MOHAI V. LAJOS

A Sárszeg-téma és a bethleni konszolidáció

1. Az avuló monarchiás kisvilág ösztönzése 

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy miért fogott Kosztolányi a Sárszeg- téma folytatásába az Aranysárkány (1924) megírásával, amikor a vidéki élet kulisszáinak ábrázolásakor – olyannyi nagyszerű próza- és verselőzmény után — a Pacsirta (1923) című regénye művészileg őt magát is maradéktalanul kielégítette? Felesége szerint „ezt a kisregényt vallotta legjobb prózai írásának, Tolsztoj remekművével, Iljics Iván halálával mérte”.
    A mércét rendkívül magasra állító Kosztolányi kortársai előtt is fölsejlett, hogy a folytathatóság lehetősége benne rejlik a Pacsirtában. Ez olyan szembetűnőnek látszott, hogy nem kerülték el: például a Nyugat-beli recenzens Tersánszky Józsi Jenő figyelmét sem: „...esküt mernék tenni rá, hogy a dolog visszacseng benne [Kosztolányiban – M.V.L.]. Talán más formát, más miliőt is fog keresni ennek a különös és kincseket rejtő mondanivalójának. Lehet, hogy regénye mellékalakjaiból olvashatunk tőle nemsokára új regényt.”
    Hogy a vidéki élet ábrázolása jellegzetes témájává válik Kosztolányi életművének, könnyen fölfedezhető már az írói pálya startjánál. Ezzel részben magyarázatot is adunk arra, hogy mit jelentett számára a Sárszeg(Szabadka)-téma. Magától értetődő művészi inspirációt, amelynek maradéktalan, végső kifejtéséhez még a Pacsirta remekműve sem lehetett elegendő. A szegény kisgyermek panaszainak nagy érdemei jelentős mértékben ebből származtathatók, de árulkodó példát többet is idézhetünk korai novellisztikájából, ha nem is úgy, hogy (akkor még) zárt gondolkodási folyamatra következtethetnénk belőlük. Arra azonban igen, hogy Kosztolányi személyes érdeklődésének előterében áll a téma, a vidéki élet kulisszái s amelyet költészetében már magas szinten képes volt kifejleszteni.
    A próza viszont ez idő tájt még nem engedelmeskedett teljes egészében tehetségének. A Sárszeg-kép kialakulása viszonylag hosszú folyamat eredménye az írónál, s nem redukálható csupán szülőhelyének Szabadkájára. Persze, jócskán közeli ahhoz, hiszen Kosztolányi legerősebb élményrétege kötődik hozzá: nyilvánvaló, hogy az író származási környezetéig, a bácskai szülőhelyhez, gyermekkorának és korai fiatalságának színteréig kell visszanyúlni, ha a kisváros-ábrázolás és a Sárszeg-kép előzményeit keressük. Az író elbeszélő-prózájában pedig azokhoz a novellákhoz, amelyekben Kosztolányi a kisvárosi lét témáját tekinti az írói ábrázolás feladatául. Az 1908-ban keletkezett, tehát igen korai A kövér bíróban már megfogalmazódik az a kisváros-kép, amely még az Esti Kornél (l933) alteregó-fikciójához is hátterül szolgál: „Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes, gonosz aranytű. A kisváros alszik. Házai fehérlenek, ablakai villognak a fény önkívületében, hasonlóan valamely iszákos vagy őrült szemében, aki csak bámul a porba, s nem lát.” 

