E hó-boldog virradatban
Mentem hóban, mentem szélben.
A fenyőfák meg csak álltak
lent a téren.
Nálad izzott éjszakámat
vittem félve,
nehogy egy perc íze is csodádnak
lehessen az ellenmérge.
Micsoda ős-botlódás volt
benned égve,
eljutni a sose látott
gyöngy húsáig.
Koponyámban sikongásod,
reszketésed is hazáig.
Meg nem álltam.
Egyre csak a pattanásig
feszült ágyad, makulátlan
csókod nyála járt eszemben.
Mentem, mentem, mást nem láttam
csak a melled,
alatta szeméremdombod hihetetlen
ritmusát, mit nekem kellett
vezényelnem.
Az a farkasszív, a két láb
ismeretlen
földi lényt vitt út jegén átj
övendőmbe,
vagy még inkább
rohamlépttel, meg-megdőlve,
egy nő illat-védte szellem,
bár nem gondolt erre ő se,
küzdött a várt gonosz ellen,
hogy legalább e hó-boldog virradatban
a bosszúját megelőzze.