|
MANHERCZ
ORSOLYA
A betyárpusztító
kormánybiztos1
Csapó
Csaba: Ráday Gedeon és a szegedi királyi biztosság.
A betyárvilág felszámolása
A
kívülről puritánnak tűnő kötet talán tükrözi mind a szerző, mind a főszereplő
ízlését. A cím hosszú, mégis tömör. A megjelölt témáról kevesen írtak,
róla szakirodalmat nehezen találunk, csak egyes részterületek eredményeiből
meríthetett a szerző. A kötetet indító fejezetek éppen ezért a címben
megnevezett személyt és kifejezéseket járják körül fordított sorrendben.
Az első fejezet a betyároké, a második a királyi biztosságé, a harmadik
pedig Rádayé. A címben szereplő történet csak ezután kezdődik.
Valójában mégsem egy szokványos monográfiáról van
szó. A fejezetek önállóan is megállják a helyüket, nem alkotnak szoros
egységet. Ezért is érdemes fejezetről-fejezetre elemezni és átgondolni
az olvasottakat.
A szerző először a betyár szó eredetét
és jelentésváltozásait veszi számba, majd kitér a betyárkodás okaira és
főbb hullámaira, az ilyenkor szokásossá váló intézkedésekre, valamint
a politikai és a társadalmi vetületre is.
Csapó Csaba definíciója szerint a betyár szabad életmódot
folytató, alkalmilag legeltetéssel, teleltetéssel foglalkozó legény, férfi.
A témával foglalkozó művek általában hasonlóképpen definiálják a betyárokat.
A szó eredetileg nem hordozott negatív tartalmat, jelentése a betyárokra
egyre inkább jellemző bűnelkövetés miatt módosult, és ezzel párhuzamosan
némi romantikus íz is vegyült hozzá: a fennálló politikai-társadalmi
rend ellen sajátos módon tiltakozó és azt kijátszó, szabad életet élő,
bátor és üldözött lázadó.2
A szabadságharc után pedig a betyárokká vált honvédek osztrákellenes jelleget
kölcsönöztek a betyárvilágnak, amivel még inkább erősítették a jó
betyár mítoszát.3
Csapó távolságot tart ettől a romantikus képtől, és
inkább a betyárkodás mint bűnözés általános okaira és hátterére koncentrál.
Az okok között a rossz termésű éveket és a politikai bizonytalanságot
jelöli meg első helyen. A közbiztonság romlása a két tényező hatására
hullámokban jelentkezett, így a szabadságharc leverése után 1851-52-ben,
majd az 1850-es évek végén kialakuló bizonytalanság nyomán 1862-ben és
az 1867-es kiegyezést követően.
A szerző nemcsak az idő síkján vázolja fel ezeket
a hullámokat, hanem mélységet is ad az eseményeknek. A betyárok politikai
szerepét pl. Rózsa Sándor megegyezése Kossuth Lajossal ,
illetve a társadalomban róluk kialakult kép átalakulását jó
betyár helyett közönséges rablóvá válásukat párhuzamba állítja
a korszak jelentős politikai eseményeivel és társadalmi változásaival.
A második fejezetben a királyi biztosi intézményt
mutatja be, amelyet éppen az előző fejezetben leírt, rendkívüli problémák
esetén alkalmaztak Magyarországon és más európai országokban is a Római
Birodalom óta. Az intézmény azonban maga is további problémák forrása
lehetett, ahogyan az Ráday Gedeon esetében is történt. A legfontosabb
kérdés a biztosság tekintetében általában a hatáskör kérdése volt, amelyet
törvényileg nem tisztáztak. A fejezet és a kötet egésze
által levonható egyik következtetés éppen az, hogy a Magyarországon már
több évszázados múltra visszatekintő intézmény sikeressége feledtethette
a törvényessége körüli vitákat. A másik következtetést a szerző is hangsúlyozza:
az 1867 utáni alkotmányos berendezkedésű Magyarországon az abszolutisztikus
biztosi intézmény alkalmazása jól mutatja az átalakulás ellentmondásait.
