|
CUKOR
GYÖRGY
Betyár
(romantikus film II. rész)
Álomjelenet. Némán halad az ekhós szekér.
A ló hangtalanul lép, kerék sem csikordul, semmi zaj. Világos, áttetsző,
szürkésfehér színek. Körben az ismerős táj, a távolban nádas, s az emelkedőn
túl ott a fenyves. Úgy hat a látvány, minta egyszer már sikerült volna
egérutat nyerniük, de megfordultak s visszatértek. Anisa és Rókus viaszfehér
kísértetarccal a bakon. Rókus átadja a gyeplőt Anisának, leugrik a szekérről
s ballag mellette. El-elmosódó, fehérbe tetsző árny jelenik meg s Rókus
oldalán lépdel. A halott üldöző. Nyakán sötét sebhely. Megállnak és szembe
fordulnak egymással. Átváltozik a helyszín azzá a kertté, ahol Rókus aludt
a pázsiton. Ám minden szürkésfehér a némaságban, a terasz, a kitárt ajtó,
körül a bokrok, a kert. Léten túli, halott vidék és csend. Hátat fordítanak
egymásnak és leülnek a pázsitra. Hátukat egymásnak vetik. Hangjuk egyformán
fakó, egybemosódik a két hangszín.
– Úgy
ülünk itt, emlékezz, mint gyerekkorunkban, amikor az őszinteség óráját
játszottuk, s nem tudtunk egymásnak hazudni.
– Te
tökéletes vagy a szakmádban. Véletlenül találtalak nyakon.
– Most
tisztán látsz, mert azt látod, amit én. Színtelen a hazai vidék. Kibírod?
– Feléd
dobtam a kést és szerencsém volt.
– Engem
is űznek. A parancs. Ki élne különben?
– Lelőhettél
volna lesből. Túlságosan csendben voltál, azért vettelek észre. Tétováztál?
Aligha.
– Hm…
Minket Gábris úr, amaz bátyja istápolt, téged a vén pap. Mi Bécsig jutottunk.
Így történt. Te pedig külhonba, iskolákra. S visszajöttél. És kettőnket
visszaküldtek rád, kopónak, szimatra. Egy alomból valók vagyunk. Így történt.
– Fáj
a sebed?
– Innen
származunk. Ez a vidék mindig kész rá, hogy beleillesszünk egy fájdalmas
fordulatot. Ha a véres játszma megújul, kivirul a vidék is. Fintorog, kölletlenkedik,
de nagy nehezen kiszínesedik és megszépül. Te értelmet keresel. Az észjárásod
bajba visz, hát a tetted a kényszeredett védekezés miatt a haramiáé. És
mind jobban belebonyolódsz. Magyarázatot keresel erre az egészre, erre,
ami a szemed előtt zajlik? Erre, amit látsz? De amit látsz, már az is csak
magyarázata annak, ami nem látszik egészen. A szem csak emészt és vizionál,
apróságokból rakja össze a képet. Mozaikot. Egy pillanatra, csak egy percre
fordulj át ide, ahol most vagyunk, fordulj át, mintha álmodnál. Látszatra
nincs harc, de éppen úgy, kíméletlenül vérre megy, mint odaát, legföljebb
nem veszed észre. Fordulj át, maradj itt és: parabola.
– Az
életünkre törtetek. Abban a túlnani parabolában.
– Hogy
megelőzzük a nagyobb bajt. Csöndes vidék az, minek fölzavarni? Nem láthatsz
te semmit. De annak, ami eléd kerül, bármelyik apró rekeszében ellaknál,
teljes életet élve. Enyhe s ki-kiújuló hiányérzetekkel. Bármelyik kis szögletével
beérnéd életed végéig. Ne feledd, az is a mi adományunk, azaz a szentséges
Burgé. Megfészkalódnál a rekeszedben. A meleg sutban. Ezért lehet, hogy
ha rád törnek, mintha az egészet védenéd, ám a harc mögött semmi sincs.
Tettek, vér? Utóbb mind-mind elveszti indítékait, mert újabb színes rekeszben
találod magad, ahol már nem tett a korábbi tett, nem vér a rég feltörölt
vér, már nem érvényes semmi. Mintha túlélted volna az előző világot. De
nem lehet túlélni, herr Rókus, lehetetlenség... Marad valami oktalan dac,
mint a zsigeri éhség. S a valóságnál sokkal valódibb képzelgés, az éhségnél
is valóbb.
– Mi
odaát ketten vagyunk. Ketten! És van egy közös utunk, be a nádas mellett,
föl a fenyvesbe.
– Nincs
út. Átjáró sincs, mert bárhová szöknétek, visszatértek. Herr Rókus, ti
örökké úton lesztek, az az otthonotok. Mert téged nem a szentséges Burg
eresztett a markából, félreértés vagy. Fattyú vagy, s aki veled tart, mindre
áll az ítélet.
