Túl és világ
Túl evilágon éltem,
mégsem ilyoly világon,
de azt se mondhatom, „túl”, nem,
így éltem volna. Bánom
az evilágiságot?
(Mely nem volt e világ.)
Hiszem a túlvilágot?
Már itt van. Ködvilág,
két kezem tönkrement,
hagyományos írónak:
a süllyedő, eszement
hajóról két mentőcsónak
is leválik. (Nincs laptop,
diktafon. Túl magam-
világát éltem. Megvagytok,
s én: medvék… madaram,
ősidőből már, sánta,
így ül a rossz kezemben.
Reátok-gondolásra,
megvagytok, nincs már mód bennem.)
Önmagam gondolása,
mint amaz Illyés-versben
Kharón a vizet vássa,
s én ülök vele szemben,
de csak köd sodor itt,
csónak nincs, evező se,
e túl-világiság, mit! –
partnál még, hogy kikötne,
nincs az, ezt mind megírtam,
az „Egyetlen”, a „Rimbaud”,
más lett egy más rezsímben,
másnak már lenni nincs mód,
túl se, innen sem, ez-se
volt az én túl-világom.
Napom napra, hogy telne:
rettegve. Kosztolányim,
egy lila folt a számban,
lehet csak Amodent,
Colgate kék több, ne lássam,
amit végülre kend.
- - - A túlvilág mit jelent.
Melyért szívem epedne.
Itt: sánta madár, sok medve,
Kártyabajnokság, mi szent.
Az elbillenő rímpár.
Szívem ezen is túl jár.
Túljár saját eszén,
ágy alá nyúl szegény.
Véres vattát kotorna,
hogy illett ez a korba.
Kifut a vér, vattázva
emelnek túl-világra
se, de csak anyámra
se emlékszem, aki ide - - -
(Itt megszakad. Folyt.)
Nem csupán aláírni,
nem csupán szerepelni,
orvoshoz, oda se mentem,
csak ennek véget vetni
fog majd a ladikos.
Az lesz pokoli kínos.