Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 3. sz.
 
 
CUKOR GYÖRGY

Betyár
(romantikus film II. rész)


Álomjelenet. Némán halad az ekhós szekér. A ló hangtalanul lép, kerék sem csikordul, semmi zaj. Világos, áttetsző, szürkésfehér színek. Körben az ismerős táj, a távolban nádas, s az emelkedőn túl ott a fenyves. Úgy hat a látvány, minta egyszer már sikerült volna egérutat nyerniük, de megfordultak s visszatértek. Anisa és Rókus viaszfehér kísértetarccal a bakon. Rókus átadja a gyeplőt Anisának, leugrik a szekérről s ballag mellette. El-elmosódó, fehérbe tetsző árny jelenik meg s Rókus oldalán lépdel. A halott üldöző. Nyakán sötét sebhely. Megállnak és szembe fordulnak egymással. Átváltozik a helyszín azzá a kertté, ahol Rókus aludt a pázsiton. Ám minden szürkésfehér a némaságban, a terasz, a kitárt ajtó, körül a bokrok, a kert. Léten túli, halott vidék és csend. Hátat fordítanak egymásnak és leülnek a pázsitra. Hátukat egymásnak vetik. Hangjuk egyformán fakó, egybemosódik a két hangszín.
     –  Úgy ülünk itt, emlékezz, mint gyerekkorunkban, amikor az őszinteség óráját játszottuk, s nem tudtunk egymásnak hazudni.
     –  Te tökéletes vagy a szakmádban. Véletlenül találtalak nyakon.
     –  Most tisztán látsz, mert azt látod, amit én. Színtelen a hazai vidék. Kibírod?
     –  Feléd dobtam a kést és szerencsém volt.
     –  Engem is űznek. A parancs. Ki élne különben?
     –  Lelőhettél volna lesből. Túlságosan csendben voltál, azért vettelek észre. Tétováztál? Aligha.
     –  Hm… Minket Gábris úr, amaz bátyja istápolt, téged a vén pap. Mi Bécsig jutottunk. Így történt. Te pedig külhonba, iskolákra. S visszajöttél. És kettőnket visszaküldtek rád, kopónak, szimatra. Egy alomból valók vagyunk. Így történt.
     –  Fáj a sebed?
     –  Innen származunk. Ez a vidék mindig kész rá, hogy beleillesszünk egy fájdalmas fordulatot. Ha a véres játszma megújul, kivirul a vidék is. Fintorog, kölletlenkedik, de nagy nehezen kiszínesedik és megszépül. Te értelmet keresel. Az észjárásod bajba visz, hát a tetted a kényszeredett védekezés miatt a haramiáé. És mind jobban belebonyolódsz. Magyarázatot keresel erre az egészre, erre, ami a szemed előtt zajlik? Erre, amit látsz? De amit látsz, már az is csak magyarázata annak, ami nem látszik egészen. A szem csak emészt és vizionál, apróságokból rakja össze a képet. Mozaikot. Egy pillanatra, csak egy percre fordulj át ide, ahol most vagyunk, fordulj át, mintha álmodnál. Látszatra nincs harc, de éppen úgy, kíméletlenül vérre megy, mint odaát, legföljebb nem veszed észre. Fordulj át, maradj itt és: parabola.
     –  Az életünkre törtetek. Abban a túlnani parabolában.
     –  Hogy megelőzzük a nagyobb bajt. Csöndes vidék az, minek fölzavarni? Nem láthatsz te semmit. De annak, ami eléd kerül, bármelyik apró rekeszében ellaknál, teljes életet élve. Enyhe s ki-kiújuló hiányérzetekkel. Bármelyik kis szögletével beérnéd életed végéig. Ne feledd, az is a mi adományunk, azaz a szentséges Burgé. Megfészkalódnál a rekeszedben. A meleg sutban. Ezért lehet, hogy ha rád törnek, mintha az egészet védenéd, ám a harc mögött semmi sincs. Tettek, vér? Utóbb mind-mind elveszti indítékait, mert újabb színes rekeszben találod magad, ahol már nem tett a korábbi tett, nem vér a rég feltörölt vér, már nem érvényes semmi. Mintha túlélted volna az előző világot. De nem lehet túlélni, herr Rókus, lehetetlenség... Marad valami oktalan dac, mint a zsigeri éhség. S a valóságnál sokkal valódibb képzelgés, az éhségnél is valóbb.
     –  Mi odaát ketten vagyunk. Ketten! És van egy közös utunk, be a nádas mellett, föl a fenyvesbe.
     –  Nincs út. Átjáró sincs, mert bárhová szöknétek, visszatértek. Herr Rókus, ti örökké úton lesztek, az az otthonotok. Mert téged nem a szentséges Burg eresztett a markából, félreértés vagy. Fattyú vagy, s aki veled tart, mindre áll az ítélet.
     –  Ugat az urak kopója. Ne… Cimbora, ne… Érzem, hogy elpirultál. Hiszen levegőt csak vehetünk?
     –  Nem tudod, hol jársz. Minden hely egyforma, mindenhol van kastély, erdő és nádas. Minden ugyanaz, minden horhos és patakmeder. Ugyanazok a helyszínek az utolsó kavicsig, madárfüttyig. Az évszakok is teljesen egyformák, nektek nincsenek évszakok, csak képzelitek. Nem veszed észre, hogy körbejártok? És csak szűkül körülötted a kör, amint szűkül, felgyorsul az élet, s ami eddig évekig tartott, azzal fölér a holnapi, egyetlen napod. Egyetlen hosszú nap alatt többet éltek, mint midőn a külső körön évekig vándoroltál. Bejutsz a saját spirálod közepébe. Forogsz, forogsz a fókusz körül és belezuhansz. Egész életedben erre készültél. Ha túléled, ha ebből esetleg kikeveredsz, ha holnap megúszod, noha semmi esélyed rá, keserűen ráébredsz, hogy nem a centrumban voltál, egy újabb külső körön vagy, új keringés, új üldözők, s mégis ugyanott. Vagy, ha úgy jobban tetszik, egy másik rekeszben. Már helyben forogsz. Saját magatokat kerítitek be. Már csak egyetlen napotok van hátra. Egyetlen nyári nap. Az a nap hosszú lesz, alkonyatig tart. Hát jól aludd ki magad.
     –  Őszinte kopó… Bocsánat, cimbora.
     –  Hagyd el.
     – Fókuszban, mondod… Ott élünk mindig, oda be nem juthattok. Ez a bűnünk? Mi ketten vagyunk. Ti csak ezren. Ezer hajtó, mint a semmi.
     Rókus magában hever a pázsiton. Feje mellet a színes újság. Fölriad, felül. Megborzong. A kert pillanatra napfényes színeiben ragyog. Majd gyors snittekkel, sebes fokozatokban sötétedik.

