Új Forrás - Tartalomjegyzék - 2007. 3. sz.
   
 
 

OLASZ SÁNDOR

Magyar őstörténet és mitológia – regényben

Hász Róbert: A künde

 


Néhány évvel ezelőtt a magyar történeti tárgyú szépirodalom lenyűgöző termésén meditálva Alexa Károly – Adyt parafrazeálva – joggal tette föl a kérdést, vajon Mohács kell-e legújabb elbeszélőinknek is, amikor históriai korszakot választanak. Úgy tűnik, a válasz egyértelmű igen. Hogy a múltból fél fióknyi könyvtári katalóguscédula árulkodik a török idők utáni kitüntetett érdeklődésről, több mint elgondolkodtató. Még rejtélyesebb, hogy az újabb történelmi regény is szívesen fordul a hódoltság korához (Darvasi László, Háy János, Szilágyi István). Tény, hogy regényíróink néhány kivételtől eltekintve (Kós Károly, Kodolányi János) nem merészkedtek Mohács előtti időszakba. Laczkó Géza úgy tudja, "körülbelül 1526 az a határ, amelyen innen feltámasztható az egyes korok nyelve a valószínűség minden biztosítékával". De miért kellene minden áron föltámasztani az egyes korok nyelvét? Thomas Mann föltámasztotta? A kínosan pontosságra törekvő Flaubert a Salammbôban rekonstruálta a pun háború idejének nyelvét?
Hász Róbert harmadik regénye tárgyválasztása miatt is unikum. Hiszen tudomásunk szerint a 10. századi magyar históriában még egyetlen regény sem játszódott. Szabadon szárnyalhat az írói fantázia a magyar őstörténetben. Nem kell évekig könyvtárakat búvárolni, hiszen erről az időszakról a történettudomány is alig tud valamit. Györffy György a grandiózus Magyarország története első kötetében mindössze hat oldalon foglalja össze mindazt, amit a kettős fejedelemségről tudunk. Hogy volt egy névleges főfejedelem (künde, kende) és a tulajdonképpeni hatalmat gyakorló gyula. Georgiosz Monachosz krónikájának folytatója 895- ben két magyar fejedelmet említ, Árpádot és Kurszánt. Azt is tudjuk, hogy 904-ben a bajorok rendezte béketárgyaláson Kurszánt megölik. Árpád egyeduralomra törekvése, Kurszán népének a gyepü vidékére való szétszóratása – ezek a tények körvonalaznak valamit, ám a keretet tartalommal (tények hiányában) már aligha tudjuk megtölteni. Annyi bizonyos, hogy a 10-11. században szép számmal élhettek igricek és regösök, akik a megtelepedés igaz történetét és Kurszán érdemeit zengték. Györffy maliciózus megjegyzése szerint "ez az epikus anyag azonban feledésbe ment, amikor az államszervezéssel egy időben sor került az énekmondók állami felügyelet alá helyezésére".
A künde elbeszélt története 963-ban indul. Ekkor küldi a Sankt Gallen-i apát, Aquileai Virgil bencés szerzetesét, Pannoniai Stephanust a pogány türkök fejedelméhez. Mondaná el a megyerieknek, hogy a pápa szövetséget ajánl I. Ottó német-római császárral szemben. A kalandos utat tíz évvel később Steaphanus tanítványa, Alberich meséli el – ámde több változatban. Az apáttól ugyanis azt a megbízást kapja, hogy írjon krónikát egy küldetését teljesítő és szentté váló hősről. Alberich azonban – fokozatosan ismerkedve a történtekkel – a "hivatalos" beszámoló mellett ír egy másikat, egy nem publikusat. Sőt, olvashatjuk mindazt, amit Steaphanus hazaérkezése után Alberichnek mesél. Utóbbi a szöveg jelentős részét alkotja, a másik két réteg fontossága viszont aligha vitatható. Ebben a hármas fénytörésben pikareszk regényekbe illő kalandokba csöppen a hős. A kettős fejedelemség visszaállítása körüli (sikertelen) kísérletben már maga is elhiszi, hogy ő a künde. De más idő, más világ: a "kündének" menekülnie kell. Hazatér, s hátralévő életét remeteségben tölti, nehogy az igazság kiderüljön. (Meglepő "csavarral" az is tudomásunkra jut, hogy a künde valójában Virgil apát, aki féltestvérét akarta likvidálni a veszélyes küldetéssel.) Közben világok, mentalitások, szokások, politikai felfogások ütköznek, s azt sugallja minden, hogy valaminek vége van. Nemcsak "a kündék fölött szállt el az idő". A meséket és mítoszokat a pragmatizmus oltárán föláldozó ember önmagát is elveszítette.
