Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2006. 2. sz.
 
 
FALVAI MÁTYÁS
 
 

Allegro barbaro
(regényrészlet)

És a fiúk csak küldték a jófajta muzsikát, én még cigiről cigire gyújtottam (bár undorodtam már tőle), és már nem is ügyeltem Karinra, aki szemlátomást el volt kenődve, mert a kürtös fiút is lekötötte a koncert. Így aztán, az asztalra könyökölve, fenekét ültében kitolva, hátát macskaszerűen homorítva ült (nyilvánvalóan azért így, hogy észrevegyem azt a kis őrjítő árkot, mely a gerince vonalától indul a nadrágja rejtekeibe), és gines poharát forgatta a kezében, közben pedig úgy tett, mintha ő is a zenét figyelné. Ám ez szemmel láthatólag nem így volt. Iszonyatosan sértve érezhette magát, mit képzel ez a kis kopott, sörhasú, kockásinges magyar gyerek, mi az, hogy ilyen bunkó, úgy látszik ez már csak így divat Magyarországon. Engem mulattatott ez a néma demonstráció (noha nem szenteltem neki túl sok figyelmet), önbizalmat kölcsönzött nekem, hogy ilyesmit el tudtam érni egy ilyen lánynál. Nem sok, tudom, de ha már miattam bosszankodik, az azt jelenti, hogy foglalkoztatom.
      – Iszol még valamit? – kérdeztem a lehető legmegnyerőbben.
      – Á, á! Csak nem jutottam eszébe, kedves Balázs? – és a durcásság, amivel ezt mondta, úgy éreztem csak arra szolgált, hogy leplezze örömét, hogy végre vele foglalkozom. Én meg nem akartam elrontani nála az esélyeimet, tekintve, hogy huszonöt éves voltam, ezen kívül két hónapja egyedülálló, és folytattam az évődést, amit egy kissé gyenge dolognak tartottam, de Karint roppant mód elszórakoztatta.
     – Hogy maga? Ja nem, nem maga jutott eszembe, csak tudja nagyon megszomjaztam, és ahogy nálunk mondják, ökör iszik magában. – Először egy kicsit zavarba jött, aztán úgy tűnt, mintha megértené.
     – Csakhogy vegye észre, kedves uram, hogy ön most nem a cimboráival snapszozgat valami kocsmában, hanem egy finom hölgy társaságában vesz részt egy koncerten, úgyhogy kérem, tartózkodjék az ilyesfajta parasztos megfogalmazásoktól. – Akkor persze nemigen értettem meg, mit mond, csak utólag raktam össze fejben, de ez a lényegen nem változtatott, a rosszalló hangnemet elértvén szabadkoztam, hogy én már csak ilyen barbár nép szülötte vagyok, aztán rendeltem egy-egy italt magunknak, Karin aggályai dacára, aki nem tartotta jó ötletnek, hogy annyit igyak, hiszen az előbb is hogy megszédültem.
     Aztán már nem nagyon törődtem vele. Eszelős ötletem támadt.

