galériában) – miként a képek – áttekinthető, világos, néhány elemből szervezett-szerkesztett, az izgalmasan futó körvonallal, a sziluetthatással is erőteljesen éltetett kompozíciók. „Úgy gondolom – írta 1995-ben a Kerék-szobrokról Kaján Imre – Kaposi Endre azzal, hogy ezektől az ipari tárgyaktól szétszerelésükkel maradék tárgyfunkciójukat is elvette, a kerék legősibb funkciójához igyekszik visszatérni, a mítoszhoz, ahhoz, ami szinte minden egymástól izolált kultúrában tetten érhető, nevezetesen, hogy a kerékben egyesül a világ sokfélesége. A mítoszból tárggyá fogalmazott hasonmássá tett kerék, íme most visszatér oda, ahonnan egyszer elindult.” 

Tágabb körben bizonyára nem oly köztudomású, de Esztergomban és a szűkebb régióban közismert, hogy az alkotói és művészeti írói, művészetelméleti munkásság mellett Kaposi Endre hallatlan aktív művészetszervezői tevékenységet is kifejtett az elmúlt évtizedekben: talán elég, ha csak címszavakban emlékezünk meg a Sigillum csoportról, a Zodiakus Klubról, az Esztergomi Művészek Céhéről, a Tanítóképző Intézet, majd Főiskola intézményes keretei között kifejtett művészetpedagógiai munkásságról, az esztergomi és Komárom-Esztergom megyei művészeti élet mindennapjaiban vállalt tevékenységről, a kiállítások szervezéséről, az alapítványok működéséről, a művészeti szervezetekben végzett munkáról. És most, oly sok kiállítási szereplés, kisebb önálló bemutató, a pálya egy-egy alkotószakaszának termését bemutató tárlat után,  a Duna Múzeum retrospektív válogatása révén egy művészeti ágak és ágazatok között bátran és szabadon kalandozó művész roppant gazdag rétegzettségű és változatosságú, ám szemléletében egynemű életművének jelen pillanatban legfontosabbnak ítélt alkotásaival szembesülhetett a látogató. A kíméletlen logika és az áradó líra, a dolgok fegyelmezett tudomásul vétele és a szabad meditatív-költői szárnyalás – és a klasszikus értékek tisztelete és a modernitás szemlélete – kettősségeinek szorításában épült, épül a Kaposi-oeuvre, amely a kor nehezen kitapintható valóságát, ellentmondásos szellemiségét érzékenységei által sejteti. Az értékekben oly gazdag festői-grafikusi-fotográfusi-szobrászi alkotói termés szervesen ágyazódik az esztergomi művészeti tradíciókba, de jelentőségében meszsze túllép a városhatárokon – ebbéli meggyőződésünket erősítette meg a Duna Múzeum februári életmű-kiállítása.