A szerző az általános áttekintés után, felvezetve
a Ráday Gedeon életéről szóló részt, vázlatosan rátér a szegedi királyi
biztosság körülményeire, szempontokat kínálva az elkövetkező fejezetekhez.
A harmadik a kötet leghosszabb fejezete, több alfejezetre
tagolva. Ráday Gedeon hivatalos életrajza nagyon alapos és
részletes. A család eredetével kezdődik, és folytatódik annak 19. századi
helyzetével, amelyet az arisztokrata származás, ugyanakkor a dzsentrihez
közelebb álló életmód jellemez. Végül eljutunk Ráday (V.) Gedeon életéhez.
Csapó a forrásokból arra következtet, hogy Ráday a családtól és iskoláitól
modern, előremutató értékrendet kapott, némi nemzetiségekkel szembeni
fenntartásokat is beleértve. Az evangélikus középiskolai tanulmányok után
bölcsészeti tudományokat és jogot tanult, így megnyílt előtte a politikusi
és a közszolgálati pálya lehetősége. Ezen a vonalon indult el, azonban
az 1848-49-es események egy időre megakasztották karrierjét. Részt vett
a szabadságharcban, utána visszavonult a birtokaira gazdálkodni, illetve
1854-ben megházasodott. 1865-től részt vett a főrendi ház munkájában,
1867-ben pedig osztálytanácsosi kinevezést kapott. Idáig tipikusnak mondható
az életútja.
A királyi biztosi felkérés azonban olyan lehetőséget
kínált számára, amely akár egy politikai karrier kezdetét is jelenthette
volna. Ráday ki is használta az alkalmat, és jelöltette magát képviselőnek.
Sikerült bejutnia a képviselőházba, azonban ezzel el is érte itteni pályájának
tetőpontját, képviselőként nem volt igazán aktív. Ezért is tekinthető
1882-es és 1883-as delegációs tagsága felemelkedése csúcsának, ahogyan
ezt Csapó Csaba is hangsúlyozza. Ráday 1884-től visszavonult a politikától.
1901. november 29-én hunyt el Budapesten.
Az életrajzon túl a szerző megkísérli egy jellemrajz
felvázolását is, ehhez elsőként két leltárjegyzéket hív segítségül, illetve
figyelembe veszi Ráday mobilitását. Ezekhez a kiterjedt vizsgálatokhoz
kapcsolódik Ráday jelentéseinek és munkamódszerének, valamint feletteseihez
való viszonyának elemzése. Mindezek alapján egy puritán, célratörő, korrekt,
de a szabályokat és elveket hajlékonyan kezelő személyiség képe bontakozik
ki. A hagyományos történészi módszerektől némiképp eltérve Csapó egy grafológusi
szakvéleményt is csatol a fejezethez, amelyben a grafológia történetének
rövid áttekintése és ezzel tudományosságának igazolása után Ráday jellemét
tovább finomítja.
Az első három fejezet sorrendje vitatható. A címben
felrajzolt sorrend bizonyos szempontból logikusabbnak tűnik, hiszen az
első két fejezetben többször is találkozunk Rádayval, akit azonban csak
a harmadikban mutat be a szerző. Ugyanakkor a szegedi királyi biztosság
előzményeit az első fejezetben ismerteti Csapó, a folytatás viszont csak
itt, A szabad kéz politikája című fejezetben következik,
amely Ráday három és fél éves királyi biztosi tevékenységét foglalja össze.
Ráday kinevezését 1869. január 4-én írta alá Ferenc
József, megbízatása többszöri meghosszabbítás után végül
1872 októberében járt le. A cím utal arra, hogy Ráday szabad kezet kért
és kapott, hatáskörét csak homályosan tisztázták, és ez a
későbbiekben gondot is okozott, főként a minisztériumok felé.