– Ugat
az urak kopója. Ne… Cimbora, ne… Érzem, hogy elpirultál. Hiszen levegőt
csak vehetünk?
– Nem
tudod, hol jársz. Minden hely egyforma, mindenhol van kastély, erdő és
nádas. Minden ugyanaz, minden horhos és patakmeder. Ugyanazok a helyszínek
az utolsó kavicsig, madárfüttyig. Az évszakok is teljesen egyformák, nektek
nincsenek évszakok, csak képzelitek. Nem veszed észre, hogy körbejártok?
És csak szűkül körülötted a kör, amint szűkül, felgyorsul az élet, s ami
eddig évekig tartott, azzal fölér a holnapi, egyetlen napod. Egyetlen hosszú
nap alatt többet éltek, mint midőn a külső körön évekig vándoroltál. Bejutsz
a saját spirálod közepébe. Forogsz, forogsz a fókusz körül és belezuhansz.
Egész életedben erre készültél. Ha túléled, ha ebből esetleg kikeveredsz,
ha holnap megúszod, noha semmi esélyed rá, keserűen ráébredsz, hogy nem
a centrumban voltál, egy újabb külső körön vagy, új keringés, új üldözők,
s mégis ugyanott. Vagy, ha úgy jobban tetszik, egy másik rekeszben. Már
helyben forogsz. Saját magatokat kerítitek be. Már csak egyetlen napotok
van hátra. Egyetlen nyári nap. Az a nap hosszú lesz, alkonyatig tart. Hát
jól aludd ki magad.
– Őszinte
kopó… Bocsánat, cimbora.
– Hagyd
el.
– Fókuszban,
mondod… Ott élünk mindig, oda be nem juthattok. Ez a bűnünk? Mi ketten
vagyunk. Ti csak ezren. Ezer hajtó, mint a semmi.
Rókus magában
hever a pázsiton. Feje mellet a színes újság. Fölriad, felül. Megborzong.
A kert pillanatra napfényes színeiben ragyog. Majd gyors snittekkel, sebes
fokozatokban sötétedik.
*
Nyár van? Nyárias nap, ahhoz fogható.
Rókus lovon egy magányos fa alatt. Föláll a ló hátára, elkapja az alsó
ágat, s már fönt is ül a koronában. A távcsőben a kastélypark. Mindenféle
nép, lovak, kutyák, puskások indulás előtti összevisszaságban. A magas,
sovány gróf mellett Gábris úr s a feketeköpenyes. Tanácskoznak, vitatkoznak,
hadonásznak: egyenrangúak a haditanácsban. Bámészkodik a távcső, meg-megáll,
mindent megjegyez, néz, leskelődik, visszacsúszik ugyanoda két-háromszor
is, tűnődik, kombinál. Két lakáj karosszékben cipeli az öreg papot. Leteszik
a gróf elé. Terített hosszú asztal. Sült húsok. Borok. Agár nyakában vékony
láncon érem. Napernyős nők csoportja. Ló tomporán billog. A feketeköpenyes
a paphoz hajol. Rázza a vállát. A pap hátrahanyatlik. A két lakáj kényeskedve
odalépdel, két oldalról fölemelik a karosszéket, félrecipelik, az árnyékba.
A gróf iszik, sima állára csordul a bor. Elveszi szájáról az üveget, nézi.
Újra iszik, kiissza mind. Előrehajol s kézen áll másodpercekig, majd átfordul,
felpattan. Taps, nevetés. Női nyakban medalion. Oldalt háttal állva valaki
vizel. A gróf kezében puska, azzal mutogat az embercsoportoknak. Sujjantó
elindul embereivel. Kutat a távcső, keresgél. Távolabb, a nyírcsoport mellett
végre észre veszi a feketeköpenyes lovast, amint egyenletes tempóban üget.
A távcső visszaugrik a grófra. Az, kezében puskával már odahagyta a társaságot,
a nyírcsoport felé halad, ahol imént a lovas tűnt fel. Három vadászforma
ember lohol utána. A gróf megáll, megfordul. Ezek hárman eloldalognak.
Messziről követik. Odább Sujjantó Gábris puskásai élén visszafordul, s
mit sem törődve a hadi plánummal, a gróf után, a vadászok nyomába ered.
A távcsőben rét s mellette patak, túl a patakon margarétás mező. Magas,
nagyfejű margaréták.
*
A tóban félmeztelen, izmos alak gázol,
le-lesüpped lába az iszapba. Feje fölé tartja összecsavart köpenyét. Megy
fáradhatatlanul. Eléri a víz szélén a nádast. Szél kerekedik, zúg-zörög
a nád. Érzi, hogy szembe kapja a szelet, helyeslően bólint. Hallgatózik.
