|
FALVAI
MÁTYÁS
Allegro barbaro
(regényrészlet)
És a fiúk csak küldték a jófajta muzsikát,
én még cigiről cigire gyújtottam (bár undorodtam már tőle), és már nem
is ügyeltem Karinra, aki szemlátomást el volt kenődve, mert a kürtös fiút
is lekötötte a koncert. Így aztán, az asztalra könyökölve, fenekét ültében
kitolva, hátát macskaszerűen homorítva ült (nyilvánvalóan azért így, hogy
észrevegyem azt a kis őrjítő árkot, mely a gerince vonalától indul a nadrágja
rejtekeibe), és gines poharát forgatta a kezében, közben pedig úgy tett,
mintha ő is a zenét figyelné. Ám ez szemmel láthatólag nem így volt. Iszonyatosan
sértve érezhette magát, mit képzel ez a kis kopott, sörhasú, kockásinges
magyar gyerek, mi az, hogy ilyen bunkó, úgy látszik ez már csak így divat
Magyarországon. Engem mulattatott ez a néma demonstráció (noha nem szenteltem
neki túl sok figyelmet), önbizalmat kölcsönzött nekem, hogy ilyesmit el
tudtam érni egy ilyen lánynál. Nem sok, tudom, de ha már miattam bosszankodik,
az azt jelenti, hogy foglalkoztatom.
– Iszol
még valamit? – kérdeztem a lehető legmegnyerőbben.
– Á,
á! Csak nem jutottam eszébe, kedves Balázs? – és a durcásság, amivel ezt
mondta, úgy éreztem csak arra szolgált, hogy leplezze örömét, hogy végre
vele foglalkozom. Én meg nem akartam elrontani nála az esélyeimet, tekintve,
hogy huszonöt éves voltam, ezen kívül két hónapja egyedülálló, és folytattam
az évődést, amit egy kissé gyenge dolognak tartottam, de Karint roppant
mód elszórakoztatta.
– Hogy maga?
Ja nem, nem maga jutott eszembe, csak tudja nagyon megszomjaztam, és ahogy
nálunk mondják, ökör iszik magában. – Először egy kicsit zavarba jött,
aztán úgy tűnt, mintha megértené.
– Csakhogy
vegye észre, kedves uram, hogy ön most nem a cimboráival snapszozgat valami
kocsmában, hanem egy finom hölgy társaságában vesz részt egy koncerten,
úgyhogy kérem, tartózkodjék az ilyesfajta parasztos megfogalmazásoktól.
– Akkor persze nemigen értettem meg, mit mond, csak utólag raktam össze
fejben, de ez a lényegen nem változtatott, a rosszalló hangnemet elértvén
szabadkoztam, hogy én már csak ilyen barbár nép szülötte vagyok, aztán
rendeltem egy-egy italt magunknak, Karin aggályai dacára, aki nem tartotta
jó ötletnek, hogy annyit igyak, hiszen az előbb is hogy megszédültem.
Aztán már
nem nagyon törődtem vele. Eszelős ötletem támadt.
***
Ehhez tudnod kell, hogy azért már nem
vagyok teljesen amatőr. Ezt tudod is. Tudod, hogyan jutottam el odáig,
hogy pénzt és utánajárást nem kímélve, lehetőségeimhez képest tekintélyes,
és mások szemében irigylésre méltó lemezgyűjteményt harácsoltam össze,
hogy éjjel-nappal az szólt nálam, hogy a szomszédokat a világból kikergettem
azzal a kakofón zajjal, amit az improvizáció tanulása közben hallattam
(ezzel nagyban hozzájárulván a zenésztársadalomról kialakult, olykor alaptalanul
kedvezőtlen nézeteik megerősödéséhez), hogyan jutottam dűlőre az összhangzattannal,
hogyan végeztem állandó stílusgyakorlatokat, mindezt teljesen egyedül,
aztán később miként szerveztem egy archaikus dixieland-zenekart, amely
a Keep Smiling névre hallgatott (klarinét, trombita, trombone, tuba, bendzsó,
zongora), és amellyel a bérház alagsorában próbáltunk, és felbomlott, mielőtt
koncerteztünk volna vele bárhol is. Nos, nem azt mondom, hogy ez nagy dolog,
de akkor képesnek éreztem magam arra, hogy fogjam a szaximat, amely már
órák óta nyomta az oldalamat, mert magam mellé raktam le a boxban, szóval
fogjam, és fölmenjek. Nem tudtam, mit mondjak, hogy sziasztok srácok, Szalai
Balázs vagyok, aus Ungarn, van egy szaxim nekem is ám, és hadd játsszak
valamit veletek. Nem tudtam, hogyan fogadnak majd, és majréztam is rendesen,
de nem érdekelt, lehet, hogy életemben nem járhatok ilyen helyen, lehet,
hogy ez az a bizonyos nagy koncert, az a nagy fellépés, amelyről minden
zenész álmodik. Hogy egyszer odatenni. És ha egyszer sikerült, már megérte.
