Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 3. sz.
 
 
 
 

 

LACKFI JÁNOS

 

Kultúra


Nem indulhat lendülettel a napom, míg el nem fogyasztom
Egy vagy több másik létező testét, mondjuk pár bádogkoporsóban
Szervírozott szardíniát, vagy egy nagyobb állat valamely csonkolt részét,
Esetleg egy-két embrióalakban megrekedt csirkét tükörtojásnak.
Milyen szerencse, hogy mindezeket a lényeket gondos embertársaim
Nagy előzékenységgel ártalmatlanná tették már vérben és mocsokban,
Hozzám csak a kulturált végtermék, kivérzett porhüvely jut el!
Mindig fogyasztok mellé tövéről nyersen vágott, esetleg durva kő közt
Megőrölt, így már életképtelen növényi származékot, melyből többé
Nem serken csíra. Csírájában fojtom el. Tudósoktól tudjuk, a növények is
Sikítanak, mikor kiirtják őket, ám a zöld vér freccsenése sohasem
Indítja tiltakozásra a vegetáriánusok növényirtásban megkérgesedett szívét.
Nem telhet hatékonyan a napom, ha fel nem öltözöm taiwani és indiai
Rabszolgamunkával gyártott ruháimba, melyekre ugyan címkét varrtak
Made in European Union felirattal, de azért én se most jöttem le a
Falvédőről, nem beszélve a diktatúrában élő kínaiak által marék rizsért,
Valószínűleg gyalázatos munkavédelmi körülmények között előállított
Mikrochipekről, melyek fényes európai gondolataim villámgyors
Továbbítását szolgálják, hiszen én megérdemlem, ők pedig nem,
Nem rájuk bökött ugyanis lakkozott műkörmű ujjaival a kacér szerencse.
Lám-lám, még okos részvétemmel is több vagyok e szerencsétlen páriáknál,
Mert tudok róluk, sejtem létezésüket, megrendülök rajta a civilizáció
Szent nevében, az ő szemük elől viszont áthatolhatatlan ködbe tűnik el
Minden, ami a futószalagról lepottyan, hiszen legvadabb álmukban sem
Merészelnének olyan lényt kieszelni, akinek számos pár cipője van a szekrényben,
Mindennap húst ehet, és addig tusol melegvízzel, amíg csak úri kedve tartja.
Nem telhet termékenyen a napom, ha munka közben nem habzsolom
Fülemmel mások vérverejtékkel, szoros határidőre lóhalálában
Elkészített zeneműveit, minden pendülő húr egy ránduló idegszál,
Többnyire halott emberek kínjain élvezkedem így, minden egyes hang
Közelebb visz Csajkovszkij öngyilkosságához, Mozart lázas fetrengéséhez,
Bach minden fájdalmasan precíz futamában ott vonaglik tíz haldokló
Kisgyereke vagy csecsemője valamelyike, riadtan állnak körben az élők.
Kész áldás, hogy frakkba-csokornyakkendőbe öltözött, precíz zenészek
Tálalják kifinomultan ezt a rettenető mennyiségű őrületet, önkívületet,
Szenvedést, az operaszínpadon meg legnagyobb gyönyörűségünkre
Szépen sminkelve, kosztümbe öltözötten, hosszan, dallamosan énekel,
Aki épp agonizál.

 

 

 

 

Azt jelenti: nem 


                                                                     Németh Csabának 


Mindenki tudja, miért bukkan ki
rendszeresen a víz alól az albán
tengeralattjáró, hát hogy az evezősök
kapjanak levegőt, meg hogy berúgni
úgy rúg be az ember, mint az albán
szamár... Ennyi az agyunkban az
ország, most viszont elképedve habzsolom
szememmel a partoldalakba feltolódzkodott
házhalmazokat, és főleg az elképzelhetetlen
mennyiségű-szeszélyű-rajzú sziklát,
kotorászom a réseket, hajlatokat,
pöszmögök a vegetációval, és gyakorlom
a jelelést a helybeli boltban. Csekély
szókinccsel feltérképezhető az univerzum
ránk eső, táplálkozási szeglete, egyetlen
mutatóujj-bökés a kenyér, egy a sajt, egy
a hús, egy a sör, ősemberi nyelvállapot,
ujjatlan trikók, klottgatyák, kikukkantó
mellszőrzet és aljnövényként burjánzó
borosta dzsungel-világa. Aztán a búcsúzás
lüktetése, mintha valamely részem valóban
odanőtt volna a tájhoz, és most ki kéne
szaggatni szívós gyökerét, hogy a figyelemre
méltó specimen teljes egészében gyűjteménybe
kerülhessen. Ezt meg kell ünnepelni,
halántékomban gyíktorokként lüktet a tömény
raki rhusi, pörölycsapásai nyomán hangtalan
robajjal omlanak fejemben az okker
sziklatömbök, omlik össze egy ország.
Úgy válnak le darabjai, ahogy a víz
körbecsapdosta sziget partja mállik.
Ahogy egy történelem körbecsapdosta
ország területe mállik, ahogy Albánia,
ahogy Magyarország. Rajzolgatunk a kerti
asztalra mutatóujjal, az albán boltos meg én,
régi határ, új határ, zsugorodó albán
szamárbőrünk az időben, összebólogatunk
a határnak más-más oldalán,
a határnak örök innenső oldalán,
fájdalmas igenlés,
mely egy másik nyelven valójában
azt jelenti: nem.