Óvatosan, félrehajtogatva a nádat, egyre beljebb hatol. Körülnéz, a közelben
sásos kiemelkedést lát, odagázol, rádobja a köpenyt s kigöngyöli a fegyvereit,
puskát, pisztolyokat. Ellenőrzi őket, s visszateszi a köpenyre. Kést húz
elő, a köpeny egyik ujját levágja, belecsúsztatja pisztolyait, a köpenyujj
két végét visszahajtja, sást tép, áttekeri vele, megköti s az övébe dugja.
A puskát a vállára akasztja, lehajol a köpenyért, összehajtogatja és benyomja
a sáscsomó alá. A szél elállt. Oldalazva a sűrű nádasba húzódik, vállig
elmerül, teljesen rejtve van. Hallgatózik hosszasan, a nádzörgésből idegen
zajt ha kiszűrhetne. Valami oda nem illő csörtetést, valamit, ami elüt
az egyenletes alapzúgástól. Ismét föltámad a szél. Már előre szegezett
fegyverrel, óvatosan halad tovább. Hol térdig, hol derékig merül a vízbe.
Megmerevedik, fülel, szimatol. Felhúzza a puska kakasát. Előregörnyed,
jár a szeme, az egész teste figyel. Csak ő hallja a finom zörejt, s látszik,
hogy ott odébb mozog a sás, egy sikló a víztócsába csúszik s alig borzolva
a vizet, elnyúló S-eket írva beúszik a nádtorsok közé. Ez tovább fülel,
körülnéz, fegyverén visszaengedi a kakast. Így halad tovább, meg-megállva
és fülelve, míg kijut a nádasból s eléri a bokros, ligetes vidéket, ahonnan
már látszik az erdő, a fenyőfás hegyoldal. Pisztolyait kicsomagolja s hátul
az övébe dugja. Kidőlt fűztörzs mögött lapul. Levelenként, áganként vesz
szemügyre mindent. Bokortól bokorig kúszik a magas fűben. Meglapul, ha
rálépnének sem vennék észre. Előtte sűrű rekettyés, egy órája azt ügyeli
feszülten. Oldalra kúszik, lehemperedik egy hosszú, árokforma mélyedésbe
s meggörnyedve rohan előre. Kiveti magát az árokból s kúszik tovább egy
fűzfáig. Felhúzza a kakast, feltérdel és célra tart: pár lépésre előtte
ott a szekér, ágakkal körültámogatva. Itt-ott kilátszik a barnásfekete,
durva marhabőr. Fülel és les. Lehasal. Nyugalom, gondoljuk végig. A szekér
körül senki, se ember, se kutya. Hasal, vár. Közelebb kúszik, már a kocsirúd
alá ért. Onnan figyel. A marhabőr lehajtva, széleinél szíjjal szorosan
összefűzve, néhol apró rések, azok is betömve fűcsomóval. Gondolkodik,
és nem érti. Nem érti a dolgot. Ezek odabent vannak s rálőnek? Vagy lovon
menekültek tovább? Rádöbben, hogy már régóta halk, egyenletes zizegést
hall. Most pedig mintha dobot ütögetnének pálcával. Dubba-dub. Dubba-dubba.
Villámgyorsan oldalra hemperedik. Az ekhó tetejét egy harkály csipkedi,
kalapálja. Elröppen. Fekszik a fűben, a furcsa zizegés mintha már mindenhonnan
jönne, a földből is, az égből is. Szénát forgatnak valahol? Ugyan… Feláll
és fölugrik a bakra. Megmarkolja az illesztésnél a bőrt és teljes erővel
föltépi. Bent valami barna mozgás, zsizsikelés zajlik, a beeső fényben
millió és millió méh nyüzsög vastagon. Hátrahőköl, de térde megroggyan,
és előrebukik, be a vad hullámban felé csapó, halálos zsongásba.
*
A keskeny nyiladék, vagy inkább szekérút
mellett balra magas fenyves. Jobbra csalitos, itt-ott facsoport. S még
túl: a nádas. Szemünkkel itt játszik az évszakok érzete, télies majd olvadásos
vidék. Most épp meleg van. Az úton végigsüt a nap, balra zöldeskék, jobbra
vibrálóan fehér a levegő. Kicsit távolabb az út fölött áthajló, a fenyvesbe
természetellenesen áthajoló fiatal, egészséges, nyúlánk fa. Meg-megremeg,
s hajlik lefelé, mintha erővel húznák.
*
Béke. Csend. Tökéletes nyugalom. Hatalmas
fenyők. Az aljban itt-ott bokor. Tűalom. Mohák apró kertecskéi. Hűvösség.