***

Ehhez tudnod kell, hogy azért már nem vagyok teljesen amatőr. Ezt tudod is. Tudod, hogyan jutottam el odáig, hogy pénzt és utánajárást nem kímélve, lehetőségeimhez képest tekintélyes, és mások szemében irigylésre méltó lemezgyűjteményt harácsoltam össze, hogy éjjel-nappal az szólt nálam, hogy a szomszédokat a világból kikergettem azzal a kakofón zajjal, amit az improvizáció tanulása közben hallattam (ezzel nagyban hozzájárulván a zenésztársadalomról kialakult, olykor alaptalanul kedvezőtlen nézeteik megerősödéséhez), hogyan jutottam dűlőre az összhangzattannal, hogyan végeztem állandó stílusgyakorlatokat, mindezt teljesen egyedül, aztán később miként szerveztem egy archaikus dixieland-zenekart, amely a Keep Smiling névre hallgatott (klarinét, trombita, trombone, tuba, bendzsó, zongora), és amellyel a bérház alagsorában próbáltunk, és felbomlott, mielőtt koncerteztünk volna vele bárhol is. Nos, nem azt mondom, hogy ez nagy dolog, de akkor képesnek éreztem magam arra, hogy fogjam a szaximat, amely már órák óta nyomta az oldalamat, mert magam mellé raktam le a boxban, szóval fogjam, és fölmenjek. Nem tudtam, mit mondjak, hogy sziasztok srácok, Szalai Balázs vagyok, aus Ungarn, van egy szaxim nekem is ám, és hadd játsszak valamit veletek. Nem tudtam, hogyan fogadnak majd, és majréztam is rendesen, de nem érdekelt, lehet, hogy életemben nem járhatok ilyen helyen, lehet, hogy ez az a bizonyos nagy koncert, az a nagy fellépés, amelyről minden zenész álmodik. Hogy egyszer odatenni. És ha egyszer sikerült, már megérte.
     A taps felhangzott, én pedig fogtam a tokot, és Karin nem kis aggodalmától kísérve előpakoltam a szaxit, benyálaztam a nádat, ráerősítettem a fúvókára...
     – Ugye, nem akarsz fölmenni? – kérdezte Karin meglehetősen ijedten.
     – De igen – feleltem, mit sem ügyelve rá, nyakamba vettem a szaxofonzsinórt, végigfuttattam ujjaimat a billentyűkön, felálltam, és utamat a színpad felé vettem.
     – Te részeg vagy, Balázs, csak úgy felmész? Normális vagy?
     Nem különösebben érdekelt mit mond, a szívdobogásom elnyomta a szavait. Félúton azonban kezdtem hülyének érezni magam. Te Úristen, mi a francot csinálok, tényleg ennyire részeg volnék? Mindenki engem néz, ahogy tornacipőben, kopott farmerban és műszálas, kockás, feltűrt ujjú ingemben, kezemben a nadrágomhoz képest nem kevésbé patinás hangszerrel, és a sugdolózás olyan volt, mint amilyet általában a közönség kínos helyzetet szimatolva hallat. Nem vagyok normális, komolyan. De most az hogy nézne ki, ha visszafordulnék. Na nem. Ezt elbasztam. Most már ki kell mennem, és játszanom kell, és a srácoknak meg kell engedniük, és csak az lehet a mentségem, ha jól játszom.
     A fekete fiúk először csak kíváncsian nézegettek felém, aztán nekieresztették hófehér vigyorukat, és szó nélkül intettek, hogy menjek csak, ne féljek. Ez nagyon kellett, ez a barátságos mosoly, ezt utólag is köszönöm nektek fiúk, e nélkül nem ment volna. A szaxis elém jött, kezet nyújtott és bemutatkozott, majd szögletes németséggel megkérdezte:
     – Meg tudod fújni azt a csövet, apa?
     – Naná! – mondtam, most már én is vigyorogva.
     – Mit mutassunk nekik? – biccentett a közönség felé még mindig azzal a szertelen mosollyal arcán. Egy kicsit gondolkoztam, aztán így feleltem:
     – Van egy honfitársam, ő is magyar, mint én – egy kicsit akadozott a nyelvem.
     – Á, gulasch, paprika, he? – kérdezte. Én meg csak bólintottam, és nem akartam folytatni, hogy: "És Bartók, és Kodály, és Krúdy és Kosztolányi, és Teller Ede, és stb.".
     – Úgy hívják, hogy Kozma. Nem rémlik? – Amit az arca ekkor kifejezett, azt körülbelül úgy lehetne kifejezni, hogy "Most mi van?"
     – És úgy, hogy az Autumn Leaves szerzője? – kérdeztem talányosan.
     – Á, igen, ok, így már értem. Srácok! – fordult hátra. – Magyar barátunk meg akarja mutatni az Autumn Leaves-t, honfitársa szerzeményét. Mit szóltok? – A válasz egykedvű bólintás volt, ami – észrevettem – a kíváncsiságot volt hivatva leplezni.
     Megbeszéltük a hangnemet, a szólók sorrendjét, a tempót, behangoltam a zongorához, majd a közönség felé fordulva vártam a zongora bevezetőjét. A bár vendégei türelmetlenül várták, mi lesz a váratlan fordulat és a hosszas tanácskozás eredménye. Azt hiszem legalább annyian kívánták, hogy elvérezzek, mint amennyien drukkoltak nekem.

