|
OLASZ
SÁNDOR
Magyar őstörténet és mitológia – regényben
Hász Róbert: A künde
Néhány évvel ezelőtt a magyar történeti tárgyú szépirodalom lenyűgöző
termésén meditálva Alexa Károly – Adyt parafrazeálva – joggal tette föl
a kérdést, vajon Mohács kell-e legújabb elbeszélőinknek is, amikor históriai
korszakot választanak. Úgy tűnik, a válasz egyértelmű igen. Hogy a múltból
fél fióknyi könyvtári katalóguscédula árulkodik a török idők utáni kitüntetett
érdeklődésről, több mint elgondolkodtató. Még rejtélyesebb, hogy az újabb
történelmi regény is szívesen fordul a hódoltság korához (Darvasi László,
Háy János, Szilágyi István). Tény, hogy regényíróink néhány kivételtől
eltekintve (Kós Károly, Kodolányi János) nem merészkedtek Mohács előtti
időszakba. Laczkó Géza úgy tudja, "körülbelül 1526 az a határ, amelyen
innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával".
De miért kellene minden áron föltámasztani az egyes korok nyelvét? Thomas
Mann föltámasztotta? A kínosan pontosságra törekvő Flaubert a Salammbôban
rekonstruálta a pun háború idejének nyelvét?
Hász Róbert harmadik regénye tárgyválasztása miatt is unikum. Hiszen tudomásunk
szerint a 10. századi magyar históriában még egyetlen regény sem játszódott.
Szabadon szárnyalhat az írói fantázia a magyar őstörténetben. Nem kell
évekig könyvtárakat búvárolni, hiszen erről az időszakról a történettudomány
is alig tud valamit. Györffy György a grandiózus Magyarország története
első kötetében mindössze hat oldalon foglalja össze mindazt, amit a kettős
fejedelemségről tudunk. Hogy volt egy névleges főfejedelem (künde, kende)
és a tulajdonképpeni hatalmat gyakorló gyula. Georgiosz Monachosz krónikájának
folytatója 895- ben két magyar fejedelmet említ, Árpádot és Kurszánt.
Azt is tudjuk, hogy 904-ben a bajorok rendezte béketárgyaláson Kurszánt
megölik. Árpád egyeduralomra törekvése, Kurszán népének a gyepü vidékére
való szétszóratása – ezek a tények körvonalaznak valamit, ám a keretet
tartalommal (tények hiányában) már aligha tudjuk megtölteni. Annyi bizonyos,
hogy a 10-11. században szép számmal élhettek igricek és regösök, akik
a megtelepedés igaz történetét és Kurszán érdemeit zengték. Györffy maliciózus
megjegyzése szerint "ez az epikus anyag azonban feledésbe ment, amikor
az államszervezéssel egy időben sor került az énekmondók állami felügyelet
alá helyezésére".
A künde elbeszélt története 963-ban indul. Ekkor küldi a Sankt Gallen-i
apát, Aquileai Virgil bencés szerzetesét, Pannoniai Stephanust a pogány
türkök fejedelméhez. Mondaná el a megyerieknek, hogy a pápa szövetséget
ajánl I. Ottó német-római császárral szemben. A kalandos utat tíz évvel
később Steaphanus tanítványa, Alberich meséli el – ámde több változatban.
Az apáttól ugyanis azt a megbízást kapja, hogy írjon krónikát egy küldetését
teljesítő és szentté váló hősről. Alberich azonban – fokozatosan ismerkedve
a történtekkel – a "hivatalos" beszámoló mellett ír egy másikat, egy nem
publikusat. Sőt, olvashatjuk mindazt, amit Steaphanus hazaérkezése után
Alberichnek mesél. Utóbbi a szöveg jelentős részét alkotja, a másik két
réteg fontossága viszont aligha vitatható. Ebben a hármas fénytörésben
pikareszk regényekbe illő kalandokba csöppen a hős. A kettős fejedelemség
visszaállítása körüli (sikertelen) kísérletben már maga is elhiszi, hogy
ő a künde. De más idő, más világ: a "kündének" menekülnie kell. Hazatér,
s hátralévő életét remeteségben tölti, nehogy az igazság kiderüljön. (Meglepő
"csavarral" az is tudomásunkra jut, hogy a künde valójában Virgil apát,
aki féltestvérét akarta likvidálni a veszélyes küldetéssel.) Közben világok,
mentalitások, szokások, politikai felfogások ütköznek, s azt sugallja
minden, hogy valaminek vége van. Nemcsak "a kündék fölött szállt el az
idő". A meséket és mítoszokat a pragmatizmus oltárán föláldozó ember önmagát
is elveszítette.
