Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 3. sz.
 
 
 
 

 

WEHNER TIBOR

 

Tata-impressziók, Tata-őszök

 

 

A víz alól, periszkópon keresztül kellene figyelni a víztükröt magát. Pontosabbak és hitelesebbek lennének a megfigyelési eredmények, mint kívülről – egészen biztosan más konzekvenciák körvonalazódnának, ha megfigyelői mivoltunk már-már egylényegű lenne magával a megfigyelttel.

Egy elhagyott, elhanyagolt, üres fürdőmedence és a leeresztett-kiszáradó tómeder között talán megvonható valamilyen, árnyalatnyinak tűnő különbség.

A fantazmagória az egy fogalom, mint a megfigyelői várterasz.

A fejlődésbe vetett hit olyan alattomosan és feltartóztathatatlanul terjed, akár a fertőző betegség, vagy mint a tatai tópart mellszoborállítási igyekezete. (Ilyentájt, a későőszi jótékony ködök leereszkedtével Kusztó kapitány szelleme rendre vágyakozva elrepül a tatai Öreg-tó leeresztett víztükre felett, és ismét szembesül a kíméletlen, megváltoztathatatlan ténnyel: nem volt, nincs, és talán nem is lesz szobra Tata háládatlan városában. A megrekedt szoborállítási mozgalmak már nem lelkesítik kiszáradt vizek felett kóválygó lelkét.)

Bizonyos ködös fotográfiákon a tavat övező, a korlátot tartó márványoszlopok láthatatlan falloszokként meredeznek – valóságos megjelenésük csak az átható ájer miatt nem okoz riadalmat. (Napsütésben meg már-már semleges, vagy legalábbis szokványos a látvány.)

Hiábavaló, utólagos tüsténtkedés: a téli partra húzott bárka hajócsavarjának eszeveszett forgása.

A szürrealista művészet egyik meghatározó motívuma a hal – korántsem csodálkozhatunk tehát a szürrealista tendenciák felbukkanásában és térnyerésében Tata művészetében. (A jelenség – jóllehet egyes történészek erre az időre teszik az akvárium ősének megjelenését – egyik ikonográfiai eredője: Noé hosszú töprengés után úgy döntött, hogy halakat nem vesz fel a hajójába. Ez kétségkívül hozzájárult a halak napjainkig tapasztalható feltűnő kirekesztettség-érzéséhez.) 

Lehet-e a véletlenek összjátéka, avagy ez maga a megtestesült szükségszerűség: búvárfotó-kiállítás a gimnázium dísztermében? Újjáéled a múlt század hatvanas éveinek tatai víz alatti fotó-matatási hagyománya, amely során hajdan rögzült, napjainkra természetesen már elkallódott felvételekről maga Kusztó kapitány adott szakvéleményt? De jelentkezik-e valaki, aki ezeket a mai fotográfiákat a hajdani kapitány szellemét idéző szakmai alázattal megmustrálja? És elemzi-e valaki igazán értő, körültekintő és kusztói (pikkardi) aspektusokat érvényesítő, összehasonlító szemlélettel az új képeket?

A bizonyos idő után a vízben feloldódó hal mint képi problematika egy búvárfotós számára valószínűleg csak a feloldódás előtti állapotban lehet érdekes. Merülni idejében kell. És ez a kritériumrendszer feltehetően nem csak a búvárfotósok számára meghatározó. De kiknek számára is? (A vízben oldódó halak megjelenésének idejét csak megbecsülni tudják a biológusok.)

Zsák Pikkard tízezer méteres merülési rekordja mindmáig megdöntetlen (megdönthetetlen). De ugyan mit kezdett volna a derék férfiú a későőszi Tatára tévedvén? (Mintha – elsütve a régi viccet – az Ajtony fedélzetéről szólna le a részegség hullámaiban vergődő kapitány a „mélyben” dolgozó búvároknak: azonnal gyertek fel, mert süllyedünk.)