***

És ami marha érdekes volt, egy idő után lecsillapodott a szívem, az önbizalom felzubogott a gyomromból, a verejték lehűtötte a bőrömet, testem kigőzölgései kiürítették belőlem az aggodalmat és feszültséget is, a reflektoroktól nem láttam a közönséget, az alkohol pedig jótékonyan homályosította el az elmémet, szép lassan átúsztam a hideg eksztázis állapotába, az egyetlen indulat, ami megmaradt bennem: a vágy, hogy most villantsak egyet, hogy most aztán odategyem nekik és elkenjem a szájukat.
     A témát ugyanolyan tapogatózva tettem fel, mint Miles Davis a Somethin’ Else című albumon, szinte csak jelzésértékkel, a melléktémánál kezdtem belemelegedni, és azután már nekieresztettem, a fejemben volt minden, az ezerszer ezerféleképpen eljátszott szóló legjobb fordulatait vettem sorra az első kórus alatt, ami szinte automatikusan jött ki a hangszeren, öt kórust akartam végigjátszani, bele akartam rakni ebbe a számba mindent, apámat, anyámat, az utcagyerek éveket, a poros utcákat, a rissz-rossz, savanyú levegőjű, füstös, retkes kocsmákat, a meleg sört, a keserű dohányt, az átizzadt műszálas ingeket, a lányok kánikulában megráncosodott púderének ízét, a felmosólészagú iskolafolyosókat, a buszok és vonatok kihasított üléseit, áporodott vonatszagát, azt a rengeteg verejtéket, azt a rengeteg küszködést, azt a rengeteg sírást, azt a rengeteg röhögést, azokat a torz mosolyokat, azokat a szétbagózott, reszelős hangokat, a klóros víz ízét, azokat az iszonyatos vágyakat, azt a féktelen dühöt, azt az állandó kielégületlenséget, azokat a csalódásokat, azokat a lányokat, a szépeket, a csúnyákat, jókat (ilyen kevés volt) és a rosszakat (ilyen sok), a kedveseket (ilyen kevés volt) és a gorombákat (ilyen sok), az okosakat (kevés) és a butákat (sok), az ártatlanokat (kevés) és az intrikusakat (sok), a szerényeket (nincs) és a gőgöseket (rengeteg), és belejátszottam a trabantberregést, a tábortüzeket, a mezítlábas, "hűha, de bohémek vagyunk"-féle, részeges hőzöngéseket (nélkülözhetetlen: gitár – lehetőleg hamisan hangolva –, megszámlálhatatlan sörösüveg, megszámlálhatatlan cigarettacsikk, megszámlálhatatlan szúnyog, zsíros haj, kosz), belejátszottam az összes sérelmet, az összes kibaszást, az összes tűrést, az összes nyelést, az összes megaláztatást, az édesanyám munkától vizes arcára nyomot csókok savanyú ízét, apám fáradt tekintetét; és mindezek óriási tömeggé álltak össze bennem, mint a hegyről leguruló hógolyó, mely egyre nagyobbra és nagyobbra hízik, és én megpróbáltam mindezt visszatuszkolni a mellembe, összenyomni, egyre kisebbé, hogy kisajtoljam belőle az esszenciát, mint a napraforgómagból az olajat, és ezt az esszenciát zenévé változtassam, légneművé, mely a hangszerbe kerülve megadja a darabnak azt, amitől az a zene én leszek.