*

Nyár van? Nyárias nap, ahhoz fogható. Rókus lovon egy magányos fa alatt. Föláll a ló hátára, elkapja az alsó ágat, s már fönt is ül a koronában. A távcsőben a kastélypark. Mindenféle nép, lovak, kutyák, puskások indulás előtti összevisszaságban. A magas, sovány gróf mellett Gábris úr s a feketeköpenyes. Tanácskoznak, vitatkoznak, hadonásznak: egyenrangúak a haditanácsban. Bámészkodik a távcső, meg-megáll, mindent megjegyez, néz, leskelődik, visszacsúszik ugyanoda két-háromszor is, tűnődik, kombinál. Két lakáj karosszékben cipeli az öreg papot. Leteszik a gróf elé. Terített hosszú asztal. Sült húsok. Borok. Agár nyakában vékony láncon érem. Napernyős nők csoportja. Ló tomporán billog. A feketeköpenyes a paphoz hajol. Rázza a vállát. A pap hátrahanyatlik. A két lakáj kényeskedve odalépdel, két oldalról fölemelik a karosszéket, félrecipelik, az árnyékba. A gróf iszik, sima állára csordul a bor. Elveszi szájáról az üveget, nézi. Újra iszik, kiissza mind. Előrehajol s kézen áll másodpercekig, majd átfordul, felpattan. Taps, nevetés. Női nyakban medalion. Oldalt háttal állva valaki vizel. A gróf kezében puska, azzal mutogat az embercsoportoknak. Sujjantó elindul embereivel. Kutat a távcső, keresgél. Távolabb, a nyírcsoport mellett végre észre veszi a feketeköpenyes lovast, amint egyenletes tempóban üget. A távcső visszaugrik a grófra. Az, kezében puskával már odahagyta a társaságot, a nyírcsoport felé halad, ahol imént a lovas tűnt fel. Három vadászforma ember lohol utána. A gróf megáll, megfordul. Ezek hárman eloldalognak. Messziről követik. Odább Sujjantó Gábris puskásai élén visszafordul, s mit sem törődve a hadi plánummal, a gróf után, a vadászok nyomába ered. A távcsőben rét s mellette patak, túl a patakon margarétás mező. Magas, nagyfejű margaréták.

