Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2009. 2. sz.
 
 
 
 

MANHERCZ ORSOLYA

 

„A betyárpusztító kormánybiztos”1

Csapó Csaba: Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság.
A „betyárvilág” felszámolása

 

 

A kívülről puritánnak tűnő kötet talán tükrözi mind a szerző, mind a „főszereplő” ízlését. A cím hosszú, mégis tömör. A megjelölt témáról kevesen írtak, róla szakirodalmat nehezen találunk, csak egyes részterületek eredményeiből meríthetett a szerző. A kötetet indító fejezetek éppen ezért a címben megnevezett személyt és kifejezéseket járják körül – fordított sorrendben. Az első fejezet a betyároké, a második a királyi biztosságé, a harmadik pedig Rádayé. A címben szereplő „történet” csak ezután kezdődik.
      Valójában mégsem egy szokványos monográfiáról van szó. A fejezetek önállóan is megállják a helyüket, nem alkotnak szoros egységet. Ezért is érdemes fejezetről-fejezetre elemezni és átgondolni az olvasottakat.
      A szerző először a „betyár” szó eredetét és jelentésváltozásait veszi számba, majd kitér a betyárkodás okaira és főbb hullámaira, az ilyenkor szokásossá váló intézkedésekre, valamint a politikai és a társadalmi vetületre is.
      Csapó Csaba definíciója szerint a betyár szabad életmódot folytató, alkalmilag legeltetéssel, teleltetéssel foglalkozó legény, férfi. A témával foglalkozó művek általában hasonlóképpen definiálják a betyárokat. A szó eredetileg nem hordozott negatív tartalmat, jelentése a betyárokra egyre inkább jellemző bűnelkövetés miatt módosult, és ezzel párhuzamosan némi romantikus íz is vegyült hozzá: „a fennálló politikai-társadalmi rend ellen sajátos módon tiltakozó és azt kijátszó, szabad életet élő, bátor és üldözött lázadó”.2 A szabadságharc után pedig a betyárokká vált honvédek osztrákellenes jelleget kölcsönöztek a betyárvilágnak, amivel még inkább erősítették a „jó betyár” mítoszát.
3
   Csapó távolságot tart ettől a romantikus képtől, és inkább a betyárkodás mint bűnözés általános okaira és hátterére koncentrál. Az okok között a rossz termésű éveket és a politikai bizonytalanságot jelöli meg első helyen. A közbiztonság romlása a két tényező hatására hullámokban jelentkezett, így a szabadságharc leverése után 1851-52-ben, majd az 1850-es évek végén kialakuló bizonytalanság nyomán 1862-ben és az 1867-es kiegyezést követően.
      A szerző nemcsak az idő síkján vázolja fel ezeket a hullámokat, hanem mélységet is ad az eseményeknek. A betyárok politikai szerepét – pl. Rózsa Sándor megegyezése Kossuth Lajossal –, illetve a társadalomban róluk kialakult kép átalakulását – „jó betyár” helyett közönséges rablóvá válásukat – párhuzamba állítja a korszak jelentős politikai eseményeivel és társadalmi változásaival.
      A második fejezetben a királyi biztosi intézményt mutatja be, amelyet éppen az előző fejezetben leírt, rendkívüli problémák esetén alkalmaztak Magyarországon és más európai országokban is a Római Birodalom óta. Az intézmény azonban maga is további problémák forrása lehetett, ahogyan az Ráday Gedeon esetében is történt. A legfontosabb kérdés a biztosság tekintetében általában a hatáskör kérdése volt, amelyet törvényileg nem tisztáztak. A fejezet – és a kötet egésze – által levonható egyik következtetés éppen az, hogy a Magyarországon már több évszázados múltra visszatekintő intézmény sikeressége feledtethette a törvényessége körüli vitákat. A másik következtetést a szerző is hangsúlyozza: az 1867 utáni alkotmányos berendezkedésű Magyarországon az abszolutisztikus biztosi intézmény alkalmazása jól mutatja az átalakulás ellentmondásait.
