|
KARÁTSON
ENDRE
Villányi László Volna a szerelem1
címmel új kötetet
jelentet meg az Orpheusz kiadónál
Egy bizonyosság: gyönyörű, s egyúttal
eredeti a borító, melyet Sulyok Gabriella grafikájának felhasználásával
Kurcsis László tervezett. Eredeti, mert nagy ritkaság a magyar könyvkiadásban
a 10-11. századi kínai festészet felhasználása. Sulyok Gabriella érzékeny
újjáélésében az északi Szong dinasztia festőinek, mondjuk Li-csengnek vagy
Kuo-hinak képzeletbeli tájai elevenednek meg, az üresség és telítettség
anyagkezelése barnásfekete borongásban, vallásos (taoista és buddhista)
hangulatokkal.
Egy sokágú
talány, melyhez illik a fedőlapon látható, szürkésfehér, lombjait elhullatott
fa ágainak erővonalszerű, görcsös szétágazása. Miért is „volna a szerelem”?
Csonka cím, melyhez az olvasó a versek alapján aránylag szabadon asszociálhat,
de természetesen a versek által kijelölt határokon belül. Mert azért mégis
egy megvalósult, nagy szerelemről van szó. Szóval érthetjük úgy: ha volna,
ilyen lenne. A feltételes mód azonban arra is utal, hogy van is meg nincs
is. Amíg olvassuk van, de közben azt is, halljuk hogy nincs. A kötet elején
még nincs, a kötet végén már nincs.
A kötet szíve
a telítettség, kezdete és vége üresség. Utóbbi kettőt egy szerelem nélküli,
önmarcangoló, csokonaisan-kisfaludysan kesergő férfi mondja, aki úgy óhajt
a szerelemre, mint a szarvas a szép híves patakra, bár oroszlánként „sivatagi
szomjúság”-ról beszél. Egy ötven éves férfi, akinek a nők képezik a láthatárát
– hiányként főleg. Frappánsan tanúskodik erről két szembe állított verse:
A nők, akik szerethettek volna2,
s A nők, akiket szerethettem volna.3
Aztán minden
átmenet nélkül megjelenik a csoda – Spinoza szerint a szerelem olyan öröm,
amely rajtunk kívül testesül meg – s a lírai hős kiváltságának teljes tudatában
zuhan az érzésbe. A kötet háromnegyed részében tehát van szerelem: gyöngéd
képekben, pezsgő, kis jelenetekben, meditációkban, viszonyításokban, vallomásokban,
félrebeszélésekben, emlékezésekben, képzelődésekben, kollázsokban.
Ötvenhét versből
áll a kötet, ebből ötvenegy hatsoros, diszkréten a lényegre tömöríti az
örömöt, az elragadtatást, az új élet felfedezését, az eleve elrendeltetés
igenlését, a bizonyosságot, az érzés élvezetének árnyalatait, a vallásos
átélést, a szárnyalást, az idő rendkívüli kitágulását, a gyermekkor feltámadását,
a kapcsolatnak a valóságot átformáló, elvarázsoló erejét. Mindez ennek
az átlényegítő, áldottnak észlelt és mondott párosulásnak a történetét
is képezi, a hatsoros forma fegyelmezett ismétlődésével, melyet megtör,
illetve amelyből valósággal kitör hat szabad vers áradóbb, zaklatottabb
beszéde, formailag is idézve a felajzott lelkiállapot kavargását. Reminiszcenciaként
ott lüktetnek bennük a lehatárolt hatsorosok, ugyanis ezek felbontása (robbantása?)
hozta ezeket a szövegeket létre.