*

A tóban félmeztelen, izmos alak gázol, le-lesüpped lába az iszapba. Feje fölé tartja összecsavart köpenyét. Megy fáradhatatlanul. Eléri a víz szélén a nádast. Szél kerekedik, zúg-zörög a nád. Érzi, hogy szembe kapja a szelet, helyeslően bólint. Hallgatózik. Óvatosan, félrehajtogatva a nádat, egyre beljebb hatol. Körülnéz, a közelben sásos kiemelkedést lát, odagázol, rádobja a köpenyt s kigöngyöli a fegyvereit, puskát, pisztolyokat. Ellenőrzi őket, s visszateszi a köpenyre. Kést húz elő, a köpeny egyik ujját levágja, belecsúsztatja pisztolyait, a köpenyujj két végét visszahajtja, sást tép, áttekeri vele, megköti s az övébe dugja. A puskát a vállára akasztja, lehajol a köpenyért, összehajtogatja és benyomja a sáscsomó alá. A szél elállt. Oldalazva a sűrű nádasba húzódik, vállig elmerül, teljesen rejtve van. Hallgatózik hosszasan, a nádzörgésből idegen zajt ha kiszűrhetne. Valami oda nem illő csörtetést, valamit, ami elüt az egyenletes alapzúgástól. Ismét föltámad a szél. Már előre szegezett fegyverrel, óvatosan halad tovább. Hol térdig, hol derékig merül a vízbe. Megmerevedik, fülel, szimatol. Felhúzza a puska kakasát. Előregörnyed, jár a szeme, az egész teste figyel. Csak ő hallja a finom zörejt, s látszik, hogy ott odébb mozog a sás, egy sikló a víztócsába csúszik s alig borzolva a vizet, elnyúló S-eket írva beúszik a nádtorsok közé. Ez tovább fülel, körülnéz, fegyverén visszaengedi a kakast. Így halad tovább, meg-megállva és fülelve, míg kijut a nádasból s eléri a bokros, ligetes vidéket, ahonnan már látszik az erdő, a fenyőfás hegyoldal. Pisztolyait kicsomagolja s hátul az övébe dugja. Kidőlt fűztörzs mögött lapul. Levelenként, áganként vesz szemügyre mindent. Bokortól bokorig kúszik a magas fűben. Meglapul, ha rálépnének sem vennék észre. Előtte sűrű rekettyés, egy órája azt ügyeli feszülten. Oldalra kúszik, lehemperedik egy hosszú, árokforma mélyedésbe s meggörnyedve rohan előre. Kiveti magát az árokból s kúszik tovább egy fűzfáig. Felhúzza a kakast, feltérdel és célra tart: pár lépésre előtte ott a szekér, ágakkal körültámogatva. Itt-ott kilátszik a barnásfekete, durva marhabőr. Fülel és les. Lehasal. Nyugalom, gondoljuk végig. A szekér körül senki, se ember, se kutya. Hasal, vár. Közelebb kúszik, már a kocsirúd alá ért. Onnan figyel. A marhabőr lehajtva, széleinél szíjjal szorosan összefűzve, néhol apró rések, azok is betömve fűcsomóval. Gondolkodik, és nem érti. Nem érti a dolgot. Ezek odabent vannak s rálőnek? Vagy lovon menekültek tovább? Rádöbben, hogy már régóta halk, egyenletes zizegést hall. Most pedig mintha dobot ütögetnének pálcával. Dubba-dub. Dubba-dubba. Villámgyorsan oldalra hemperedik. Az ekhó tetejét egy harkály csipkedi, kalapálja. Elröppen. Fekszik a fűben, a furcsa zizegés mintha már mindenhonnan jönne, a földből is, az égből is. Szénát forgatnak valahol? Ugyan… Feláll és fölugrik a bakra. Megmarkolja az illesztésnél a bőrt és teljes erővel föltépi. Bent valami barna mozgás, zsizsikelés zajlik, a beeső fényben millió és millió méh nyüzsög vastagon. Hátrahőköl, de térde megroggyan, és előrebukik, be a vad hullámban felé csapó, halálos zsongásba.

*

A keskeny nyiladék, vagy inkább szekérút mellett balra magas fenyves. Jobbra csalitos, itt-ott facsoport. S még túl: a nádas. Szemünkkel itt játszik az évszakok érzete, télies majd olvadásos vidék. Most épp meleg van. Az úton végigsüt a nap, balra zöldeskék, jobbra vibrálóan fehér a levegő. Kicsit távolabb az út fölött áthajló, a fenyvesbe természetellenesen áthajoló fiatal, egészséges, nyúlánk fa. Meg-megremeg, s hajlik lefelé, mintha erővel húznák.