      A szerző az általános áttekintés után, felvezetve a Ráday Gedeon életéről szóló részt, vázlatosan rátér a szegedi királyi biztosság körülményeire, szempontokat kínálva az elkövetkező fejezetekhez.
      A harmadik a kötet leghosszabb fejezete, több alfejezetre tagolva. Ráday Gedeon „hivatalos életrajza” nagyon alapos és részletes. A család eredetével kezdődik, és folytatódik annak 19. századi helyzetével, amelyet az arisztokrata származás, ugyanakkor a dzsentrihez közelebb álló életmód jellemez. Végül eljutunk Ráday (V.) Gedeon életéhez. Csapó a forrásokból arra következtet, hogy Ráday a családtól és iskoláitól modern, előremutató értékrendet kapott, némi nemzetiségekkel szembeni fenntartásokat is beleértve. Az evangélikus középiskolai tanulmányok után bölcsészeti tudományokat és jogot tanult, így megnyílt előtte a politikusi és a közszolgálati pálya lehetősége. Ezen a vonalon indult el, azonban az 1848-49-es események egy időre megakasztották karrierjét. Részt vett a szabadságharcban, utána visszavonult a birtokaira gazdálkodni, illetve 1854-ben megházasodott. 1865-től részt vett a főrendi ház munkájában, 1867-ben pedig osztálytanácsosi kinevezést kapott. Idáig tipikusnak mondható az életútja.
      A királyi biztosi felkérés azonban olyan lehetőséget kínált számára, amely akár egy politikai karrier kezdetét is jelenthette volna. Ráday ki is használta az alkalmat, és jelöltette magát képviselőnek. Sikerült bejutnia a képviselőházba, azonban ezzel el is érte itteni pályájának tetőpontját, képviselőként nem volt igazán aktív. Ezért is tekinthető 1882-es és 1883-as delegációs tagsága felemelkedése csúcsának, ahogyan ezt Csapó Csaba is hangsúlyozza. Ráday 1884-től visszavonult a politikától. 1901. november 29-én hunyt el Budapesten.
      Az életrajzon túl a szerző megkísérli egy jellemrajz felvázolását is, ehhez elsőként két leltárjegyzéket hív segítségül, illetve figyelembe veszi Ráday mobilitását. Ezekhez a kiterjedt vizsgálatokhoz kapcsolódik Ráday jelentéseinek és munkamódszerének, valamint feletteseihez való viszonyának elemzése. Mindezek alapján egy puritán, célratörő, korrekt, de a szabályokat és elveket hajlékonyan kezelő személyiség képe bontakozik ki. A hagyományos történészi módszerektől némiképp eltérve Csapó egy grafológusi szakvéleményt is csatol a fejezethez, amelyben a grafológia történetének rövid áttekintése és ezzel tudományosságának igazolása után Ráday jellemét tovább finomítja.
      Az első három fejezet sorrendje vitatható. A címben felrajzolt sorrend bizonyos szempontból logikusabbnak tűnik, hiszen az első két fejezetben többször is találkozunk Rádayval, akit azonban csak a harmadikban mutat be a szerző. Ugyanakkor a szegedi királyi biztosság előzményeit az első fejezetben ismerteti Csapó, a folytatás viszont csak itt, A „szabad kéz” politikája című fejezetben következik, amely Ráday három és fél éves királyi biztosi tevékenységét foglalja össze.
      Ráday kinevezését 1869. január 4-én írta alá Ferenc József, megbízatása – többszöri meghosszabbítás után – végül 1872 októberében járt le. A cím utal arra, hogy Ráday szabad kezet kért és kapott, hatáskörét csak „homályosan tisztázták”, és ez a későbbiekben gondot is okozott, főként a minisztériumok felé.