A taps felhangzott,
én pedig fogtam a tokot, és Karin nem kis aggodalmától kísérve előpakoltam
a szaxit, benyálaztam a nádat, ráerősítettem a fúvókára...
– Ugye, nem
akarsz fölmenni? – kérdezte Karin meglehetősen ijedten.
– De igen
– feleltem, mit sem ügyelve rá, nyakamba vettem a szaxofonzsinórt, végigfuttattam
ujjaimat a billentyűkön, felálltam, és utamat a színpad felé vettem.
– Te részeg
vagy, Balázs, csak úgy felmész? Normális vagy?
Nem különösebben
érdekelt mit mond, a szívdobogásom elnyomta a szavait. Félúton azonban
kezdtem hülyének érezni magam. Te Úristen, mi a francot csinálok, tényleg
ennyire részeg volnék? Mindenki engem néz, ahogy tornacipőben, kopott farmerban
és műszálas, kockás, feltűrt ujjú ingemben, kezemben a nadrágomhoz képest
nem kevésbé patinás hangszerrel, és a sugdolózás olyan volt, mint amilyet
általában a közönség kínos helyzetet szimatolva hallat. Nem vagyok normális,
komolyan. De most az hogy nézne ki, ha visszafordulnék. Na nem. Ezt elbasztam.
Most már ki kell mennem, és játszanom kell, és a srácoknak meg kell engedniük,
és csak az lehet a mentségem, ha jól játszom.
A fekete fiúk
először csak kíváncsian nézegettek felém, aztán nekieresztették hófehér
vigyorukat, és szó nélkül intettek, hogy menjek csak, ne féljek. Ez nagyon
kellett, ez a barátságos mosoly, ezt utólag is köszönöm nektek fiúk, e
nélkül nem ment volna. A szaxis elém jött, kezet nyújtott és bemutatkozott,
majd szögletes németséggel megkérdezte:
– Meg tudod
fújni azt a csövet, apa?
– Naná! –
mondtam, most már én is vigyorogva.
– Mit mutassunk
nekik? – biccentett a közönség felé még mindig azzal a szertelen mosollyal
arcán. Egy kicsit gondolkoztam, aztán így feleltem:
– Van egy
honfitársam, ő is magyar, mint én – egy kicsit akadozott a nyelvem.
– Á, gulasch,
paprika, he? – kérdezte. Én meg csak bólintottam, és nem akartam folytatni,
hogy: "És Bartók, és Kodály, és Krúdy és Kosztolányi, és Teller Ede, és
stb.".
– Úgy hívják,
hogy Kozma. Nem rémlik? – Amit az arca ekkor kifejezett, azt körülbelül
úgy lehetne kifejezni, hogy "Most mi van?"
– És úgy,
hogy az Autumn Leaves szerzője? – kérdeztem talányosan.
– Á, igen,
ok, így már értem. Srácok! – fordult hátra. – Magyar barátunk meg akarja
mutatni az Autumn Leaves-t, honfitársa szerzeményét. Mit szóltok?
– A válasz egykedvű bólintás volt, ami – észrevettem – a kíváncsiságot
volt hivatva leplezni.
