|
ALFÖLDY
JENŐ
A
semmivel szembenézve
Csokits János: Sötétedés
A
líra kritikája gyakran használja a kozmikus szót. Most, amikor
a hosszúra nyúlt emigrációból hazatért Csokits János, a kozmikus
költő életműve fölfrissült válogatásban jelent meg Sötétedés címmel
a Nap Kiadónál nem ártana tisztázni, mit értsünk ezen a kozmikus
minőségen.
Világa mindenkinek van, még annak is, akinek
látóköre alig terjed túl a horizontot lezáró panelházakon vagy a világháló
kínálta napi híreken. Az ember világa, az orbis, a mundus vagy
az univerzum azonos a technika jóvoltából egyre jobban feltáruló
mindenséggel. A kozmosz ennél is mérhetetlenül tágabb:
az eónokkal és fényévekkel behatárolhatatlan tér és idő hona ez,
a felfoghatatlan, végtelenségség űrje a benne kavargó égitestekkel, Vajda
János csillagmiriádjával. A régiek mitikus alakokat, istenségeket
láttak benne. A költők nem csupán föltekintettek az égre: ha kellett,
a földi világon kívül is fölvették nézőpontjukat. Vörösmarty egy 20. századi
űrhajós szemével tekintett vissza glóbuszunkra, amikor leírta: A
vak csillag, ez a nyomorú föld / Hadd forogjon keserű levében. A
már nem e világon élő költő képes volt rá, hogy a Teremtő szemével vagy
a kitaszított lelkek módján lássa szülőbolygónkat.
József Attila különös szavát égitesten
a lábam (Költőnk és Kora) Csokits János segíti megérteni:
Több mint fél évszázada kísér az a mindent átható érzés, hogy égitesten
élek olvassuk a könyv utószavában. Mi természetesnek vesszük
az emberi arányokat, s ritkán tűnődünk el azon, hogy a déli féltekén élő
emberhez képest nem a földön állunk, hanem fejjel lefelé csüngünk az égbe.
A kozmosz felől nézve magunkra, elámulhatunk parányiságunkon, látókörünk
szűkösségén. Weöres Sándor a kozmikus embert idézte meg, s
a Csokits Jánoshoz közelálló Pilinszky Jánosnál is gyakori a csillagos
űr. Jellemző ez a versindítása: Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet
kavarnak; ő is egy kihűlt világ-ot s egy senki
földjé-t vizionált. A nihilizmus énekese, Kosztolányi sokszor megénekelte
a semmit, de a léten túli létről először Csokits János ad képzetet.
Nem a hatásokat leltározom, amelyek Csokits János
költészetét befolyásolták. Az említett költőknek Madáchcsal s más
romantikusokkal együtt bizonyára volt benne szerepük, hogy meglelje
sajátos látásmódját, hiszen ők sem szólalhattak volna meg egymás nélkül.
Líránkban alighanem az Éj monológját író Vörösmarty a legfontosabb
előd. Csokits János azonban rá figyelve is a maga törte
csapáson haladt, s a 2021. századi ember tapasztalatait építette
verseibe.
A létezés útja a nemlét,
a végtelen útja a vég,
a minden útja a semmi
a semmi az egyetlen út
írja egyik jellegzetes költeményében, az Egy hajótörött naplójából
című, nyolc részes verskompozícióban.
A kiismerhetetlen kozmoszba hatolt, térben és időben.
Puritán, mégis roppant választékos nyelvi anyaga az élet előtti és az
élet utáni, vagyis az élet nélküli, szervetlen világ dolgaiból
áll össze: holt kő, hideg űr, kopár homoksivatag, holdbeli por, kemény
sziklák, megkövesült csigaházak, jeges kristályok, kozmikus szélfúvás,
űri sötétség és a csillagrobbanások vakító fénye. A sejtelmeinkben óhatatlanul
megjelenő állapot költői rögzítése ez. Csokits János költészete gyökeresen
különbözik mindenkiétől abban, hogy nem valaminő spirituális létezést
ragad meg kristályos formáival, hanem az ontológiai semmit érzékelteti
festői és zenei eszközeivel.
Pilinszky kozmikus űrje és halálos magassága is felséges
és rémisztő. Eltűnt belőle a Gondviselő, magára hagyta a reá vágyakozó
embert. Ám az ő ege még így is a dualista szemléletű középkori
ember mennye, ha sötét mennyországot mond is.
A Reményt nem tagadta meg: messze még a virradat mondja
Pilinszky de lesz virradat, bármilyen messze van. A keresztény
ember optimizmusával vallotta: Et resurrexit tertia die
megrendülve is hitt a föltámadásban.
Csokits János ezzel szemben a reményen túli, könyörtelen
belátás költője: úgy tetszik, a művészi öntudat az ő végső reménye. Nem
veszti szem elől: ahogy a születésünk előtti végtelen időben, úgy a halálunk
után is az örökké tartó semmiben oldódik föl a létünk. Korai verseiben
a történelmi megrázkódtatások, a hontalanság és a végesség tudata olykor
a kétségbeesés hangjait is kicsalta belőle. Férfikorában odáig jutott,
hogy nincs kiút a megnyugvás a meztelen igazság tudomásulvételében
rejlik. (Azért hazatérése után is várták még kínos meglepetések, a szabadnak
vélt haza kiszolgáltatottságában vagy a nyelvromlásban.) De ritkán találkoztam
még ehhez foghatón lényegre törő költészettel. Vitálisabbal, forróbban
lüktetővel igen de a végességünkkel való szembenézést ilyen bátran
vállalóval csak a legritkábban.
Havas ormokra emlékeztető költészete félelem nélküli,
tartásos életvitelre tanít.
Elhangzott
a József Attila Megyei Könyvtárban, Csokits János költői estjén, 2009.
január 19-én. |
|