Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 3. sz.
 
 
 
 

 

TÓTH LÁSZLÓ

 

Szophoklész – Dosztojevszkij rendezésében

  Futamok Szalay Zoltán Nyelvjárás és Ártatlanság című köteteihez

 

 

  1. 

Az új szlovákiai magyar szépprózában az 1990-es évek elején – az előző évtized e tekintetben meglehetősen aszályos esztendei után (ne feledjük, azon időszak visszhangos bemutatkozó antológiája, az iródiásoké, azaz a Próbaút is csupán három prózaírót tett láthatóvá: Talamon Alfonzot, Hogya Györgyöt, Szentandrási Tibort, akik közül ez utóbbi rögtön ezután el is hallgatott) – szokatlan pezsgés látszott kezdődni. A fiatal, pályájuk elején levő prózaírók olyan kirajzásának lehettünk ekkor tanúi, amilyennek az 1972-es Fekete szél című antológia óta nem. Őket elsőként a Piknik a Szaharában (1993) fogta egybe, melynek szerzői közül Czakó József (bár ő még a Próbaútból maradt ki, politikai ok miatt), Győry Attila, Fábián Nóra, Mórocz Mária gyorsan, azután Hajdú István, Hajtman Béla és N. Tóth Anikó is eljutottak első köteteikhez (a gyűjtemény címadó novelláját író Pálovics Lászlót korai, tragikus halála akadályozta meg ebben). Más kérdés, hogy – talán egyedül N. Tóth Anikó kivételével, aki azóta mesekönyveivel, irodalomtudományi munkáival, illetve Fényszilánkok (2005) című regényével szélesebb összefüggések között is értékelhetőt, összmagyar viszonylatban is felfigyeltetőt tett le az asztalra – zömük máig nem tudta kifutni magát és igazolni a beléjük (joggal) helyezett bizalmat (Pálovics persze a lehetőségét sem kapta meg ennek a sorstól). Mindesetre az időben magam is a széppróza felől láttam megújulni, felfrissülni a szlovákiai magyar irodalmat (lásd a Próbafelvétel a szlovákiai magyar irodalom legújabb nemzedékéről és hat alkotójáról című dolgozatomat 1994-ből), sőt, ha jól emlékszem, Grendel Lajos valamelyik írásában azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy Győry Attilláék, Mórocz Máriáék az egész magyar fiatal széppróza megújulására is ösztönző hatással lehetnek. Mindössze – Grendelhez hasonlóan – a fentiek nemzedékének felfigyeltető irodalomkritikusait, -tudósait, -történészeit hiányoltam csupán, s létfontosságúnak tartottam mihamarabbi jelentkezésüket. Nos, míg az elkövetkező években a nemzedék prózaírói lassabb tempóra kapcsoltak, s csaknem egytől egyig lehúzódtak a rivaldáról (Mórocz Máriáról, Czakó Józsefről első köteteik óta nem hallani semmit, Győry Attila kereken tíz éve nem jelentkezett új művel, Fábián, Hajdú, Hajtman csak jókora időközönként mutat meg valamit az adottságaiból), addig a nemzedék az évtized derekától – súlyt és rangot kapva tőlük – az egész magyar irodalmi horizonton jelen levő, illetve azt átfogni képes irodalomtudósokkal bővült (Csehy Zoltánnal, Németh Zoltánnal, Polgár Anikóval – ők hárman kiváló költők is –, továbbá Benyovszky Krisztiánnal, Keserű Józseffel, Beke Zsolttal, Bárczi Zsófiával, valamint a Magyarországról Érsekújvárra érkező H. Nagy Péterrel). A közben elszelelt közel másfél évtized azonban ezúttal – szinte az egyedüli Bárczi Zsófiáén kívül – számottevő prózaírói bemutatkozást nem hozott (jellemző, hogy a legfrissebb nemzedéki seregszemlének is felfogható, 2002-es Pf. 2002 tíz indítottja közül az övén kívül csupán az erőit, tehetségét egyelőre sokfelé szétforgácsoló Pénzes Tímea neve mellé tudunk azóta is emlékezetesebb prózaszövegeket rendelni). Ilyen előzmények mellett látott napvilágot 2003-ban az akkor tizennyolc éves Szalay Zoltán első novellája (s nem is Szlovákiában, hanem a veszprémi Vár Utcában, rögtön becserkészve a magyarországi irodalmi folyóiratok egyikét-másikát is), akinek 2006-ban, illetve 2007-ben – huszonegy-huszonkét éves joghallgatóként –, gyors egymásutánban már az első kötetei is megjelentek.

