Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 3. sz.
 
 
 
 

 

TANDORI DEZSŐ

 

Bevezető egy régi kis verscsapat elé



„Ne – és a világ” 


Szabó Lőrinc. Hogy „Te és a világ”.
    És hogy hiába is tiltakozol.
    Kituszkolod a világot, s ahol
nem is várnád, már hozza másikát.

Kevés öröm, hogy sosem ugyanaz,
    nem egészen. Mert nincs is meg egészben.
    És bármi sokat nyerhetsz bármi részen,
legföljebb a föld vagy, mit behavaz,

bever esővel, nem mint ablakot,
mert többé nem is nézésre vagy ok,
más okból vagy ott, ahol senki sem lát.

Nem méregeted már széltét, se hosszát,
    ajtót se keresel ott semmire.
    Por vagy, plusz így, világ-ízeire.

Jaj, mire jutottál így is, mire...

 

 

 

Duna-Tisza közi 


Duna-Tisza közi zweigelt rozém,
       félszáraz tájborom kortyolgatom.
Iszogatásról így szoktam le én;
       hogy egyre folytatom.

A Tabánnal szemközt vettem ma reggel,
       rögtön két üveggel.

A rögtön volt a bűvszó reggel is.
       Elültem a Tabán tövén, ahol
halottam sok pihen. És ha nem is
       nyitóval – jó a toll:

A vastag filctollal dugót bevertem,
       ihattam menten.

A füvekhez nem értem. Nincs kinek
       vinnem, mindenkim meghalt. Én, az Özvegy
Szövőmadár (adtam ezt a nevet)
       (magamnak, is), az összes

lehetőség közül most a lemondást
       választom, nem választhatok mást.

Választhatnék. De nem választhatok.
       Ezt az ellentmondást feloldom, folyvást,
zweigelt rozémmal, most már elforog
       délutánba a nap, s városva-rontvást

jönnek súlyos felhők, a szemem száraz,
       elmúlt sok gyásznap. 

Ha ez gyász, minden gyász, ami enyém most.
       Nem tudom, mi enyém.
Ez a tájbor. Poharamon át fényt oszt,
       áldást, föld-kerekén.

Igen, P. S., és nemcsak könyv lakója
       a csalfa, szép tündér, mely csillagig
emel szivet, egy-madárig lerója
       átokadagját, mi fenn s lenn lakik,

mennyben, pokolban, és hagyom az osztást,
rímét, szakaszét, hamarost nézek mást.

De madarat nem. Én őt szerettem, pont.
       S ez egy pont, de mi végén?
Nincs meg a mondat. Senki semmit nem mond,
       minden néma. Minek hangoskodnék én?

Csendes iszogatás? Szavam ne hagyjam:
       felvisz a könyv, a vers; a sors, madárral;
de látom már a mélységet alattam,
       senki le nem visz tüzoltólétrával.

És hogy kiterülhessen ott a ponyva,
kinek se gondja.

Nézek össze-vissza, meg írok,
       kortyolgatok, elég ok,
hogy a csalfa tündér levet ott-fentről.
       Konkrétan mi lesz, majd eldől.

Több dolog vonatkozásában,
       nem élezvén a helyzetet,
megteendő lépések, békeáram,
       még minden lehet, 

hajrá, legények, be a taktikát,
elkapni a kaput, ellenfél-bokát,

hazahozni az aranyat, a gyapjút,
       a csengő érmét, honi büszkeséget,
de az ízetlen tréfálkozást hagyjuk.
       – – – Egy fény (s ha madárnyi csak) itt kiégett.

„Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj...”
       Mondja Pilinszky.
Hátranyúlok, csorgó orral.
       Ott valami szövetféle. De nem zsebkendő: egy zokni.