Megbeszéltük
a hangnemet, a szólók sorrendjét, a tempót, behangoltam a zongorához, majd
a közönség felé fordulva vártam a zongora bevezetőjét. A bár vendégei türelmetlenül
várták, mi lesz a váratlan fordulat és a hosszas tanácskozás eredménye.
Azt hiszem legalább annyian kívánták, hogy elvérezzek, mint amennyien drukkoltak
nekem.
***
És ami marha érdekes volt, egy idő után
lecsillapodott a szívem, az önbizalom felzubogott a gyomromból, a verejték
lehűtötte a bőrömet, testem kigőzölgései kiürítették belőlem az aggodalmat
és feszültséget is, a reflektoroktól nem láttam a közönséget, az alkohol
pedig jótékonyan homályosította el az elmémet, szép lassan átúsztam a hideg
eksztázis állapotába, az egyetlen indulat, ami megmaradt bennem: a vágy,
hogy most villantsak egyet, hogy most aztán odategyem nekik és elkenjem
a szájukat.
A témát ugyanolyan
tapogatózva tettem fel, mint Miles Davis a Somethin’ Else című albumon,
szinte csak jelzésértékkel, a melléktémánál kezdtem belemelegedni, és azután
már nekieresztettem, a fejemben volt minden, az ezerszer ezerféleképpen
eljátszott szóló legjobb fordulatait vettem sorra az első kórus alatt,
ami szinte automatikusan jött ki a hangszeren, öt kórust akartam végigjátszani,
bele akartam rakni ebbe a számba mindent, apámat, anyámat, az utcagyerek
éveket, a poros utcákat, a rissz-rossz, savanyú levegőjű, füstös, retkes
kocsmákat, a meleg sört, a keserű dohányt, az átizzadt műszálas ingeket,
a lányok kánikulában megráncosodott púderének ízét, a felmosólészagú iskolafolyosókat,
a buszok és vonatok kihasított üléseit, áporodott vonatszagát, azt a rengeteg
verejtéket, azt a rengeteg küszködést, azt a rengeteg sírást, azt a rengeteg
röhögést, azokat a torz mosolyokat, azokat a szétbagózott, reszelős hangokat,
a klóros víz ízét, azokat az iszonyatos vágyakat, azt a féktelen dühöt,
azt az állandó kielégületlenséget, azokat a csalódásokat, azokat a lányokat,
a szépeket, a csúnyákat, jókat (ilyen kevés volt) és a rosszakat (ilyen
sok), a kedveseket (ilyen kevés volt) és a gorombákat (ilyen sok), az okosakat
(kevés) és a butákat (sok), az ártatlanokat (kevés) és az intrikusakat
(sok), a szerényeket (nincs) és a gőgöseket (rengeteg), és belejátszottam
a trabantberregést, a tábortüzeket, a mezítlábas, "hűha, de bohémek vagyunk"-féle,
részeges hőzöngéseket (nélkülözhetetlen: gitár – lehetőleg hamisan hangolva
–, megszámlálhatatlan sörösüveg, megszámlálhatatlan cigarettacsikk, megszámlálhatatlan
szúnyog, zsíros haj, kosz), belejátszottam az összes sérelmet, az összes
kibaszást, az összes tűrést, az összes nyelést, az összes megaláztatást,
az édesanyám munkától vizes arcára nyomot csókok savanyú ízét, apám fáradt
tekintetét; és mindezek óriási tömeggé álltak össze bennem, mint a hegyről
leguruló hógolyó, mely egyre nagyobbra és nagyobbra hízik, és én megpróbáltam
mindezt visszatuszkolni a mellembe, összenyomni, egyre kisebbé, hogy kisajtoljam
belőle az esszenciát, mint a napraforgómagból az olajat, és ezt az esszenciát
zenévé változtassam, légneművé, mely a hangszerbe kerülve megadja a darabnak
azt, amitől az a zene én leszek.