Na persze, mondhatnánk, hogy a természeti jelenségek csak látszólag megmagyarázhatatlanok, és előbb-utóbb fény derül minden titokzatosságra. Így hát regisztrálható, hogy a vízfodrozódás a láthatóvá lett szél, de még az is megmagyarázható, hogy ha nem fúj, akkor is fodrozódik – legalábbis a tatai tó esetében. De a tudomány újabb erőfeszítéseire lesz szükség felfedni a titkot: mi történik akkor, amikor a szél fúj, és a víz egészen egyszerűen nem fodrozódik? E viszonyok közepette egyre gyanúsabbá és megfejthetetlenebbé válik a nem fúj és nem fodrozódik- szituáció.

A Gangeszben élő édesvízi delfinek a zavaros víz ökológiai kényszere következtében vakon élnek évezredek óta. Az analógia – zavaros víz – kapcsán elhamarkodott következtetések lennének levonhatók a tatai tóval, illetve jól és kevéssé ismert élő(haló)világával kapcsolatban: vakon ugyan miért is bukkanna (bukkannának) a felszínre? Tudományos körökben e kérdéssel kapcsolatban még egyelőre éles viták dúlnak, hogy a víz megtisztulása (lásd: öntisztulás) után mennyi ideig kell majd várnunk bármiféle változás bekövetkeztére? (A hatalmas cetek oldalt elhelyezkedő parányi szemük forgatására képtelenek: ha a kibocsátott letapogató-hullámok révén orruk előtt felfedezett jelenségről vizuálisan is meg szeretnének győződni, egész testükkel valamely derékszögben el kell fordulniuk. De nem fordulnak el és nem győződnek meg, hanem hatalmasra tátva szájukat habozás nélkül lezárják a történetet. Túl szép is lenne: vaksi cet a tatai vizenyőben.)

Ezen közállapotok között, idegenérzettel áthatottan, mint egy, a nagyhalászat során a hálóból kicsusszant hermafrodita hal. A túlélés öntelt hírnöke.

A környezetvédelem megkésett emlékműve: öntudatlan büszkeséggel és megingathatatlan megrendültséggel egy természetvédő áll derékig sülylyedve a tatai tó iszapjában, akinek a partról a város ügyeletes polgármesterének lecsavarható fejű szoboralakja integet kétségbeeséssel vegyített, lelkesen áthárító gesztusokkal. Vagy más esetben az alakok elhelyezkedése felcserélhető.

Édes édes víz. 

 

 

 