*

Béke. Csend. Tökéletes nyugalom. Hatalmas fenyők. Az aljban itt-ott bokor. Tűalom. Mohák apró kertecskéi. Hűvösség. Illanó, vibráló, kékeszöld fény a fatörzsön, a barnán áttetsző, üvegesedő gyantacseppeken. A világ legszebb vidéke. Félhomály. Melegség, lágyság, egyenletesen lüktető véna. S ahogy fentről, a magas, zöld boltozat hézagain át beomlik ferdén a fény, megdőlt zöldes hengerek, fénygerendák derengnek opálosan. Itt meg amott terjedelmesebb fények fülkéi állnak, bogarak inognak bennük s fölcsapnak a magasba. Balról, ahol a lehajló zöld függöny meg-megszakad, beragyog a nyiladék fényes oldala. Előttünk keskeny, tisztára söpört cserkellő út. Ott ballag az öreg gróf. Csövénél fogva viszi vállán a puskáját. Amint lép, billeg vállán az ezüstszögekkel kivert tus. Megáll, letámasztja a fegyvert. Áll, lélegzik, nagyokat szippant. Nyújtózik, recsegteti a csontjait. Tud élni. S elindul, ballag tovább. Megy, halad. Csak ő veszi észre, hogy megérkezett. Négy, derékban lefűrészelt fenyő tetején a magasles, egy takaros faházikó, egy kényelmes szoba. Oldalt bokrok, fiatal fenyők takarásában falépcső visz föl a lesre. Föl, a kényelmes szobába. Fészekbe, melyből jó kilövés esik.

*

Mintha a nyári kerten hirtelen ütött volna rajta a tél: havasak a zöld bokrok, a pázsiton hófoltok, a teraszon hó. Az ajtó nyitva. Elindul a kamera, be a szobába. Mindenen finom porhó, melyen át-áttetszenek az eredeti színek. A kamera elidőz a havas asztalon, a tányérokon, a fehérrel meghintett ételmaradékon, a falon a képkeretek haván, a szobanövényről finoman pergő, padlón felgyülemlő apró hóbuckákon, a falióra fehéres-barnás keretén, a havat lassan szántó fekete mutatón. Körülnéz és megállapodik a tv sötét képernyőjén. Rápillant a fehér csipketerítő süppedékeny hómintáira, s megáll a monitoron. Várakozik. Vár, vár, mindhiába. Aztán ahonnan jött, csendesen kiballag, már a teraszon, már a havas pázsiton jár. Kutat a fehéreszöld gyepen. És rálel a kint feledt hólepte újságra. Bámulja. Megdördül a Rekviem-kórus. A fedőlapon a hó megolvad, feltűnik a napkitörés színes fotója, középen a fekete körrel. A sötét közép átizzik s lángra kap az újság. És itt a forróság fészke: körül a látvány mintha kulissza volna, függőleges síkokon olvadozik, meg-megbuggyan, elindulnak a színek lavinái s a fehér papírparavánról lassú erekben lecsurog a kert. Oldalt a terasz, a tárt ajtó elolvad és lefolyik, lecsurran a házfal, a tető. Csönd.

*

A nyiladék hosszán végigsüt a nap. A leshellyel szemközt a furcsán lehajló fa fölcsapódik, vágódik előre-vissza, aztán le-föl hintál. Mint bábot, ringat egy kötélen fejjel lefelé lógó emberalakot. Az alak rúgkapál, üvöltözik, de nem tud kiszabadulni. Aztán megcsendesedik. 