***
A második kórus elején lehunytam a szemem,
és már nem gondolkoztam, csak játszottam ("just play"), csak éreztem. A
fejem csak úgy sistergett, a fiúk pedig gyönyörűen kísérték, elegánsan,
finoman, swingesen. A fejem tiszta volt már és üres, a dal minden egyes
hangja lágyan visszhangzott a koponyám belsejében, mint egy tágas koncertteremben,
és egy hihetetlen érzés fogott el, valami mérhetetlen felszabadultság,
mérhetetlen lazaság, belémvillant az önérzet, feltöltött energiával. Mintha
huszonöt éves vándorlás után, lótuszevők, küklopszok, kirkék, szirének,
kalüpszók, szküllák és kharübdiszek után hazatértem volna az én Ithakámba.
Itthon vagyok, megjöttem Dzsesszországba, és most jönnek a jó öreg szinkópák
és harmóniák, hogy hátba veregessenek hazatérésem örömére. Olyan vagyok,
mint a partra sodort bálnák, akiket nagy nehezen visszatolnak a tengerbe,
nehogy elpusztuljanak. És most újra úszom, újra átjáratom testemen azt
a finom kis tengervizet, és kiokádom a fejem búbján.
Szép lassan
átadtam a szólót a fekete szaxis srácnak, kinyitottam a szemem, felé fordultam,
és bólintottam, majd – akár egy hátsó ajtón – kisompolyogtam a dalból,
nekidőltem a zongorának, és élveztem a fiú gyönyörű, gördülékeny stílusát,
és tudtam, hogy itthon vagyok. Csak ezt hajtogattam a fejemben, semmi mást:
itthon vagyok, itthon vagyok, és mélységes nyugalommal olvadtam fel ebben
a két szóban, úrrá lett rajtam a tökéletes vágynélküliség, az ataraxia,
tökéletes volt ez az állapot, nem kívánkoztam sehová máshova, otthon voltam.
A szaxis gyerek
galád módon mellém somfordált és egy jól időzített, mély gyomorhanghoz
hasonló, lórúgásszerű döféssel zökkentett ki andalgásomból, majd elvigyorodott.
Én persze összerezzentem, a közönség pedig hahotázva tapsolta meg a tréfát.
Rögtön értettem a fiút, ez nem más volt, mint felhívás keringőre, párbajra
provokált, én pedig álltam elébe, átvettem nyolc ütemre a szólót, majd
visszadobtam neki, és ez így ment a végtelenségig, közben a ritmus szekció
beduplázott, úgyhogy a finom balladából féktelen jammelés kerekedett.
És éreztük
egymást, egymásra hangolódtunk olyannyira, hogy nemsokára kollektív impróba
ment át a játék az oda-vissza pengeváltás helyett, és értettük egymást,
pedig az életben nem találkoztunk, nem beszéljük egymás nyelvét, lehet,
hogy utálnánk egymást, ha az utcán találkozunk, de ott és akkor szerettük
egymást, ezt sugározta egymásnak a szemünk, mert mind a hatan Dzsesszország
állampolgárai voltunk, amelynél nincsen boldogabb, kiegyensúlyozottabb,
egzotikusabb és demokratikusabb ország a világon.
Aztán egy
merész váltással visszafelezték a tempót, és elkezdték újrahűteni balladává,
majd egy gyönyörű zongorás levezetéssel véget ért a dal. A hatás: kitörő
taps, mely pár perc alatt vastapssá fajult, ami egy pillanatra kellemetlen
asszociációkat idézett fel bennem. De ezzel akkor nem törődtem, fürödtem
a sikerben, mely soha nem adatott meg nekem. Nem éreztem még ilyen intenzíven,
hogy szeretnek, hogy tetszem, hogy ünnepelnek, és tobzódtam az érzésben,
fülig ért a szám, vigyorogtam, izzadtam és lihegtem. A néger srácok előre
jöttek, és meglapogatták a hátamat, Jézusom, de furcsa volt, egy órája
még nem is láttam életemben feketéket, most pedig egyszerre négy ölelget,
és vigyorog.
A zongorista
– ő lehetett a zenekarvezető, úgy nézett ki a kis kecskeszakállával, mint
Thelonious Monk – bejelentette, hogy tíz perc szünet, és a fiúk magukkal
vonszoltak a számukra fenntartott asztalhoz, ahol óriási hőzöngésbe kezdtünk.