a víz már sohasem ugyanaz 


kissé megkopottan és viharverten de ma is felismerhetőn beazonosítható
az a tatai víztükör fölé emelkedő szikla (a furcsa bár korántsem megmagyarázhatatlan elnevezésű Pötörke-malom melletti egykori vízlefolyás térségében)
amelyen egy valószínűleg manipulálatlan
a kép hátulján szereplő eredeti feljegyzés szerint 1919 előtt
vagy 1919-ben készült jellegzetesen korabeli (feltehetően ugyancsak manipulálatlan)
barna fotográfia különösségekben játszó jelenete rögzítődött
háttérben a már akkor is kissé elhanyagolt de
a tata-tavi színezetet jellegzetesen árnyaló vízivágóhíd épületével
(a vízszint is teljesen rendben)
a helyi vagy a vándorfotográfusok (e kétely eloszlatására ma bizony még meglehetősen csekély a remény)
állványra rögzített (egyébiránt feltehetően már akkor víz alatti felvételek készítésére is alkalmas!) masináikkal álldogálnak a partról feléjük irányított
tehát egy harmadik társuk kamerája előtt miközben mellettük egy elegáns keménykalapos és kezében finoman összehajtott papíríveket tartó feltehetően kutatásvezetőnek illethető úr
tekint magabiztosan és fürkészőn a távolba (e keménykalapos később ugyancsak beazonosítandó úr nélküli csoportozatot szemlélve azt hihetnőnk
hogy tájfotográfusok vándorgyűlése zajlott ekkoriban
a páratlan természeti jelenségekben és festői szépségekben pompázó ámbár
napjainkra kissé megkopott – és ami a víztisztaságot illeti: meglehetősen elszennyeződött – Tata városában)
s az előtér tréfás jelenete (egy ülő és egy fekvő fiatal fiú hallal incselkedő színjátéka) ellenére a felvételt átlengi a megfigyelés komolysága és készenléte
a pillanat-megörökítés feszültsége és visszafojthatatlan vágya (vagyis maga a hivatástudat)
ha az öt alak (és a tehetetlenül vergődő-tátongó hal) megjelenésében van is valami  (feltehetően a korabeli gépek idő-zárainak még kissé kezdetleges működésével magyarázható) megrendezettség azért átérezhető a megfigyelés gyakorlásának laza profizmusa
abban a jól kivehető mozzanatban is ahogy a két helyi (vagy vándor)fotográfus
enyhe kontraposztban állva jobb kezében az önkioldó zsinórját tartja
(lehet hogy ők meg a parton álló kollégát fotografálták és ha igen akkor a part képrögzítménye is hasonló meglepetéseket rejthet mint a mögöttük elterülő
víztükörtágasság – de ezek a képek még lappanganak)
mert önkéntelenül is felmerül a kérdés a csoportkompozíciót szemlélve és elemezve hogy miért kettő (illetve a felvételt készítővel együtt miért három)
a fotográfus és miért nem csak egy
de hát a lencsék feltételezetten korlátozott látószöge és a tó széles horizontja közötti
ijesztő divergencia
választ adhat erre a problémára is (bár nyitott kérdés még jócskán marad)
és ez az 1919-es vagy 1919 előtti intenzív készenlét
és az arcokon a koraőszi és késődélutáni napsütésben és a víztükörről szeszélyesen visszaverődő fényreflexekben rögződött magabiztosság és szenvedély
ez a lassan száz esztendős (és minden bizonnyal korábbi történelmi előzményekre visszavezethető és az idő mélységes tatai hullámaiban elenyésző)
elszánt dokumentarista szándék messzemenőn igazolhatja
az utókor (digitális fényképezőgépek) törekvéseinek hiábavalónak korántsem minősíthető
és napjainkban sem lanyhuló jóllehet veszélyeztetett és kissé
alacsonyabb hőfokú szükségszerűen (fotós terminus technicussal élve)
retusált igyekezetét

 

 

 

ismeretlen és hallhatatlan tavi zene 


elérkezett az idő
egy újrahangolt csillogó versenyzongora elsüllyesztésére a tatai tó legmélyebb árkába
Zsák Pikkard emlékére
pontos manőverekkel az Ajtony II. gőzös daruval felszerelt fedélzetéről úgy
hogy a három láb egyszerre érintse meg a víztükröt
(a zongora vízen jár mint Jézus Krisztus urunk egykor
asszociációk futamkeltéséért)
a lábak és a hangszertest fölött a feltámasztott zongorafedél mint vitorla lengedezne a reménytelenségbe fulladó szélcsendben
(a távolban csak valamilyen megmagyarázhatatlan fuvallat fodrozná meg a tavat de a zongoratemetéshez érve az is láthatatlanná simulna)
és amikor a nyitott zongoratest pereme fölött csendesen átbukna a víz halk
buggyanások hanghullámai indulnának kiszámíthatatlan part felé lengedező útjaikra
de nagyobb csobbanások nem hallatszanának húr nem pendülne meg mozdulatlanok maradnának a billentyűk és a kalapácsok is
és amikor a függesztőkábelt kioldja a darukezelő (mint a temetéseken:
ahogy a gyászhuszárok visszahúzzák a leeresztett koporsó alól a kötelet) itt a lágy vízsurrogáson kívül nem keltődne más durva hang
s a hajón álló beavatottak (a városi hatóságok képviselői és a helyi zeneiskola néhány lelkes pedagógusa) is csupán az önmaguknak feltett kérdésekkel fogalmaznák meg kételyüket hogy a hangszer szabályosan három lábra érkezik-e a mederfenékre vagy félrefordul és megdőlve fúródik a mély iszapba
(a megszállottak víz alatti matinékról álmodoznának)
de mindez legyen már Pikkard emlékezetének gondja
a hajó kapitányának laza tisztelgése és a megrendült csendet megváltásként megtörő hajógépész türelmetlen gázadása közben szólalna meg
a hallhatatlan vízizene