*

Anisa elaludt a hegyen, a fa tövében. Valamilyen holtfáradt időben, ami az övé. Mellette a kutya fülel, morog. Anisa fölriad, fölkapja a flintát s a fa mögé húzódik a kutyával. Messze lent jobbról is, balról is hangfoszlányok hallatszanak és Sujjantó uram dühödt kiáltozása:
     –  Láncba, emberek, ne bandába! Lopakodni, lapulni!
     Sujjantó uram fésüli át puskásaival az erdőt. 
     Anisa a fa mögött gubbaszt. Simogatja, nyugtatja a kutyát. Vagy száz méterre tőlük felbukkan két ember a fák közt. Sujjantóék még nem érhettek ide, kilométerekre vannak, ezek bizonyára előrejöttek, elszakadtak tőlük, ezek a maguk szakállára hajtják az erdőt. Vérdíjat is kitűztek? Merre lehet Rókus… Beszorították s megölték? A két ember csak jön, jön, egyenesen felé. Mi legyen, hogyan legyen. Majd közel engedi s meglepi őket, az egyiket meglövi, a másikat fejbe üti a flintával. És itt a kutya is. A kutya lapul, fülel, várja a parancsot, hogy rájuk rontson.
     –  Jó eb a Mitvisz… – súgja a kutyának.
     A kutya bozontos fejét Anisára emeli s megérzi rajta a félelemszagot. Na, még ez is. Morog. Figyeli a két embert. Már csak tíz lépésre lehetnek.
     –  Szusszanjunk, Estók – mondja a fiatalabb.
     –  Hát – felel az öregebb.
     Megállnak. Letelepednek. 
     –  Kend ott vót? – kérdi a fiatalabb.
     –  A.
     –  Nem mondá!
     – Nem vót tudakúva.
     –  Tám kivírzett az úr?
     –  Tám, tám, ne támogassa kend, mer ugyis lógott a nasságos geróf úr. Lábáná fogva.
     –  Fárú?
     –  Mi a veres ménkűrű, ha erdősíg: fárú.
     –  Aj!
     – Lógott fejivel lenek. S vígighuggyozta nasságos mimagát kinnyába. Csöpögött a fejirű.
     –  Aj. Aj. Megíled?
     –  Poszantá, így-úgy poszulá közönkint, azt is alig. Mire íledne mán? Majdan viteti magát.
     –  ?
     –  Nékünk még fittyent a málinkó. A nasságos geróf úrnak penig kántor danul. Mikoron viszik!
     –  Sötít a kend lelke, Estók.
     –  Biza.
     –  Megíled a!
     – Ahugyann e küvek a hegybe.
     Ülnek, hallgatnak. A fiatalabb hanyatt dől, a történteken gondolkodik. Hogy csak füllent ez az Estók. Hiszi is, nem is.
     –  Ezér a vín banyabűrök nótába veszik a Rókust…
     Az idősebb hallgat rá egy keveset, aztán hümmöget.
     –  Ily nevezettel? A?
     Lent közelednek a hajtók. Felbukkan Sujjantó uram. Fújtat, homlokát törölgeti. Megfordul, hogy megnézze, merre lehetnek azok az istenverte puskások. Oldalra húzódik, onnan lelátni a falura. Hirtelen fölordít:
     –  Vissza mind! Lángul a kastély, vissza, emberek! – s már rohan is lefelé.
     Ezek ketten nem mozdulnak. Végre az öregebb megszólal.
     –  Majdan elóttódik.
     –  Mind ott tipor, ott tátogat, bámúl. Tüzzel háboruznak, feledőbe mene a Rókus.
     –  A… Reggelre elóttódik. Ha nem, hát estebídig… De karácsonra bizonyost.
     Föltápászkodnak, nagy körülményeskedve elindulnak végre.
     –  Pofon lűním azt az őzbakot, el se bakkéntná magát. Ott a nádoberekbe – ábrándozik az öregebb.
     –  Lűjjük fizetsíg fejibe. Hajnaltúl törőttünk vót vígettük.

*

Az idők végtelenéből Rókus kivezeti a lovat. Jön fölfelé Anisáért a fenyvesben. Holtfáradt. Megáll, leül a fa tövébe. Övéből pisztolyt von elő s figyel. Vállán puskával, nagy beszélgetésbe elegyedve közeledik a két koma. Rókushoz érnek. Megállnak, s elámulnak, amint ott ül pisztollyal. Összesúgnak. Pusmognak. Gyanítják, ki lehet, s csak állnak gyökeret eresztve.
     –  Aggyisten – szól megszeppenve az öregebb. De végre szólt.
     –  Fogaggyisten – feleli Rókus és illendően föltápászkodik.
     Állnak egymással szemközt. Bámulnak, percekig bámulnak. Csend van, minden mozdulatlan. Végtelenül sokáig csak állnak mereven.
     –  No Isten álgya! – szól végre az öregebb, de nem mozdul.
     –  Isten velek! – köszön vissza Rókus. Vár kicsit s rekedten megszólal:
     –  Bátyám, fejérnépet láttak volt?
     Az öregebb a tarkóját dörzsöli, az állát simogatja, nagyon de nagyon gondolkodik. A fiatalabbra néz, az a homlokát ráncolja, fölnéz a magasba, onnan várja a megfejtést, hiába, aztán letekint a mélybe, a csizmája orrára, ott sincs válasz, végül megrázza a fejét, hogy nem, hogyan is láthatott volna, ha egyszer nem látott.
     –  Ahán – gyúl hirtelen fényesség az öregebb elméjében –, ahán! Amék odafönn a fáná búvik? Pulival? Nema, mink nem láttuk.
     Megfordulnak s már mennek is. 