A történelmi, áltörténeti regény mai reneszánsza idején nem ritkaság,
hogy a történeti narratíva a modernitás előtti hagyományhoz épít hidat.
Hász Róbert színes történetmondásával kapcsolatban Jókaitól Gárdonyiig
joggal említhetők a régi nagy mesélők. A künde azonban (Márton László
kifejezésével) nem "gárdonyizó" regény. Nem kérdez ugyan radikálisan a
hagyományra (miért kellene szünet nélkül radikálisan rákérdezni?), a szerző
minden jel szerint kifejezetten élvezi azokat az elbeszélő technikákat,
melyeket a régiek oly kitűnően tudtak működtetni. Hász Róbert a Nagy Elbeszélést
sikerrel ötvözi a posztmodern tapasztalataival. A regény a még átélhető
vagy elképzelhető mítoszok és mesék felől próbálja újraírni a műfaji örökséget,
s kisebb-nagyobb kapukon keresztül továbbjut egy sokáig zsákutcásnak minősített
hagyományból. Márpedig amiből tovább lehet jutni, nem zsákutca. (Szilágyi
és Háy példája álljon előttünk. A Hollóidő úgy őrzi meg a 19. századi
elbeszélői erényeket, hogy ízig-vérig modern prózát teremt. A Dzsigerdilen
pedig Jókai- és Gárdonyi-motívumokat vesz át, miközben a paródia és a
parodizált termékeny feszültségbe kerül.)
Párhuzamosan több történet fut, s a narráció izgalma, hogy a legfontosabb
mozzanatok többször, s mindig másféle nézőpontból bukkannak föl. Kurszán
megöléséről például háromszor olvashatunk. Először Ejnek beszél a "hadurak
hadura" és "a lelkeknek fejedelme" tragikus vetélkedéséről. Aztán Csenke-úr
mondja el, hogy Tomaj nagyapja, Onód mit mesélt az "asszonyféltésről"
(a csodaszép Umróza körül legyeskedő fejedelmekről) és a gyilkosságról.
Majd Zubor-ur tolmácsolásában is előkerül egy változat. A legenda – ilyen-olyan
alkalomból elbeszélt és mindig más formában előadott történetekben – a
szemünk láttára épül. Sokféle, de mindig valamilyen praktikus okkal magyarázható
legendagyártás folyik. (Virgil apát kívánsága, hogy legyen olyan krónika,
mely Stephanus mártírrá válását mondja el. A Keve körül csoportosulók
az idegenben mindenképpen a kündét kívánják láttatni.) Sokan, sokféleképpen
veszik semmibe a tényeket, s a regénynek a történelem mibenlétéről vallott
felfogása is azt erősíti, hogy a történelem egyébként sem létezik, csak
történelmek és történelem interpretációk vannak. A történelem aligha képzelhető
el ok-okozati események láncolataként. A nézőpontok és elbeszélésmódok
bonyolult váltogatása tehát egyáltalán nem öncélú. Az elbeszélői státusz
elbizonytalanítása is jelzi, hogy abszolút igazságról nincs, nem lehet
szó, csak ellentmondó, olykor egymást kizáró részigazságok helyezhetők
egymás mellé. Ez az elbeszélés (minden látszólagos egyszerűsége ellenére)
reflektált olvasásmódot feltételez. A fő cselekmény felől a regény beilleszthetőnek
tűnik a realizmust és romantikát keverő, egyenesvonalúságra törekvő történelmi
regény hagyományába. Közelebbről nézve az egyes epikai egységek külön-külön
eseménysorokat indítanak és zárnak, melyek a lineárisan haladó fő cselekmény
egyes szakaszaiba épülnek. Történetekbe ágyazott történeteket kapunk.