További novellák iktathatók abba a sorba, amely majd egyre közelebb viszi az írót a vidéki élet ábrázolásának témájához: Hét kövér esztendő, A nagy család, Fánika, A szerb. Sőt, a Sárszeg-kép egyre nagyobb arányokat ölt a helynévadás fokozódó konkrétsága folytán: a Sárosvár (Mátyás menyasszonya) Szegvár (Gőzfürdő). A Gőzfürdő című novella teljes egészében a témára való rátalálás élményét nyújtja: „Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy ember tudott franciául” – írja az elbeszélő; ennek a mintának lesz az eredménye Sárcsevits alakja a Pacsirtában. Részleteiben kialakul tehát az író másfél évtizedes elbeszélő prózájában a vidékiség, a provincializmus ábrázolásához oly elengedhetetlenül szükséges keret: körvonalazódik a Sárszeg-kép.
    A rossz orvos (1921) című inkább elnyújtott elbeszélés, mint kisregény is értékes adalékokkal szolgál hozzá, kibontja, közelebb hozza, a novelláknál szélesebb tablón mutatja be a vidéki élet képeit. A gyógyszerészek szemléletmódjának gyökerei oda nyúlnak vissza, ahonnan a Vajkay-szülőké ered. Vilma szülővárosa egy alföldi település, a nyarakat a közeli tavon rendezett csónakkirándulások tették emlékezetessé számára. Amikor Pestről megérkezik, rosszul érzi magát a kisvárosban: „Ólomnehéz nyári éjszaka feküdt mellére, csillagok nélkül, melyet a vidéki por sűrűvé és fullasztóvá tett.” A vonatból látott táj is hasonlít a sárszegi regények leírásaira. Fontosabb azonban, hogy az írói ábrázolásban betöltött funkciójuk is hasonló: a szereplők lelki állapotát jellemzi velük az elbeszélő. Kosztolányi ahhoz a hagyományosan elterjedt írói fogáshoz nyúl, miszerint „a táj lelkiállapot”. Pacsirta a tarkövi vicinálison a táj konkrét látványába saját életének meddőségét vetíti bele, Vilmát az élet unalmas és érdektelen képei kísérik a vonatablakból. Hilda és Tibor szökésük alkalmával kissé elszomorodva intenek búcsút “az átkozott, mégis kedves városnak”, egyikük sem képes azonban teljesen belefeledkezni a látványba: kívülállók maradnak, az elúszó táj csupán lelki rezonancia nekik, otthontalanság és idegenség. Vilma látogatásának hangulatán fojtó lehangoltság uralkodik el: a történet elején ösztönösen menekül a szülői háztól, a látogatása idején pedig ösztönösen a gyermekkor visszaidézésére törekszik, de ez sikertelen marad, hiszen számára a múltnak nincsen tartaléka. A maga szerepkörén belül osztoznia kell Kosztolányi más nőalakjainak félrecsúszott sorsában.
    Ami Kosztolányit első jelentős költői periódusánál, a gyermekdalok költészeténél, A szegény kisgyermek panaszainál (1910) messzire vitte, az a prózaírót egyenlőre még csak töredékesen ragadta meg. Ami a költészetben sikert eredményezett: egy teljes világképet kifejezni tudó lírai én megteremtése, a korai prózában legtöbbször csupán lecsapolása az elbeszélő forrongó egyéniségének. Ami a költészetben szorosan kapcsolódik vallomásos alanyisága révén egy réteg érzületéhez, a novellákban jobbára külső eszköz marad; ami A szegény kisgyermek panaszaiban érzelmi motívumként mindvégig jelen van, mint a költő személyes megrendültségének a kinyilvánítója, az elbeszélésekben gyakran nem sokkal többet mond egy – a kiválasztott tárgyhoz hozzáilleszkedő – hangulatát. A korai versfüzér impresszionista metszetű életképeivel a gyermekkort idézi föl egy avuló életforma árnyékában. Önmagáért beszél a Szegény anyám csak egy dalt zongorázik című vers gondolatmenete:

Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjúsága halt el,
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
és fáj a mély, mint egy Chopin-keringő.