Ráday biztosi intézkedéseit áttekintve elmondható,
hogy elsőként összegyűjtötte az addigi nyomozati anyagokat, a továbbiakban
pedig napi jelentést kért. Erélyesebb fellépést várt el a közigazgatási
hivatalnokoktól, valamint a rendőri közegektől, továbbá motiválásként
magas elfogatási díjakat tűzött ki. A város polgárságának és az ország
közvéleményének megnyerése érdekében teljesítette reprezentációs kötelezettségeit,
és már hivatali ideje elején hangos sikerrel szolgált: elfogta Rózsa Sándort,
majd nem sokkal később a másik hírhedt vezért, Macsvánszky Maximot. A
sikerek mögött azonban nemcsak Ráday állt, hanem a jól megválasztott beosztottak
is, így Laucsik Máté és Kormos Béla.
A pozitív kezdet után Rádaynak sikerült elérnie,
hogy megkapja a szegedi vár egy részét irodai és börtöncélokra. A következő
években a vizsgálatok térben, időben és mélységben is kiterjedtek, így
egyre több személyt érintettek. Nemcsak a betyárok kézre kerítése volt
a cél, hanem az orgazdáké is, így az egész a betyárok tevékenységére
épülő bűnszervezet megszüntetése. Fontos kiemelni azt,
amit Csapó az első fejezetben említ, hogy ebben az időszakban a társadalom
már a betyárok ellen fordult, védte tulajdonát, és ebben a hatóság segítségét
is kérte.
A vizsgált és a kiderített ügyek megoszlását Csapó
egy táblázatban közli, amelyből hiányoznak ugyan a százalékos megoszlások
és az összesített adatok, a megadottak alapján azonban kiszámolható, hogy
1871 elejéig 2242 bűncselekményben indult vizsgálat, és ebből 1512-t sikerült
kideríteni, ami 67 %-os eredményt jelent, és ez igencsak imponáló. Azonban
az ítéletek száma már nem volt ennyire bíztató, hiszen a két év alatt
mindössze 38 ítélet született. Ráday tapasztalatai alapján
országos rendőri, közigazgatási és bírósági reformot sürgetett.
Az első két évben nehezen megkapott támogatás után,
1871 végén a királyi biztos már nem gondolt a folytatásra. Ennek oka az
egyik letartóztatott által ellene indított sajtóhadjárat, valamint népszerűségének
és pozíciójának ezáltal bekövetkezett gyengülése volt. Végül mégis kapott
még tíz hónapot szegedi tevékenységének lezárására.
A következő fejezetek három olyan kérdéskört bontanak
ki, amelyeket a szerző érdemesnek vélt alaposabban körüljárni.
Az ötödik fejezetben Csapó arra tesz kísérletet,
hogy kiderítse, volt-e a letartóztatottaknak lehetősége az érdekérvényesítésre
a tárgyalások előtti, általában több hónapos vizsgálati fogságban. A feltett
kérdésre már a fejezet elején megkapjuk a nemleges választ, így a Löbl-ügy4
további példák hiányában inkább egy olyan kiemelkedő esetként szolgál,
mely rávilágít azokra a kényes pontokra, amelyek Rádayt sebezhetővé tették,
és amelyeket az első, hangos sikerek után a közvélemény is számon kért
rajta. A támadások elsősorban a megalapozatlan letartóztatásokra, a bizonyítékok
hiányára vonatkoztak, másrészt újra és újra felvetették a hatásköri, illetékességi
kérdést is, amely utóbbira példaként szolgálnak Ráday vitái az egymást
követő igazságügy-miniszterekkel.
Mindezt a következő a sajtótörténetet áttekintő
fejezettel kiegészítve egyrészt arról kapunk képet, hogyan is működött
a sajtó a kiegyezést követően, másrészt arról, hogy milyen kapcsolati
háló szőtte át a magyar politikai életet a szegedi kereskedőtől a felsőbb
politikai körökig.