***

A második kórus elején lehunytam a szemem, és már nem gondolkoztam, csak játszottam ("just play"), csak éreztem. A fejem csak úgy sistergett, a fiúk pedig gyönyörűen kísérték, elegánsan, finoman, swingesen. A fejem tiszta volt már és üres, a dal minden egyes hangja lágyan visszhangzott a koponyám belsejében, mint egy tágas koncertteremben, és egy hihetetlen érzés fogott el, valami mérhetetlen felszabadultság, mérhetetlen lazaság, belémvillant az önérzet, feltöltött energiával. Mintha huszonöt éves vándorlás után, lótuszevők, küklopszok, kirkék, szirének, kalüpszók, szküllák és kharübdiszek után hazatértem volna az én Ithakámba. Itthon vagyok, megjöttem Dzsesszországba, és most jönnek a jó öreg szinkópák és harmóniák, hogy hátba veregessenek hazatérésem örömére. Olyan vagyok, mint a partra sodort bálnák, akiket nagy nehezen visszatolnak a tengerbe, nehogy elpusztuljanak. És most újra úszom, újra átjáratom testemen azt a finom kis tengervizet, és kiokádom a fejem búbján.
     Szép lassan átadtam a szólót a fekete szaxis srácnak, kinyitottam a szemem, felé fordultam, és bólintottam, majd – akár egy hátsó ajtón – kisompolyogtam a dalból, nekidőltem a zongorának, és élveztem a fiú gyönyörű, gördülékeny stílusát, és tudtam, hogy itthon vagyok. Csak ezt hajtogattam a fejemben, semmi mást: itthon vagyok, itthon vagyok, és mélységes nyugalommal olvadtam fel ebben a két szóban, úrrá lett rajtam a tökéletes vágynélküliség, az ataraxia, tökéletes volt ez az állapot, nem kívánkoztam sehová máshova, otthon voltam.
     A szaxis gyerek galád módon mellém somfordált és egy jól időzített, mély gyomorhanghoz hasonló, lórúgásszerű döféssel zökkentett ki andalgásomból, majd elvigyorodott. Én persze összerezzentem, a közönség pedig hahotázva tapsolta meg a tréfát. Rögtön értettem a fiút, ez nem más volt, mint felhívás keringőre, párbajra provokált, én pedig álltam elébe, átvettem nyolc ütemre a szólót, majd visszadobtam neki, és ez így ment a végtelenségig, közben a ritmus szekció beduplázott, úgyhogy a finom balladából féktelen jammelés kerekedett.
     És éreztük egymást, egymásra hangolódtunk olyannyira, hogy nemsokára kollektív impróba ment át a játék az oda-vissza pengeváltás helyett, és értettük egymást, pedig az életben nem találkoztunk, nem beszéljük egymás nyelvét, lehet, hogy utálnánk egymást, ha az utcán találkozunk, de ott és akkor szerettük egymást, ezt sugározta egymásnak a szemünk, mert mind a hatan Dzsesszország állampolgárai voltunk, amelynél nincsen boldogabb, kiegyensúlyozottabb, egzotikusabb és demokratikusabb ország a világon.
     Aztán egy merész váltással visszafelezték a tempót, és elkezdték újrahűteni balladává, majd egy gyönyörű zongorás levezetéssel véget ért a dal. A hatás: kitörő taps, mely pár perc alatt vastapssá fajult, ami egy pillanatra kellemetlen asszociációkat idézett fel bennem. De ezzel akkor nem törődtem, fürödtem a sikerben, mely soha nem adatott meg nekem. Nem éreztem még ilyen intenzíven, hogy szeretnek, hogy tetszem, hogy ünnepelnek, és tobzódtam az érzésben, fülig ért a szám, vigyorogtam, izzadtam és lihegtem. A néger srácok előre jöttek, és meglapogatták a hátamat, Jézusom, de furcsa volt, egy órája még nem is láttam életemben feketéket, most pedig egyszerre négy ölelget, és vigyorog.
     A zongorista – ő lehetett a zenekarvezető, úgy nézett ki a kis kecskeszakállával, mint Thelonious Monk – bejelentette, hogy tíz perc szünet, és a fiúk magukkal vonszoltak a számukra fenntartott asztalhoz, ahol óriási hőzöngésbe kezdtünk.
     A Katiék asztala felé fordulva vettem észre, hogy a lány lelkesen integet, és csak úgy sugárzik, és tapsol az asztalunk felé (Istenem, Kati, még rád nézni is milyen jó érzés), Hannes és a kappanhájas fagottos pedig félig üres söröskriglijüket emelgetik felém.
     Nem telt bele egy-két perc, Karin megjelent, tágra nyílt szemmel, és hitetlenkedő mosollyal, és két nagy, nyálas csókot nyomott az arcomra, és elkezdett áradozni, amiből gyakorlatilag semmit sem értettem, úgy hadart, a fiúk pedig indiszkrét hőbörgéssel nyugtázták Karin megjelenését, és kajánul villogtatták mind a húszezer, porcelánfehér fogukat. Karin leült mellém, megszeppenve, és átkarolta a derekamat, én pedig tüntetőleg a srácokkal beszéltem, és élveztem, hogy én nevetek, hurrogok, együtt iszom a fiúkkal, ő pedig ül mellettem, mint a jógyerek, és óriási érzés volt tudni: megszelídítettem a gőgös walkürt. És én királynak éreztem magam, ez maga volt Chicago, a jazz, a whisky, a nő az oldalamon, ez maga volt a szabadság!
     A szünet után újra felmentem velük, és végigjátszottuk, mi honfitársak, az egész további estét, a legteljesebb egyetértésben, a legbensőbb testvéri érzelmektől vezérelve.
     Aztán vége lett, a közönség fogyott, még lecsúszott néhány scotch (hát igen, nehéz abbahagyni, mint tudjuk), még néhány hátba veregetés, és meghívás másnapra, Gyere el megint magyar mester, értesz? Tudod, mi lesz ha nem? Hát a seggedbe rúgok, értesz? Hát lehet ellenállni egy ilyen nyájas invitációnak? Aztán fogtuk magunkat, és hazafelé indultunk, a szaximat elcsomagoltam, a mosdóban megmostam a fejemet, ittam a csap hideg vízéből, karon fogtam Karint, és kiléptünk az utcára.
     Akkor érett meg bennem az elhatározás, hogy nem megyek haza Magyarországra.