Kosztolányi a versfüzér összeállításánál még teljes egészében az avuló vidéki életformát, az avuló monarchiás vidéki kisvilág kulisszáit fogadta el ösztönzésként; ettől a lelkiállapottól, ettól a hangulatától semmit nem tudott művészileg megtagadni. Más szóval: legmélyebbről érezte örökségének, olyannak, amit a költészet és a próza eszközével is szolgálnia kell. A szegény kisgyermek panaszainak minden sorából kivehető vallomásos jelleg, alanyiság innen ered.
    A versfüzér azonban korántsem csupán a gyermekkori képek, képzetek vegytiszta visszaadása: a szülői háztól elszakadt költő tapasztalata is összegeződik benne. Épp tapasztalatainak fényénél tisztult le a költőben a szabadkai gyermekkor élménye, vált művészileg megfoghatóvá.
    A szabadkai családi háttér értelmező szerepe első jelentős költői periódusánál, A szegény kisgyermek panaszainál nélkülözhetetlen, a ciklus jelentése mégsem azonos a szabadkai élmények puszta visszaadásával. A fiatal költőt a gyermekdalok költészeténél az óvta meg az egysíkú szemlélettől, hogy tudta: életrajzi anyag közvetlen módon való fölhasználásával nem lehet teljes értékű művet létrehozni. Felesége könyvéből, saját feljegyzéseiből, novellisztikájának egyéb darabjaiból tudjuk, hogy a két sárszegi regényben, a Pacsirtában és az Aranysárkányban bőven található életrajzi nyom, szinte tényszerűen fölhasznált bibliográfiai adalék, a művek jelentéséhez ezek a hasonló vagy egyező vonások azonban éppúgy nem kapcsolódnak kizárólagos érvénnyel, mint a korai költészet megítélésekor. Nélkülük mégis szegényebb lenne bármiféle elemzés.

2. A Sárszeg-téma és a bethleni konszolidáció 

Hová vezetnek vissza a Sárszeg-téma életrajzi gyökerei? A legtágabb módon nyilvánvalóan származási környezetébe, tehát a bácskai szülőhelyhez, gyermekkorának és korai fiatalságának színteréig kell visszanyúlni.
    Kosztolányit Szabadka bőséges élménnyel ajándékozta meg, s aligha maradhat kétség afelől, hogy ezeket szinte teljes egészében kiaknázta; a Szabadkához kapcsolódó élményvilág meghatározó fontosságú, művészetében sok minden a bácskai szülőhely felől van elgondolva. Először is a családi háttér: származási rétegének mozgásiránya, érzülete nélkül nemcsak hogy fő műveit, magát az alkotó ént, az alkotó személyiséget sem értenénk meg. Ismeretes Kosztolányiról, hogy rendkívül rugalmas elme volt, tájékozódásának határai szélesen húzódtak, s csak sajnálni lehet, hogy Buda ostromakor a Logodi utcai ház 8000 kötetes könyvtára az enyészet martalékává vált. Azt, hogy sokfelé tájékozódott, sokféle hatást volt képes befogadni, vagyis személyiségének egyik legárulkodóbb jelét, jellemének karakterisztikus vonásait származási környezete, neveltetése alakította ki benne.
    Az őt körülvevő szabadkai világ döntő módon befolyásolta lelki alkatának kiformálódását. A Pacsirta és az Aranysárkány szerves következménye Kosztolányi addigi munkásságának, tehát mindkét regény — legalább részben — indokolható az írónak azon nézeteivel, amelyeket korábban versben, novellában többször leírt. A szülőföld élményének szüntelen jelenlétével, a hozzá való érzelmi viszonyulás erősségével. S magával azzal, amit családja iránt érzett; tudjuk, hogy korán önállóságra törekvő létformája ellenére sem volt képes belsőleg kiszakadni abból a közösségből, amelyből származott. Legfeljebb a gondolkodásmódok közötti különbség okozott feszültséget benne, ám ezt művészileg erőteljesen kamatoztatta.
    Kosztolányi és a kor kapcsolatának megértéséhez az író szabadkai származása ad fogodzót: ebből tudható meg, hogy Trianon tragédiáját miért személyes sorscsapásként élte meg. Szülei, testvérei a „cirilbetűs” Bácskában ragadtak, és a kétoldalú levelezéssel párját ritkító történeti forrás maradt az utókorra abban a vonatkozásban, hogy a magyar értelmiség egy emblematikus képviselője hogyan dolgozza föl (a levelezés tükrében) először lélektanilag, utóbb szépprózai alkotásokban, esztétikailag megformált művekben ezt az élményt, melyet egyébként a téma szempontjából paradigmatikusnak gondolok. Az 1920-as évek nagy műveiben Kosztolányi illuziók nélkül mutatja be a korszak politikai mozgását: ezek a közvetlenül a Szabadka-élményhez köthető regények is. Az Édes Anna (1926) középpontjában a bethleni konszolidáció társadalomrajza és politikatörténete áll. Ezért Kosztolányi műveit a történelmi eseményekhez szinte hozzárendelődő irodalmi alkotásokként is értelmezhetjük. A Nero, a véres költő (1922) című regényt, ellenben művészregénynek tartom, és Hermann Broch-féle giccsemberfelfogás európai nívójú eseményének. Kosztolányi elbeszél prózája, regényírására – mellyel a a magyar irodalomtörténeti kánon maradandó érték? alkotásait hozta létre – alapvetően rányomta bélyegét a bethleni konszoldációnak jellemzett történeti periódus: fő művei a magyar társadalomról, társadalmi közgondolkodásról, a közösségi és egyéni észjárásokról, mentalitásokról, szokásokról, a brutális magán- és közvalóságról vallanak, és állítanak ki róla esztétikailag és történetileg is hiteles képet. Kosztolányi prózaírása ezért is rendkívül megtermékenyítő lehet a történeti gondolkodás- és látásmód perspektívájából
    Kosztolányi életrajzi helyzetéről semi egyébbel nem pótolható dokumentum a felesége által írott, és a költ? halála után két évvel publikált memoár: Kosztolányiné könyve (1938) éppúgy fundamentuma a Kosztolányi-kutatásnak, mint Babits korábbi, méltán nevezetessé vált Nyugat-beli nekrológja (1936). Kiváltképp Kosztolányiné életrajzi regénye kiaknázhatónak az életrajzi momentumok és történelmi szituáció szempontjábólból; A Kosztolányit ért a társadalmi-lélektani hatások bemutatására pedig tíz év publicisztikáját kell szemügyre venni. A bethleni konszolidációt az egy személy nézőpontjából, kisrajzok, életképek fölvillantásával, arcélek megrajzolásával, publicisztikai kisműfajokban ugyan (a napi újságírás robotjával), de írói érzékenységgel jellemzi.
    Ezekből a szövegekből lehet következtetni azokra mozzanatokra, amelyek az Kosztolányi gondolkodásmódját, viszonyulását meghatározták a bethleni politikatörténeti korszak napi eseményeihez.