A kötet hetedik fejezetében a művelődés- és társadalomtörténeti
vizsgálódások kapnak helyet, így a szegedi vár, a berendezés, a társadalmi
összetétel és a hétköznapok. A képi illusztrációk segítenek a vár beosztásának
és az épületek felépítésének elképzelésében. A vizsgálódások alapján Csapó
arra az eredményre jut, hogy a szegedi várbörtön sem a cellák berendezését,
sem a rabok társadalmi hovatartozását tekintve nem tért el az országos
átlagtól. Kiemelendő viszont, hogy a rabokat az elhelyezéskor osztályozták,
illetve, hogy a várbörtönben alkalmazott orvos az átlagosnál magasabb
fizetést kapott, és valószínűleg ennek köszönhetően lelkiismeretes munkát
végzett a költségvetés keretei között.
Arra a kérdésre azonban, amelyet a fejezet elején
tesz fel a szerző, vagyis hogy a rabok nagy halálozási arányát az esetleges
kínzások okozták-e, nem sikerül egyértelmű választ adni. Ez a kérdés azért
is érdekes, mert Ráday kegyetlenségéről legendák keringtek. Csapó arra
hajlik, hogy a kínzások alatt inkább lelki, mint testi kínzásokról lehetett
szó, és a nagyszámú halálozást inkább a börtönben uralkodó rossz körülmények
magyarázzák.
A befejezés előtti utolsó nagy fejezet a bírósági
tevékenységről szól. Bevezetésként egy általános áttekintést olvashatunk
a kor bűnözéssel kapcsolatos felfogásáról és a jogi népszokásokról. Ezután
következik a szegedi királyi biztosság alatt kiderített ügyek bírósági
szakaszának ismertetése.
A Ráday által kivizsgált esetek több szempontból
is problematikusak. Nemcsak az esetek száma, hanem a bizonyítékok hiánya
és ezáltal a vád megalapozatlansága is nehézséget jelentett. Az esetek
számára hivatkozva a királyi biztos elérte, hogy ne a szegedi törvényszék
járjon el, hanem delegált bíróság ítélkezzen, elsőként a Pest-megyei,
majd az aradi. Ezzel Rádaynak sikerült kiküszöbölnie, hogy helyi kapcsolatokkal
rendelkező személyek kapjanak szerepet a vizsgált ügyekben.
A letartóztatottak magas létszáma miatt a tárgyalások
mikéntje is gondot okozott, hiszen egy ember több bűncselekményben is
érintett lehetett. Végül az ügyek lettek a tárgyalások alapjai, nem pedig
a gyanúsítottak. Aki több ügyben is érintett volt, az az utolsó tárgyalásánál
kapta meg az összevont büntetést. Az ítélkezést természetesen a sajtó
is figyelemmel kísérte. Ráday taktikusan ismét egy olyan üggyel kezdett,
amely gyors sikert ígért, és egy időre vissza is fogta a kétkedőket. Másrészt
az elítéltek között voltak néhányan a másik oldalról is, így
például csendbiztosok, pandúrok, ami ugyancsak szenzációszámba ment.
Az aradi bíróság kiküldésekor már nyolc bíró tárgyalta
az ügyeket, így a kezdetben igencsak lassú ítélkezést sikerült felgyorsítani.
A fennmaradt eseteket 1873-ban az illetékes hatóságokhoz továbbították.
Az ítéletek szigorúságát Csapó egy táblázatban szemlélteti, immár a százalékos
adatokat is feltüntetve. Ezekből látható, hogy már a Pest megyei bíróság
is jóval szigorúbban ítélt az országos átlagnál, az aradi pedig még inkább,
ami azonban jelentheti az országos gyakorlat túlzott enyheségét is, ahogyan
arra Csapó rámutat.
A bíróságok működésével kapcsolatban hangsúlyozza
ismételten a szerző, hogy mindez azokban az években történt, amikor az
országban az államberendezkedés liberális átalakítása folyt, vagyis az
új törvényeket ekkor kezdték alkalmazni a gyakorlatban, és ekkor töltötték
ki az esetleges hiányosságokat.