***

Az utcára kilépve megcsapott az éjszaka hűvös levegője, forró testem szinte gőzölgött. A bőrömre száradó és a hajamra fagyó verítéktől, na meg a töméntelen elszívott cigaretta füstjétől, az alkoholtól és a lármától iszonyatosan megfájdult a fejem. Karin a karomba csimpaszkodva jött mellettem, fejét a vállamra hajtva, elég fáradtnak tűnt, és össze-vissza fecsegett mindenféle hülyeséget, borzasztó romantikusnak érezhette magát, én meg inkább nem szóltam, próbáltam megemészteni az este váratlan és életre szóló történéseit.
      Így ballagtunk vissza a szállásra, ahol úgy vettem észre, már mindketten élénkebbek voltunk valamivel, éreztem, hogy itt az idő, be kell takarítani a termést, de – ami, hiszen ismersz, a legkevésbé sem jellemző rám – nem éreztem hozzá túl sok kedvet. Egyszerűen... nem! Mi van velem? – kérdeztem magamban. Én, Szalai Balázs ne nyúlnék a tálcán felkínált szőke után? Na várjunk csak, azért azt nem. Azért olyan jó dolgom sohase volt, hogy egy ilyen gyönyörű nőstényt futni hagytam volna. A másik dolog meg, tudod, még fiatal voltam, ebben a korban pedig a gáláns kalandok nagy része nem a vágyból születik, hanem abból a vágyból, hogy erotikus hírnevünket megnöveljük, és hogy ebben a korban, amelyikben most vagyunk, te is, öreg harcos, meg én is, legyen miről mesélgetnünk egymásnak.
     Na azért, amikor felmentünk a szobájába – olyan természetességgel, mintha megbeszéltük volna előre, ami engem természetesen meglepett –, nos tehát, mikor felértünk, már tényleg vágytam rá, és a vad csókolózás után még jobban felcsigázott a kis germán céda, ugyanis egyszercsak fogta magát, felpattant, és kiviharzott a hálószobájából, egyenesen a fürdőbe. Hát, én meg gondoltam, rotyog a lecsó, vagy pisilni megy, vagy mit tudom én, de aztán egyszercsak hallom a zuhanyzóból a víz zubogását, és azt mondtam magamban, hogy beszarok, ez itt most nekiáll zuhanyozni, hajnali háromkor, én meg itt állok, mint a ..., szóval itt állok tantaloszi kínban!
     És ekkor elmosolyodtam, és elismerően elkezdtem bólogatni, hogy igen, kislány, te aztán érted a módját, nem rossz, "Ögyes" – ahogy az öreg Kohn bácsi mondta, mikor elnyelte a tantuszt a fülkés telefon. Ez a húzás tökéletes mintapéldája annak, amit a szakértők úgy neveznek, hogy delectatio morosa, vagyis a késleltetés gyönyöre, és még így is, hogy átlátok a szitán, így is hatásos ez a kis trükk, komolyan mondom. Hát csináld, szívem, gondoltam magamban, és mélyen zsebembe nyúlva, előkotortam egy szál Portit a gyűrött dobozból, és a nyitott ablaknál rágyújtottam.