A Katiék asztala
felé fordulva vettem észre, hogy a lány lelkesen integet, és csak úgy sugárzik,
és tapsol az asztalunk felé (Istenem, Kati, még rád nézni is milyen jó
érzés), Hannes és a kappanhájas fagottos pedig félig üres söröskriglijüket
emelgetik felém.
Nem telt bele
egy-két perc, Karin megjelent, tágra nyílt szemmel, és hitetlenkedő mosollyal,
és két nagy, nyálas csókot nyomott az arcomra, és elkezdett áradozni, amiből
gyakorlatilag semmit sem értettem, úgy hadart, a fiúk pedig indiszkrét
hőbörgéssel nyugtázták Karin megjelenését, és kajánul villogtatták mind
a húszezer, porcelánfehér fogukat. Karin leült mellém, megszeppenve, és
átkarolta a derekamat, én pedig tüntetőleg a srácokkal beszéltem, és élveztem,
hogy én nevetek, hurrogok, együtt iszom a fiúkkal, ő pedig ül mellettem,
mint a jógyerek, és óriási érzés volt tudni: megszelídítettem a gőgös walkürt.
És én királynak éreztem magam, ez maga volt Chicago, a jazz, a whisky,
a nő az oldalamon, ez maga volt a szabadság!
A szünet után
újra felmentem velük, és végigjátszottuk, mi honfitársak, az egész további
estét, a legteljesebb egyetértésben, a legbensőbb testvéri érzelmektől
vezérelve.
Aztán vége
lett, a közönség fogyott, még lecsúszott néhány scotch (hát igen, nehéz
abbahagyni, mint tudjuk), még néhány hátba veregetés, és meghívás másnapra,
Gyere el megint magyar mester, értesz? Tudod, mi lesz ha nem? Hát a seggedbe
rúgok, értesz? Hát lehet ellenállni egy ilyen nyájas invitációnak? Aztán
fogtuk magunkat, és hazafelé indultunk, a szaximat elcsomagoltam, a mosdóban
megmostam a fejemet, ittam a csap hideg vízéből, karon fogtam Karint, és
kiléptünk az utcára.
Akkor érett
meg bennem az elhatározás, hogy nem megyek haza Magyarországra.
***
Az utcára kilépve megcsapott az éjszaka
hűvös levegője, forró testem szinte gőzölgött. A bőrömre száradó és a hajamra
fagyó verítéktől, na meg a töméntelen elszívott cigaretta füstjétől, az
alkoholtól és a lármától iszonyatosan megfájdult a fejem. Karin a karomba
csimpaszkodva jött mellettem, fejét a vállamra hajtva, elég fáradtnak tűnt,
és össze-vissza fecsegett mindenféle hülyeséget, borzasztó romantikusnak
érezhette magát, én meg inkább nem szóltam, próbáltam megemészteni az este
váratlan és életre szóló történéseit.
Így
ballagtunk vissza a szállásra, ahol úgy vettem észre, már mindketten élénkebbek
voltunk valamivel, éreztem, hogy itt az idő, be kell takarítani a termést,
de – ami, hiszen ismersz, a legkevésbé sem jellemző rám – nem éreztem hozzá
túl sok kedvet. Egyszerűen... nem! Mi van velem? – kérdeztem magamban.
Én, Szalai Balázs ne nyúlnék a tálcán felkínált szőke után? Na várjunk
csak, azért azt nem. Azért olyan jó dolgom sohase volt, hogy egy ilyen
gyönyörű nőstényt futni hagytam volna. A másik dolog meg, tudod, még fiatal
voltam, ebben a korban pedig a gáláns kalandok nagy része nem a vágyból
születik, hanem abból a vágyból, hogy erotikus hírnevünket megnöveljük,
és hogy ebben a korban, amelyikben most vagyunk, te is, öreg harcos, meg
én is, legyen miről mesélgetnünk egymásnak.