Illanó, vibráló, kékeszöld fény a fatörzsön, a barnán áttetsző, üvegesedő
gyantacseppeken. A világ legszebb vidéke. Félhomály. Melegség, lágyság,
egyenletesen lüktető véna. S ahogy fentről, a magas, zöld boltozat hézagain
át beomlik ferdén a fény, megdőlt zöldes hengerek, fénygerendák derengnek
opálosan. Itt meg amott terjedelmesebb fények fülkéi állnak, bogarak inognak
bennük s fölcsapnak a magasba. Balról, ahol a lehajló zöld függöny meg-megszakad,
beragyog a nyiladék fényes oldala. Előttünk keskeny, tisztára söpört cserkellő
út. Ott ballag az öreg gróf. Csövénél fogva viszi vállán a puskáját. Amint
lép, billeg vállán az ezüstszögekkel kivert tus. Megáll, letámasztja a
fegyvert. Áll, lélegzik, nagyokat szippant. Nyújtózik, recsegteti a csontjait.
Tud élni. S elindul, ballag tovább. Megy, halad. Csak ő veszi észre, hogy
megérkezett. Négy, derékban lefűrészelt fenyő tetején a magasles, egy takaros
faházikó, egy kényelmes szoba. Oldalt bokrok, fiatal fenyők takarásában
falépcső visz föl a lesre. Föl, a kényelmes szobába. Fészekbe, melyből
jó kilövés esik.
*
Mintha a nyári kerten hirtelen ütött
volna rajta a tél: havasak a zöld bokrok, a pázsiton hófoltok, a teraszon
hó. Az ajtó nyitva. Elindul a kamera, be a szobába. Mindenen finom porhó,
melyen át-áttetszenek az eredeti színek. A kamera elidőz a havas asztalon,
a tányérokon, a fehérrel meghintett ételmaradékon, a falon a képkeretek
haván, a szobanövényről finoman pergő, padlón felgyülemlő apró hóbuckákon,
a falióra fehéres-barnás keretén, a havat lassan szántó fekete mutatón.
Körülnéz és megállapodik a tv sötét képernyőjén. Rápillant a fehér csipketerítő
süppedékeny hómintáira, s megáll a monitoron. Várakozik. Vár, vár, mindhiába.
Aztán ahonnan jött, csendesen kiballag, már a teraszon, már a havas pázsiton
jár. Kutat a fehéreszöld gyepen. És rálel a kint feledt hólepte újságra.
Bámulja. Megdördül a Rekviem-kórus. A fedőlapon a hó megolvad, feltűnik
a napkitörés színes fotója, középen a fekete körrel. A sötét közép átizzik
s lángra kap az újság. És itt a forróság fészke: körül a látvány mintha
kulissza volna, függőleges síkokon olvadozik, meg-megbuggyan, elindulnak
a színek lavinái s a fehér papírparavánról lassú erekben lecsurog a kert.
Oldalt a terasz, a tárt ajtó elolvad és lefolyik, lecsurran a házfal, a
tető. Csönd.
*
A nyiladék hosszán végigsüt a nap. A
leshellyel szemközt a furcsán lehajló fa fölcsapódik, vágódik előre-vissza,
aztán le-föl hintál. Mint bábot, ringat egy kötélen fejjel lefelé lógó
emberalakot. Az alak rúgkapál, üvöltözik, de nem tud kiszabadulni. Aztán
megcsendesedik.
*
Anisa elaludt a hegyen, a fa tövében.
Valamilyen holtfáradt időben, ami az övé. Mellette a kutya fülel, morog.
Anisa fölriad, fölkapja a flintát s a fa mögé húzódik a kutyával. Messze
lent jobbról is, balról is hangfoszlányok hallatszanak és Sujjantó uram
dühödt kiáltozása:
– Láncba,
emberek, ne bandába! Lopakodni, lapulni!
Sujjantó uram
fésüli át puskásaival az erdőt.
Anisa a fa
mögött gubbaszt. Simogatja, nyugtatja a kutyát. Vagy száz méterre tőlük
felbukkan két ember a fák közt. Sujjantóék még nem érhettek ide, kilométerekre
vannak, ezek bizonyára előrejöttek, elszakadtak tőlük, ezek a maguk szakállára
hajtják az erdőt. Vérdíjat is kitűztek? Merre lehet Rókus… Beszorították
s megölték? A két ember csak jön, jön, egyenesen felé. Mi legyen, hogyan
legyen. Majd közel engedi s meglepi őket, az egyiket meglövi, a másikat
fejbe üti a flintával. És itt a kutya is. A kutya lapul, fülel, várja a
parancsot, hogy rájuk rontson.
– Jó
eb a Mitvisz… – súgja a kutyának.
A kutya bozontos
fejét Anisára emeli s megérzi rajta a félelemszagot. Na, még ez is. Morog.
Figyeli a két embert. Már csak tíz lépésre lehetnek.
– Szusszanjunk,
Estók – mondja a fiatalabb.
– Hát
– felel az öregebb.