Egy szerelem
tömény teljességét olvasom, ezt mondhatnám, ha magába foglalná az érzelmekhez
járuló érzeteket, melyek a hatalmas egymásba olvadások természetes velejárói,
és jóval Freud meg az ő genitális tanításai előtt a lángolóbb költészet
tartozékai. Fájdalom, ezt a vetületet illetően még esztétikára szorítkozó
elvárásaink is hoppon maradnak. Már-már hajlandóak lennénk Villányit a
finomkodó öncenzúrások közé sorolni, ennek az osztályozásnak azonban maga
a szerző veszi elejét Nézőpont c. versében nyújtott magyarázatával,
miszerint a „hátsó gondolatok” leírását „tiltja a Múzsa szemérme”. Írjuk
hát a Múzsa szemérmének rovására az erotika kiszorítását – ami akarva-akaratlanul
plátói irányba fordítja el a kötetet. Voltaképpen egy lélek keresi itt
a maga igazulását.
Egy férfi
lelke, amely (egészséges nárcizmussal) a szerelmet, s a szerelem tárgyát
szinte kizárólagosan mint saját örömét, önnön örömének forrását idézi meg.
Ez a szenvedély az ego magasztosulása. A szerelem helyzetén túl az imádott
nőnek alig van önálló élete. Nincsen például múltja, ellentétben a férfivel,
akinek több versben körvonalazódik a családja, s a nőben ilyenkor az a
szeretetre méltó, hogy meghallgatja a család múltjáról, háborús megpróbáltatásairól
szóló apai, anyai történeteket. Annyit tudunk meg róla, hogy jóval fiatalabb
a költőnél, énekesnő, haja vörös, arca szeplős, szeme nevetős, érzékeny
és álmodozó – jó tulajdonságai mind a költővel kapcsolatosak:
benned a szépen szóló, a
megmentő, a hullámokat felfogó,
csendesítő, az igaz, a tanácstudó, a teljesüléshez vezető,
az ajándékozó, a megszabadító, a magasztos, a jókikötőjű.
(Néreis)
Kivétel az Ádvent, amelyben
a szerelem javára íródik, hogy bizonyos szabadságot enged mindkét félnek,
egyúttal azonban utalás történik arra, hogy maga a szerelem nincs hatalmukban.
Hallgatólagosan a végzet itt is jelen van, a pszihológia rovására.
Tévedés ne
essék, nem a prózaíró zsörtölődik a költő alanyiságán. Inkább a kritikus
figyel fel arra, hogy a lelkendező egymásra találás tétje nem lélektani,
hanem a szó szoros, sőt a szó hagyományos értelmében poétai. Szándékosan
használom az ódivatú kifejezést, ahogyan Villányi sem öncélú kacérkodással
beszél a Múzsáról a neoklasszikusok módján. Ismétlem, a szerelem, ahogyan
Spinoza fogalmazza, olyan öröm, amely rajtunk kívül testesül meg. Akkor
hát kinek a szerelméről van szó? Egy ötvenéves férfi szerelméről, aki egy
fiatal énekesnőbe habarodott, vagy a poétának a poézis iránti szerelméről,
melyet a Múzsa testesít meg?
Villányi eredetisége,
költői teljesítménye, hogy a kettőt a kötetben nem lehet elválasztani egymástól.
A férfi a nőt, a költő az ihletet tartja a karjában. A Múzsa hangsúlyosan
ezen a néven szerepel, a nő igazi neve nem hangzik el.
a Múzsa […]
kimondja a legfontosabb szót, kacag; te buta költő,
és van mersze üzenni: csókollak a fantáziádon.
(Fantázia)
másutt a költő cipőjére kúszó hernyó
az „irodalomba téved és versbe kéri a Múzsa”.
Vagy a 47
oldalon olvasható szabadversben: „…boldog boldogtalannak magyaráztam volna
a szerelem természetrajzát, fölvilágosítva őket, valóságos Múzsa került
szemük elé, ámuljanak csak nyugodtan…”
Elég ennyi
útmutatás, az olvasó rájön, hogy a legtöbb verset a testet öltött költészettel
való találkozásként is lehet olvasni, ahogyan az itt következőt is a „közös
szavak” valóságos pantheizmusáról:
Újra megtanulom anyanyelvemet,
kimondom
az eddig néma szavakat, vagy egyszerűen csak
más jelentése lesz hangodon a köznapi szónak;
az utca már sétánkról mesél, szádról az eső, a fű
ruhánktól hajladozik, áll a Napban a bicikli,
mert mondjuk, mondanunk kell közös szavainkat.