 

 

  2.

Szalay Zoltán első két könyve tehát röviddel egymást követően jelent meg. Először az Ártatlanság című novelláskötete 2006-ban, melyért rögtön meg is kapta a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj Első Kötetes Szerzői Díját, majd a rákövetkező esztendőben a Nyelvjárás című regénye, melyet azonban még az Ártatlanság előtt, 2003-2004-ben, azaz tizennyolc-tizenkilenc évesen írt.  Tehát az alábbiakban, megjelenési sorrendjétől függetlenül, ezt tekintem az első művének, elbeszéléskötetét pedig a másodiknak. S ebben az értelemben, ha igaz, hogy nem első könyvet írni gond, hanem másodikat, melynek illik túllépnie az előzőn, egyértelműen nyugtázható, hogy Szalay ennek az elvárásnak gond nélkül megfelelt. De ha a kiadói műhelymunka véletlen szeszélye nem is cseréli meg két első könyve sorrendjét, s történetesen a Nyelvjárással debütált volna, valószínűleg azzal is rászolgálhatott volna az év legjobb szlovákiai magyar első kötetes bemutatkozásáért járó díjra, még ha ez a munkája kicsit problematikusabbnak tűnik is az Ártatlanságnál. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy bár szerzőnknek két első kötete is van, mindkettőt már eleve ama bizonyos második művének írta meg. A lehető legbiztosabbra ment tehát, s a véletlennek csupán megjelenésük sorrendjénél hagyott némi szerepet – önmaga s az írói mesterség kritériumainak komolyan vételében az esetlegességet, a véletlenszerűséget a lehető leghatározottabban kizárta.
     

3.


                                        „nyelvjárás fn Nyelvt Vmely nyelvnek egy-egy vidéken kialakult,
                                  a köznyelvtől többé-kevésbé eltérő változata.” 

(Magyar Értelmező Kéziszótár) 