      Ráday biztosi intézkedéseit áttekintve elmondható, hogy elsőként összegyűjtötte az addigi nyomozati anyagokat, a továbbiakban pedig napi jelentést kért. Erélyesebb fellépést várt el a közigazgatási hivatalnokoktól, valamint a rendőri közegektől, továbbá motiválásként magas elfogatási díjakat tűzött ki. A város polgárságának és az ország közvéleményének megnyerése érdekében teljesítette reprezentációs kötelezettségeit, és már hivatali ideje elején hangos sikerrel szolgált: elfogta Rózsa Sándort, majd nem sokkal később a másik hírhedt vezért, Macsvánszky Maximot. A sikerek mögött azonban nemcsak Ráday állt, hanem a jól megválasztott beosztottak is, így Laucsik Máté és Kormos Béla.
      A pozitív kezdet után Rádaynak sikerült elérnie, hogy megkapja a szegedi vár egy részét irodai és börtöncélokra. A következő években a vizsgálatok térben, időben és mélységben is kiterjedtek, így egyre több személyt érintettek. Nemcsak a betyárok kézre kerítése volt a cél, hanem az orgazdáké is, így az egész – a betyárok tevékenységére épülő – „bűnszervezet” megszüntetése. Fontos kiemelni azt, amit Csapó az első fejezetben említ, hogy ebben az időszakban a társadalom már a betyárok ellen fordult, védte tulajdonát, és ebben a hatóság segítségét is kérte.
      A vizsgált és a kiderített ügyek megoszlását Csapó egy táblázatban közli, amelyből hiányoznak ugyan a százalékos megoszlások és az összesített adatok, a megadottak alapján azonban kiszámolható, hogy 1871 elejéig 2242 bűncselekményben indult vizsgálat, és ebből 1512-t sikerült kideríteni, ami 67 %-os eredményt jelent, és ez igencsak imponáló. Azonban az ítéletek száma már nem volt ennyire bíztató, hiszen a két év alatt mindössze 38 ítélet született. Ráday – tapasztalatai alapján – országos rendőri, közigazgatási és bírósági reformot sürgetett.
      Az első két évben nehezen megkapott támogatás után, 1871 végén a királyi biztos már nem gondolt a folytatásra. Ennek oka az egyik letartóztatott által ellene indított sajtóhadjárat, valamint népszerűségének és pozíciójának ezáltal bekövetkezett gyengülése volt. Végül mégis kapott még tíz hónapot szegedi tevékenységének lezárására.
      A következő fejezetek három olyan kérdéskört bontanak ki, amelyeket a szerző érdemesnek vélt alaposabban körüljárni.
      Az ötödik fejezetben Csapó arra tesz kísérletet, hogy kiderítse, volt-e a letartóztatottaknak lehetősége az érdekérvényesítésre a tárgyalások előtti, általában több hónapos vizsgálati fogságban. A feltett kérdésre már a fejezet elején megkapjuk a nemleges választ, így a Löbl-ügy4
további példák hiányában inkább egy olyan kiemelkedő esetként szolgál, mely rávilágít azokra a kényes pontokra, amelyek Rádayt sebezhetővé tették, és amelyeket az első, hangos sikerek után a közvélemény is számon kért rajta. A támadások elsősorban a megalapozatlan letartóztatásokra, a bizonyítékok hiányára vonatkoztak, másrészt újra és újra felvetették a hatásköri, illetékességi kérdést is, amely utóbbira példaként szolgálnak Ráday vitái az egymást követő igazságügy-miniszterekkel.