A történelmi, áltörténeti regény mai reneszánsza idején nem ritkaság, hogy a történeti narratíva a modernitás előtti hagyományhoz épít hidat. Hász Róbert színes történetmondásával kapcsolatban Jókaitól Gárdonyiig joggal említhetők a régi nagy mesélők. A künde azonban (Márton László kifejezésével) nem "gárdonyizó" regény. Nem kérdez ugyan radikálisan a hagyományra (miért kellene szünet nélkül radikálisan rákérdezni?), a szerző minden jel szerint kifejezetten élvezi azokat az elbeszélő technikákat, melyeket a régiek oly kitűnően tudtak működtetni. Hász Róbert a Nagy Elbeszélést sikerrel ötvözi a posztmodern tapasztalataival. A regény a még átélhető vagy elképzelhető mítoszok és mesék felől próbálja újraírni a műfaji örökséget, s kisebb-nagyobb kapukon keresztül továbbjut egy sokáig zsákutcásnak minősített hagyományból. Márpedig amiből tovább lehet jutni, nem zsákutca. (Szilágyi és Háy példája álljon előttünk. A Hollóidő úgy őrzi meg a 19. századi elbeszélői erényeket, hogy ízig-vérig modern prózát teremt. A Dzsigerdilen pedig Jókai- és Gárdonyi-motívumokat vesz át, miközben a paródia és a parodizált termékeny feszültségbe kerül.)
Párhuzamosan több történet fut, s a narráció izgalma, hogy a legfontosabb mozzanatok többször, s mindig másféle nézőpontból bukkannak föl. Kurszán megöléséről például háromszor olvashatunk. Először Ejnek beszél a "hadurak hadura" és "a lelkeknek fejedelme" tragikus vetélkedéséről. Aztán Csenke-úr mondja el, hogy Tomaj nagyapja, Onód mit mesélt az "asszonyféltésről" (a csodaszép Umróza körül legyeskedő fejedelmekről) és a gyilkosságról. Majd Zubor-ur tolmácsolásában is előkerül egy változat. A legenda – ilyen-olyan alkalomból elbeszélt és mindig más formában előadott történetekben – a szemünk láttára épül. Sokféle, de mindig valamilyen praktikus okkal magyarázható legendagyártás folyik. (Virgil apát kívánsága, hogy legyen olyan krónika, mely Stephanus mártírrá válását mondja el. A Keve körül csoportosulók az idegenben mindenképpen a kündét kívánják láttatni.) Sokan, sokféleképpen veszik semmibe a tényeket, s a regénynek a történelem mibenlétéről vallott felfogása is azt erősíti, hogy a történelem egyébként sem létezik, csak történelmek és történelem interpretációk vannak. A történelem aligha képzelhető el ok-okozati események láncolataként. A nézőpontok és elbeszélésmódok bonyolult váltogatása tehát egyáltalán nem öncélú. Az elbeszélői státusz elbizonytalanítása is jelzi, hogy abszolút igazságról nincs, nem lehet szó, csak ellentmondó, olykor egymást kizáró részigazságok helyezhetők egymás mellé. Ez az elbeszélés (minden látszólagos egyszerűsége ellenére) reflektált olvasásmódot feltételez. A fő cselekmény felől a regény beilleszthetőnek tűnik a realizmust és romantikát keverő, egyenesvonalúságra törekvő történelmi regény hagyományába. Közelebbről nézve az egyes epikai egységek külön-külön eseménysorokat indítanak és zárnak, melyek a lineárisan haladó fő cselekmény egyes szakaszaiba épülnek. Történetekbe ágyazott történeteket kapunk. Ennek a jellegzetes mise en abîme technikának a megnyilvánulása a türkök, megyeriek közé keveredő francia Armand története, mely az idegenség Hász Róbert korábbi regényeiben is hangsúlyos élményét szép, kerek történetbetétben érzékelteti. (Armand históriája is többféle változatban ismerhető meg. Róla írja Alberich: "az embernek, ha kitépik szülőföldjéből, előbb-utóbb elhalnak gyökerei…")
Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy A kündében van szavakban is összegezhető történet és cselekmény, mi pedig lázasan olvasunk, alig várjuk, hogy "kiolvassuk", miközben abban reménykedünk, hogy ne érjen véget. Ráadásul van egy olyan hős, aki a beszédben, a megírás varázsában él. Alberich írással összefüggő meditációiban nem az a fontos, hogy lám, sokadszorra is egy önmagát tematizáló regényt vehetünk kézbe. A mese épp azért kifogyhatatlan, mert van valaki, aki örömét leli a mesélésben, a változatok egymás mellé tételében. Mindez jellegzetes posztmodern gesztus. Itt nem talált kéziratról van szó, mivel a szemünk láttára alakul nem is egy olyan kézirat, amely valamikor majd minden dolgok viszonylagosságára, színe és visszája kettős játékára emlékezteti azt, aki megtalálja. A künde egyfelől lezárt, mondhatnánk lekerekített regénynek tűnik, az az olvasó is kielégül, aki a történet nyugvópontra jutását kedveli. A sokféle történet és ezek értelmezése azonban a végtelenségig folytatható. Minden bizonnyal irodalomtudományos tévhit, hogy a Nagy Elbeszélésnek azért lett vége, mert "lineáris jellege miatt a történelem célszerűségét hirdette" (Földényi F. László). Itt a linearitás csak látszólagos, s a regény történelemképe a históriát sok mindennek beállítja, csak éppen nem célelvű, egyféleképpen értelmezhető folyamatnak.
Alberich számára persze mindez nem mindig tudatosodik, legföljebb ösztönösen érzi az elmondás mindenhatóságát és semmiségét, világteremtő hatalmát. "…a képesség, ami gyönyörködtet folyton, mikor Pannóniai Stephanus történetét annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában, melyik az igaz, lehet, egyik sem, mégis, megállnak a lábukon…" Érzi, nemcsak az apát úr kívánságának nem felel meg, mestere szavaihoz is hűtlen: "emitt meg mesteremmel szemben nem vagyok teljesen őszinte, és ez az, ami igazán fáj, s amit igazán bűnnek érzek lelkemben, de hogyan is árulhatnám el neki, hogy nem egészen úgy írom ám meg a történetét, ahogyan azt ő előadja nekem, szavait nem mindig követem hűen, meséje gyakran arra szolgál csupán, hogy esténként, ha ide felszököm, s Elsit is nélkülözni vagyok kénytelen, a sok-sok csudálatos dolog, miket tőle az erdei kunyhóban hallok, szemem előtt alakuljon a sárga pergamenen szavakká, a szavak mesékké, hogy örömemet leljem abbéli képességemben, hogy újrateremtem egy ember életét…"
A földi örömöket nem megvető, Elsijében és az elrejtett borocskában kedvét lelő krónikaíró szerzetes végképp nem tudhatja, hogy az előadott sokfelé ágazó, titkokon és megoldásaikon tovább görgő "anyag" valójában a történetkeresés és a történetben való elveszés, a személyiségépítés és az énvesztés igazán csak évezreddel később tudatosodó jelentését hordozza. Stephanus a sors beteljesüléseként, "isteni végjátékként" értékeli, ami vele történik. Egyszer csak maga is kündének, Csaba- urnak hiszi magát Nem érez honvágyat Gallen és a korábbi élete után: "Átalakultam… Mintha hazaértem volna." Mintha másik énje kezdene élni, s ez az új én "kiszélesedett látóhatárt" hoz magával, "új, kitágult lélekhorizontot". A magabiztosság eltűnik, s fölváltja "a lehetőségek közötti választás bizonytalansága". Ám a metamorfózisoknak ezzel még nincs vége. Nemcsak Armand változik meg, hanem a türkök között is van két