A szó általánosan elfogadott jelentése mellett a ’nyelvjárást’ a magam részéről nyelv-járatásként, szövegelésként, beszélésként, mesélésként, sőt beszédmódként is értelmezhetőnek gondolom. E hármas jelentésében vélem telitalálatnak Szalay Zoltán regénycímét, mely történetének geopolitikai-társadalmi beágyazottsága mellett magára az írás tényére, a nyelv beszéltetésére, annak módjára is vonatkoztatható.
      Írónk a Nyelvjárásban így egyszersmind a regény cselekményének hátteret adó – egy meghatározott földrajzi térből, a „nem egyszerűen az isten háta mögött”, hanem „egyenesen a talpa alatt” levő Csallóközből kiragadott – környezetet hagyja beszélni, olyannyira, hogy már-már maga a környezet-, ill. társadalomrajz adja, generálja magát a regénycselekményt is. Figurái nem egysíkúan környezetük meghatározottjai (kevés kivétellel lumpen elemek, a társadalom szélére szorult különös alakok, „bizarr” figurák, afféle èapeki szalamandrák „feltóri kivitelben”); személyiségük a környezetükhöz való viszonyban körvonalazódik előttünk. Szalay központi alakjának, Buday Mikinek a személyiségét a közvetlen – családi, társadalmi – környezetével való szembeszegülés, az azzal való szakítás egyre erősödő szándéka határozza meg. Mert bár igaz, hogy itt, vagyis a regénybeli „Feltóron senki sem lakott messze semmitől...”, az emberek közti távolságok istentelenül nagyok, áthidalhatatlanok, elviselhetetlenek voltak mindenki számára. Szalay egy olyan kiüresedett, érték- és eszményvesztéses világot bont ki előttünk, melyben a korlátaitól – és gátlásaitól – megszabadított ego abszurd módon már önmaga megszüntetésével: magának az emberi énnek a feladásával, a személyes szféra felszámolásával, a személyiség teljes szétzilálódásával fenyeget. Hiszen a személyesnek, a személyességnek is a közös érték, a közösségi adja meg a kötőanyagát, s ha az nem elég erős, a személyiség könnyen elemeire hullhat szét. A Nyelvjárásban épp ennek a végletessé és végzetessé vált különlétnek az óriásivá növekedett drámáját érzékeljük annak minden következményével együtt. Itt mindent s mindenkit a környezete, az őt körülvevő – fogva tartó – közösség mér: a történetmesélő, Buday Miki számára az élet a bátyja, illetve a barátja: Bíró Szilárd bizonyos kitörési pontot, menekülési útvonalat is kínáló példája, valamint a Kaszás Dezsi és társai (bandája), továbbá saját szülei élete zsákutcájának kettősségében ragadható meg. A tét itt: vagy „feltámad halottaiból” s elmegy az addigi közegét adó szülőfalujából, és egyszer s mindenkorra szakít családja és környezete életével („Elhatároztam, hogy erős vagyok”, mondja egy helyütt), vagy – ha nem elég erős ehhez – lesüpped ő is a mocsárba (hiszen még számára a tisztaság ígéretét megcsillantó Lápi Rékában is csalódnia kellett),  és a fokozhatatlan bűnben fog fetrengeni, mint a falu – számára egyértelműen áldozatként megjelenő, s magára hagyatottságával némi szövetséget kínáló – ügyeletes „boszorkánya”, a legmélyebb emberi és közösségi kitaszítottságban senyvedő, mellesleg macskahússal táplálkozó Réz Juli néni. Aki csak azzal találhat valamelyes enyhet pokoli szenvedéseire, s azzal válthatja meg úgy-ahogy embertelen borzalmakkal teli életét – mely már megfoganni is eleve bűnben fogant, s egy testvérszerelem végtermékeként indult –, ha megöl valakit. Ha azzal szavaz a jóra, az emberire, hogy a világot elkezdi megtisztítani a rossztól, amire viszont nincs más módja és eszköze, mint hogy maga is elfogadja módnak s eszköznek ezt a borzalmat és embertelent.
      A lehető legteljesebb zsákutca, a lehető legförtelmesebb kiúttalanság ez, amilyet csupán a legvéresebb antik görög tragédiaszerzőknél – és persze Shakespeare-nél – látni. Nem véletlen, ha ebben a környezetben, ebben a közösségben maga a regény főalakja is úgy érzi magát, mint „aki egy Szophoklész-tragédiát néz, amelyet Dosztojevszkij rendezett”. Akár ha egy kémiai laboratóriumban lennénk – úgy vagyunk ebben a regényben, melyben az emberi fertő vizsgálata, a bűn vegyelemzése folyik, mely végső soron annak számos változatát mutatja meg (amiben talán nemcsak a szerző karakteres erkölcsi értékrendje nyilvánul meg, hanem jogi érdeklődése is közrejátszik, s a társadalmat, az emberi közösséget kordában tartó jogi normák alkalmazása, alkalmazhatósága – illetve e normák alkalmazhatóságának korlátai – is érdekelhetik őt).
      Szalay kitűnő érzékkel, már-már egy társadalomrajz hitelességével, ám az ironikus felülnézetet, a szöveghumort sem elmellőzve fest környezetet, rajzolja meg az „é(r)des otthon” körvonalait. Mégis, noha árnyaltan festett jellemek sora kerül ki tolla alól, cselekményvezetése is hiteles és dinamikus, nyelvkezelését a célratörő ökonómia jellemzi, azt is látni, hogy itt – úgymond – nagyon benne van még az anyagában, szövege nem mentes teljesen a nyelvi modorosságoktól, nagyon köze van hozzá, túlságosan direktben ír, s történetmondói megoldásai olykor épp a megjelenítés erejét mellőzik.
     


4.