Megállnak.
Letelepednek.
– Kend
ott vót? – kérdi a fiatalabb.
– A.
– Nem
mondá!
– Nem vót
tudakúva.
– Tám
kivírzett az úr?
– Tám,
tám, ne támogassa kend, mer ugyis lógott a nasságos geróf úr. Lábáná fogva.
– Fárú?
– Mi
a veres ménkűrű, ha erdősíg: fárú.
– Aj!
– Lógott fejivel
lenek. S vígighuggyozta nasságos mimagát kinnyába. Csöpögött a fejirű.
– Aj.
Aj. Megíled?
– Poszantá,
így-úgy poszulá közönkint, azt is alig. Mire íledne mán? Majdan viteti
magát.
– ?
– Nékünk
még fittyent a málinkó. A nasságos geróf úrnak penig kántor danul. Mikoron
viszik!
– Sötít
a kend lelke, Estók.
– Biza.
– Megíled
a!
– Ahugyann
e küvek a hegybe.
Ülnek, hallgatnak.
A fiatalabb hanyatt dől, a történteken gondolkodik. Hogy csak füllent ez
az Estók. Hiszi is, nem is.
– Ezér
a vín banyabűrök nótába veszik a Rókust…
Az idősebb
hallgat rá egy keveset, aztán hümmöget.
– Ily
nevezettel? A?
Lent közelednek
a hajtók. Felbukkan Sujjantó uram. Fújtat, homlokát törölgeti. Megfordul,
hogy megnézze, merre lehetnek azok az istenverte puskások. Oldalra húzódik,
onnan lelátni a falura. Hirtelen fölordít:
– Vissza
mind! Lángul a kastély, vissza, emberek! – s már rohan is lefelé.
Ezek ketten
nem mozdulnak. Végre az öregebb megszólal.
– Majdan
elóttódik.
– Mind
ott tipor, ott tátogat, bámúl. Tüzzel háboruznak, feledőbe mene a Rókus.
– A…
Reggelre elóttódik. Ha nem, hát estebídig… De karácsonra bizonyost.
Föltápászkodnak,
nagy körülményeskedve elindulnak végre.
– Pofon
lűním azt az őzbakot, el se bakkéntná magát. Ott a nádoberekbe – ábrándozik
az öregebb.
– Lűjjük
fizetsíg fejibe. Hajnaltúl törőttünk vót vígettük.
*
Az idők végtelenéből Rókus kivezeti
a lovat. Jön fölfelé Anisáért a fenyvesben. Holtfáradt. Megáll, leül a
fa tövébe. Övéből pisztolyt von elő s figyel. Vállán puskával, nagy beszélgetésbe
elegyedve közeledik a két koma. Rókushoz érnek. Megállnak, s elámulnak,
amint ott ül pisztollyal. Összesúgnak. Pusmognak. Gyanítják, ki lehet,
s csak állnak gyökeret eresztve.
– Aggyisten
– szól megszeppenve az öregebb. De végre szólt.
– Fogaggyisten
– feleli Rókus és illendően föltápászkodik.
Állnak egymással
szemközt. Bámulnak, percekig bámulnak. Csend van, minden mozdulatlan. Végtelenül
sokáig csak állnak mereven.
– No
Isten álgya! – szól végre az öregebb, de nem mozdul.
– Isten
velek! – köszön vissza Rókus. Vár kicsit s rekedten megszólal:
– Bátyám,
fejérnépet láttak volt?
Az öregebb
a tarkóját dörzsöli, az állát simogatja, nagyon de nagyon gondolkodik.
A fiatalabbra néz, az a homlokát ráncolja, fölnéz a magasba, onnan várja
a megfejtést, hiába, aztán letekint a mélybe, a csizmája orrára, ott sincs
válasz, végül megrázza a fejét, hogy nem, hogyan is láthatott volna, ha
egyszer nem látott.
– Ahán
– gyúl hirtelen fényesség az öregebb elméjében –, ahán! Amék odafönn a
fáná búvik? Pulival? Nema, mink nem láttuk.
Megfordulnak
s már mennek is.
*
Rókus tovább ébred: álomjelenet. Világosszürke,
fehérbe átúszó színek. Lankás, dombos táj közepén egyetlen ház. Ajtónyílását
tüllfüggöny takarja. Bentről, a függönyön át látja a kamera, hogy az ajtó
előtt Rókus áll, arcán fehér maszk a félálom. Mellette egy másik alak,
mintha Rókus régi barátja volna. Ez nem visel álarcot, ébren van, arca
csupa naiv derű és öröm. Mint egy gyerekkori jó barát, akit Rókus sokra
becsült valaha, s azóta még értékesebb lett az emlékeiben, s aki most csupa
izgalom, hiszen végigvezetheti Rókust az új házban, és be is fogja mutatni
valakinek, valakinek, úgy bizony. Rókus maszkja ellenére, amit nem vesz
észre a barátja, lélekben közel, igen közel vannak egymáshoz, mintha nem
múlt volna el a gyerekkor, az az idő. Az az idő. Mégis fehéren, a tüllön
keresztül látszanak. A függönyt félre hajtva, egymásba karolva lépnek a
szobába. Az ágyon egy félmeztelen, izzadtságtól csatakos, fiatal nő hever.