(Szavak
)
A Múzsa hatására újrafogalmazódik az
élet, jelentéssel telítődik. A kitáguló idő egymásba olvasztja a múltat
s a jelent, megelevenednek a gyerekkor vágyai, egy nő lesz „amaz ötven”
(de nem vetem magamat, sem a kötetet a pszichoanalízis mélységeibe), elég
jellemzés az is: azért szereti, mert költészet, s azért költészet, mert
szereti. S a nemiség feltehetően azért sem jelenhet meg, mert a Múzsát
a hagyomány szerint redős fátyol borítja, s ennek okáért testét nem lehet
részekre szedni. Talán még azt is meg lehet kockáztatni, hogy a Múzsa teste
maga a vers, s ilyenformán az erotika gyakorlata az olvasónak jut osztályrészül.
Ahogyan a
költészet egybeolvad a szerelemmel, úgy hallgat el a költészet, amikor
a Múzsával való egyesülésnek vége szakad. Ahogy megjelent egyszer csak,
akképpen el is tűnik bejelentés, magyarázat nélkül. Mint amikor egy téma
ihletteremtő képessége kimerül. A valóságban nyílván másként, másért történt,
de itt a kötet beállításáról van szó. Hiánnyal kezdődik, hiánnyal végződik,
melyhez a szerelem iránti nosztalgia társul. Ami kétértelmű. Jelezheti
történetesen azt is, hogy az ihlet, a szerelem, a Múzsa más formában újra
testesülhet.
Elidőzhetnék
a kompozíció leleményeinél, gazdagságánál, a versmondatok kígyózásánál,
ami a Paradicsomban történtekre emlékeztetet, de nem vagyunk magyar órán,
s a bemutató ideje sem tágítható korlátlanul.
Inkább, befejezésül,
Villányi merészségét hangsúlyozom. Magát a lehetetlent hívta ki megszállott
eltökéltséggel. Hiszen ezer ok van rá, hogy a szerelem ne lehessen merő
elragadtatás, felhőtlen boldogság, teljes azonosulás. S a kor, a 20. századi
viselt dolgok után zajló idő, az emberi kapcsolatokról felgyülemlett tudás,
és az idevágó tapasztalat elvben elképzelhetetlenné teszi a boldogságról
szóló költészetet. Nem romantikus időben élünk, hanem megtépázott emlékezetet
hurcoló merkantil korban. De talán éppen ebben a helyzetben körvonalazódik
e kötet tágabb jelentősége.
Elvégre a
nosztalgia nem csupán emlékezés, hanem emlékeztetés, ahogyan a betegség
is emlékeztetés, tiltakozás. Emlékeztetés arra, hogy valami nincs rendben,
hogy hiányzik az egészség, és a gyógymódok sem a legmegfelelőbbek. És ha
olykor elfog bennünket a csömör a jelen pénzösszegekről, adás-vételektől,
politikai átkoktól telített hangzavarától, ha azt kérdezzük, mi az, amiben
nem bővelkedünk, jóllehet megvolna – akkor világlik elő, milyen lényegeset
sugall a maga szerény módján a remekbe készült kis kötet feltételes módja:
volna a szerelem. Volna a szerelem, volna a költészet.
Jegyzetek
1 Elhangzott a kötet bemutatóján,
melyre 2006. május 29-én az Írószövetségben került sor.
2 Ha utánuk indulok,
mondjuk bárhová,
ha nem bámulok rájuk ostobán,
ha van egy sejtelmes kezdő mondatom;
ha korán kopaszodom vagy dúsabb hajam,
ha más szögben esik rám az esti fény,
tőlem részegek a nők, akik szerethettek volna.
3 Ha máskor indulnak
el, vagy máshová,
ha megszólítanak a már ismerős hangon,
ha okosabb szemük, formásabb fenekük;
ha versem félretéve engem olvasgatnak,
ha füst helyett költészet szagú szájuk,
a nők, a nők, akiket szerethettem volna. |
|