    Mindezt a következő – a sajtótörténetet áttekintő – fejezettel kiegészítve egyrészt arról kapunk képet, hogyan is működött a sajtó a kiegyezést követően, másrészt arról, hogy milyen kapcsolati háló szőtte át a magyar politikai életet a szegedi kereskedőtől a felsőbb politikai körökig.
      A kötet hetedik fejezetében a művelődés- és társadalomtörténeti vizsgálódások kapnak helyet, így a szegedi vár, a berendezés, a társadalmi összetétel és a hétköznapok. A képi illusztrációk segítenek a vár beosztásának és az épületek felépítésének elképzelésében. A vizsgálódások alapján Csapó arra az eredményre jut, hogy a szegedi várbörtön sem a cellák berendezését, sem a rabok társadalmi hovatartozását tekintve nem tért el az országos átlagtól. Kiemelendő viszont, hogy a rabokat az elhelyezéskor osztályozták, illetve, hogy a várbörtönben alkalmazott orvos az átlagosnál magasabb fizetést kapott, és valószínűleg ennek köszönhetően lelkiismeretes munkát végzett a költségvetés keretei között.
      Arra a kérdésre azonban, amelyet a fejezet elején tesz fel a szerző, vagyis hogy a rabok nagy halálozási arányát az esetleges kínzások okozták-e, nem sikerül egyértelmű választ adni. Ez a kérdés azért is érdekes, mert Ráday kegyetlenségéről legendák keringtek. Csapó arra hajlik, hogy a kínzások alatt inkább lelki, mint testi kínzásokról lehetett szó, és a nagyszámú halálozást inkább a börtönben uralkodó rossz körülmények magyarázzák.
      A befejezés előtti utolsó nagy fejezet a bírósági tevékenységről szól. Bevezetésként egy általános áttekintést olvashatunk a kor bűnözéssel kapcsolatos felfogásáról és a jogi népszokásokról. Ezután következik a szegedi királyi biztosság alatt kiderített ügyek bírósági szakaszának ismertetése.
      A Ráday által kivizsgált esetek több szempontból is problematikusak. Nemcsak az esetek száma, hanem a bizonyítékok hiánya és ezáltal a vád megalapozatlansága is nehézséget jelentett. Az esetek számára hivatkozva a királyi biztos elérte, hogy ne a szegedi törvényszék járjon el, hanem delegált bíróság ítélkezzen, elsőként a Pest-megyei, majd az aradi. Ezzel Rádaynak sikerült kiküszöbölnie, hogy helyi kapcsolatokkal rendelkező személyek kapjanak szerepet a vizsgált ügyekben.
      A letartóztatottak magas létszáma miatt a tárgyalások mikéntje is gondot okozott, hiszen egy ember több bűncselekményben is érintett lehetett. Végül az ügyek lettek a tárgyalások alapjai, nem pedig a gyanúsítottak. Aki több ügyben is érintett volt, az az utolsó tárgyalásánál kapta meg az összevont büntetést. Az ítélkezést természetesen a sajtó is figyelemmel kísérte. Ráday taktikusan ismét egy olyan üggyel kezdett, amely gyors sikert ígért, és egy időre vissza is fogta a kétkedőket. Másrészt az elítéltek között voltak néhányan „a másik oldalról” is, így például csendbiztosok, pandúrok, ami ugyancsak szenzációszámba ment.
      Az aradi bíróság kiküldésekor már nyolc bíró tárgyalta az ügyeket, így a kezdetben igencsak lassú ítélkezést sikerült felgyorsítani. A fennmaradt eseteket 1873-ban az illetékes hatóságokhoz továbbították. Az ítéletek szigorúságát Csapó egy táblázatban szemlélteti, immár a százalékos adatokat is feltüntetve. Ezekből látható, hogy már a Pest megyei bíróság is jóval szigorúbban ítélt az országos átlagnál, az aradi pedig még inkább, ami azonban jelentheti az országos gyakorlat túlzott enyheségét is, ahogyan arra Csapó rámutat.
