Dísz tér
Gábriel
az ablaknál áll, mögötte szolgáló angyalok sora.
Látja a nyüzsgő életet, öregséget, betegséget, halált.
Amiben neki nem lesz része. Nem tartozik közéjük soha.
Gábriel elhagyja a várost. Nem várakozik többé arany
alkonyatban, gyémánt ég alatt. Amikor villám hasítja
ketté a teret.
Az
emberek nem tudják, mi a szeretet. Gábriel tudja.
Feláldozni magát valamiért, és közben csendben, hang
nélkül, száj nélkül, hangszálak nélkül üvölteni.
Szemben a templomtorony, és körben a dombok.
Ők már értik. És akik felébredtek.
Sárga fényben izzik a halott város. Ismerem lépcsőit, és
utcáit a kétségbeesésnek. Ismerem idejét a felejtésnek.
Nem várok másik életre. A mennyország elesett.
Lombos gesztenyefák alatt, eladtál, s én eladtalak.
Esőfront
Ezüst
sugarak törnek elő a földből.
Ittam az időből. Keserű volt.
Isten hiteles másolatai vagyunk.
Apám azt mondta, óvakodjam a démonikus
nőktől. Én persze nem óvakodtam.
Memóriatörlésre van szükség.
Hogy csak arra emlékezzem,
amire akarok.
Fejemen fülhallgatóval, veszem egy
elsüllyedt világ jeleit. Nem tudom megmenteni
őket. Ott vannak, a zöld víz alatt.
Néha felmerül egy hordó, vagy egy fadarab.
Teljesen szabályos életet éltem, csak belülről
voltam szabálytalan. Nem tudom, kinek tetszett,
kinek nem. De az esőnek vége van.
A szerződés lejárt, hát add vissza a lelkem.
Be
nem váltott ígéreteid, cseppkövekként lógnak.
A
rejtett folyó felszínre tör.
A
Medve leszállt az égből. Néha fog is a vízben halat.