Az Ártatlanságban viszont – akár első, akár második kötetnek vesszük – már ennyi bizonytalankodást, ügyetlenkedést sem találni. Az ebben olvasható tizenkét novella ugyanis egy példaszerű tudatossággal építkező írói plánum dokumentumaként sejlik fel előttünk (bár egyikből-másikból még mindig mintha túlságosan kilógna a konstrukció lólába); azokból egy részelemeiig átgondolható s átgondolás alatt levő világkép egyre határozottabban körvonalazódó rajzolata bomlik ki; karakteres beszédmódjukat az öntudatos nyelvkezelés, a legkülönbözőbb stíluselemek és stílusrétegek, mondhatni: stílustartalmak, s a különböző elbeszélői – és nemkülönben filmes – technikák mindig célelvű keverése adja. De ugyanezt meg is fordíthatnám: fiatal írónk opusaiban a nyelv – örömünkre – szinte élvezi, ahogy novellát írhat Szalay Zoltán által. Félreértés ne essék: itt nem az emberi önhittség és magabízás, magamutogatás szerepjátéka használja – prostituálja – a nyelvet; ellenkezőleg, a nyelv teremti, írja az írót. S Szalay az Ártatlanságban kitűnő médium: hallgat a nyelvre, s nem is kell tennie mást, mint amit annak valóságismerete, világ- és látomásteremtő ereje diktál. S ez a nyelv által teremtett világ a felülnézet terrénuma: a textus felülnézetéé, az írói felülnézeté, amikor úgy azonosulunk a lehető legteljesebb mértékben valamivel, hogy minden ízünkkel kívül maradunk rajta, s akkor is nyakig benne vagyunk, ha láthatólag meg is őriztük kívülállásunkat. A szöveg nevet itt s élvezi – a Roland Barthes-i értelemben – saját magát, azt, hogy írják, s jónak írják őt. Mintha Grendel Lajos és Lázár Ervin szövetkezett volna Szalay Zoltánban – különösen a kötet legkompaktabb írásaiban, az Oroszlánétvágyban egyfelől, a Tüske hőseiben másfelől, de az ártatlanság és bűn szövevényes kölcsönviszonyát bogozgató példázatban, A megigazult vámosban is, melyek bármelyik jelenkori (nemcsak szlovákiai magyar) novellaválogatásnak állandó opusai lehetnének –, hogy változatos témák és helyszínek, valóságtartalmak fölsorakoztatásával cselekmény és filozofikum, mese és életszerűség, reális és abszurd, tudati és tudatalatti könnyed egybejátszatásával fessen érvényes látomást a világról. Továbbmenve, Szalaynál a legvaskosabb realitásnak is megvan a maga félelmetes abszurditása, s a leghajmeresztőbb abszurditás és földhözragadt realitásként működik. A kötetzáró Könny nélküli búcsúban például egy friss halott éli meg s nézi végig a saját temetését, s miután épp lezárult életén is végigpillantva nyugtázta, hogy „elég kegyetlen világot rendeztünk be magunknak itt a Földön”, már csak a mindennél illúziótlanabb-kegyetlenebb felismerés várt rá: „Meghaltam, és a jövőt illetően nem voltak túl biztatók a kilátásaim”, hiszen míg az élő előtt még ott lebeg(het) egy jobb másvilági élet reménye, addig Szalay halottjának már az önámításnak ez a kéje sem adatott meg. A Péter és Ildikóban egy nem létező nyelv első hallásra halandzsának ható szavait keveri nyelvünk gazdag szókészletével, s ez nemhogy elhomályosítaná mondandóját, hanem jelentésképző erejénél fogva bizonyos jelentéstöbbletet ad írásának, s szövegének közegében mi pontosan értjük, érteni véljük minden szavát: „Péter mindazonáltal tapasztaltabb lett. Valahogy úgy érezte, belát a felszín alá. Látja a világ valódi arcát, a rendszer lényegét, a tökéletlenségét, melyet a külső rend megpróbál leplezni. Nem érezte magát kifejezetten bölcsnek, mindössze úgy találta, hogy leesett a hályog a szeméről, ezentúl jóval kevesebb hazugságnak dől majd be. És bár ez sovány vigasz volt, tudta, hogy kialakult éleslátását a mentábárnak köszönheti. Ezután már a birzunális elkert is kevésbé dicsnálta a truncában.”
      Hangsúlyozom, a majd minden írása hátterében ott munkáló sötét, komor – titokzatos – erők ellenére is a könnyedségen van itt a hangsúly, a novellaesemények s az elbeszélés természetes folyásán, a kedélyteli mesélésen, amit mi érdeklődő  figyelemmel hallgatunk, miközben észre sem vesszük, hogy már nem is Szalayra, hanem magunkra, a magunkban megképződött, általa is megképzetett világra figyelünk – és ettől kezd valami hirtelen s egyre inkább nyomasztani bennünket; arcunkon révült mosollyal isszuk írónk kedélyesen csörgedező szavait, s hirtelen nem is értjük, mitől ez a fene nagy és egyre növekvő szorongás bennünk, s hogy mitől is kezdjük oly kutyául érezni magunkat.
      Vagy – végigtekintve magunk körül a világon, világunkon – mégiscsak érthető lenne mindez?
      A világot ugyanis, miként a Nyelvjárásban a feltóriak sorsát, most is, itt is Szophoklész írja, még ha 21. század eleji kiadásban is? És közös tragédiánkat nemkülönben Dosztojevszkij rendezi...