3. Szerzői distancia, részvét, szubjektivitás, sőt lírikum 

Kosztolányi regényírása – ma már világosan látható – nem szorítható egyszempontú elemzések sorompói közé: gazdag mind a történelem-értelmezést, mind a társadalom-átvilágítást tekintve, de gazdag a szereplők egyéni sorsának, a regényalakok morális-lélektani konfliktusainak szemszögéből is. Regényei abban a „bátor magányban” íródtak, amelyről Thomas Mann beszél a Nero német kiadásához fűzött előszavában. A Nero, a véres költőben az esztétizáló világképpel való leszámolás szándéka vezette; Néró dilletantizmusának működési mechanizmusa Karel Èapek Foltyn zeneszerző élete és munkássága című regénytöredékében kap világirodalmi párhuzamot másfél évtizeddel később. A Pacsirtában és az Aranysárkányban Kosztolányi az egyéni élet betöltetlenségének tragikumával nézett szembe, az Édes Anna pedig a az 1920-es évek társadalmi és erkölcsi csődjét mutatja be szinte politikai indulattal, mégis a legmagasabbrendű gondolati és etikai eszmények vonzásában, s ez Kosztolányi amúgy is kiemelkedő életművében további magaslati pont.
    Kosztolányi sárszegi regényeiben kimutatható, miként őriz meg a kisvárosi lét a Monarchia idején rég elavult magatartásformákat, s miként buknak el a környezet fogságában azok, akik ebből – akár mások mutatta, akár maguk alkotta úton – kitörni akarnak. Sárszeg kis pont a térképen – mondja a Pacsirta elbeszélője, s kijelentése a regény azon szakaszán, amelyben elhangzik, már igazolja az ironikus hangot. Az Aranysárkány 8. fejezetében Csajkás Tibor lelkiállapotát jellemezve hasonló értelmű mondatokban fogalmaz: „Sárszeg kicsinek tetszett. Cigányzenével mulattak, a kávéházban Bíró Gyurka dalolt, siratva rövid életét.”
   