Álomban? Delíriumban? Rókus elszörnyed, kihátrál, az udvaron áll az ajtó
előtt. Csend van, aztán a nő a függönyt leszakítva, sikoltozva kirohan
az udvarra. Rókus barátja nyomban mögötte, átkarolja, magához szorítja
és csitítja.
– Menj
utána, menj csak! – Sikoltozik a nő éles, dobhártya-hasogató hangon, kiszabadul
a szorításból s lökdösi az embert, nagyokat taszít rajta, két ököllel neki
esik, belerúg. Ez darabig tűri, majd a nőre veti magát, hallani, amint
az ökle lecsap, hallani a csont reccsenését. Rókus menekül a pokoli látványtól,
el a sikoltozásból, hatalmas erőfeszítéssel rohan, rohan az udvarból kivezető
úton, s tovább a szántáson. Lassít, megnyugszik, megáll. Földet markol
fel, ujjai között morzsolgatja, nézi. Finom, puha, fekete föld.
Rókus tovább
ébred: egy betonalagút mélyén áll utat tévesztve. Elindul, halad előre,
nagy, széles terembe ér, s ekkor döbben rá, hogy valakit feltétlenül meg
kell látogatnia, valakit, egy halálos beteget, ha egyáltalán él még, hiszen
ezért indult el erre a hosszú útra. Cipőjére pillant, elvásott, cafatokban
lóg, lefoszlik a lábáról. A térség forró és magas. A betonfalban mindenütt
plafonig érő vasajtók. Az egyik ajtó kitárul, orkán erejű hideg süvít ki
rajta s kilép a ködből egy fekete, téli egyenruhás alak. Földig érő kabátja,
kucsmája, de bajsza és fekete körszakálla is deres. „A tábornok – döbben
rá Rókus –, a tábornok az… Megelőzött!” A tábornok megáll, kísérete föltorlódik
mögötte. Zajosan méltatlankodnak, bizonyára Rókus jelenléte miatt. A hangzavart
a vasajtó becsapódása szakítja meg. A főtiszt közönyösen végigméri Rókust,
biccent, s tisztikara élén elhalad mellette.
Rókus tovább
ébred: kórházfolyosón, egy fehér ajtó előtt áll a büszke, szálegyenes öregemberrel.
Az öreg fehér inget visel, fekete ünneplő nadrágot, fényes cipőt. Rókusnak
úgy rémlik, hogy ismeri az öreget. Rokon? Zenész? Csapos? Orvos? Ismerős,
de nem jön rá, ki lehet.
– Megérkeztél
végre... Ámbár – mondja ünnepélyesen – nem tudsz elkésni, akkor kezdődik,
amikor ideérsz. Ha megnyugszol. A nagy rohanás nyugalmat követel. Meg kell
állni. Leülni a földre. De soha nem jön el a nyugalom. Fölkavarog a mély,
a Semmi, ami legbelül van, és benépesítik a víziók. S az maga az élet,
csak leélni lehet. S az maga az egyedüllét, és kell valaki a Minden, azaz
a Semmi ellen, e démoni létérzet ellen, ami vagy. Valaki, akinek megmondanád,
próbálnád megmondani…
Az öreg megmarkolja
Rókus vállait, firtatóan a szemébe néz.
– Akihez
hozzáérhetsz! Aki létezik!!! – Mérgesen eltaszítja, megfordul, homlokát
az ajtóhoz nyomja. – Mert a saját arcod is elzárnád magad elől, hogy ne
kísértsen. De megjön, rád ront a fulladási roham. Vagy a vakító ragyogás.
Mindegy, ugyanaz…
Résnyire kinyitja
az ajtót.
– Nézd.
Egy haldokló,
törődött öregasszony fekszik a piszkos padlón, hitvány, földre vetett rongyokon.
Hanyatt, szürke, szakadozott hálóingben. Holtfáradt, világból elkívánkozó,
szánalmas test. Szárazan, pergamensárgán hever, mintha minden életnedvét
elszívta volna a sorsa.
Ahogy az öregember
benéz Rókus válla fölött, az álomjelenet mindkettejüknek színesre vált.
Mintha az asszony arca egy másfajta lényé volna, egy madáré, egy gyönyörű
asszonyarcú madáré. Vagy az egész test is különös? Mintha nem is asszony
volna? Egy lény. Fekszik arany fényekben, haldoklik az aranyban fényes
arccal, ezüstös tollazattal, szikrázó, könnyű testtel.