Na azért,
amikor felmentünk a szobájába – olyan természetességgel, mintha megbeszéltük
volna előre, ami engem természetesen meglepett –, nos tehát, mikor felértünk,
már tényleg vágytam rá, és a vad csókolózás után még jobban felcsigázott
a kis germán céda, ugyanis egyszercsak fogta magát, felpattant, és kiviharzott
a hálószobájából, egyenesen a fürdőbe. Hát, én meg gondoltam, rotyog a
lecsó, vagy pisilni megy, vagy mit tudom én, de aztán egyszercsak hallom
a zuhanyzóból a víz zubogását, és azt mondtam magamban, hogy beszarok,
ez itt most nekiáll zuhanyozni, hajnali háromkor, én meg itt állok, mint
a ..., szóval itt állok tantaloszi kínban!
És ekkor elmosolyodtam,
és elismerően elkezdtem bólogatni, hogy igen, kislány, te aztán érted a
módját, nem rossz, "Ögyes" – ahogy az öreg Kohn bácsi mondta, mikor elnyelte
a tantuszt a fülkés telefon. Ez a húzás tökéletes mintapéldája annak, amit
a szakértők úgy neveznek, hogy delectatio morosa, vagyis a késleltetés
gyönyöre, és még így is, hogy átlátok a szitán, így is hatásos ez a kis
trükk, komolyan mondom. Hát csináld, szívem, gondoltam magamban, és mélyen
zsebembe nyúlva, előkotortam egy szál Portit a gyűrött dobozból, és a nyitott
ablaknál rágyújtottam.
***
Komolyan, már azt hittem, sose jön ki
abból a rohadék zuhanyzóból (apám nekem ilyenkor már bekiabált volna, hogy
"Vízköves lesz a hátad!"), ledőltem az ágyára, a fejem mögött összekulcsolt
kézzel nézegettem a plafont, közben észrevettem a kisalföldnyi izzadságfoltot
a hónom alatt, és arra gondoltam, hogy nekem sem ártana egy kiadós zuhany.
Így nézelődve, gondolkozva, szép lassan elnyomott az álom, de csak az a
felületes félálom, amit időről időre megzavartak a riadt ocsúdások.
Nem is tudom,
mennyi ideig aludhattam így, nekem abszurd módon úgy rémlett, már órák
óta, és már lassan kezdtem beletörődni, hogy a lány reggelig már semmi
szín alatt nem jön ki a fürdőből, aztán már mennünk kell a délelőtti próbára,
és a szüret ma este mégis elmarad. Ez nem is volt olyan tragikus, mint
ahogy az ember azt gondolná, megrántottam a vállam, és a másik oldalamra
fordulva tovább aludtam. Álmomban megint a színpadon voltam, és játszottam,
és megint minden szép volt, megint otthon voltam, és a fiúk rakták alám
a kíséretet, én meg csak fújtam, ám egyszercsak megőrült a szaxofonom,
és kizárólag egy vadkacsa-síp hangján volt hajlandó megszólalni, én pedig
nem hittem a fülemnek, és borzasztóan elkezdtem izzadni, a hangszer időről
időre kicsúszott a kezemből a patakzó verejték miatt, és továbbra is azon
az idétlen hangon szólt, és a srácok megálltak, és értetlenül néztek rám,
én meg próbáltam könyörgő szemekkel elmondani nekik, hogy, gyerekek, nem
tudom, mi ez, nem tudom, mi történt, ráadásul nem hagytam abba a játékot,
mert nem hittem el, hogy előbb-utóbb nem jön rendbe a dolog, de már a közönség
is hőzöngött, füttyögött, fújjogott, és elkezdett dobálni, paradicsommal,
rothadt krumplival és káposztafejekkel, végül pedig egy... na ne, egy vizes
felmosórongygyal? Igen ráadásul telibe az arcomba...
...Felébredvén
Karint láttam amint fölém hajol, víztől lucskos haját arcomba lógatva,
és elfogott a röhögőgörcs. Nem bírtam abbahagyni percekig, ő meg csak nézett,
hogy mi bajom van, aztán lassan rá is átragadt a nevetés.