Tibor féltékenységében diáktársai gúnyos és kárörvendő „csúnya, vad röhögése” elől próbál menedékre lelni a városban – sikertelenül. Az Aranysárkányban ez a történet színhelyére utaló korai jelzések egyike, s mindjárt látjuk, hogy a kisváros nem tud túlmutatni önmagán: a vidékiesség kulisszái épségben működnek benne, áthatják egész légkörét. A provincializmus gátló ereje természetesen nem közvetlen közéleti síkon, hanem a szereplők lelki alakulásán keresztül jelenik meg.
    A sárszegi regényekben különösen jól látható, hogy miként érvényesül a nyelvi autonómiákra való törekvés az egyes narrációs és szcenikus részletekben, hiszen Kosztolányi az az író, aki soha nem él nyelvi naturalizmussal vagy nyelvi szociológizmussal, hanem a maga nyelvének egységes szövetét alakítja úgy, hogy abból művelődési és nyelvi típusok önmagukban is kirajzolódnak, ugyanakkor a szerzői szövegben meg tudja azt a tárgyias kettősséget tartani, amely szerint a szerzői distancia éppúgy jelen van, mint a szerzői részvét, szubjektivitás, sőt lírikum is.

4. Egy szál az Aranysárkányban: Barabás doktor szerepköre 

A Pacsirta és az Aranysárkány regényvilága mögé rajzolható történelem-képben – erről győzi meg az olvasót az események színteréül szolgáló kisváros háttérrajza – a nemzeti sors új szakasza jelenik meg. Ez az erényben törpének minősülő korszak lesújtó színben tünteti föl az élet eseményeit, amely sem a történelmi, sem a társadalmi, sem pedig az általános emberi értékek szempontjából nem rendelkezik perspektívával.
    A két regény a jövőről nem mond semmi biztatót. Pacsirta visszatérése után azt számolgatja: „Esztendőre harminchat éves lesz. Tíz év múlva mennyi? És aztán tíz év múlva ismét mennyi? Apa most ötvenkilenc, anya ötvenhét. Tíz év, vagy annyi sem talán. Szülei meghalnak. Mi lesz, Boldogságos Szűzanyám, mi lesz?”
   
A reménytelenség és a kiúttalanság képeivel festi le az író is Pacsirta búcsúzó alakját a regény utolsó lapjain: „Feküdt az ágyon, még mindig hunyt szemmel, ezen a meddő, hideg leányágyon, melyen még nem történt semmi, csak aludt, betegeskedett, nyomta terhével lefelé, mint hulla a ravatalt. [...] Zokogott is. De hasra feküdt, száját a párnára nyomta, hogy szülei ne hallják meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett szert.”
    A regény végkifejlete szerint a szülők oldaláról sem fogalmazható meg más a teljes kilátástalanságnál. A regény cselekményének és a történet egészének ismeretében az álidill visszaállítása a zárópárbeszédben a korlátok áthághatatlanságáról tanúskodik: „Apa még mindig nem oltotta el a villanyt. – Pacsirta – rebegte, s az ajtó felé mutatott, és feleségére nézett, boldogan. – Hazarepült – szólt anya. – A mi kis madarunk – tette hozzá apa – hazarepült.”
   
A Vajkay-szülők szavai önnön kitörési kísérletüket is hatástalanítják, így tehát még az emberi esendőségnek sincs – mint minden emberi sorshoz szükségszerűen hozzátartozó vonásnak – létjogosultsága a regényben. Vajkay Ákos Kosztolányi regényalakjainak sorában az olvasó együttérzésére sem tarthat igényt.
    Ebből a szempontból is más a helyzet Novák Antal személyiségével, bár az is igaz, hogy öngyilkossága már önmagában katartikus mozzanat a regény világában, s föltétlenül együttérzésre készteti az olvasót. Amíg Vajkay kilépése a sárszegi életbe – amely egy öncsalásra alapozott életfelfogásból történik, s ezért eleve veszít a súlyából – egyértelműen kisszerűvé teszi a személyiség jegyeit, addig Novák kilépése a sárszegi életből - jellemének ellentmondásait is figyelembe véve – megnöveli az alakját, s az olvasó rokonszenvét újból felkelti, így bukása a tragikum elsődleges forrásává válik.
    A jövőt illetően azonban Novák sorsa is éppen a távlattalanságra utal; a regény továbbélő szereplői az életformák síkján mutatják meg a perspektívátlanság, a kisszerűség, az elértéktelenedés végpontjait, hiszen Huszár Bandi fertődi látogatása idején a szereplők életében már nincs mozgás; a mozdulatlanság, a sivárság a létezés lényege. Amikor Huszár Bandi egykori vetélytársának hajában őszülő szálakat fedez fel, az szenvtelenül válaszol: „– Tudom – mondta Tibor, megsimítva ritkuló, szőke haját. – Kopok – tette hozzá, még közönnyel, hidegen.”