***

Komolyan, már azt hittem, sose jön ki abból a rohadék zuhanyzóból (apám nekem ilyenkor már bekiabált volna, hogy "Vízköves lesz a hátad!"), ledőltem az ágyára, a fejem mögött összekulcsolt kézzel nézegettem a plafont, közben észrevettem a kisalföldnyi izzadságfoltot a hónom alatt, és arra gondoltam, hogy nekem sem ártana egy kiadós zuhany. Így nézelődve, gondolkozva, szép lassan elnyomott az álom, de csak az a felületes félálom, amit időről időre megzavartak a riadt ocsúdások.
     Nem is tudom, mennyi ideig aludhattam így, nekem abszurd módon úgy rémlett, már órák óta, és már lassan kezdtem beletörődni, hogy a lány reggelig már semmi szín alatt nem jön ki a fürdőből, aztán már mennünk kell a délelőtti próbára, és a szüret ma este mégis elmarad. Ez nem is volt olyan tragikus, mint ahogy az ember azt gondolná, megrántottam a vállam, és a másik oldalamra fordulva tovább aludtam. Álmomban megint a színpadon voltam, és játszottam, és megint minden szép volt, megint otthon voltam, és a fiúk rakták alám a kíséretet, én meg csak fújtam, ám egyszercsak megőrült a szaxofonom, és kizárólag egy vadkacsa-síp hangján volt hajlandó megszólalni, én pedig nem hittem a fülemnek, és borzasztóan elkezdtem izzadni, a hangszer időről időre kicsúszott a kezemből a patakzó verejték miatt, és továbbra is azon az idétlen hangon szólt, és a srácok megálltak, és értetlenül néztek rám, én meg próbáltam könyörgő szemekkel elmondani nekik, hogy, gyerekek, nem tudom, mi ez, nem tudom, mi történt, ráadásul nem hagytam abba a játékot, mert nem hittem el, hogy előbb-utóbb nem jön rendbe a dolog, de már a közönség is hőzöngött, füttyögött, fújjogott, és elkezdett dobálni, paradicsommal, rothadt krumplival és káposztafejekkel, végül pedig egy... na ne, egy vizes felmosórongygyal? Igen ráadásul telibe az arcomba...
     ...Felébredvén Karint láttam amint fölém hajol, víztől lucskos haját arcomba lógatva, és elfogott a röhögőgörcs. Nem bírtam abbahagyni percekig, ő meg csak nézett, hogy mi bajom van, aztán lassan rá is átragadt a nevetés.
     – Na, mi az uram, elfáradt? – kérdezte kedvesen. – Nem is csodálom, egy ilyen éjszaka után. De azért remélem van még magában egy kis erő, mert az éjszakának még nincs vége. – És ugyanazzal a bikavadító mosollyal nézett rám, amitől lehetetlenség volt nem begőzölni.
     Csodálatos volt, puha, tiszta és vizes, meleg és illatos, makulátlan bőréből áradt a szappanillat. Teljesen meztelen volt, leszámítva a maga köré tekert fehér törülközőt, mely hol itt, hol ott engedett láttatni nem is egészen érdektelen területeket. Most, hogy arcáról lemosta az összes festéket, sokkal kislányosabbnak tűnt, sokkal kedvesebbnek, és megközelíthetőbbnek. A festékkel együtt eltűnt arcáról a gőg kifejezése is, és már-már úgy éreztem, szeretni is tudnám.
     Ő pedig szépen átvetette rajtam a jobb lábát, és ráült a combomra (mondanom sem kell a comb itt is eufémizmus), és a szétnyíló törülköző nyílásában megláttam azt a gyönyörű, selymes, szőke kis bozótot, és teljesen elvesztettem a fejemet, megpróbáltam felülni, hogy beleharapjak az ajkaiba, de ő visszalökött, és gonosz mosollyal, elkezdte bontogatni az övem csatját, és a nadrágomat, én pedig csak ámultam, hogy most mi van, és mire észbe kaptam volna, már annak rendje és módja szerint kézbe is vette az ügyeket.