Ennek a jellegzetes mise en abîme technikának a megnyilvánulása a türkök,
megyeriek közé keveredő francia Armand története, mely az idegenség Hász
Róbert korábbi regényeiben is hangsúlyos élményét szép, kerek történetbetétben
érzékelteti. (Armand históriája is többféle változatban ismerhető meg.
Róla írja Alberich: "az embernek, ha kitépik szülőföldjéből, előbb-utóbb
elhalnak gyökerei…")
Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy A kündében van szavakban is összegezhető
történet és cselekmény, mi pedig lázasan olvasunk, alig várjuk, hogy "kiolvassuk",
miközben abban reménykedünk, hogy ne érjen véget. Ráadásul van egy olyan
hős, aki a beszédben, a megírás varázsában él. Alberich írással összefüggő
meditációiban nem az a fontos, hogy lám, sokadszorra is egy önmagát tematizáló
regényt vehetünk kézbe. A mese épp azért kifogyhatatlan, mert van valaki,
aki örömét leli a mesélésben, a változatok egymás mellé tételében. Mindez
jellegzetes posztmodern gesztus. Itt nem talált kéziratról van szó, mivel
a szemünk láttára alakul nem is egy olyan kézirat, amely valamikor majd
minden dolgok viszonylagosságára, színe és visszája kettős játékára emlékezteti
azt, aki megtalálja. A künde egyfelől lezárt, mondhatnánk lekerekített
regénynek tűnik, az az olvasó is kielégül, aki a történet nyugvópontra
jutását kedveli. A sokféle történet és ezek értelmezése azonban a végtelenségig
folytatható. Minden bizonnyal irodalomtudományos tévhit, hogy a Nagy Elbeszélésnek
azért lett vége, mert "lineáris jellege miatt a történelem célszerűségét
hirdette" (Földényi F. László). Itt a linearitás csak látszólagos, s a
regény történelemképe a históriát sok mindennek beállítja, csak éppen
nem célelvű, egyféleképpen értelmezhető folyamatnak.
Alberich számára persze mindez nem mindig tudatosodik, legföljebb ösztönösen
érzi az elmondás mindenhatóságát és semmiségét, világteremtő hatalmát.
"…a képesség, ami gyönyörködtet folyton, mikor Pannóniai Stephanus történetét
annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz
lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában,
melyik az igaz, lehet, egyik sem, mégis, megállnak a lábukon…" Érzi, nemcsak
az apát úr kívánságának nem felel meg, mestere szavaihoz is hűtlen: "emitt
meg mesteremmel szemben nem vagyok teljesen őszinte, és ez az, ami igazán
fáj, s amit igazán bűnnek érzek lelkemben, de hogyan is árulhatnám el
neki, hogy nem egészen úgy írom ám meg a történetét, ahogyan azt ő előadja
nekem, szavait nem mindig követem hűen, meséje gyakran arra szolgál csupán,
hogy esténként, ha ide felszököm, s Elsit is nélkülözni vagyok kénytelen,
a sok-sok csudálatos dolog, miket tőle az erdei kunyhóban hallok, szemem
előtt alakuljon a sárga pergamenen szavakká, a szavak mesékké, hogy örömemet
leljem abbéli képességemben, hogy újrateremtem egy ember életét…"
A földi örömöket nem megvető, Elsijében és az elrejtett borocskában kedvét
lelő krónikaíró szerzetes végképp nem tudhatja, hogy az előadott sokfelé
ágazó, titkokon és megoldásaikon tovább görgő "anyag" valójában a történetkeresés
és a történetben való elveszés, a személyiségépítés és az énvesztés igazán
csak évezreddel később tudatosodó jelentését hordozza. Stephanus a sors
beteljesüléseként, "isteni végjátékként" értékeli, ami vele történik.
Egyszer csak maga is kündének, Csaba- urnak hiszi magát Nem érez honvágyat
Gallen és a korábbi élete után: "Átalakultam… Mintha hazaértem volna."