Novák halálát követően a sárszegi társadalomban sem történik számottevő változás. A tanári kar tagjai még mélyebbre süllyedtek, az egykori diákok pedig feledve eszményeiket, kiegészítőivé váltak a statikus és zord környezetnek. A diákokkal barátkozó tanár, Bíró Gyurka elzüllését magyarázó kétféle vélemény ugyanannak a dolognak a két oldala: „Az, kérlek teljesen elzüllött. Megint megnősült, elvette egy vasúti kalauz leányát. Az is otthagyta. Kivándorolt Amerikába. – Nagyon derék ember volt – szólt Tibor. – Nagyon szerencsétlen ember – mondta Bandi. – A nők tették tönkre.” Nemcsak a regény elejére érvényes Szegedy-Maszák Mihály megállapítása: „Nincsenek jelentőségteljes, súlyos következménnyel járó találkozások és elválások, a folytonosságot nem szakítja félbe nagy megrázkódtatás, az idő színtiszta tartalomnak látszik.”
    Föltolul a következő kérdés: adott cselekménymozzanat a regény világában milyen ideológikumot hordoz magában. Bármelyik regényalak szerepkörét is vesszük figyelembe, megállapíthatjuk: a szándékok nem valósulnak meg, a tervek dugába dőlnek, a kitörési kísérletek kudarcba fulladnak. Csakis az értéktelen középszer védi meg bástyáit (Ebeczkyék), és – a szereplők életében ez a törvény érvényesül. Még kietlenebb ennél a Novák és Barabás doktor kapcsolatában végbement változás következménye: Novák szemében szinte felmagasztosul Barabás szürke, jellegtelen alakja az őt ért megaláztatás terhe alatt. Teljes kiszolgáltatottsága és magára maradása idején, amikor „az életet közönségesnek érezte és utálatosnak”, Barabást keresi.
    Milyennek ismerjük meg az orvost? Az első benyomásainkat az elbeszélőtől szerezzük róla: „Barabás doktor főorvosi aranygallérja megcsillant a napfényben. A helyőrségi kórházból jött, ahol újoncokat vizitált. Itt teljesített szolgálatot, s a gimnáziumban az egészségtant tanította mint iskolaorvos.”

Az elbeszélő a következő mondatban már minősíti is Barabást; az egyéniség meghatározó vonásait ilyeneknek látja: „Szikár, csontos ember volt, jóindulatú, képzett és középszerű.”
    Hilda érzékszerveinek működtetésével hasonlóan jellemzi Barabást:
    „Hilda nevetségesnek tartotta ezt a derék embert. Kezének jodoformszaga volt, fejének pedig kutyaszaga.”

Tehát azt mondhatjuk Barabásról, hogy a középszer eszményi megtestesítője, aki Novák iránti jószándékát többször bizonyította lánya gyógykezelései alkalmával. Novák ekkor még nem tulajdonít kitüntetett szerepet neki, kapcsolatuk nem emelkedik a kollegialitás szintje fölé. A regény vége felé, a tanárral történt események után azonban alaposan megváltozik Novák értékrendje: „Barabás doktor végiglovagolt a városon. Por lepte szarvasbőrrel toldott nadrágját, arca tüzelt a naptól. A katonai lőtérről jött, hol a bakák hadgyakorlatra készültek. Tizenegykor megállította kövér, kincstári lovát a Novák-ház kerítése előtt, egy fához kötötte, melynek lombjait, ágait a ló lomhán ette.
    Az orvos mozgékonyan ment a kertben. Tiszti sarkantyúja csengett, amint fölhaladt az emeleti lépcsőn. Novák messziről hallotta. Fejét fölemelte, a zaj felé fordította. Sohase hitte, hogy ilyen kellemes muzsika a sarkantyú pengése; szebb, mint a száncsilingelés a gyermekkori hóban, idillibb, mint a karácsonyi csengettyűk ezüstszava, mely valami nem remélt örömet mond az ajtó előtt várakozó kicsinyeknek. Ah, milyen szépen csengett a sarkantyúja.
    Kora reggel leste ezt mindennap. Ha kissé késett valamiért, elkomorodott. Enyhületet csak az ő megjelenése okozott. És nem volt boldogabb pillanat, mint mikor az orvos férfiasan, marconán s mégis kedélyesen belépett hozzá."