*

Rókus tovább ébred: álomjelenet. Világosszürke, fehérbe átúszó színek. Lankás, dombos táj közepén egyetlen ház. Ajtónyílását tüllfüggöny takarja. Bentről, a függönyön át látja a kamera, hogy az ajtó előtt Rókus áll, arcán fehér maszk a félálom. Mellette egy másik alak, mintha Rókus régi barátja volna. Ez nem visel álarcot, ébren van, arca csupa naiv derű és öröm. Mint egy gyerekkori jó barát, akit Rókus sokra becsült valaha, s azóta még értékesebb lett az emlékeiben, s aki most csupa izgalom, hiszen végigvezetheti Rókust az új házban, és be is fogja mutatni valakinek, valakinek, úgy bizony. Rókus maszkja ellenére, amit nem vesz észre a barátja, lélekben közel, igen közel vannak egymáshoz, mintha nem múlt volna el a gyerekkor, az az idő. Az az idő. Mégis fehéren, a tüllön keresztül látszanak. A függönyt félre hajtva, egymásba karolva lépnek a szobába. Az ágyon egy félmeztelen, izzadtságtól csatakos, fiatal nő hever. Álomban? Delíriumban? Rókus elszörnyed, kihátrál, az udvaron áll az ajtó előtt. Csend van, aztán a nő a függönyt leszakítva, sikoltozva kirohan az udvarra. Rókus barátja nyomban mögötte, átkarolja, magához szorítja és csitítja.
     –  Menj utána, menj csak! – Sikoltozik a nő éles, dobhártya-hasogató hangon, kiszabadul a szorításból s lökdösi az embert, nagyokat taszít rajta, két ököllel neki esik, belerúg. Ez darabig tűri, majd a nőre veti magát, hallani, amint az ökle lecsap, hallani a csont reccsenését. Rókus menekül a pokoli látványtól, el a sikoltozásból, hatalmas erőfeszítéssel rohan, rohan az udvarból kivezető úton, s tovább a szántáson. Lassít, megnyugszik, megáll. Földet markol fel, ujjai között morzsolgatja, nézi. Finom, puha, fekete föld.
     Rókus tovább ébred: egy betonalagút mélyén áll utat tévesztve. Elindul, halad előre, nagy, széles terembe ér, s ekkor döbben rá, hogy valakit feltétlenül meg kell látogatnia, valakit, egy halálos beteget, ha egyáltalán él még, hiszen ezért indult el erre a hosszú útra. Cipőjére pillant, elvásott, cafatokban lóg, lefoszlik a lábáról. A térség forró és magas. A betonfalban mindenütt plafonig érő vasajtók. Az egyik ajtó kitárul, orkán erejű hideg süvít ki rajta s kilép a ködből egy fekete, téli egyenruhás alak. Földig érő kabátja, kucsmája, de bajsza és fekete körszakálla is deres. „A tábornok – döbben rá Rókus –, a tábornok az… Megelőzött!” A tábornok megáll, kísérete föltorlódik mögötte. Zajosan méltatlankodnak, bizonyára Rókus jelenléte miatt. A hangzavart a vasajtó becsapódása szakítja meg. A főtiszt közönyösen végigméri Rókust, biccent, s tisztikara élén elhalad mellette.
     Rókus tovább ébred: kórházfolyosón, egy fehér ajtó előtt áll a büszke, szálegyenes öregemberrel. Az öreg fehér inget visel, fekete ünneplő nadrágot, fényes cipőt. Rókusnak úgy rémlik, hogy ismeri az öreget. Rokon? Zenész? Csapos? Orvos? Ismerős, de nem jön rá, ki lehet.
     –  Megérkeztél végre... Ámbár – mondja ünnepélyesen – nem tudsz elkésni, akkor kezdődik, amikor ideérsz. Ha megnyugszol. A nagy rohanás nyugalmat követel. Meg kell állni. Leülni a földre. De soha nem jön el a nyugalom. Fölkavarog a mély, a Semmi, ami legbelül van, és benépesítik a víziók. S az maga az élet, csak leélni lehet. S az maga az egyedüllét, és kell valaki a Minden, azaz a Semmi ellen, e démoni létérzet ellen, ami vagy. Valaki, akinek megmondanád, próbálnád megmondani…
     Az öreg megmarkolja Rókus vállait, firtatóan a szemébe néz.
     –  Akihez hozzáérhetsz! Aki létezik!!! – Mérgesen eltaszítja, megfordul, homlokát az ajtóhoz nyomja. – Mert a saját arcod is elzárnád magad elől, hogy ne kísértsen. De megjön, rád ront a fulladási roham. Vagy a vakító ragyogás. Mindegy, ugyanaz…
     Résnyire kinyitja az ajtót.
     –  Nézd.
     Egy haldokló, törődött öregasszony fekszik a piszkos padlón, hitvány, földre vetett rongyokon. Hanyatt, szürke, szakadozott hálóingben. Holtfáradt, világból elkívánkozó, szánalmas test. Szárazan, pergamensárgán hever, mintha minden életnedvét elszívta volna a sorsa.
     Ahogy az öregember benéz Rókus válla fölött, az álomjelenet mindkettejüknek színesre vált. Mintha az asszony arca egy másfajta lényé volna, egy madáré, egy gyönyörű asszonyarcú madáré. Vagy az egész test is különös? Mintha nem is asszony volna? Egy lény. Fekszik arany fényekben, haldoklik az aranyban fényes arccal, ezüstös tollazattal, szikrázó, könnyű testtel.
     –  Az én angyalom – mondja az ember – mindig ilyen gyönyörű volt. – Most bemegyek hozzá. Azt akarom, hogy mindvégig itt maradj. Itt, az ajtó előtt. Míg be nem végezzük.
     Az öreg a szobába lép és szétolvad a ragyogásban.
     Rókus tovább ébred.