***

Nem kell magyaráznom, hogy milyen is az a bizonyos lila köd. Ami elborította az agyamat. Ahogy szétbontotta magán a törülközőt, azután elkezdte gombolgatni az ingemet, beletúrt a mellemen göndörödő szőrtengerbe, végigkarmolta a hasamat, majd csókokkal borította a vörös sávokat, melyeket belémvájt, és puhán rám omlott. Én meg persze totálisan elborultam, és ott csókoltam, ahol csak értem.
     – Halló, uram, nem felejtett el valamit? – kérdezte egyszercsak felülve a derekamon. Mire gondolhat? Talán, hogy nekem is le kellett volna zuhanyoznom? Ez valami itteni rítus része? Ő tovább nézett rám kérdőn, én pedig kizökkentem az előbbi vadállati ájulásból, és kezdtem zavarba jönni.
     Van valami, amit nem tudnék? Számba vettem az obligát koreográfiát, és eddig minden stimmelt.
     – Ugye, nem akarunk kis Balázscheneket? – Jézusom, mi az, hogy "Balázschen"!
     – Naná, hogy nem – mondtam. Majd hülye lennék.
     – Hát akkor? – nézett rám továbbra is azzal a vallató tekintettel. Kezdett elfogyni a türelmem.
     – Hát akkor mi??? – láttam, hogy vág egy grimaszt, majd úgy ahogy volt, meztelenül (szemérmetlen meztelenséggel) felugrott, és elkezdett matatni a csomagjai közt, közben pedig hátraszólt nekem:
     – Nálam talán lesz egy csomag – Kezdtem kiakadni.
     – Egy csomag micsoda? – kérdeztem felülve.
     – Hát kondom – mondta értetlenül. – Már meg is van! – és újra rám telepedett. Itt kezdett leesni a dolog. Ami azt illeti, tudtam, mi az, de őszintén szólva még nem volt vele dolgom. Eddig megbíztam a természetben (olykor talán túlságosan is).
     Karin a kezembe nyomta a kis fóliába csomagolt izét, én meg csak forgattam a kezemben, és nem tudtam vele mit csinálni. Közben persze az iménti jelenet által ütött résen kezdett kiszökni a szobából az a bizonyos lila köd.
      – Én ezt... nem tudom, mit kell vele csinálni. – mondtam végül, mire Karinnak elkerekedtek a szemei, aztán kitört belőle a nevetés. Elég ordenáré módon nevetett, levegővételnél mindig horkantott egy kicsit.
     – Na majd én megmutatom – mondta tanárnénis mosollyal az arcán, és lejjebb csúszott rajtam. Akkor persze már nem voltam kifejezetten tettrekész, és úgy Karinnak, mint nekem, komoly erőfeszítésekbe került előidézni a megfelelő tényállást. Akkor a fogával feltépte a kis tasakot, és nekiállt felöltöztetni. De úgy látszik, ő sem volt különösebben gyakorlott a témában, mert sehogy sem akart sikerülni neki.