– Na, mi az
uram, elfáradt? – kérdezte kedvesen. – Nem is csodálom, egy ilyen éjszaka
után. De azért remélem van még magában egy kis erő, mert az éjszakának
még nincs vége. – És ugyanazzal a bikavadító mosollyal nézett rám, amitől
lehetetlenség volt nem begőzölni.
Csodálatos
volt, puha, tiszta és vizes, meleg és illatos, makulátlan bőréből áradt
a szappanillat. Teljesen meztelen volt, leszámítva a maga köré tekert fehér
törülközőt, mely hol itt, hol ott engedett láttatni nem is egészen érdektelen
területeket. Most, hogy arcáról lemosta az összes festéket, sokkal kislányosabbnak
tűnt, sokkal kedvesebbnek, és megközelíthetőbbnek. A festékkel együtt eltűnt
arcáról a gőg kifejezése is, és már-már úgy éreztem, szeretni is tudnám.
Ő pedig szépen
átvetette rajtam a jobb lábát, és ráült a combomra (mondanom sem kell a
comb itt is eufémizmus), és a szétnyíló törülköző nyílásában megláttam
azt a gyönyörű, selymes, szőke kis bozótot, és teljesen elvesztettem a
fejemet, megpróbáltam felülni, hogy beleharapjak az ajkaiba, de ő visszalökött,
és gonosz mosollyal, elkezdte bontogatni az övem csatját, és a nadrágomat,
én pedig csak ámultam, hogy most mi van, és mire észbe kaptam volna, már
annak rendje és módja szerint kézbe is vette az ügyeket.
***
Nem kell magyaráznom, hogy milyen is
az a bizonyos lila köd. Ami elborította az agyamat. Ahogy szétbontotta
magán a törülközőt, azután elkezdte gombolgatni az ingemet, beletúrt a
mellemen göndörödő szőrtengerbe, végigkarmolta a hasamat, majd csókokkal
borította a vörös sávokat, melyeket belémvájt, és puhán rám omlott. Én
meg persze totálisan elborultam, és ott csókoltam, ahol csak értem.
– Halló, uram,
nem felejtett el valamit? – kérdezte egyszercsak felülve a derekamon. Mire
gondolhat? Talán, hogy nekem is le kellett volna zuhanyoznom? Ez valami
itteni rítus része? Ő tovább nézett rám kérdőn, én pedig kizökkentem az
előbbi vadállati ájulásból, és kezdtem zavarba jönni.
Van valami,
amit nem tudnék? Számba vettem az obligát koreográfiát, és eddig minden
stimmelt.
– Ugye, nem
akarunk kis Balázscheneket? – Jézusom, mi az, hogy "Balázschen"!
– Naná, hogy
nem – mondtam. Majd hülye lennék.
– Hát akkor?
– nézett rám továbbra is azzal a vallató tekintettel. Kezdett elfogyni
a türelmem.
– Hát akkor
mi??? – láttam, hogy vág egy grimaszt, majd úgy ahogy volt, meztelenül
(szemérmetlen meztelenséggel) felugrott, és elkezdett matatni a csomagjai
közt, közben pedig hátraszólt nekem:
– Nálam talán
lesz egy csomag – Kezdtem kiakadni.
– Egy csomag
micsoda? – kérdeztem felülve.
– Hát kondom
– mondta értetlenül. – Már meg is van! – és újra rám telepedett. Itt kezdett
leesni a dolog. Ami azt illeti, tudtam, mi az, de őszintén szólva még nem
volt vele dolgom. Eddig megbíztam a természetben (olykor talán túlságosan
is).
Karin a kezembe
nyomta a kis fóliába csomagolt izét, én meg csak forgattam a kezemben,
és nem tudtam vele mit csinálni. Közben persze az iménti jelenet által
ütött résen kezdett kiszökni a szobából az a bizonyos lila köd.
– Én
ezt... nem tudom, mit kell vele csinálni. – mondtam végül, mire Karinnak
elkerekedtek a szemei, aztán kitört belőle a nevetés. Elég ordenáré módon
nevetett, levegővételnél mindig horkantott egy kicsit.