*

Fényes volt a fenyves, s mint az emlékekben, alkonyodik. Itt nyugalom van, halkan zúg az erdő, magánakvalóan, magányosan és időtlenül. A behulló fények már sötétzöldek, már barna-vörösek. Elmúlóban a nyári nap. Most árulja el az erdő, hogy a menekülő, reszkető embert, s a másik embert, a puskásan taposó vérszopót észre sem veszi soha, utat nyit üldözöttnek s űzőnek, s engedi magába szivárogni a halálos rettegést. Elgyámolítja az utolsó, barnásvörös fényeket vagy a mély sebből kilökkenő vért is, egyre megy. Szép ez a vidék. Most az látszik, hogy éppen az időtlen közönye szép. És álmosító.
     Az élen szalad a kutya. Anisa és Rókus ballagnak a fölmálházott ló mellett, jönnek le a hegyről.
     –  Elillanunk. S visszagyüvünk. Majdan – mondja Rókus.
     –  Avasodva, vénen. Vagy sose. Addig haza, csak haza? Arra gondolni, hogy haza?
     –  Megvónánk egisségbe, hát mindenünk megvan. Többünk is van egy likas foggal.
     Mennek a ló mellett Fáradtan, félálomban. Aludni kéne. Lehet közben is, a lóra rakott holmiba kapaszkodva botorkálni, és éveket át lehet aludni. Úgy menni. El nem esik az ember. Megy.
     A kocsiúthoz érnek. Már közel lehet az erdőszél.
     A kutya megáll, lekushad. Vinnyog. A ló megtorpan, fölkapja a fejét, horkant. Rókus körülpillant, mi esett ezekbe, s rángatja, húzza a lovat. Ahol az út az irtásnál elkanyarodik, két ember fekszik. Véresen, kicsavarodott tagokkal hevernek az út közepén. Rókus megismeri őket, a két koma az.
     Elcikkan egy fénycsík Rókus válla mellett, s a ló hátára kötözött bogrács nagyot kondul. Bizonyságul az irtás túlsó oldalából lövés csattanása hallatszik. A ló fölágaskodik, eliramodik az úton a málhával csörömpölve, a kutya csaholva utána.
      –  Szélre! – kiált Rókus, s berántja Anisát egy hatalmas tuskó mögé az irtásra.
     Rókus előhúzza a pisztolyait. Csend van. Hosszú, veszedelmes csönd. Újabb lövés, a golyó a tuskó vágáslapján megpattan, és fütyülve a fába csapódik mögöttük, levetve jó tenyérnyi kérget.
     –  Zistenbe… – súgja Rókus, szemét dörzsölve –, a fárul lődöz… Ott elöl, messzi. Igen kitanult – övébe dugja a két pisztolyt –, játszódik! Fájin puska, de egy fájin puska…
     –  Sujjantó? – kérdi Anisa reszketve.
     –  Ááá… Idegen.
     –  Miféle?
     –  Ha tudnám… Olvassuk meg, mink maradt. A véghetetlen bajon kívül. Két pisztoly. Tőtve. Meg a kés. A flinta?
     –  A lovon vala, tudja jól – súgja Anisa fogvacogva.
     –  Bújjál meg. 
     Hosszú idő telik el s nem történik semmi.
     S újabb lövés, de most jobbról, sipp, Anisa mellett csapódik a földbe a golyó. Rókus arrébb rántja, hogy takarásban legyenek.
–  Egyszál maga van, az bizonyos – sziszegi Rókus tehetetlenül –, de mostan jobbrul durrantott reánk. Fák tetejin járkál, úgy lődöz!
     Megbújnak a tuskó mögött, valami képzelt biztonságban. Biztonságban, ha ismét abból az irányból tüzelne. És ha hátulról? Vagy balról? Kár találgatni, bárhonnan rájuk lőhet. És nyugodtan célba veheti őket. Nyugodtan. Pedig csak egyetlen ember lövöldöz, egyazon puska szól. Vagyis csattan. Inkább csattan, éleset csattan.
     –  Ki? – súgja Anisa remegve.
     –  A puskájárul gyanittom. Bécs tüzes pokolfosa. Nem kettő vala a bécsi kopó… Nyugodjanak békessígbe. S mink is velük hamarost. Ránk szalaszták ezt is. Ez kitesz százat is azokból. Mindünk után eresztették, mert eleddig csak kergetőztünk a két bécsivel, ládd-a. Ha azok odavesznek, csak fárasztásra köllöttek, s ez végzi be. Készakarva lő mellénk. Hogy bújjunk elő.
     –  Csak vége szakadjon. Ölég vót – szól Anisa tompán.
     –  Ez elejitül fogva a nyomunkon van. Bizonyos! Tenmaga a fátum. S acsarodottabb is, mindent pusztít. Fákon jár… Ez mán szellem.
     Anisa eszelősen rámered.
     –  Ember, legyen hát vége – rázza Rókus vállát –, de szellem nem lődöz.
     Ebbe lassan-lassan belenyugszanak. Bújnak a tuskó védelmében, ha ugyan el lehet bújni, ha lehetne. Mint behunyni a szemet, becsapni magunkat pár percre. Most még az is vigasz. Pihentető vigasz.
     Rókus nagyot nyel. Körülpillant. Ujjain számolgat. Beméri szemmel az irtást, fejben egyeneseket húz, megsaccolja a két lövésirány szögét. Oszt-szoroz magában. Anisa már-már reménykedik. Hogy talán. Hogy kigondolt valamit. Ez az ember. Rókus számol, méricskél. És befejezte, kész a halálos megfejtés. Már feszülten figyel. Vár.
     Hirtelen megmarkolja Anisa vállát, az előbbi helyre taszítja s mellé hemperedik. Abban a pillanatban lövés csattan szemből, a golyó elfütyül a fejük felett s a fatörzsbe csapódik, megint leszakít egy darab kérget.
     –  Hántoljad! – ordítja Rókus.
     –  Megháborodott kend? – súgja Anisa.
     Rókus izgatottan fúj egy nagyot. Megszívja az orrát. Előhúzza a pisztolyokat s Anisa kezébe nyomja őket.
     –  Két iránybul eregeti a hozsánnát. Két távol eső fa közt kötelet tett ki a magosba, s kúszik oda-vissza. Míg újratőtt, fuss az uton a hegynek. Mint bírsz… Én penig lemetélem a füleit.
     Rókus lerángatja magáról az inget, feldobja. Lövés csattan. Anisa az útra ugrik, Rókus becsörtet az irtásra s rohan előre, rohan, rohan.