A Befejezésben Csapó először párhuzamot von
Hobsbawm primitív lázadóival, összefüggést keres és talál
az európai banditizmussal, majd megpróbál mérleget vonni Ráday szegedi
tevékenységével kapcsolatban.
Ráday maga úgy látta, megbuktatták, mert vizsgálódásai
a társadalom olyan felsőbb rétegeit is érintették, amelyeket nem illett
bolygatni. Felülről elismeréssel zárult a tevékenysége,
hiszen az uralkodó a II. osztályú Vaskorona-rendet adományozta neki. A
közvélemény megoszlott, a szegediek a működését sikeresnek tartották,
de egyben túl hosszúnak is, a vidékiek viszont hálásak voltak neki, és
maradását kívánták. A szerző rövid távon pozitívan értékeli Ráday szegedi
királyi biztosságát, azonban jelzi, hogy hosszú távon visszatértek a területen
a közbiztonsági problémák.
A kötet két forrás közlésével zárul, amelyek egyike
a fentebb már említett Macsvánszky Maxim elfogásáról szól, a másik pedig
a szegedi királyi biztosságot foglalja össze Gyenizse Lajos visszaemlékezése
alapján. Ezek a szövegek a Ráday működéséről fennmaradt legendákat erősítik,
és az olvasottak alapján érdekes adalékul szolgálnak.
A forrásokhoz lapozva láthatjuk, hogy a szerző gazdag
forrásanyagot és szakirodalmat dolgozott fel. Csapó Csaba célja nemcsak
a szegedi királybiztosság, a betyárvilág és Ráday Gedeon megismertetése
volt. Olvasója árnyaltabb, teljesebb képet kap a 19. századról, különösen
a kiegyezést követő évekről.
Ha mégis marad bennünk némi hiányérzet, annak az
oka talán a szerkesztés és különösen a fejezetek fentebb már említett,
vitatható sorrendje lehet. Az információk bősége és a szerteágazó téma
miatt fordulhat elő, hogy egy-egy információval többször is találkozunk.
A sokféle tudományterület, a sok forrás bevonása és a gyakori kitekintések
ugyanakkor segítenek Csapónak demitizálni a betyárvilágot és egyben deheroizálni
Rádayt is. Mindezt főként azzal éri el, hogy a legendákat lecsupaszítva
utánajár azok valóságalapjainak.
Csapó Csaba előző könyve a másik oldalról közelített
a korszakhoz. Akárcsak a most ismertetett kötet, nagy forrásanyagot áttekintve
és sok szempontot megvizsgálva tárgyalta a magyar királyi csendőrség történetét.5
A szerző jelenlegi kutatásai az uralkodói utazásokra koncentrálnak, és
ezzel az előzőekhez képest egy új perspektívát vetnek fel. Mindezek alapján
érdeklődéssel várhatjuk Csapó Csaba következő munkáját. (Pro Pannonia,
[Pécs], 2007)
Jegyzetek
1 |
Így
nevezi Rádayt a Pesti Napló nekrológja. Pesti Napló
1901. december 1. (331. sz.) 4. |
2 |
Fári
Irén: Szegedi betyárfényképek. Adatok a betyárkérdéshez
Ráday Gedeon királybiztos idejéből. In: A Móra Ferenc Múzeum
évkönyve. Történeti Tanulmányok. Studia Historica 2. Szeged,
1999. 439. |
3 |
Szabó
Ferenc: A dél-alföldi betyárvilág. A Gyulai Erkel Ferenc
Múzeum Kiadványai. (Szerk. Dankó Imre) 53-54. Gyula, 1964. 45.
|
4 |
Az
előző bekezdésben említett sajtóhadjárat, amely mögött a Löbl család
állt, a letartóztatott apa és két fia ügyére, illetve Ráday megkérdőjelezhető
módszereire kívánta felhívni a figyelmet. |
5 |
Csapó
Csaba: A magyar királyi csendőrség története. 1881-1914. Pro
Pannonia, [Pécs], 1999. |
|
|