– Az
én angyalom – mondja az ember – mindig ilyen gyönyörű volt. – Most bemegyek
hozzá. Azt akarom, hogy mindvégig itt maradj. Itt, az ajtó előtt. Míg be
nem végezzük.
Az öreg a
szobába lép és szétolvad a ragyogásban.
Rókus tovább
ébred.
*
Fényes volt a fenyves, s mint az emlékekben,
alkonyodik. Itt nyugalom van, halkan zúg az erdő, magánakvalóan, magányosan
és időtlenül. A behulló fények már sötétzöldek, már barna-vörösek. Elmúlóban
a nyári nap. Most árulja el az erdő, hogy a menekülő, reszkető embert,
s a másik embert, a puskásan taposó vérszopót észre sem veszi soha, utat
nyit üldözöttnek s űzőnek, s engedi magába szivárogni a halálos rettegést.
Elgyámolítja az utolsó, barnásvörös fényeket vagy a mély sebből kilökkenő
vért is, egyre megy. Szép ez a vidék. Most az látszik, hogy éppen az időtlen
közönye szép. És álmosító.
Az élen szalad
a kutya. Anisa és Rókus ballagnak a fölmálházott ló mellett, jönnek le
a hegyről.
– Elillanunk.
S visszagyüvünk. Majdan – mondja Rókus.
– Avasodva,
vénen. Vagy sose. Addig haza, csak haza? Arra gondolni, hogy haza?
– Megvónánk
egisségbe, hát mindenünk megvan. Többünk is van egy likas foggal.
Mennek a ló
mellett Fáradtan, félálomban. Aludni kéne. Lehet közben is, a lóra rakott
holmiba kapaszkodva botorkálni, és éveket át lehet aludni. Úgy menni. El
nem esik az ember. Megy.
A kocsiúthoz
érnek. Már közel lehet az erdőszél.
A kutya megáll,
lekushad. Vinnyog. A ló megtorpan, fölkapja a fejét, horkant. Rókus körülpillant,
mi esett ezekbe, s rángatja, húzza a lovat. Ahol az út az irtásnál elkanyarodik,
két ember fekszik. Véresen, kicsavarodott tagokkal hevernek az út közepén.
Rókus megismeri őket, a két koma az.
Elcikkan egy
fénycsík Rókus válla mellett, s a ló hátára kötözött bogrács nagyot kondul.
Bizonyságul az irtás túlsó oldalából lövés csattanása hallatszik. A ló
fölágaskodik, eliramodik az úton a málhával csörömpölve, a kutya csaholva
utána.
–
Szélre! – kiált Rókus, s berántja Anisát egy hatalmas tuskó mögé az irtásra.
Rókus előhúzza
a pisztolyait. Csend van. Hosszú, veszedelmes csönd. Újabb lövés, a golyó
a tuskó vágáslapján megpattan, és fütyülve a fába csapódik mögöttük, levetve
jó tenyérnyi kérget.
– Zistenbe…
– súgja Rókus, szemét dörzsölve –, a fárul lődöz… Ott elöl, messzi. Igen
kitanult – övébe dugja a két pisztolyt –, játszódik! Fájin puska, de egy
fájin puska…
– Sujjantó?
– kérdi Anisa reszketve.
– Ááá…
Idegen.
– Miféle?
– Ha
tudnám… Olvassuk meg, mink maradt. A véghetetlen bajon kívül. Két pisztoly.
Tőtve. Meg a kés. A flinta?
– A
lovon vala, tudja jól – súgja Anisa fogvacogva.
– Bújjál
meg.
Hosszú idő
telik el s nem történik semmi.
S újabb lövés,
de most jobbról, sipp, Anisa mellett csapódik a földbe a golyó. Rókus arrébb
rántja, hogy takarásban legyenek.
– Egyszál maga van, az bizonyos
– sziszegi Rókus tehetetlenül –, de mostan jobbrul durrantott reánk. Fák
tetejin járkál, úgy lődöz!
Megbújnak
a tuskó mögött, valami képzelt biztonságban. Biztonságban, ha ismét abból
az irányból tüzelne. És ha hátulról? Vagy balról? Kár találgatni, bárhonnan
rájuk lőhet. És nyugodtan célba veheti őket. Nyugodtan. Pedig csak egyetlen
ember lövöldöz, egyazon puska szól. Vagyis csattan. Inkább csattan, éleset
csattan.
– Ki?
– súgja Anisa remegve.
– A
puskájárul gyanittom. Bécs tüzes pokolfosa. Nem kettő vala a bécsi kopó…
Nyugodjanak békessígbe. S mink is velük hamarost. Ránk szalaszták ezt is.