nagy átalakuló: Gejüza-ur és Sarolt. Azt hiszik, nemcsak a pogány varázslásoktól és gyerekes meséktől, hanem a múlttól is meg lehet szabadulni. ("a mi dolgunk a jövővel törődni, nem a múltról ábrándozni") A magyar történelem nagy dilemmái elevenednek meg a különféle nézetekben. Nemzet és haladás, hagyomány és modernizáció pokoli szövevényében vagyunk. Ebben a regényben Árpád Nyugatnak kacsingat, Kurszán pedig Keletnek. Csak szegény Sztephanus gondolja, hogy talán a kettőt össze is lehetne egyeztetni. Azért marad egyedül, mert a szélsőségek között mindig a legnehezebb. ("Kelet felé a barbaricum, ismeretlen föld, határtalanul. Nyugaton mindaz, ami elől menekülni szeretnék.") A legnagyobb metamorfózissal azonban Virgil apát büszkélkedhet. Kurszán fiából, Csaba-urból lesz bencés apát. A balesetben meghalt Aquileai Virgil helyébe lép, hogy végre levesse pogány múltját és új életet kezdjen. Az átkozott Stephanus azonban szüntelenül a pogányságra emlékezteti és arra, aki korábban volt. Stephanus keleti küldetése mögött a múltbeli lidérctől való megszabadulás reménye.
A felületes olvasó számára Hász Róbert műve regényes őstörténeti rekonstrukciónak tűnhet. Igazándiból múlt és jelen kaján összevillantásának vagyunk tanúi, mindezt nem valami vértelen parabolával éri el a szerző. A ravasz történetmondás olykor talán el is feledteti a nemzetkarakterológiából, történetfilozófiából, a néhány fényes korszakot leszámítva többnyire mindig hátul kullogó nép történelmi tapasztalatából összegyúrt regényjelentést. Mintha Ady "civódó magyar"-jait látnánk – évezreddel korábbi időkből. A regényben többször emlegetett "átokkór" ennek a mai napig ránk telepedő balvégzetnek a metaforája. A elbeszélő szemével szánalmas, magatehetetlen népet látunk. "Tekintetük, akár a birkáké, semmi értelmet nem tükrözött." "Mindenfelé üres tekintetek, céltalan alakok. Mintha az egész falu egyetlenegy emberi test lenne, amelyik él még ugyan, levegőt vesz, de végtagjai már kezdenek lerohadni…" Vannak, akik az ősi rend, a mítoszok visszaállításában látják a megoldást. Az új korszak azonban – megint csak a 20. századvég, ezredforduló emberének élménye – a legteljesebb mértékben mítoszporlasztó. A regényhősökkel együtt tapasztaljuk, hogy a világ nem kíván tudomást venni arról, hogy illenék szóba hoznia, legalább csendben őrzi-e azt a mitikus hagyományt, amelytől évezredekig zengett minden. A regény világában (és a miénkben) a nagy, kollektív mítoszok már nem működnek. Legföljebb a kis magánmítoszok – vagy talán már azok sem. Kurszán népe elveszett.
A künde minden bizonnyal sok olvasót vonz majd, jelezve azt, hogy igényes regény is lehet népszerű. Két okból is. Az érdekfeszítő, olykor kalandregénybe illő sztori magával ragadja az olyan olvasót is, aki – esetleg – a stiláris vagy regényszerkezeti "kellemetlenségeken" már nehezebben bukdácsol át. A könyv azonban olyan "közönséges" olvasót is megcéloz, aki nem szakember ugyan, de kitűnően eligazodik a korszerű, posztmodern utáni próza technikáiban. Metanarráció, szövegek dialógusa, renarrativizáció, intertextualitás – mindegyiknek komoly formateremtő szerepe van. Utóbbit még egy Tündérkertből vett mondat is képviseli. Vajon hány olvasó találja majd meg? A kudarc azonban senkit ne keserítsen el. Ha Móricz-idézetet nem is fedez föl, egy jó regényt mindenképpen. (Kortárs Kiadó, 2006.)