– Na majd
én megmutatom – mondta tanárnénis mosollyal az arcán, és lejjebb csúszott
rajtam. Akkor persze már nem voltam kifejezetten tettrekész, és úgy Karinnak,
mint nekem, komoly erőfeszítésekbe került előidézni a megfelelő tényállást.
Akkor a fogával feltépte a kis tasakot, és nekiállt felöltöztetni. De úgy
látszik, ő sem volt különösebben gyakorlott a témában, mert sehogy sem
akart sikerülni neki.
Mikor aztán
nagy nehezen felöltöttem a harci díszt, az altesti motorom ismét visszaváltott
egyesbe, amit, ugye, nem egészen így képzeltünk el. Akkor megint nekiálltunk
tüzet csiholni, most már elég kötelesség-ízűen, és nagy nehezen összehoztunk
egy amolyan félárbocos megoldást. Karin megpróbálkozott az egyesüléssel,
de ez érthető módon nem sikerült, megint lemászott rólam, és kezdtük előröl
az egészet. És ez így ment még vagy húszszor egymás után. Végül lemondóan
legurult rólam, mellém feküdt, karjait a tarkója mögé téve elterpeszkedett,
és hallgatott.
Én meg ott
feküdtem háton, nadrágban is meg nem is, ingben is meg nem is, óvszerben
is meg nem is, és nem láttam a pipától meg a szégyentől. Ránéztem Karinra,
a gyönyörű testére, a kerek melleire, a puha hasára, a díjnyertes futóműveire,
és nem értettem, hogy mi van. Hogy miért nem működik! Most mondjak valamit,
vagy... mit mondjak? Mondjam azt, hogy ez még sosem fordult elő velem.
Reméltem, hogy hatvanéves korom előtt ezt a mondatot nem kell alkalmaznom.
– Van egy
cigid? – kérdezte színtelenül, én meg felültem, egy kicsit rendbe szedtem
magam, és még mindig kicsit szédülten elkezdtem tapogatni a ruhámat. A
nadrágomban még találtam egy szál gyűrött Portit, odaadtam neki és meggyújtottam.
Leszívta az első slukkot, és borzasztó köhögő roham jött rá.
– Mi ez a
rettenet? – kérdezte még mindig köhögve, és két ujja közé csíptetve (ahogy
az ember a szennyes alsóneműt szokta) visszaadta nekem.
– Mi lenne,
hát cigaretta! – válaszoltam ingerülten, égő arccal.
– Jól van
na! – vonta össze a szemöldökét. – Azért még nem kell kiabálni. – Majd
röviddel utána hozzátette:
– Ez is olyan...
olyan magyar, mint te.
Na ez betette
nálam a kaput. Még egy darabig feküdtem mellette, szívtam azt a szar magyar
cigit, és a sírás környékezett. A szégyen, a düh és a sértettség dörömbölt
a csíkra szűkült szemhéjam mögül. Ott feküdtem mellette szőrösen, büdösen,
tehetetlenül. Ő pedig csak illatozott, makulátlan meztelenségében, kipirult
arccal, szemmel láthatólag csalódottan.
Felugrottam
mellőle, kapkodva felöltöztem, egy kicsit még megtorpantam, ránéztem Karinra,
és zavarba jöttem egy pillanatra, hogy ilyenkor mit szokás mondani. Ő meg
felült, és már megint gyönyörűnek láttam, ahogy megfogta a kezem, és újra
megdöbbentem azon, hogy ez a lány milyen természetességgel vállalja a meztelenségét.
Nem úgy, mint az otthoni lányok, hogy Balázs, kapcsold le a villanyt, meg
hogy neee, a melltartót neee. És Karin megpróbált kedves lenni velem, és
valamit mondott, hogy das kommt ja manchmal vor, de én mukkanni se bírtam,
már teljesen elborultam, és lehajoltam, adtam neki egy csókot, felkaptam
a szaximat, és kiviharzottam a szobából. Éppen Hannes, a koncertmester
jött velem szemben a folyosón, az elmaradhatatlan fekete garbójában, és
teli szájjal vigyorgott, látván a zilált külsőmet, és mellettem elhaladva
megveregette a vállamat.
Anyád! |
|