Több vonatkozásban is fontos összefüggések rejlenek ebben a hosszabb idézetben. Először: “Barabás, az orvos, őszinte együttérzéssel áll mellette”, ő képviseli, jeleníti meg az emberi részvétet. De van ennek a szövegrésznek sok olyan mozzanata, amely visszautal a regény korábbi szakaszaira, s más módon motiválja Novák helyzetét. Ezek közt legfontosabb, hogy az elbeszélő miként jellemzi Novák lelkiállapotát.
    Novák Antal kiemelkedik a regény szereplői közül, noha az ő személyisége is számos ellentmondással van teli, s ezek a személyiség pszichikai teherbíróképességét szinte a nullára csökkentik. Védtelensége és hajléktalansága a világban való teljes idegenség érzetét keltik föl benne, amely a regény kezdetén megismert magányától túlontúl messze esik, sőt létének alaptörvényén kívül van: öngyilkossága tehát e folyamatos kívül rekedés következménye.
    A regény többi szereplője fölé ezáltal emelkedik. Sárszegen az értékmentést kilátástalan tevékenységnek mutatja be a regény, hiszen a jelentéktelen, „eszményien középszerű” Barabás doktornál is mennyivel mélyebben van a silány, csupán a pillanatnyi érvényesülést szem előtt tartó idősebb Ebeczky.
    Ha valamiféle „kimenekülés ebből a világból”, vagyis okozatiság megfogalmazódhat, az is csupán mint részmagyarázat lehet érdekes Novák öngyilkosságát illetően, mivel a környezet, Sárszeg társadalmának kudarcba fúló élete, szánalmas vegetációja hozza meg Novákban végső döntését, elhatározását, az öngyilkosságot.

5. Morál és esztétikum: „homo aesteticus sum” 

Kosztolányi regényeiben megjelenik egy társadalmiasabb szemlélet, mégpedig a társadalom átvilágításának a Pacsirtában látható csehovi módján és az Édes Anna szociális hálóján keresztül; tehát a művekben megjelenő ideologikum egyúttal állásfoglalás: Kosztolányi, aki a művész életébe nem engedi be a napi politikát, magával a művel messze elrugaszkodik az apolitikus állásponttól. Így érzem megközelíthetőnek a „homo aesteticus sum” hirdetett elvét szemléletformájában, karakterében. Erről azért is érdemes röviden szólni, mert többféle értelmezés is hivatkozik rá, tekinti kiindulópontjának. S aligha véletlenül: a költő erkölcsi és ideológiai szerepét közvetlenül, köntörfalazás nélkül látták benne megjelenni. Kivételes ez a vallomás, mert természetességével, fogalmazásbeli hangsúlyaival, azzal, hogy nem engedélyez immáron semmi mérséklést, lekerekítő fogást az indulat és érzet kinyilvánításában, szinte katartikus jelleggel juttatja érvényre mondandóját, mely tiszta és leszűrt. Kiemelném belőle azt a részletet, amelyben Kosztolányi azt állítja, hogy boldog. Ő, akit olyannyira foglalkoztatott életében a boldogság problémaköre, most szinte magától értetődően jelenti ki, hogy boldog. Boldog, mert írhat. Idézem őt magát: “Boldog vagyok, hogy írok és írhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg. Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami.” Aki így fogalmaz, az földi életének mély vonatkozását, az erkölcsöt abban találja meg, amit az írónak lenni fogalom nyomatékosít számára. Kosztolányi szerint a morál legmegfoghatóbb befogadási szintje az esztétikumban jelenik meg. Az esztétikai ember egyúttal morális ember is – írónak elégséges cél se egyik nélkül, se másik nélkül sincs.