Ez kitesz százat is azokból. Mindünk után eresztették, mert eleddig csak
kergetőztünk a két bécsivel, ládd-a. Ha azok odavesznek, csak fárasztásra
köllöttek, s ez végzi be. Készakarva lő mellénk. Hogy bújjunk elő.
– Csak
vége szakadjon. Ölég vót – szól Anisa tompán.
– Ez
elejitül fogva a nyomunkon van. Bizonyos! Tenmaga a fátum. S acsarodottabb
is, mindent pusztít. Fákon jár… Ez mán szellem.
Anisa eszelősen
rámered.
– Ember,
legyen hát vége – rázza Rókus vállát –, de szellem nem lődöz.
Ebbe lassan-lassan
belenyugszanak. Bújnak a tuskó védelmében, ha ugyan el lehet bújni, ha
lehetne. Mint behunyni a szemet, becsapni magunkat pár percre. Most még
az is vigasz. Pihentető vigasz.
Rókus nagyot
nyel. Körülpillant. Ujjain számolgat. Beméri szemmel az irtást, fejben
egyeneseket húz, megsaccolja a két lövésirány szögét. Oszt-szoroz magában.
Anisa már-már reménykedik. Hogy talán. Hogy kigondolt valamit. Ez az ember.
Rókus számol, méricskél. És befejezte, kész a halálos megfejtés. Már feszülten
figyel. Vár.
Hirtelen megmarkolja
Anisa vállát, az előbbi helyre taszítja s mellé hemperedik. Abban a pillanatban
lövés csattan szemből, a golyó elfütyül a fejük felett s a fatörzsbe csapódik,
megint leszakít egy darab kérget.
– Hántoljad!
– ordítja Rókus.
– Megháborodott
kend? – súgja Anisa.
Rókus izgatottan
fúj egy nagyot. Megszívja az orrát. Előhúzza a pisztolyokat s Anisa kezébe
nyomja őket.
– Két
iránybul eregeti a hozsánnát. Két távol eső fa közt kötelet tett ki a magosba,
s kúszik oda-vissza. Míg újratőtt, fuss az uton a hegynek. Mint bírsz…
Én penig lemetélem a füleit.
Rókus lerángatja
magáról az inget, feldobja. Lövés csattan. Anisa az útra ugrik, Rókus becsörtet
az irtásra s rohan előre, rohan, rohan.
*
A kamera pillanatra tétovázik, s az
ágak közt rátalál a puskacsőre. Látszik a célzó ember válla. És ujja a
ravaszon. A puska célt követve a kamerára fordul. A cső szemből. A cső
sötét köre mint a napkitörés címlapképe. A két kép egymásra montírozódik
pillanatra, majd a cső-bemenet látszik. A kamera a cső torkolatába néz.
Bent, a csőben halad. A messzeségben koncentrikus körnek tetszik a töltény
hegye. A kamera körülnéz a magas térségben. Acélos belvilág. Homorú plafon
és oldalfalak. Forog a kamera a csőhuzagolás vízmosásos, elevenszerű medrében,
mely a messzeségbe visz, s melynek talppontja a csőfalon futó mélyút: egyenesen
visz a végtelen messzeségbe. Oda tartunk. S a meder megtelik vízzel, lombok
hajlanak fölé, s a víziút öböllé szélesedik, valahol, a szűkülő patak-látvány
végén hullámzik a hatalmas víz.
*
Egyenletesen, gépiesen permetez a fény
arra a helyre, ahol maga az üresség lakik, mely önmagát sem képes felfogni.
Mintha ez a fény volna a legmélyebb űr végső változata.
*
A hajdanvolt kert helyén üres a körkép,
fehér papírparaván. Talpunk alatt a fehér papírburkolaton a pázsit maradékát,
a zöld színtócsákat két keréknyom hasította végig. A kamera elindul a keréknyomon,
fölnéz s megpillantja az ekhós szekeret. Ballag hát mögötte. A marhabőr
föl van hajtva, szemből süt a nap, két sziluett ül a bakon a sűrű fényben.
Olykor összehajolnak, szót váltanak, nevetnek. A parádé megáll, s ezek
ültükben hátra fordulnak.
– Mitvisz,
kiskutyám, Mitvisz, jer! – kiált Anisa.
Kívül a helyszínen,
túl a paravánon felcsap a vidám csaholás, a kutya dörrenve átszakítja a
papír fehérségét, s boldogan feléjük iramodik. Csak úgy repül! S ezek ketten
elindulnak megint. Megy, távolodik a zuhogó napsütésben, s lassan-lassan
fénnyé foszlik a szekér.
*
A Fertő-tó. Tél van. Szélcsend. A messze
nyúló jég ólmos színe. Az alacsony, szürke ég leereszkedik a nagy jégre.
Besötétedett. A fekete vásznat fehér karcolás-zápor veri, s kibontakozik
a zajból a Rekviem. |
|