     Mikor aztán nagy nehezen felöltöttem a harci díszt, az altesti motorom ismét visszaváltott egyesbe, amit, ugye, nem egészen így képzeltünk el. Akkor megint nekiálltunk tüzet csiholni, most már elég kötelesség-ízűen, és nagy nehezen összehoztunk egy amolyan félárbocos megoldást. Karin megpróbálkozott az egyesüléssel, de ez érthető módon nem sikerült, megint lemászott rólam, és kezdtük előröl az egészet. És ez így ment még vagy húszszor egymás után. Végül lemondóan legurult rólam, mellém feküdt, karjait a tarkója mögé téve elterpeszkedett, és hallgatott.
     Én meg ott feküdtem háton, nadrágban is meg nem is, ingben is meg nem is, óvszerben is meg nem is, és nem láttam a pipától meg a szégyentől. Ránéztem Karinra, a gyönyörű testére, a kerek melleire, a puha hasára, a díjnyertes futóműveire, és nem értettem, hogy mi van. Hogy miért nem működik! Most mondjak valamit, vagy... mit mondjak? Mondjam azt, hogy ez még sosem fordult elő velem. Reméltem, hogy hatvanéves korom előtt ezt a mondatot nem kell alkalmaznom.
     – Van egy cigid? – kérdezte színtelenül, én meg felültem, egy kicsit rendbe szedtem magam, és még mindig kicsit szédülten elkezdtem tapogatni a ruhámat. A nadrágomban még találtam egy szál gyűrött Portit, odaadtam neki és meggyújtottam. Leszívta az első slukkot, és borzasztó köhögő roham jött rá.
     – Mi ez a rettenet? – kérdezte még mindig köhögve, és két ujja közé csíptetve (ahogy az ember a szennyes alsóneműt szokta) visszaadta nekem.
     – Mi lenne, hát cigaretta! – válaszoltam ingerülten, égő arccal.
     – Jól van na! – vonta össze a szemöldökét. – Azért még nem kell kiabálni. – Majd röviddel utána hozzátette:
     – Ez is olyan... olyan magyar, mint te.
     Na ez betette nálam a kaput. Még egy darabig feküdtem mellette, szívtam azt a szar magyar cigit, és a sírás környékezett. A szégyen, a düh és a sértettség dörömbölt a csíkra szűkült szemhéjam mögül. Ott feküdtem mellette szőrösen, büdösen, tehetetlenül. Ő pedig csak illatozott, makulátlan meztelenségében, kipirult arccal, szemmel láthatólag csalódottan.
     Felugrottam mellőle, kapkodva felöltöztem, egy kicsit még megtorpantam, ránéztem Karinra, és zavarba jöttem egy pillanatra, hogy ilyenkor mit szokás mondani. Ő meg felült, és már megint gyönyörűnek láttam, ahogy megfogta a kezem, és újra megdöbbentem azon, hogy ez a lány milyen természetességgel vállalja a meztelenségét. Nem úgy, mint az otthoni lányok, hogy Balázs, kapcsold le a villanyt, meg hogy neee, a melltartót neee. És Karin megpróbált kedves lenni velem, és valamit mondott, hogy das kommt ja manchmal vor, de én mukkanni se bírtam, már teljesen elborultam, és lehajoltam, adtam neki egy csókot, felkaptam a szaximat, és kiviharzottam a szobából. Éppen Hannes, a koncertmester jött velem szemben a folyosón, az elmaradhatatlan fekete garbójában, és teli szájjal vigyorgott, látván a zilált külsőmet, és mellettem elhaladva megveregette a vállamat.
     Anyád!