*

A kamera pillanatra tétovázik, s az ágak közt rátalál a puskacsőre. Látszik a célzó ember válla. És ujja a ravaszon. A puska célt követve a kamerára fordul. A cső szemből. A cső sötét köre mint a napkitörés címlapképe. A két kép egymásra montírozódik pillanatra, majd a cső-bemenet látszik. A kamera a cső torkolatába néz. Bent, a csőben halad. A messzeségben koncentrikus körnek tetszik a töltény hegye. A kamera körülnéz a magas térségben. Acélos belvilág. Homorú plafon és oldalfalak. Forog a kamera a csőhuzagolás vízmosásos, elevenszerű medrében, mely a messzeségbe visz, s melynek talppontja a csőfalon futó mélyút: egyenesen visz a végtelen messzeségbe. Oda tartunk. S a meder megtelik vízzel, lombok hajlanak fölé, s a víziút öböllé szélesedik, valahol, a szűkülő patak-látvány végén hullámzik a hatalmas víz.

*

Egyenletesen, gépiesen permetez a fény arra a helyre, ahol maga az üresség lakik, mely önmagát sem képes felfogni. Mintha ez a fény volna a legmélyebb űr végső változata.

*

A hajdanvolt kert helyén üres a körkép, fehér papírparaván. Talpunk alatt a fehér papírburkolaton a pázsit maradékát, a zöld színtócsákat két keréknyom hasította végig. A kamera elindul a keréknyomon, fölnéz s megpillantja az ekhós szekeret. Ballag hát mögötte. A marhabőr föl van hajtva, szemből süt a nap, két sziluett ül a bakon a sűrű fényben. Olykor összehajolnak, szót váltanak, nevetnek. A parádé megáll, s ezek ültükben hátra fordulnak.
     –  Mitvisz, kiskutyám, Mitvisz, jer! – kiált Anisa.
     Kívül a helyszínen, túl a paravánon felcsap a vidám csaholás, a kutya dörrenve átszakítja a papír fehérségét, s boldogan feléjük iramodik. Csak úgy repül! S ezek ketten elindulnak megint. Megy, távolodik a zuhogó napsütésben, s lassan-lassan fénnyé foszlik a szekér.

*

A Fertő-tó. Tél van. Szélcsend. A messze nyúló jég ólmos színe. Az alacsony, szürke ég leereszkedik a nagy jégre. Besötétedett. A fekete vásznat fehér karcolás-zápor veri, s kibontakozik a zajból a Rekviem.