      A bíróságok működésével kapcsolatban hangsúlyozza ismételten a szerző, hogy mindez azokban az években történt, amikor az országban az államberendezkedés liberális átalakítása folyt, vagyis az új törvényeket ekkor kezdték alkalmazni a gyakorlatban, és ekkor töltötték ki az esetleges hiányosságokat.
      A Befejezésben Csapó először párhuzamot von Hobsbawm „primitív lázadóival”, összefüggést keres és talál az európai banditizmussal, majd megpróbál mérleget vonni Ráday szegedi tevékenységével kapcsolatban.
      Ráday maga úgy látta, megbuktatták, mert vizsgálódásai a társadalom olyan felsőbb rétegeit is érintették, amelyeket nem illett bolygatni.  „Felülről” elismeréssel zárult a tevékenysége, hiszen az uralkodó a II. osztályú Vaskorona-rendet adományozta neki. A közvélemény megoszlott, a szegediek a működését sikeresnek tartották, de egyben túl hosszúnak is, a vidékiek viszont hálásak voltak neki, és maradását kívánták. A szerző rövid távon pozitívan értékeli Ráday szegedi királyi biztosságát, azonban jelzi, hogy hosszú távon visszatértek a területen a közbiztonsági problémák.
      A kötet két forrás közlésével zárul, amelyek egyike a fentebb már említett Macsvánszky Maxim elfogásáról szól, a másik pedig a szegedi királyi biztosságot foglalja össze Gyenizse Lajos visszaemlékezése alapján. Ezek a szövegek a Ráday működéséről fennmaradt legendákat erősítik, és az olvasottak alapján érdekes adalékul szolgálnak.
      A forrásokhoz lapozva láthatjuk, hogy a szerző gazdag forrásanyagot és szakirodalmat dolgozott fel. Csapó Csaba célja nemcsak a szegedi királybiztosság, a betyárvilág és Ráday Gedeon megismertetése volt. Olvasója árnyaltabb, teljesebb képet kap a 19. századról, különösen a kiegyezést követő évekről.
      Ha mégis marad bennünk némi hiányérzet, annak az oka talán a szerkesztés és különösen a fejezetek fentebb már említett, vitatható sorrendje lehet. Az információk bősége és a szerteágazó téma miatt fordulhat elő, hogy egy-egy információval többször is találkozunk. A sokféle tudományterület, a sok forrás bevonása és a gyakori kitekintések ugyanakkor segítenek Csapónak demitizálni a betyárvilágot és egyben deheroizálni Rádayt is. Mindezt főként azzal éri el, hogy a legendákat lecsupaszítva utánajár azok valóságalapjainak.
      Csapó Csaba előző könyve a másik oldalról közelített a korszakhoz. Akárcsak a most ismertetett kötet, nagy forrásanyagot áttekintve és sok szempontot megvizsgálva tárgyalta a magyar királyi csendőrség történetét.5 A szerző jelenlegi kutatásai az uralkodói utazásokra koncentrálnak, és ezzel az előzőekhez képest egy új perspektívát vetnek fel. Mindezek alapján érdeklődéssel várhatjuk Csapó Csaba következő munkáját. (Pro Pannonia, [Pécs], 2007)

 

Jegyzetek

1
Így nevezi Rádayt a Pesti Napló nekrológja. – Pesti Napló 1901. december 1. (331. sz.) 4. 
2
Fári Irén: Szegedi betyárfényképek. Adatok a betyárkérdéshez Ráday Gedeon királybiztos idejéből. In: A Móra Ferenc Múzeum évkönyve. Történeti Tanulmányok. Studia Historica 2. Szeged, 1999. 439. 
3
Szabó Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai. (Szerk. Dankó Imre) 53-54. Gyula, 1964. 45. 
4
Az előző bekezdésben említett sajtóhadjárat, amely mögött a Löbl család állt, a letartóztatott apa és két fia ügyére, illetve Ráday megkérdőjelezhető módszereire kívánta felhívni a figyelmet. 
5
Csapó Csaba: A magyar királyi csendőrség története. 1881-1914. Pro Pannonia, [Pécs], 1999.