Mintha másik énje kezdene élni, s ez az új én "kiszélesedett látóhatárt"
hoz magával, "új, kitágult lélekhorizontot". A magabiztosság eltűnik,
s fölváltja "a lehetőségek közötti választás bizonytalansága". Ám a metamorfózisoknak
ezzel még nincs vége. Nemcsak Armand változik meg, hanem a türkök között
is van két nagy átalakuló: Gejüza-ur és Sarolt. Azt hiszik, nemcsak a
pogány varázslásoktól és gyerekes meséktől, hanem a múlttól is meg lehet
szabadulni. ("a mi dolgunk a jövővel törődni, nem a múltról ábrándozni")
A magyar történelem nagy dilemmái elevenednek meg a különféle nézetekben.
Nemzet és haladás, hagyomány és modernizáció pokoli szövevényében vagyunk.
Ebben a regényben Árpád Nyugatnak kacsingat, Kurszán pedig Keletnek. Csak
szegény Sztephanus gondolja, hogy talán a kettőt össze is lehetne egyeztetni.
Azért marad egyedül, mert a szélsőségek között mindig a legnehezebb. ("Kelet
felé a barbaricum, ismeretlen föld, határtalanul. Nyugaton mindaz, ami
elől menekülni szeretnék.") A legnagyobb metamorfózissal azonban Virgil
apát büszkélkedhet. Kurszán fiából, Csaba-urból lesz bencés apát. A balesetben
meghalt Aquileai Virgil helyébe lép, hogy végre levesse pogány múltját
és új életet kezdjen. Az átkozott Stephanus azonban szüntelenül a pogányságra
emlékezteti és arra, aki korábban volt. Stephanus keleti küldetése mögött
a múltbeli lidérctől való megszabadulás reménye.
A felületes olvasó számára Hász Róbert műve regényes őstörténeti rekonstrukciónak
tűnhet. Igazándiból múlt és jelen kaján összevillantásának vagyunk tanúi,
mindezt nem valami vértelen parabolával éri el a szerző. A ravasz történetmondás
olykor talán el is feledteti a nemzetkarakterológiából, történetfilozófiából,
a néhány fényes korszakot leszámítva többnyire mindig hátul kullogó nép
történelmi tapasztalatából összegyúrt regényjelentést. Mintha Ady "civódó
magyar"-jait látnánk – évezreddel korábbi időkből. A regényben többször
emlegetett "átokkór" ennek a mai napig ránk telepedő balvégzetnek a metaforája.
A elbeszélő szemével szánalmas, magatehetetlen népet látunk. "Tekintetük,
akár a birkáké, semmi értelmet nem tükrözött." "Mindenfelé üres tekintetek,
céltalan alakok. Mintha az egész falu egyetlenegy emberi test lenne, amelyik
él még ugyan, levegőt vesz, de végtagjai már kezdenek lerohadni…" Vannak,
akik az ősi rend, a mítoszok visszaállításában látják a megoldást. Az
új korszak azonban – megint csak a 20. századvég, ezredforduló emberének
élménye – a legteljesebb mértékben mítoszporlasztó. A regényhősökkel együtt
tapasztaljuk, hogy a világ nem kíván tudomást venni arról, hogy illenék
szóba hoznia, legalább csendben őrzi-e azt a mitikus hagyományt, amelytől
évezredekig zengett minden. A regény világában (és a miénkben) a nagy,
kollektív mítoszok már nem működnek. Legföljebb a kis magánmítoszok –
vagy talán már azok sem. Kurszán népe elveszett.
A künde minden bizonnyal sok olvasót vonz majd, jelezve azt, hogy igényes
regény is lehet népszerű. Két okból is. Az érdekfeszítő, olykor kalandregénybe
illő sztori magával ragadja az olyan olvasót is, aki – esetleg – a stiláris
vagy regényszerkezeti "kellemetlenségeken" már nehezebben bukdácsol át.
A könyv azonban olyan "közönséges" olvasót is megcéloz, aki nem szakember
ugyan, de kitűnően eligazodik a korszerű, posztmodern utáni próza technikáiban.
Metanarráció, szövegek dialógusa, renarrativizáció, intertextualitás –
mindegyiknek komoly formateremtő szerepe van. Utóbbit még egy Tündérkertből
vett mondat is képviseli. Vajon hány olvasó találja majd meg? A kudarc
azonban senkit ne keserítsen el. Ha Móricz-idézetet nem is fedez föl,
egy jó regényt mindenképpen. (Kortárs Kiadó, 2006.)
|
|